A nagy barátság

Arra, hogy a szovjet és a kínai kommunisták között valóban nézeteltérések vannak, az első komoly bizonyíték 1959-ből való: Hruscsov egy beszélgetés során Humphrey amerikai szenátor előtt kijelentette, hogy az úgynevezett „népi kommunák” – a családi életet felszámoló, munkatáborszerű faluközösségek – szervezését Kínában reakciós irányzatnak tartja. Mikor Humphrey Amerikában számot adott erről a hruscsovi megjegyzésről, a szovjet sajtó azonnal és hangosan cáfolt, de e cáfolatok őszinteségét meglehetősen kétessé tette az, hogy ugyanez a szovjet sajtó sohasem mutatott valami nagy lelkesedést a „népi kommunák” irányában, és több ízben intette az európai népi demokráciákat, nehogy nekik eszükbe jusson utánozni a kínai példát.

Mindenesetre ezzel az első, nyílt bizonyítékkal még szembe lehet szegezni azt, hogy egy amerikai szenátor esetleg elfogult, esetleg torzító jelentésén alapul; azóta azonban újabb és sokkal vitathatatlanabb bizonyítékok is vannak, méghozzá nem nyugati, hanem eredeti szovjet és kínai forrásból. Ezek a bizonyítékok arra vallanak, hogy az ellentétek lényegesen mélyebbek és általánosabbak a „népi kommunák” kérdésénél, s ugyanakkor azt mutatják, hogy egyáltalán nem az következett be, amit a nyugati szakértők több mint egy évtizede vártak: Mao Ce-tungék nem a titoista-revizionista elhajlás útjára léptek, hanem éppen megfordítva: ők azok, akik ma a sztálinista-szektariánus utat a legkövetkezetesebben, a halott mestert is megszégyenítő hévvel folytatják.

Ha valaminek, akkor a szovjet–kínai viszonynak nagy, talán döntő befolyása is lehet hazánk, Magyarország jövőjére: erre az összefüggésre a későbbiekben majd visszatérünk. Mindenekelőtt azonban az a feladatunk – s ezt igyekszünk eme első cikkünkben a lehető legpontosabban teljesíteni –, hogy a magyar olvasók számára összefoglaljuk és ismertessük azokat a kétségen felül álló és szigorú tényeket, amelyek ez év tavasza óta a szovjet–kínai kapcsolatok alakulását jellemzik. Célunk nem illúziók keltése, hanem a tájékoztatás; ha az események ismertetése nyomán némi illúziók mégis támadnának, az talán nem annyira a mi hibánk, hanem – maguké a tényeké.

Idén áprilisban a kommunista világ Lenin 90. születésnapját ünnepelte. Alighanem kitűnő honfitársunk, Fejtő Ferenc volt az, aki elsőnek mutatott rá egyik tanulmányában (Démocratie 1960. ápr. 21.), milyen lényegbevágó különbség van a szovjet és a kínai megemlékezéseknek nemcsak hangja, hanem mondanivalója között is. Míg a szovjet párt Leninben a „békés együttélés” gondolatának felfedezőjét és odaadó hívét ünnepelte, a kínai kommunisták elméleti folyóiratában, a Vörös Zászlóban ilyesféléket lehetett olvasni: „Lenin tanítása, amely szerint az imperialista ellenes háborúk nemcsak lehetségesek, hanem elkerülhetetlenek is, ma éppúgy érvényes, mint 40 esztendővel ezelőtt… Az emberiség történelmi tapasztalata azt mutatja, hogy az uralkodó osztályok nem adják át jószántukból országukban az államhatalmat. Ezt erőszakkal kell elragadni tőlük. Lemondani a polgárháborúkról, vagy egyszerűen csak megfeledkezni rólik, egyet jelent a leghitványabb opportunizmussal és a szocialista forradalom feladásával.”

A kérdés itt nem az volt, hogy ki állt közelebb Lenin értelmezésében az igazsághoz – a kínaiak lényegesen közelebb álltak –, hanem az ideológiai ellentét gyakorlati oldala: ne feledjük el, a világ két héttel a párizsi csúcsértekezlet, Hruscsov és az „imperialisták” találkozója előtt állt. Fennállott a lehetősége annak, hogy Hruscsov „komolyan veszi Eisenhower békeszólamait”, s ha nem is látványos, de mégis valamelyes előrehaladás történik a „békés együttélés” irányában. Mikor aztán tíz nappal a Lenin-évforduló után bekövetkezett az U–2-incidens, a kínai sajtó volt az, amely a leghangosabban üdvözölte a „háborús, imperialista körök” lelepleződését és annak a nehezen félreérthető reményének adott kifejezést, hogy ez az incidens végre „ki fogja nyitni a naivok szemét…”

A csúcstalálkozó kudarcát a kínai párt kitörő örömmel vette tudomásul; különös módon azonban, ahelyett, hogy Moszkva és Peking közeledtek volna egymáshoz, éppen a párizsi találkozót követő napokban pattant ki közöttük az első olyan nyílt vita, amelynek idegen, sőt nyugati, sőt, nem-kommunista nyugati tanúi is voltak. A Szakszervezeti Világszövetség június 5-e és 9-e között lezajlott pekingi üléséről van szó. Ismételten és erőteljesen hangsúlyozni kell, hogy minden korábbi nézet a szovjet–kínai ellentétekről szövegelemzésen, burkolt célzásokon és ellenőrizhetetlen nyilatkozatokon alapult; a Szakszervezeti Világszövetség pekingi tanácskozása volt az első eset, hogy az oroszok és kínaiak a nyilvánosság előtt – ha még oly szűk nyilvánosság előtt is – vitatkoztak és összeszólalkoztak egymással.

Az egész ügy úgy szivárgott ki, hogy az SZVSZ ülésén a Nenni-féle olasz szocialista párt tagjai is részt vettek. Június15-én Nenniék lapja, az Avanti interjút közölt egy bizonyos Foa elvtárssal, aki szem- és fültanúja volt a pekingi eseményeknek. Foa elvtárs elmondotta, hogy az SZVSZ főtitkára javasolta: a Világszövetség támogassa Hruscsov téziseit a nemzetközi enyhüléssel és a lefegyverzéssel kapcsolatosan. Ez a javaslat a kínai delegátusok részéről a legteljesebb ellenállásra talált. A vita napokon át dúlt, méghozzá szenvedélyesen. A kínaiak azzal érveltek, hogy leszerelésről beszélni addig, amíg imperializmus van a világon, nem egyéb a munkásosztály demoralizálásánál; a szakszervezeteknek nincs joguk becsapni a munkásokat és azt hirdetni nekik, hogy életkörülményeiket megjavíthatják az imperializmus keretein belül is; a szakszervezeteknek a végsőkig harcolniok kell az imperialisták ellen és a békéért vívott harc során meg kell tudniok különböztetni az igazságos háborúkat az igazságtalan háborúktól. A kínaiakat a vitában csak az indonéz szakszervezetek támogatták; az oroszok a határozathozatalkor nagy többséget kaptak: mellettük foglaltak állást az olaszok, a franciák, az indiaiak és valamennyi népi demokratikus küldöttség.

