2. Az okok^*

Mindenekelőtt természetesen egy jövőbeli atom- és hidrogénháború következményeinek a megítéléséről van szó. A kínaiak szerint egy ilyen háborút, ha nem is kell keresni, de még kevésbé kell félni tőle; igaz ugyan, hogy szörnyű áldozatokkal járna, de ugyanakkor magával hozná az imperializmus pusztulását és a szocializmus végső győzelmét. Azokra tehát, akik túlélik, gyönyörűséges jövő várna. A kérdés persze „csak” az, hogy – kik élik túl. Itt – s éppen ez a bökkenő – a kínaiak és az oroszok véleménye megegyezik; ugyanis mind a ketten úgy vélik, hogy egy ilyen háborút sokkal, de sokkal több kínai élne túl, mint amennyi orosz.

Nem lehet túlságosan csodálni tehát, hogy Hruscsovéknak – bármily fanatikus kommunisták legyenek is – az olyan kommunizmus nincs túlságosan az ínyükre, amelyet a kínai elvtársak – türelmesen kivárva a radioaktív sugárzás felszívódását – az ő sírjaikon építenek majd fel. Amit egyáltalán csodálni lehet – amire csak borzadállyal lehet gondolni –, hogy akadnak egyáltalán olyan emberek, akik képesek a halottak százmillióival számoló, iszonyatos matematikára. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk azokat a roppant belső problémákat, amelyek végső soron meghatározzák a kínai kommunisták külpolitikai elképzeléseit: a különböző, tagadhatatlan eredmények mellett a „nagy ugrás” gazdaságpolitikai kudarcát, a szinte leküzdhetetlennek látszó éhínséget, áradásokat, szárazságokat (a hivatalos Renminribao szerint a tavalyi 130.000 négyzetmérfölddel szemben idén 156.000 négyzetmérföld termését pusztították el természeti csapások), s mindezek tetejében a hatalmas ütemű – évi 20-25 milliós! – népszaporulatot. Mint annyi kalandor és annyi diktátor az emberiség történelme során, ezekből a megoldhatatlannak tűnő ellentmondásokból a kínai vezetés is csak a háborúban látja a kiutat.

Ma idestova már ott tartunk, hogy egy háború provokálását illetően a szovjet politikusoknak jobban kell tartaniok kínai szövetségeseiktől, mint amerikai ellenségeiktől. Egy partraszállási kísérlet Tajvanon, egy komolyabb kínai támadás az indiai határon – s Moszkva és Washington akaratuk ellenére egyik napról a másikra belesodródhatnak egy világháborúba. Amiből logikusan adódik a kérdés: vajon a mostani vita Pekinggel, a Pravda sorozatos figyelmeztetései, a testvérpártokhoz intézett körlevelek nem éppen azt célozzák-e, hogy egy kínai provokáció esetében az oroszok – kezeiket mosva – távol tarthassák majd magukat a konfliktustól?! Mint ahogy erre vall az a tény is, hogy a Szovjetunió mindmáig nem volt hajlandó atomfegyvereket adni a népi Kínának, s inkább van egyedül az „atomklub”-ban, a kapitalista-imperialista Amerika, Anglia s most már Franciaország társaságában, mintsem hogy „szocialista magányát” – a Kínai Népköztársaság képviselőivel megossza.

De ha az oroszok nem bíznak a kínaiakban, a kínaiak sem bíznak az oroszokban. S ha igazságosak akarunk lenni, meg kell mondanunk, hogy miként az egyik, úgy a másik oldalon sem indokolatlan ez a bizalmatlanság. Abban a kitűnő cikksorozatban, amelyet a szovjet–kínai viszony alakulásának szentelt a Le Monde-ban, André Fontaine emlékeztet arra: hányszor is hagyta cserben, vagy árulta el Sztálin és a Sztálint követő szovjet vezetés a kínai kommunistákat. Amikor 1927-ben Csang Kaj-sek a mozdonyok forró kazánjaiba dobatta azokat a kommunista vezetőket, akik nem sokkal korábban még szövetségesei voltak, Sztálin a kisujját sem mozdította érdekükben. Amikor 1941-ben a Szovjetunió elismerte a mandzsu bábállamot és megkötötte a japán–szovjet megnemtámadási szerződést, a kínai kommunisták ugyancsak nehezen érezhették azt, hogy a Kremlben különösképpen tekintettel vannak az ő érdekeikre. Tulajdonképpen, ha Sztálintól függött volna, maga a végső polgárháború és a kommunista hatalomátvétel sem következett volna be Kínában. Dedijer írja Tito életrajzában, hogy Sztálin a következőket mesélte a nála vendégségben járó Kardeljnek: „Mi nyersen megmondtuk a kínai elvtársaknak, hogy véleményünk szerint egy felkelésnek Kínában nincs jövője, s amit nekik tenniök kell, az, hogy modus vivendit keressenek Csang Kaj-sekkel, lépjenek be a kormányába és oszlassák fel a maguk hadseregét. A kínai elvtársak azt válaszolták, hogy egyetértenek a szovjet elvtársak véleményével. De amikor visszamentek Kínába, az ellenkezőjét cselekedték… Kína esetében tévedtünk és ezt el is ismerjük…”

Látható ebből is a „kölcsönös bizalomnak” e hagyományos és felemelő légköre: Sztálin rá akarja beszélni a kínai kommunistákat, hogy adják be a derekukat Csang Kaj-seknek, azok színleg mindennel egyetértenek (tudták jól, hogy Moszkvában nem tanácsos ellentmondani…), aztán hazamennek és az ellenkezőjét csinálják annak, amit megígértek.

