1. A tények^*

Arra, hogy a szovjet és a kínai kommunisták között valóban nézeteltérések vannak, az első komoly bizonyíték 1959-ből való: Hruscsov egy beszélgetés során Humphrey amerikai szenátor előtt kijelentette, hogy az úgynevezett „népi kommunák” – a családi életet felszámoló, munkatáborszerű faluközösségek – szervezését Kínában reakciós irányzatnak tartja. Mikor Humphrey Amerikában számot adott erről a hruscsovi megjegyzésről, a szovjet sajtó azonnal és hangosan cáfolt, de e cáfolatok őszinteségét meglehetősen kétessé tette az, hogy ugyanez a szovjet sajtó sohasem mutatott valami nagy lelkesedést a „népi kommunák” irányában, és több ízben intette az európai népi demokráciákat, nehogy nekik eszükbe jusson utánozni a kínai példát.

Mindenesetre ezzel az első, nyílt bizonyítékkal még szembe lehet szegezni azt, hogy egy amerikai szenátor esetleg elfogult, esetleg torzító jelentésén alapul; azóta azonban újabb és sokkal vitathatatlanabb bizonyítékok is vannak, méghozzá nem nyugati, hanem eredeti szovjet és kínai forrásból. Ezek a bizonyítékok arra vallanak, hogy az ellentétek lényegesen mélyebbek és általánosabbak a „népi kommunák” kérdésénél, s ugyanakkor azt mutatják, hogy egyáltalán nem az következett be, amit a nyugati szakértők több mint egy évtizede vártak: Mao Ce-tungék nem a titoista-revizionista elhajlás útjára léptek, hanem éppen megfordítva: ők azok, akik ma a sztálinista-szektariánus utat a legkövetkezetesebben, a halott mestert is megszégyenítő hévvel folytatják.

Ha valaminek, akkor a szovjet–kínai viszonynak nagy, talán döntő befolyása is lehet hazánk, Magyarország jövőjére: erre az összefüggésre a későbbiekben majd visszatérünk. Mindenekelőtt azonban az a feladatunk – s ezt igyekszünk eme első cikkünkben a lehető legpontosabban teljesíteni –, hogy a magyar olvasók számára összefoglaljuk és ismertessük azokat a kétségen felül álló és szigorú tényeket, amelyek ez év tavasza óta a szovjet–kínai kapcsolatok alakulását jellemzik. Célunk nem illúziók keltése, hanem a tájékoztatás; ha az események ismertetése nyomán némi illúziók mégis támadnának, az talán nem annyira a mi hibánk, hanem – maguké a tényeké.

Idén áprilisban a kommunista világ Lenin 90. születésnapját ünnepelte. Alighanem kitűnő honfitársunk, Fejtő Ferenc volt az, aki elsőnek mutatott rá egyik tanulmányában (Démocratie 1960. ápr. 21.), milyen lényegbevágó különbség van a szovjet és a kínai megemlékezéseknek nemcsak hangja, hanem mondanivalója között is. Míg a szovjet párt Leninben a „békés együttélés” gondolatának felfedezőjét és odaadó hívét ünnepelte, a kínai kommunisták elméleti folyóiratában, a Vörös Zászlóban ilyesféléket lehetett olvasni: „Lenin tanítása, amely szerint az imperialista ellenes háborúk nemcsak lehetségesek, hanem elkerülhetetlenek is, ma éppúgy érvényes, mint 40 esztendővel ezelőtt… Az emberiség történelmi tapasztalata azt mutatja, hogy az uralkodó osztályok nem adják át jószántukból országukban az államhatalmat. Ezt erőszakkal kell elragadni tőlük. Lemondani a polgárháborúkról, vagy egyszerűen csak megfeledkezni rólik, egyet jelent a leghitványabb opportunizmussal és a szocialista forradalom feladásával.”

A kérdés itt nem az volt, hogy ki állt közelebb Lenin értelmezésében az igazsághoz – a kínaiak lényegesen közelebb álltak –, hanem az ideológiai ellentét gyakorlati oldala: ne feledjük el, a világ két héttel a párizsi csúcsértekezlet, Hruscsov és az „imperialisták” találkozója előtt állt. Fennállott a lehetősége annak, hogy Hruscsov „komolyan veszi Eisenhower békeszólamait”, s ha nem is látványos, de mégis valamelyes előrehaladás történik a „békés együttélés” irányában. Mikor aztán tíz nappal a Lenin-évforduló után bekövetkezett az U–2-incidens, a kínai sajtó volt az, amely a leghangosabban üdvözölte a „háborús, imperialista körök” lelepleződését és annak a nehezen félreérthető reményének adott kifejezést, hogy ez az incidens végre „ki fogja nyitni a naivok szemét…”