Az Avanti beszámolóját négy nappal utóbb, június 19-én az olasz kommunista párt központi lapja, az Unità is megerősítette; ha valamivel enyhébb megfogalmazásokkal is, de lényegében ugyanazt mondotta el a pekingi szakszervezeti találkozóról, mint szocialista laptársa, megjegyezve azt, hogy a vita „szenvedélyes” volt és „napfényre hozta az ellentéteket”. (Meg kell jegyeznünk, hogy az Associated Press hírügynökség augusztus 6-án stockholmi keltezéssel további részleteket is közölt a pekingi összecsapásról, egy magát megnevezni nem akaró európai kommunista vezető elbeszélése alapján. Eszerint az értekezleten felszólalt Csou En-laj kínai miniszterelnök is, aki igen élesen bírálta Hruscsovot. A vita odáig fajult, hogy a szovjet küldöttség vezetője azzal fenyegetőzött: lökhajtásos repülőgépet kéret át katonai gépek kíséretében Irkutszkból Pekingbe, hogy így biztosítsa azonnali távozását az értekezletről. Minthogy névtelen beszámolóról van szó, ezt a kiegészítő információt csak fenntartással idézzük.)

A június végén megtartott bukaresti pártkongresszuson úgy festett, hogy Hruscsovnak sikerült rendbeszednie a „szocialista tábor” megbomlott sorait; a különböző kommunista pártok delegációinak közös határozata egyhangúan magáévá tette a szovjet vezető téziseit a lefegyverzésről és a háború elkerülhetőségéről. De egyes külföldi megfigyelőknek itt is feltűnt, hogy a kínai küldött, Peng Csen, hosszas felszólalása során egyetlenegyszer nem ejtette ki a száján azt a kifejezést: „békés együttélés”. A bukaresti „treuga dei” mindenképpen rövid életűnek bizonyult, s augusztusban feltűnő gyorsulással következtek egymás után az események.

Augusztus elején került megrendezésre Moszkvában a 25. orientalista kongresszus; a szervezőiroda elnöke, Gafurov szovjet tudós előzőleg bejelentette, hogy a kongresszuson mintegy ötszáz kínai tudós vesz majd részt. A kínaiak – a nyugati delegátusok százainak legnagyobb meghökkenésére – lemondták a moszkvai utat, s az orientalista kongresszus úgy zajlott le, hogy a népi Kínából egyetlenegy tudós sem vett részt rajta.

Augusztus 13-án a francia AFP hírügynökség ezeket jelentette Pekingből: „A szovjet szakemberek és családtagjaik távozása mind a fővárosból, mind az ipari központokból július vége óta olyan ütemben folytatódik, hogy pekingi diplomáciai körökben már egészen nyíltan valóságos exodusról beszélnek. Ezek az elutazások, amelyek még májusig normálisnak látszottak, mert egybeestek részben a szovjet és más szocialista országok egyetemein végzett kínai diákok hazatérésével, részben a kínai főiskolákon végzők számának megnövekedésével, most olyan méreteket öltöttek, hogy nehéz volna nem politikai jelentőséget tulajdonítani nekik. Ennek az exodusnak a forrása – jegyzik meg a megfigyelők –, úgy látszik, az az ideológiai vita, amelyik néhány hét óta szembeállítja a szovjet és a kínai kommunistákat…” Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy ez a hírügynökségi jelentés természetesen a kínai cenzúra engedélyével hagyta el Pekinget!

Noha kínai részről időközben hangzott el egy-két visszakozó jellegű megnyilatkozás – például Csou En-lajnak egy békésebb hangú pohárköszöntője augusztus elsején, a svájci követség fogadásán –, a tények maguk továbbra is a viszony romlását mutatták. A Druzsba (Barátság) című, a szovjet–kínai kapcsolatoknak szentelt folyóirat, amely kínai közreműködéssel orosz nyelven jelent meg, június óta mindmostanig nem adott ki újabb számot; néhány hete pedig megszüntette megjelenését a Kitaj (Kína) című szovjet–kínai hetilap is. Július vége óta a Pravdában, az Izvesztijában és más szovjet lapokban szinte záporszerűen követik egymást a különböző ideológiai cikkek, amelyek a főtüzet a dogmatikusokra, a neoszektariánusokra irányítják, azokra, akik elavult tételeket szajkóznak, akik a háború elkerülhetetlenségét hirdetik, s akik nem látják be, hogy az új nemzetközi erőviszonyok közepette a szocializmus békés eszközökkel is győzni fog. A cikkek ugyan nem nevezik nevükön a kínai vezetőket, de a szovjet olvasókban aligha marad sok kétség afelől: kik ellen irányulnak.

Különben – s itt érkezünk az utolsó, de talán legfontosabb tényhez – arról, hogy kétségek ne is legyenek, maguk a szovjet vezetők gondoskodnak. A Le Monde moszkvai tudósítója beszámol arról, hogy a Szovjetunióban néhány hét óta pártaktíva-ülések vannak folyamatban, amelyek tájékoztatják a tagságot a szocialista tábor bizonyos belső problémáiról. A központi bizottság előtt Kozlov, a moszkvai és leningrádi aktíva előtt Szuszlov, az ukrán aktíva előtt Podgornyij számolt be arról, hogyan áll jelenleg az „egység kérdése” a „béketáboron” belül. Ezek a beszámolók nagy őszinteséggel feltárják, hogy a „leninisták” (oroszok) és a „dogmatikusok” (kínaiak) közti ellentétek nem csupán szövegmagyarázó jellegűek, s az utóbbi időben a fő vitapartner (a kínaiak) önfejűsége, sőt fegyelmezetlensége következtében komoly fordulatot vettek. Ezeknek a tájékoztatóknak rövid időn belül el kell jutniok valamennyi alapszervhez, valamennyi párttaghoz. (Meg kell jegyeznünk ezúttal is: ez a jelentés a szovjet cenzúra engedélyével hagyta el Moszkvát!)

Íme, ezek az utóbbi időszak legfontosabb tényei. Anélkül, hogy most részletesen kommentálni akarnánk őket, azt mindenesetre meg kell említenünk: mindenki, aki a kommunista pártok mechanizmusát ismeri, jól tudja, mennyire nem jól állnak a dolgok olyankor, amikor két „testvérpárt” egymás közti vitáját már az alapszervek tagsága elé tárják.