De Maóéknak Hruscsov iránt sincs sokkal több okuk a bizalomra, mint amennyi a grúz diktátor irányában volt. Annak ellenére, hogy a pekingi vezetőknek rendkívüli szerepük volt Hruscsov hatalomra segítésében és többszöri megtámogatásában a Kreml-beli belvillongásokban – vajon nem Hruscsov-e az, aki több hetes körútra utazott az Egyesült Államokba –, abba az országba, amely még csak el sem ismeri a népi Kínát? Nem ment-e el már egyszer, s nem megy-e el most újra Hruscsov New Yorkba az ENSZ közgyűlésére, abba a gyülekezetbe, ahol Kínát – s ráadásul vétójoggal felruházva – Csang Kaj-sek delegátusa képviseli? Nem volt-e kész Hruscsov elvben és gyakorlatban olyan csúcstalálkozóról tárgyalni, amelyen a 600 milliós Kína nincsen képviselve? Nem Hruscsov volt-e az, aki a kínai–indiai határviszály idején nem volt hajlandó kiállni kínai elvtársai mellett, sőt rendkívül mértéktartó és „középutas” magatartást tanúsított?

Ha tehát a mostani éles konfliktus nem is következett volna be, látható, hogy a kínai és a szovjet vezetőknek egyébként sem volna sok okuk rajongani egymásért. A mostani helyzetben viszont, ami az érzelmi kapcsolatokat illeti, ott a gyűlölet az uralkodó.

Nyugati szakértők, a kommunista országok kapcsolatait vizsgálva, nem egyszer hajlamosak megfeledkezni az ilyesfajta érzelmi tényezőkről. Holott az egész mozgalom története azt mutatja, hogy ezeknek a személyi-érzelmi motívumoknak van egy különleges – majdnem azt mondhatnók: „pártos” – jellegzetessége: kérlelhetetlenek és kibékíthetetlenek. A bolsevik vezető csak igen ritkán törekszik arra, hogy vetélytársát megnyerje, szövetségesévé, barátjává tegye; akivel egyszer szembekerült, attól igyekszik végleg megszabadulni. Ha Moszkvában ma vannak – és bizonyára vannak – „maoisták” (Molotov eltávolítása Peking közeléből, Ulánbátorból, félreérthetetlenül erre utal), akkor Pekingben is vannak „hruscsovisták”, akiknek az a feladatuk, hogy adott pillanatban „megtisztítsák” a kínai pártot a „dogmatikusoktól”, a „szektariánusoktól”, a „baloldali elhajlóktól”.

Hogy ki győz majd ebben a küzdelemben, éppúgy bizonytalan, mint magának a küzdelemnek a további alakulása. Első cikkünkben is említettük, s nem győzzük eléggé hangsúlyozni: mindenekelőtt a tények ismertetését tartjuk fontosnak, és sem illúziókat kelteni, sem jóslatokat megkockáztatni nem kívánunk. A szovjet–kínai ellentétekről szólunk, de kell-e külön mondanunk, hogy a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között nemcsak ellentétek, hanem hasonlóságok, érdekközösségek, egymásrautaltságok is szerepet játszanak. Túl a közös stratégiai célon: a kommunizmus világméretű győzelmén, nem lebecsülendő tény, hogy mind a két fél jól tudja: mit jelentene világpolitikai helyzetében egyiknek is, másiknak is a nyílt törés, a „szocialista tábor” felbomlása. Így aztán meglepő volna, ha nem követnének el mindent, hogy a szakadásokat, amennyire csak lehet, összefoldozzák, s a kedvező alkalomra lessenek, hogy külső szakítás helyett – belső eszközökkel juttassák győzelemre a saját, respektív irányzatukat. Hozzájárul ehhez, hogy Kínának életbevágóan fontos a szovjet gazdasági segítség: 1950-től kezdve a Szovjetunió mintegy 50 milliárd svájci frank hitelt nyújtott Pekingnek, s ezt a legújabb megállapodás értelmében még 1967-ig folytatni is fogja; mintegy 250 olyan iparvállalatot létesített, amelyek a kínai iparosítási program gerincét alkotják, s a felszerelési cikkek jelentős részét a világpiaci áraknál lényegesen olcsóbban szállítja. Nem lenne túlságosan meglepő, ha a vita során a kínaiak – alkalmasabb pillanatra várva – visszavonuló manőverbe kezdenének; bizonyos jelek utalnak is erre. Ilyen például a kínai külügyminiszter üdvözlő távirata a Kremlhez, amelyben feltűnő erővel hangsúlyozza a „békés együttélés” és a „megbonthatatlan barátság” gondolatát.

Az utóbbi napokban olyan hírek láttak napvilágot, amelyek szerint a Szovjetunió felszólította Kínát: tartsanak az orosz forradalom évfordulója alkalmából, november hetedikén, afféle „kommunista csúcstalálkozót” Moszkvában, amelyen a világ kommunista pártjai megvitatják és elrendezik ideológiai-gyakorlati ellentéteiket. Igaz-e a hír, nem tudjuk: ha igaz, elfogadja-e Kína a meghívást, ugyancsak nem tudjuk. De a legkevésbé azt tudjuk (s ebben nem vagyunk egyedül), hogy ha a hír igaz, ha Kína elfogadja a meghívást, ha részt vesz az értekezleten, s ha mindenben megegyezik az oroszokkal, mit csinálnak majd a kínai elvtársak, amikor – hazatérnek?!