A csúcstalálkozó kudarcát a kínai párt kitörő örömmel vette tudomásul; különös módon azonban, ahelyett, hogy Moszkva és Peking közeledtek volna egymáshoz, éppen a párizsi találkozót követő napokban pattant ki közöttük az első olyan nyílt vita, amelynek idegen, sőt nyugati, sőt, nem-kommunista nyugati tanúi is voltak. A Szakszervezeti Világszövetség június 5-e és 9-e között lezajlott pekingi üléséről van szó. Ismételten és erőteljesen hangsúlyozni kell, hogy minden korábbi nézet a szovjet–kínai ellentétekről szövegelemzésen, burkolt célzásokon és ellenőrizhetetlen nyilatkozatokon alapult; a Szakszervezeti Világszövetség pekingi tanácskozása volt az első eset, hogy az oroszok és kínaiak a nyilvánosság előtt – ha még oly szűk nyilvánosság előtt is – vitatkoztak és összeszólalkoztak egymással.

Az egész ügy úgy szivárgott ki, hogy az SZVSZ ülésén a Nenni-féle olasz szocialista párt tagjai is részt vettek. Június15-én Nenniék lapja, az Avanti interjút közölt egy bizonyos Foa elvtárssal, aki szem- és fültanúja volt a pekingi eseményeknek. Foa elvtárs elmondotta, hogy az SZVSZ főtitkára javasolta: a Világszövetség támogassa Hruscsov téziseit a nemzetközi enyhüléssel és a lefegyverzéssel kapcsolatosan. Ez a javaslat a kínai delegátusok részéről a legteljesebb ellenállásra talált. A vita napokon át dúlt, méghozzá szenvedélyesen. A kínaiak azzal érveltek, hogy leszerelésről beszélni addig, amíg imperializmus van a világon, nem egyéb a munkásosztály demoralizálásánál; a szakszervezeteknek nincs joguk becsapni a munkásokat és azt hirdetni nekik, hogy életkörülményeiket megjavíthatják az imperializmus keretein belül is; a szakszervezeteknek a végsőkig harcolniok kell az imperialisták ellen és a békéért vívott harc során meg kell tudniok különböztetni az igazságos háborúkat az igazságtalan háborúktól. A kínaiakat a vitában csak az indonéz szakszervezetek támogatták; az oroszok a határozathozatalkor nagy többséget kaptak: mellettük foglaltak állást az olaszok, a franciák, az indiaiak és valamennyi népi demokratikus küldöttség.

Az Avanti beszámolóját négy nappal utóbb, június 19-én az olasz kommunista párt központi lapja, az Unità is megerősítette; ha valamivel enyhébb megfogalmazásokkal is, de lényegében ugyanazt mondotta el a pekingi szakszervezeti találkozóról, mint szocialista laptársa, megjegyezve azt, hogy a vita „szenvedélyes” volt és „napfényre hozta az ellentéteket”. (Meg kell jegyeznünk, hogy az Associated Press hírügynökség augusztus 6-án stockholmi keltezéssel további részleteket is közölt a pekingi összecsapásról, egy magát megnevezni nem akaró európai kommunista vezető elbeszélése alapján. Eszerint az értekezleten felszólalt Csou En-laj kínai miniszterelnök is, aki igen élesen bírálta Hruscsovot. A vita odáig fajult, hogy a szovjet küldöttség vezetője azzal fenyegetőzött: lökhajtásos repülőgépet kéret át katonai gépek kíséretében Irkutszkból Pekingbe, hogy így biztosítsa azonnali távozását az értekezletről. Minthogy névtelen beszámolóról van szó, ezt a kiegészítő információt csak fenntartással idézzük.)

A június végén megtartott bukaresti pártkongresszuson úgy festett, hogy Hruscsovnak sikerült rendbeszednie a „szocialista tábor” megbomlott sorait; a különböző kommunista pártok delegációinak közös határozata egyhangúan magáévá tette a szovjet vezető téziseit a lefegyverzésről és a háború elkerülhetőségéről. De egyes külföldi megfigyelőknek itt is feltűnt, hogy a kínai küldött, Peng Csen, hosszas felszólalása során egyetlenegyszer nem ejtette ki a száján azt a kifejezést: „békés együttélés”. A bukaresti „treuga dei” mindenképpen rövid életűnek bizonyult, s augusztusban feltűnő gyorsulással következtek egymás után az események.