Mindenekelőtt természetesen egy jövőbeli atom- és hidrogénháború következményeinek a megítéléséről van szó. A kínaiak szerint egy ilyen háborút, ha nem is kell keresni, de még kevésbé kell félni tőle; igaz ugyan, hogy szörnyű áldozatokkal járna, de ugyanakkor magával hozná az imperializmus pusztulását és a szocializmus végső győzelmét. Azokra tehát, akik túlélik, gyönyörűséges jövő várna. A kérdés persze „csak” az, hogy – kik élik túl. Itt – s éppen ez a bökkenő – a kínaiak és az oroszok véleménye megegyezik; ugyanis mind a ketten úgy vélik, hogy egy ilyen háborút sokkal, de sokkal több kínai élne túl, mint amennyi orosz.

Nem lehet túlságosan csodálni tehát, hogy Hruscsovéknak – bármily fanatikus kommunisták legyenek is – az olyan kommunizmus nincs túlságosan az ínyükre, amelyet a kínai elvtársak – türelmesen kivárva a radioaktív sugárzás felszívódását – az ő sírjaikon építenek majd fel. Amit egyáltalán csodálni lehet – amire csak borzadállyal lehet gondolni –, hogy akadnak egyáltalán olyan emberek, akik képesek a halottak százmillióival számoló, iszonyatos matematikára. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk azokat a roppant belső problémákat, amelyek végső soron meghatározzák a kínai kommunisták külpolitikai elképzeléseit: a különböző, tagadhatatlan eredmények mellett a „nagy ugrás” gazdaságpolitikai kudarcát, a szinte leküzdhetetlennek látszó éhínséget, áradásokat, szárazságokat (a hivatalos Renminribao szerint a tavalyi 130.000 négyzetmérfölddel szemben idén 156.000 négyzetmérföld termését pusztították el természeti csapások), s mindezek tetejében a hatalmas ütemű – évi 20-25 milliós! – népszaporulatot. Mint annyi kalandor és annyi diktátor az emberiség történelme során, ezekből a megoldhatatlannak tűnő ellentmondásokból a kínai vezetés is csak a háborúban látja a kiutat.

Ma idestova már ott tartunk, hogy egy háború provokálását illetően a szovjet politikusoknak jobban kell tartaniok kínai szövetségeseiktől, mint amerikai ellenségeiktől. Egy partraszállási kísérlet Tajvanon, egy komolyabb kínai támadás az indiai határon – s Moszkva és Washington akaratuk ellenére egyik napról a másikra belesodródhatnak egy világháborúba. Amiből logikusan adódik a kérdés: vajon a mostani vita Pekinggel, a Pravda sorozatos figyelmeztetései, a testvérpártokhoz intézett körlevelek nem éppen azt célozzák-e, hogy egy kínai provokáció esetében az oroszok – kezeiket mosva – távol tarthassák majd magukat a konfliktustól?! Mint ahogy erre vall az a tény is, hogy a Szovjetunió mindmáig nem volt hajlandó atomfegyvereket adni a népi Kínának, s inkább van egyedül az „atomklub”-ban, a kapitalista-imperialista Amerika, Anglia s most már Franciaország társaságában, mintsem hogy „szocialista magányát” – a Kínai Népköztársaság képviselőivel megossza.

De ha az oroszok nem bíznak a kínaiakban, a kínaiak sem bíznak az oroszokban. S ha igazságosak akarunk lenni, meg kell mondanunk, hogy miként az egyik, úgy a másik oldalon sem indokolatlan ez a bizalmatlanság. Abban a kitűnő cikksorozatban, amelyet a szovjet–kínai viszony alakulásának szentelt a Le Monde-ban, André Fontaine emlékeztet arra: hányszor is hagyta cserben, vagy árulta el Sztálin és a Sztálint követő szovjet vezetés a kínai kommunistákat. Amikor 1927-ben Csang Kaj-sek a mozdonyok forró kazánjaiba dobatta azokat a kommunista vezetőket, akik nem sokkal korábban még szövetségesei voltak, Sztálin a kisujját sem mozdította érdekükben. Amikor 1941-ben a Szovjetunió elismerte a mandzsu bábállamot és megkötötte a japán–szovjet megnemtámadási szerződést, a kínai kommunisták ugyancsak nehezen érezhették azt, hogy a Kremlben különösképpen tekintettel vannak az ő érdekeikre. Tulajdonképpen, ha Sztálintól függött volna, maga a végső polgárháború és a kommunista hatalomátvétel sem következett volna be Kínában. Dedijer írja Tito életrajzában, hogy Sztálin a következőket mesélte a nála vendégségben járó Kardeljnek: „Mi nyersen megmondtuk a kínai elvtársaknak, hogy véleményünk szerint egy felkelésnek Kínában nincs jövője, s amit nekik tenniök kell, az, hogy modus vivendit keressenek Csang Kaj-sekkel, lépjenek be a kormányába és oszlassák fel a maguk hadseregét. A kínai elvtársak azt válaszolták, hogy egyetértenek a szovjet elvtársak véleményével. De amikor visszamentek Kínába, az ellenkezőjét cselekedték… Kína esetében tévedtünk és ezt el is ismerjük…”

Látható ebből is a „kölcsönös bizalomnak” e hagyományos és felemelő légköre: Sztálin rá akarja beszélni a kínai kommunistákat, hogy adják be a derekukat Csang Kaj-seknek, azok színleg mindennel egyetértenek (tudták jól, hogy Moszkvában nem tanácsos ellentmondani…), aztán hazamennek és az ellenkezőjét csinálják annak, amit megígértek.

De Maóéknak Hruscsov iránt sincs sokkal több okuk a bizalomra, mint amennyi a grúz diktátor irányában volt. Annak ellenére, hogy a pekingi vezetőknek rendkívüli szerepük volt Hruscsov hatalomra segítésében és többszöri megtámogatásában a Kreml-beli belvillongásokban – vajon nem Hruscsov-e az, aki több hetes körútra utazott az Egyesült Államokba –, abba az országba, amely még csak el sem ismeri a népi Kínát? Nem ment-e el már egyszer, s nem megy-e el most újra Hruscsov New Yorkba az ENSZ közgyűlésére, abba a gyülekezetbe, ahol Kínát – s ráadásul vétójoggal felruházva – Csang Kaj-sek delegátusa képviseli? Nem volt-e kész Hruscsov elvben és gyakorlatban olyan csúcstalálkozóról tárgyalni, amelyen a 600 milliós Kína nincsen képviselve? Nem Hruscsov volt-e az, aki a kínai–indiai határviszály idején nem volt hajlandó kiállni kínai elvtársai mellett, sőt rendkívül mértéktartó és „középutas” magatartást tanúsított?

Ha tehát a mostani éles konfliktus nem is következett volna be, látható, hogy a kínai és a szovjet vezetőknek egyébként sem volna sok okuk rajongani egymásért. A mostani helyzetben viszont, ami az érzelmi kapcsolatokat illeti, ott a gyűlölet az uralkodó.

Nyugati szakértők, a kommunista országok kapcsolatait vizsgálva, nem egyszer hajlamosak megfeledkezni az ilyesfajta érzelmi tényezőkről. Holott az egész mozgalom története azt mutatja, hogy ezeknek a személyi-érzelmi motívumoknak van egy különleges – majdnem azt mondhatnók: „pártos” – jellegzetessége: kérlelhetetlenek és kibékíthetetlenek. A bolsevik vezető csak igen ritkán törekszik arra, hogy vetélytársát megnyerje, szövetségesévé, barátjává tegye; akivel egyszer szembekerült, attól igyekszik végleg megszabadulni. Ha Moszkvában ma vannak – és bizonyára vannak – „maoisták” (Molotov eltávolítása Peking közeléből, Ulánbátorból, félreérthetetlenül erre utal), akkor Pekingben is vannak „hruscsovisták”, akiknek az a feladatuk, hogy adott pillanatban „megtisztítsák” a kínai pártot a „dogmatikusoktól”, a „szektariánusoktól”, a „baloldali elhajlóktól”.

Hogy ki győz majd ebben a küzdelemben, éppúgy bizonytalan, mint magának a küzdelemnek a további alakulása. Első cikkünkben is említettük, s nem győzzük eléggé hangsúlyozni: mindenekelőtt a tények ismertetését tartjuk fontosnak, és sem illúziókat kelteni, sem jóslatokat megkockáztatni nem kívánunk. A szovjet–kínai ellentétekről szólunk, de kell-e külön mondanunk, hogy a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között nemcsak ellentétek, hanem hasonlóságok, érdekközösségek, egymásrautaltságok is szerepet játszanak. Túl a közös stratégiai célon: a kommunizmus világméretű győzelmén, nem lebecsülendő tény, hogy mind a két fél jól tudja: mit jelentene világpolitikai helyzetében egyiknek is, másiknak is a nyílt törés, a „szocialista tábor” felbomlása. Így aztán meglepő volna, ha nem követnének el mindent, hogy a szakadásokat, amennyire csak lehet, összefoldozzák, s a kedvező alkalomra lessenek, hogy külső szakítás helyett – belső eszközökkel juttassák győzelemre a saját, respektív irányzatukat. Hozzájárul ehhez, hogy Kínának életbevágóan fontos a szovjet gazdasági segítség: 1950-től kezdve a Szovjetunió mintegy 50 milliárd svájci frank hitelt nyújtott Pekingnek, s ezt a legújabb megállapodás értelmében még 1967-ig folytatni is fogja; mintegy 250 olyan iparvállalatot létesített, amelyek a kínai iparosítási program gerincét alkotják, s a felszerelési cikkek jelentős részét a világpiaci áraknál lényegesen olcsóbban szállítja. Nem lenne túlságosan meglepő, ha a vita során a kínaiak – alkalmasabb pillanatra várva – visszavonuló manőverbe kezdenének; bizonyos jelek utalnak is erre. Ilyen például a kínai külügyminiszter üdvözlő távirata a Kremlhez, amelyben feltűnő erővel hangsúlyozza a „békés együttélés” és a „megbonthatatlan barátság” gondolatát.

Az utóbbi napokban olyan hírek láttak napvilágot, amelyek szerint a Szovjetunió felszólította Kínát: tartsanak az orosz forradalom évfordulója alkalmából, november hetedikén, afféle „kommunista csúcstalálkozót” Moszkvában, amelyen a világ kommunista pártjai megvitatják és elrendezik ideológiai-gyakorlati ellentéteiket. Igaz-e a hír, nem tudjuk: ha igaz, elfogadja-e Kína a meghívást, ugyancsak nem tudjuk. De a legkevésbé azt tudjuk (s ebben nem vagyunk egyedül), hogy ha a hír igaz, ha Kína elfogadja a meghívást, ha részt vesz az értekezleten, s ha mindenben megegyezik az oroszokkal, mit csinálnak majd a kínai elvtársak, amikor – hazatérnek?!

Az elmúlt hetek legérdekesebb és legjellemzőbb eseménye azonban a jugoszláv kommunisták bekapcsolódása volt a szovjet–kínai vitába, s az a párharc a Pravda és a Borba között, amely a jugoszláv fellépést követte.

Augusztus folyamán a belgrádi Borba folytatásokban közölte a jugoszláv kommunista szövetség vezető ideológusának, Eduárd Kardeljnek hosszú tanulmányát, amely ezt a címet viselte: A szocializmus és a háború. A több mint 200 oldalas mű tulajdonképpen vitairat: válasz azokra a sorozatos és durva hangú támadásokra, amelyeket a kínai párt vezetői és újságjai intéznek immár évek óta a jugoszláv „revizionisták” ellen, s ugyanakkor teljesen egyértelmű állásfoglalás a szovjet–kínai vitában a Szovjetunió oldalán, a békés együttélés ideológiája és gyakorlata mellett.

Sajnos, itt helyszűke miatt nem áll módunkban a rendkívül tanulságos és színvonalas Kardelj-művet részletesen ismertetni; mégis megkíséreljük felvázolni néhány alapvető és eredeti megállapítását.

Kardelj mindenekelőtt is „tiszta vizet önt a pohárba”, s kimondja nyíltan, amit amúgy is régóta sejt mindenki: azt, hogy a kínai vezetők jugoszlávellenes, revizionistákat „leleplező” támadásai nem egyszerűen Tito, hanem valójában (s talán elsősorban) Hruscsov ellen irányulnak. Amikor Peking Belgrádot támadja, akkor főként – Moszkvára gondol. Ez különben azért lehetséges, mert ami a koegzisztencia s egy új világháború elkerülhetetlenségének kérdését illeti, ezekben a kérdésekben nincs lényegbevágó ellentét Moszkva és Belgrád között: a szovjet és a jugoszláv kommunisták egyaránt úgy vélekednek, hogy a szocializmus világméretű győzelme törvényszerű, s a szocializmus erői ma már annyira megnövekedtek, hogy meg tudnak akadályozni egy új világháborút és békés eszközökkel is diadalra tudják majd juttatni a szocializmust a kapitalizmus és az imperializmus felett.