Augusztus elején került megrendezésre Moszkvában a 25. orientalista kongresszus; a szervezőiroda elnöke, Gafurov szovjet tudós előzőleg bejelentette, hogy a kongresszuson mintegy ötszáz kínai tudós vesz majd részt. A kínaiak – a nyugati delegátusok százainak legnagyobb meghökkenésére – lemondták a moszkvai utat, s az orientalista kongresszus úgy zajlott le, hogy a népi Kínából egyetlenegy tudós sem vett részt rajta.

Augusztus 13-án a francia AFP hírügynökség ezeket jelentette Pekingből: „A szovjet szakemberek és családtagjaik távozása mind a fővárosból, mind az ipari központokból július vége óta olyan ütemben folytatódik, hogy pekingi diplomáciai körökben már egészen nyíltan valóságos exodusról beszélnek. Ezek az elutazások, amelyek még májusig normálisnak látszottak, mert egybeestek részben a szovjet és más szocialista országok egyetemein végzett kínai diákok hazatérésével, részben a kínai főiskolákon végzők számának megnövekedésével, most olyan méreteket öltöttek, hogy nehéz volna nem politikai jelentőséget tulajdonítani nekik. Ennek az exodusnak a forrása – jegyzik meg a megfigyelők –, úgy látszik, az az ideológiai vita, amelyik néhány hét óta szembeállítja a szovjet és a kínai kommunistákat…” Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy ez a hírügynökségi jelentés természetesen a kínai cenzúra engedélyével hagyta el Pekinget!

Noha kínai részről időközben hangzott el egy-két visszakozó jellegű megnyilatkozás – például Csou En-lajnak egy békésebb hangú pohárköszöntője augusztus elsején, a svájci követség fogadásán –, a tények maguk továbbra is a viszony romlását mutatták. A Druzsba (Barátság) című, a szovjet–kínai kapcsolatoknak szentelt folyóirat, amely kínai közreműködéssel orosz nyelven jelent meg, június óta mindmostanig nem adott ki újabb számot; néhány hete pedig megszüntette megjelenését a Kitaj (Kína) című szovjet–kínai hetilap is. Július vége óta a Pravdában, az Izvesztijában és más szovjet lapokban szinte záporszerűen követik egymást a különböző ideológiai cikkek, amelyek a főtüzet a dogmatikusokra, a neoszektariánusokra irányítják, azokra, akik elavult tételeket szajkóznak, akik a háború elkerülhetetlenségét hirdetik, s akik nem látják be, hogy az új nemzetközi erőviszonyok közepette a szocializmus békés eszközökkel is győzni fog. A cikkek ugyan nem nevezik nevükön a kínai vezetőket, de a szovjet olvasókban aligha marad sok kétség afelől: kik ellen irányulnak.

Különben – s itt érkezünk az utolsó, de talán legfontosabb tényhez – arról, hogy kétségek ne is legyenek, maguk a szovjet vezetők gondoskodnak. A Le Monde moszkvai tudósítója beszámol arról, hogy a Szovjetunióban néhány hét óta pártaktíva-ülések vannak folyamatban, amelyek tájékoztatják a tagságot a szocialista tábor bizonyos belső problémáiról. A központi bizottság előtt Kozlov, a moszkvai és leningrádi aktíva előtt Szuszlov, az ukrán aktíva előtt Podgornyij számolt be arról, hogyan áll jelenleg az „egység kérdése” a „béketáboron” belül. Ezek a beszámolók nagy őszinteséggel feltárják, hogy a „leninisták” (oroszok) és a „dogmatikusok” (kínaiak) közti ellentétek nem csupán szövegmagyarázó jellegűek, s az utóbbi időben a fő vitapartner (a kínaiak) önfejűsége, sőt fegyelmezetlensége következtében komoly fordulatot vettek. Ezeknek a tájékoztatóknak rövid időn belül el kell jutniok valamennyi alapszervhez, valamennyi párttaghoz. (Meg kell jegyeznünk ezúttal is: ez a jelentés a szovjet cenzúra engedélyével hagyta el Moszkvát!)

Íme, ezek az utóbbi időszak legfontosabb tényei. Anélkül, hogy most részletesen kommentálni akarnánk őket, azt mindenesetre meg kell említenünk: mindenki, aki a kommunista pártok mechanizmusát ismeri, jól tudja, mennyire nem jól állnak a dolgok olyankor, amikor két „testvérpárt” egymás közti vitáját már az alapszervek tagsága elé tárják.