Kardelj ezután részletesen idézi a kínai kommunistáknak azokat az érveit, amelyek a háború elkerülhetetlenségét hangsúlyozzák, s miközben sorra-rendre visszautasítja őket, rámutat arra a rendkívül fontos igazságra: a háború elkerülhetetlenségét hirdetni annyit jelent, mint a háborúra venni irányt, azaz háborúra készülni, háborús politikát folytatni. Az ilyen ultraradikális irányzatok – szögezi le Kardelj –, „akár akarják képviselőik, akár nem, objektíven hódító háborúhoz vezetnek”. Ezzel kapcsolatosan a jugoszláv kommunista ideológus nem fél kimondani azt sem, hogy a „marxizmus klasszikusai nem zárják ki a lehetőségét annak a jelenségnek sem, hogy egy szocialista ország igazságtalan háborút is folytathat. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az efféle jelenségek nem teljesen lehetetlenek…”

Rendkívül érdekes a Kardelj-tanulmánynak az a része, amelyben – anélkül, hogy Maóékat trockistáknak nyilvánítaná – kimutatja a rendkívüli hasonlóságot Trockij egyes ultrabaloldali nézetei és a kínai kommunista vezetők mai nézetei között. Ahogy annak idején Trockij, úgy ma Mao Ce-tungék nem hisznek a kapitalista világgal való békés együttélés lehetőségében; ahogy annak idején Trockij, úgy ma a kínai kommunisták a „permanens forradalom” szószólói. Jellemző például, hogy a Negyedik Internacionálé című trockijista folyóirat ez évi 9. számában a következő megállapítást lehetett olvasni: „A kínai álláspontok élesen különböznek az édeskés hivatalos orosz álláspontoktól, a »békés együttélés« lehetőségéről; a forradalmi marxisták csak üdvözölhetik ezt a különbséget, mint olyant, ami a kínai kommunisták mellett szól.” (Érdemes különben megjegyezni, hogy a kínaiakkal való vitában Kardelj még a jugoszláv kommunisták „ősellenségével”, Sztálinnal kapcsolatosan is talál néhány kedvező szót, rámutatván arra, hogy Sztálin – minden következetlensége, ingadozása és hibája ellenére – sem folytatott a béke és koegzisztencia kérdésében olyan kalandorpolitikát, mint a mai kínai vezetők. Nem nehéz elképzelnünk Titóék érzelmeit Mao irányában, ha még Sztálint is különbnek tartják nála…)

A jugoszláv ideológus nem feledkezik meg arról, hogy tisztelettel adózzék annak a harcnak, amelyet a kínai kommunisták a japánok és Csang Kaj-sek ellen vívtak, s nem feledkezik meg arról sem, hogy kifejtse nézeteit az Egyesült Államok Kínával kapcsolatos politikájáról; élesen bírálja Washington tajvani politikáját, azt, hogy a népi Kínát nem veszik fel az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, s azt, hogy gazdasági megkülönböztetéseket alkalmaznak ellene; Kardelj szerint ez a magatartás nem kis mértékben felelős a kínai kommunisták jelenlegi nézeteiért és gyakorlatáért. Mindez azonban nem lehet indoklás arra, hogy Peking szörnyű háborúba akarja sodorni az egész világot. Ez a pusztító törekvés – mutat rá igen szellemesen Kardelj – annál is képtelenebb, hiszen a kínai kommunisták előszeretettel hasonlítják az amerikaiakat valamiféle, nem túlságosan veszélyes „papírtigrishez”. „Valóban furcsa észjárás diktálja azt az állítást – írja a jugoszláv ideológus –, hogy az imperializmus papírtigris, s ugyanakkor ezt a papírtigrist az egész erős szocialista világ semmilyen más módon nem kényszerítheti békére, csak – háborúval!”

Anélkül, hogy kritika nélkül elfogadhatnánk a kardelji nézeteket, mindenképpen méltányolnunk kell nyíltságukat, bátorságukat és önállóságukat. Igen komolynak és figyelemreméltónak tartjuk, s ezért idézzük is egyik legfontosabb következtetését: „…Abban az igyekezetében, hogy saját érdekeinek és felfogásainak rendelje alá a világszocializmus érdekeit és felfogásait, Kína a szocialista erőkkel is összetűzésbe került… Most különös ellentmondás következett be: Jugoszlávia, amely nem tagja a szocialista tábornak, támogatja e tábor nemzetközi politikájának alapvető koncepcióit, különösen az együttélés és a béke politikáját, Kína pedig, amelyik e táboron belül van, bírálja ezt a politikát…”

Ha van még valaki, aki az idejétmúlt karteziánus logika, vagy a még inkább idejétmúlt józan ész törvényei szerint gondolkodnék, az bizonyára azt képzelte volna, hogy a szovjet vezetés örömmel fogadja majd a jugoszlávok kiállását, s azt a tanulmányt, amelyről minden túlzás nélkül elmondható: lényegét tekintve, a hruscsovi külpolitika alapelveinek mindmáig legteljesebb és legdokumentáltabb kifejezése, s amelyért – egyébről nem is szólva – már azért is hálásak lehettek volna a Kreml vezetői, mert a Marx-, Engels-, Lenin-, sőt Sztálin-idézeteknek olyan tömegét gyűjtötte össze az ő nézeteik igazolására, amilyent eddig még a leggyakorlottabb moszkvai írásmagyarázók sem produkáltak.

Ezzel szemben mi történt? Alighogy a Kardelj-tanulmány megjelent, a Pravda hatalmas cikket közölt bizonyos A. Arzumanjan és V. Korionov elvtársak tollából A revizionisták legújabb felfedezései címmel, s olyan könyörtelen durvasággal támadva a jugoszláv kommunistákat, hogy minden olvasónak óhatatlanul a legszebb „láncos kutyás” idők jutottak eszébe. A Pravda cikkírói, miután páratlan eleganciával bejelentik, hogy „még nincs kezükben a Kardelj-könyv teljes fordítása” (!), sztahanovista buzgalommal vagdossák Kardelj fejéhez az ilyesfajta megállapításokat: „Legfőként arra törekszik, hogy tisztára mossa az amerikai imperializmus agresszív politikáját… A kommunista ellenes hadjárat sugalmazóinak segítségére siet könyvével… A valóságban meghamisítja a marxizmust és az imperializmust magasztalja… Végérvényesen lehullik az álarc erről a revizionistáról, s igazi mivoltában mutatkozik meg előttünk…”

Mit sem törődve azzal a csekélységgel, hogy Kardelj oldalakon át fejtegeti: a szocialista erők léte és nagysága az egyik fő biztosítéka egy új világháború megakadályozásának, a Pravda cikkírói kijelentik: „A belgrádi teoretikusok úgy tesznek, mintha nem vennék észre a szocialista tábor létezését…”

Mit sem törődve azzal a csekélységgel, hogy Kardelj hosszú oldalakon át bírálja az Egyesült Államok politikáját, a Pravda cikkírói kijelentik: „Egyetlen szava sincs, amellyel az amerikai imperialista provokátorokat elítélné, ez pedig annyit jelent, hogy valójában az amerikai imperializmus védőügyvédjének szerepét játssza…”

Mit sem törődve azzal a csekélységgel, hogy Kardelj több fejezetet szentel könyvében az osztályharc és a háború összefüggéseinek, a Pravda cikkírói leszögezik: „ Kardelj azzal követi el a fő elméleti vétket, hogy amikor elemzi a háború problémáját, a háborúkat nem hozza kapcsolatba az osztályharccal…”

Természetesen Arzumanjan és Korionov elvtársaknak megvan az a nem is gyenge mentségük, hogy a legszebb szovjet hagyományokhoz híven egyáltalán nem is olvasták azt, amit támadnak; ki vehetné zokon valakitől, aki nem látta a Cyranót, ha az illető kijelentené: „Óriási hiba, hogy ebben a darabban nincs egyetlen párbajjelenet sem…”?! S a tárgyilagosság kedvéért meg kell mondanunk: van egy pont, ahol a Pravda cikkírói – pontosabban azok, akik szájukba rágták, mit kell írniok – valóban nem torzítanak. Kardelj akkor, amikor megállapítja, hogy nemcsak kapitalista, de szocialista ország is folytathat igazságtalan háborút, tényleg tovább megy Hruscsov hivatalos kijelentéseinél. Hangsúlyozzuk: a nyilvános és hivatalos hruscsovi kijelentéseknél! Mert ami Hruscsov valódi nézeteit illeti – már korábban megírtuk, s továbbra is fenntartjuk –, meg vagyunk győződve arról: a szovjet vezető legfőbb félelme ma éppen az, hogy egy „szocialista ország”, Kína, igazságtalan és rettenetes háborúba sodorja a Szovjetuniót és az egész világot. Kardelj „vétke” ez esetben az, hogy hangosan kimondotta, amit Hruscsov magában gondol.

A Pravda cikke különben azzal végződik, hogy alaposan megleckézteti a jugoszláv revizionisták mellett – a meg nem nevezett dogmatikusokat is. A türelmes olvasó itt különben a szovjet dialektika csodálatos akrobatamutatványaiban gyönyörködhet: a jugoszláv revizionistákat ugyanis a Pravda szóról szóra azokkal az érvekkel oktatja ki, amelyeket a kínai dogmatikusok szoktak használni; a kínai dogmatikusokat viszont szóról szóra azokkal a jugoszláv érvekkel önti nyakon, amelyeket a Kardelj-tanulmányból, úgy látszik, mégis csak elolvasott Arzumanjan és Korionov elvtárs. A kör bezárul, s közepén diadalmasan ott pörög az egyedül helyes, az egyedül igaz, az egyedül marxista–leninista moszkvai Fából Vaskarika…

Egyes szovjet szakértők, köztük a kitűnő Victor Zorza is (Guardian, szeptember 3.), a Pravda éles jugoszlávellenes kirohanásából arra gondoltak, hogy megkezdődött a kibékülés Moszkva és Peking között. A kremli labirintusban lényegesen járatosabb jugoszlávok nem mentek ilyen messze a következtetésekben. Az a válasz, amelyet a Borba adott a Pravda gorombaságaira, ezt a szomorkás címet viseli: Rossz szolgálatot tett a moszkvai Pravda, s megelégszik azzal, hogy az Arzumanjan–Korionov-cikket mélabús rezignáltsággal mindössze hevenyészett hamisításnak minősítse. S míg a „békés együttélést” hirdető szovjet ideológusok azt üzenték a jugoszlávok címére, hogy „elsöprik útjukból azokat, akik akadályozzák őket”, a jugoszlávok valóban dicséretes önmegtartóztatással csupán annyit válaszoltak: „A moszkvai Pravda azt a benyomást akarja kelteni, hogy valamilyen »helyes középúton« halad és hogy két véglet ellen, a kínai dogmatizmus és a jugoszláv revizionizmus ellen harcol. De a szocializmus lényeges kérdéseiben nincs és nem is lehet középút, márpedig a békés együttélés éppen ilyen kérdés. Itt csak egy állásfoglalás lehetséges: vagy a koegzisztencia mellett, vagy ellene…”

A jugoszlávok türelmének mintha az volna a forrása: tudják, hogy Hruscsov-baráti dicséreteik „odahaza” nem kis mértékben kompromittálják is Hruscsovot; a dicséretekre adott goromba válasz pedig ugyanakkor – dialektika, óh! – alkalmat ad a szovjet vezetőnek, hogy „elhatárolja magát” a „revizionistáktól”, s ezzel – szuperdialektika, óh! – még szabadabbá váljék a keze a kínai dogmatikusok elleni harcban. „Ha nem szeretsz, szeretlek én” – éneklik Belgrádból Moszkva felé, s közben nem feledkeznek meg arról: Moszkvának, ha Belgrád szereti őt, a saját táborán belül jól kell vigyáznia…

S hogy Titóék alighanem jobban ítélik meg a helyzetet, mint sok nyugati Kreml-szakértő, arra a legfényesebb bizonyíték az, hogy a moszkvai Pravda támadását a jugoszlávok ellen nem egy Hruscsov–Mao kibékülés követte, hanem éppen ellenkezőleg: egy minden eddiginél élesebb támadás a moszkvai Kommunyiszt szeptember 17-i számában a (kínai) dogmatikusok ellen, amely többek között ezt a mondatot vágja Maóék fejéhez: „Csak őrültek kívánhatják a háborút, ezt a katasztrófát azért, hogy diadalra juttassák a szocializmust…”

Ha azonban kissé közelebbről vizsgáljuk meg a helyzetet, akkor hamarosan kiderül, hogy ez a közeledés meglehetősen felszínes. Nem is szólva olyan apróságokról, hogy a Mennyei Béke Terén a félmillió felvonuló szeme elé a kínai vezetők fontosnak tartották Marx, Engels és Lenin portréja mellé kirakni Sztálin óriási képét is (ami aligha nevezhető udvariassági gesztusnak Hruscsov irányában), s hogy a kínai ünnep küszöbén a Filozófiai Kérdések című moszkvai folyóirat szükségesnek vélte részletesen felsorolni: hány milliárd rubel segítséget, hány üzemet, acélkombinátot és elektromos centrálét adott a Szovjetunió Kínának, (ami inkább hasonlít egy hitelező számlabenyújtásához, mintsem egy ünnepi üdvözléshez) – ilyen és hasonló apróságokról nem is szólva, a legfeltűnőbb tény az volt, hogy az október elsejei pekingi ünnepségeken – nem vett részt hivatalos szovjet küldöttség. Nemcsak Mikoján vagy Szuszlov, de még egy másod- vagy harmadrangú politikus sem állt ott a dísztribünön a kínai vezetők oldalán. S ez annál feltűnőbb, mert tavaly, ugyanebből az ünnepi alkalomból maga Hruscsov látogatott el Pekingbe. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy valamennyi népi demokratikus ország közül egyedül az albánok képviseltették magukat külön delegációval Pekingben! Egy másik jellemző tény: míg 1958-ban a Pravda hat oldalt szentelt a kínai kommunista ünnepnek, ezidén alig többet egy oldalnál.

Nem valószínű az sem, hogy Mao Ce-tungékat különösképpen megörvendeztette volna Hruscsov New York-i találkozója és meleg kézszorítása Titóval, azzal az „árulóval”, aki alig néhány hete jelentetett meg egy könyvet Belgrádban, helyettese, Kardelj tollából – a kínai kommunisták ellen. Igaz, hogy ugyanakkor Hruscsov asztaltcsapkodva és gesztikulálva szállt síkra Maóék ENSZ-tagsága mellett, igaz, hogy egészen „pekingi modorban” támadta és ostorozta a kolonializmust, s mindez tetszhet a kínaiaknak; de még itt is fennáll a gyanú: vajon ez az egész handabandázás nem éppen önigazolásra és a kínai kommunisták lecsillapítására szolgál-e, vajon a Hammarskjöld elleni durva hangú kirohanások nem azt célozzák-e, hogy a kezdeményezés a Szovjetunió kezében maradjon és ne csússzék át Kína kezébe (elvégre Hammarskjöld miatt aligha tör majd ki új világháború – de Tajvan miatt kitörhet), s vajon az egész szovjet–kínai „fegyverszünet” nem csak átmeneti-e, s az ENSZ-közgyűlés végeztével a láng nem lobban-e fel újra?

Arról különben, hogy a kínai–szovjet ellentét továbbra is fennmaradt, érdekes módon legutóbb éppen Budapestről érkezett két nem lebecsülhető jelzés. Az egyik: A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának legfontosabb bizottsága, amely az úgynevezett szocialista országok vasipari terveit egyezteti össze, most ülésezik Budapesten. Az eddigi üléseken minden alkalommal részt vett egy kínai megfigyelő is; most fordult elő először, hogy Kína képviselője nincs jelen a tanácskozáson. A másik jel: Münnich Ferenc, a pesti miniszterelnök fogadta azt a tizenegy francia újságírót, aki a Párizs–Budapest közvetlen légijárat felavatása alkalmából Magyarországra látogatott: a beszélgetés során Münnich kijelentette, hogy a Szovjetunió és Kína között nincsenek alapvető ellentétek, de elismerte, hogy taktikailag ellentétek vannak. A Münnich-nyilatkozatnak az ad jelentőséget, hogy ez az első eset, amikor is a szovjet tömbön belül egy hivatalos állást betöltő politikus nyilvánosan beismeri a szovjet–kínai – akárcsak taktikai – ellentétek létezését.

Münnichék tehát tudnak a Moszkva és Peking közötti viszályról, és feltehetően nemcsak a londoni Irodalmi Újságból tudnak erről; hajlandók még nyilatkozni is róla – de csak nyugati újságíróknak: a magyar nép tájékoztatását nem érzik kötelességüknek. Ám semmi kétség afelől, hogy a magyar nép is tud a szovjet–kínai ellentétekről: a szabadkai rádióból éppúgy, mint különböző nyugati rádiók adásaiból, Nyugatra látogató magyar turisták és Magyarországra látogató nyugatiak elbeszéléseiből, lengyel, sőt egyes szovjet vendégek elejtett megjegyzéseiből is. Hazulról érkező, megbízható hírek arról számolnak be, hogy otthon az emberek a legfőbb reményt ma éppen a szovjet–kínai ellentétekben látják. Sokan talán nem is tudják pontosan: mit remélnek, vagy mit remélhetnek egyáltalán ettől a belviszálytól, sokan egyszerűen annak örülnek, ha a moszkvai és a pekingi kommunisták – egymást marják, de sokan vannak olyanok is, akik igyekeznek a lehetőség szerint higgadtan és pontosan felmérni: milyen következményekkel járhat ez az ellentét hazánk jövőjére.

Úgy érezzük, talán nem fölösleges, ha mi, itt az emigrációban megkockáztatunk néhány feltevést; mindeddig a tényeket ismertettük és igyekeztünk megőrizni a tárgyilagosságot, a tájékoztató elfogulatlanságot; óvatosak akarunk maradni továbbra is – akkor is, amikor azt vizsgáljuk: milyen következtetéseket vonhatunk le a szovjet–kínai ellentétekből Magyarországgal kapcsolatosan. Természetesen, ha Moszkva és Peking megint összefog és helyreáll közöttük a néhány év előtti viszony, akkor következtetéseink maguktól elesnek; de ha ez nem következik be (s a közmondás szerint csak a káposzta jó felmelegítve – a szerelem és a barátság már nem lesz újra a régi), akkor egyszerűen kötelességünk is, hogy ebben az új helyzetben szemügyre vegyük, nem nyílnake akár csak korlátolt lehetőségek is, nem villannak-e fel akár csak vékony reménysugarak is, avagy nem fenyegetnek-e új veszedelmek, hamis illúziók, minket, magyarokat?

Ha a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között a viszony elmérgesedik, ennek törvényszerűen hatással kell lennie az európai népi demokráciák helyzetére. Természetesen sok függ az elmérgesedés fokától: bár nem nagyon valószínű, de azért elképzelhető az is, hogy nyílt törésre kerül sor – de megtörténhet az is, hogy a viszony egyszerűen azáltal romlik, hogy – nem javul. Vizsgáljuk meg ez alkalommal a két szélső helyzetet – a „maximálisat” és a „minimálisat”.

Ha a kínai kommunisták továbbra is szembehelyezkednek a „békés együttélés” politikájával és továbbra is arra vesznek irányt, hogy – lehetőleg minél előbb – egy új világháborúba sodorják az emberiséget, a Szovjetunió, amelynek ma semmi érdeke nem fűződik egy atom- és hidrogénháborúhoz, s amelyre egy ilyen háború a teljes pusztulást hozhatja, kénytelen lesz nyíltan szembefordulni pekingi szövetségeseivel. Ez egyúttal annyit is jelent, hogy – asztalcsapkodás ide, ökölrázás oda – közelednie kell a Nyugathoz. Kardelj, abban a figyelemre méltó tanulmányában, amelyet legutóbb röviden ismertettünk, emlékeztet a második világháború egyik legfontosabb jelenségére: arra, hogy a kapitalista országok koalíciója együtt harcolt egy kommunista országgal, a Szovjetunióval, a kapitalista országok egy másik koalíciója ellen. A jugoszláv ideológus nem megy tovább, de innen már csak egy lépésnyire van az a gondolat: vajon nem történhet-e meg, hogy a kapitalista országok egy koalíciója ismét összefog egy vagy több kommunista vezetésű országgal, ezúttal nem egy kapitalista, hanem egy másik kommunista ország ellen? Mikor alakult ki az első kapitalista– kommunista koalíció? Akkor, amikor az egyik kapitalista tömb vezetője, Hitler őrült háborúba sodorta a világot. Milyen körülmények tennének szükségessé vagy lehetővé egy másik, hasonló összefogást? Ha újabb őrültek újabb világháborút terveznének. Márpedig a kínai kommunista vezetők saját bevallásuk szerint is ezt tervezik. Nyilvánvaló – s ennek a részleteibe nem is érdemes belebocsátkozni –, hogy a kínai kalandorok elleni kelet–nyugati összefogás nagy és kedvező hatásokkal volna Magyarország helyzetére.

De vegyük a másik végletet, a „minimálisat”, azt, ami valószínűbb: hogy a szovjet–kínai viszony jó ideig még „stagnálni” fog, azaz csak lassan és rejtetten rosszabbodik. Ez sem maradhat hatás nélkül a hazai helyzetre. A Szovjetuniónak ebben az esetben mindenek előtt is ki kell söprűznie a népi demokráciák és a kommunista pártok vezetőségeiből mindazokat, akikre a kínaiak valaha is támaszkodhatnának. Ez Magyarországon a Kiss Károly–Apró–Marosán-féle csoport bukását jelentené. Az albán és a vietnami pártban végbement tisztogatás után, amelyről a múlt számunkban hírt adtunk, egyáltalán nem lennénk meglepve, ha ez valóban be is következnék.

De a helyzet diktálta, szükségszerű változások nehezen állhatnának meg az ilyen limitált jelentőségű klikkdöntéseknél. Igaz, a szovjet vezetésnek rendkívül vigyáznia kellene, hogy a „revizionizmus” vádjába ne keveredjék, s ez elsősorban abban nyilvánulna meg, hogy továbbra is féltékenyen őrizné európai és ázsiai gyarmatait. Gondolni sem lehetne tehát arra, hogy teljes függetlenséget adjon az európai népi demokráciáknak, vagy kiengedje őket a Varsói Szerződés kötelezettségeiből. Ugyanakkor azonban a kínai „dogmatikusokkal” való ellentét szükségessé is, lehetővé is tenné, hogy szélesebb tömegbázist igyekezzék teremteni a maga politikája számára, és bevonjon a vezetésbe olyan nem-kommunista politikusokat, akik országaik szocialista alapjait elismerik, s akik hajlandók támogatást nyújtani Peking világháborús törekvéseivel szemben. Ilyen politikusok minden népi demokráciában vannak; Magyarországon is – jelenleg főként a börtönökben. De ez, ami a jövőt illeti, nem döntő tényező; nem is olyan régen még börtönben volt Gomulka is, Kádár is, és megjárta a börtönöket vagy a deportációt Nehru, Nkrumah, Makariosz, Burgiba, V. Mohamed is.

Ha a szovjet–kínai ellentét nem simul el, akkor Moszkvának az eddiginél is jobban kell támaszkodnia a „harmadikutas” ázsiai és afrikai politikusokra, az eddiginél is jobban igyekeznie kell, hogy ne a kínai, hanem a szovjet befolyás érvényesüljön ezekben az országokban. De a Nehrukkal, a Nkrumahkkal való fokozottabb együttműködés logikusan hozza majd magával azt a kérdést: nem lesz-e szüksége a szovjet vezetésnek a kínai „baloldaliak” elleni hosszadalmas harcban a cseh, román, lengyel, magyar nem-kommunista politikusok támogatására? Az „ideológiai” ellenvetés nyilvánvaló: ami egy kapitalista országban egy lépés előre, az egy népi demokratikus országban egy lépés volna hátrafelé. Csak hát ideológia és gyakorlat nem mindig ugyanaz, és a szovjet vezetők léptek már egyet-kettőt hátra a múltban is. Nem szólva arról, hogy a népi demokráciákban nem egyszerűen a „burzsoá” politikusokat, hanem a valódi szocialista politikusokat és gondolkodókat is kiszorították a vezetésből. Bibó István példája mindennél ékesebben beszél.

A kommunista zsargonnak van egy kedvelt kifejezése, amely úgy hangzik: „a dolgok logikája”. Nos, a dolgok logikája arra vall, hogy ha a szovjet–kínai ellentét fennmarad, ez előbb-utóbb csak hasznos lehet a magyar fejlődés számára. Nem simán, nem egyszerűen, valószínűleg ellentmondásokon és visszakanyarodásokon keresztül, de a Szovjetuniónak ebben az esetben mégis a liberalizálódás irányában kell engedményeket tennie. A Sztálin–Tito ellentét idején a Szovjetunió a „baloldalt”, Jugoszlávia a „jobboldalt” jelentette: a „baloldaliság” szélsőséges terrorban, önkényben, elnyomásban nyilvánult meg. Ma – mutatis mutandis – Kína a „baloldal”, s hozzá viszonyítva a Szovjetunió áll „jobbra”: ez nem maradhat nyom nélkül sem a bel-, sem a külpolitikában, sem a népi demokratikus országok helyzetében.

Az ’56-os forradalom évfordulóját ünnepeljük-gyászoljuk ezekben a napokban; ha arra gondolunk, hogy akkor – ha csak szinte órákig is – Magyarország a szabadság és a független államiság útjára lépett – a mai remények megnyirbáltak és korlátozottak. Afelől semmiféle illúziónk nem lehet, hogy a jelenlegi szovjet vezetés forradalomnak fogja majd elismerni a magyar „ellenforradalmat”, s igazságot szolgáltat harcosainak, mártírjainak; nem fogja jószántából teljesíteni legfőbb követeléseit, a teljes nemzeti függetlenséget, a Varsói Szerződésből való kilépést, a semlegességet sem. Mindez a mostani szovjet politika szempontjából a nemzetközi erőviszonyok kérdésén túl nemzedéki kérdés is: ma a Szovjetuniót még azok az emberek vezetik, akik aktív részesei voltak a magyar forradalom eltiprásának. A „haladó szovjet hagyomány” az utódokra szokta átengedni az elődök dezavuálását. De azért, s főként a szovjet–kínai ellentétek miatt, bizonyos reményeink talán már ma is lehetnek: lényegesen kevesebb, mint október 23-án, de valamivel több, mint november 4-én. Maga a magyar forradalom is a belső fejlődés eredménye volt; a szovjet tömb belső viszonyainak alakulását kell alighanem továbbra is a legfőbb figyelemmel kísérnünk. Az emigrációnak nyilván nem áll jogában semmit sem elalkudnia azokból az eszmékből, amelyekért magára vállalta az emigrálást; de talán nem túlzás ehhez hozzáfűznünk: ha segíteni nem sokban tudja, akadályoznia semmiben sem szabad a hazai viszonyok esetleges fejlődését.