Úr ír…^*

A budapesti Kortárs februári száma vezető helyén hosszabb elbeszélést közöl; a novella címe: Kémia, írója Sőtér István. A cselekmény két évvel az „elleforradalom” után, 1958–59 telén játszódik, színhelye egyik vidéki egyetemünk; néhány utalásból – folyóparti halászcsárda, az alföldi erdők közelsége stb. – valamint abból a körülményből, hogy Sőtérnek ott volt, s talán még ma is ott van katedrája, nem nehéz kitalálni, hogy a szegedi egyetemről van szó. Ezen az egyetemen tanít fizikai kémiát a novella hőse, Elzánt Ferenc professzor; a történet az ő s közvetlen munkatársai problémáit, belső vívódását, meghasonlását és újbóli nekilendülését ábrázolja az 1956 utáni „új helyzet”-ben.

Az úgynevezett ellenforradalomnak odahaza ma már egész könyvtárra rúgó irodalma van. Pénzt, sikert, Kossuth-díjat, külföldi utazásokat elérni: ennek manapság a legbiztosabb útja a komisz ellenforradalmárok, elrejtett csendőrruháikat a ládafiából előrángató horthysták, az áruló-helyezkedő revizionista ügynökök, a megingó, de becsületes értelmiségiek, valamint a megingathatatlan, hős pártmunkások regényben-színpadon-filmen való „hiteles és mégis művészi”, egyszerre előre- és hátramutató ábrázolása. Mindazok, akiket még Rákosi Mátyás és Révai József is olyan tehetségtelennek ítélt, hogy nem volt hajlandó igénybe venni szolgálataikat – a Mesterházi Lajosok, a Dobozy Imrék, a Berkesi Andrások, a Molnár Gézák – most a levert reakciósoktól elkobzott fehér lovakon egymás után ügetnek fel a szocialista-realista Parnasszus csúcsaira.

Sőtér István esete némiképpen más. Először is ő művelt ember. Ha nem írt is sokat, de legalább sokat olvasott – és ez is valami. Másodszor meg – szemben a negyedrangú riporterekkel, – valaha írónak indult. Ha, miként említettük, nem írt is sokat, egy-két elbeszélése, Sötétkamra című kötete mégis bizonyos reményekre jogosított. Tipikusan polgári, nyugati mestereken nevelkedett, kissé dekadens példákat követő írójelölt volt, aki a zsdanovizmus uralomra jutásakor abba is hagyta a szépírást – úgy lászik, akkoriban nem „feküdtek” neki a pártosság irodalmi követelményei. Most, hogy egy évtizedes hallgatás után újólag megszólalt – érdemes és tanulságos megfigyelni, hová és mennyire jutott a népi demokráciában az úr, aki ír, pontosabban: az úr, aki úgy ír, mint az elvtársak.

Elzánt Ferenc, a Fizikai-Kémiai Intézet vezetője, a Sőtér-novella központi figurája, régivágású „polgári tudós”, akit ez a hivatalos minősítés egyáltalán nem sért; nagyapja a K. u. K. hadsereg tábornoka volt, aki az első világháború idején Galíciában egy hadtestet vezényelt, az apja pedig kúriai bíró, aki kommunistákra kimondott ítéleteket hagyott jóvá, sőt súlyosbított. A professzor tiszteli apja emlékét, tüntetően emlegeti, sőt még a kelleténél is jobban(?) azonosul vele: „azt ne hihesse valaki, hogy le akarom tagadni”. De e rossz káderlap egyáltalán nem akadályozza meg Elzánt Ferencet abban, hogy a maga makacs és különc módján szembe ne forduljon az ellenforradalommal. „Az ellenforradalom heteiben – olvassuk a novellában – Elzánt visszavonult; a küldöttségek, melyek nyilatkozatokat és kiáltványokat hoztak aláírásra, át sem léphették háza küszöbét… Sohasem hitte volna, hogy ennyire ragaszkodik mindahhoz, amit most hazárd indulatok és örvények fenyegettek. Mit köszönhetett ennek a rendszernek? A tanítványait, a leendő iskoláját. Szíve elszorult a fiatalokért s elszorult tulajdon élete művéért is. Veszély fenyegette ezt a művet, homályos, érthetetlen veszedelem – irigy és féltékeny világ támadta meg az életművét. Elzánt Ferenc egyedül ült a lakásán, s tudta, hogy sohasem fog ennek az esztelen, romboló, züllött világnak megbocsátani.”

Mikor aztán november elsején egy ízben mégis csak kimegy az utcára, háza kapujában a dékánba botlik, s Elzánt Ferenc őszinte ijedelemmel teszi fel a kérdést: „Mi lesz a szocializmussal?” Szerencsére három nap sem telik el, s néhány ezer szovjet tank, orosz, ukrán és mongol gyalogos, néhány ezer magyar halott megadja a megnyugtató választ a K. u. K. tábornok aggódó unokájának; Nyikita Hruscsov és Kádár János megmentik a szocializmust, s Elzánt Ferencnek első útja a rend helyreálltával az Intézetbe vezet, s ott úgy adja ki utasításait, „mintha az elmúlt három héten mi sem történt volna”.

Az olvasónak, aki érdeklődve és aggodalmasan követte a professzor életútját, lassacskán az az egyre határozottabb érzése támad, hogy valahonnan ismeri ezt az Elzánt Ferencet. Talán az életből? Nem, erről szó sincsen. Egészen máshonnan. Hiszen ez ugyanaz a figura, akit a Viharos alkonyattól kezdve a Becsületbíróságon át legalább negyven szovjet filmben és színdarabban volt alkalmunk üdvözölni; a mogorva, de aranyszívű, a faragatlan, de jóságos, a polgári származású, de kommunista érzelmű nagy-nagy-nagyon-nagy tudós, akit ellenzékieskedő szókimondása miatt sokan reakciósnak hisznek, holott valójában él-hal a rendszerért. Udvariasan megemeljük tehát a kalapunkat a Sőtér-novella hőse előtt, úgy, ahogyan ez a régi ismerősöknek kijár.

Sajnos, a többi figurával sincs sokkal több szerencsénk: Rózsa László tanársegéd, a népi káder, a kari pártvezetőség tagja, aki az „ellenforradalom” után éjszakákon át karhatalmi szolgálatot teljesít, a disszertációján viszont nem dolgozik, Bíró Teréz, a másik népi káder, az okos és higgadt aspiráns, aki hosszas „lelkizéseket” folytat „kiborult” kollégáival, a disszertációján viszont ugyancsak nem dolgozik, Préda Sebő, az intrikus professzor, aki túlzott hangoskodásával saját múltbeli kisiklásait takargatja – csupa-csupa jól ismert jelenség Szimonov, Kornejcsuk, Azsajev és Babajevszkij műveiből. Az embernek már-már az a gyanúja, hogy Sőtér István 1960-ban ott tart, ahol 1950-ben – mondjuk – Balázs Anna avagy Földes Mihály tartott, és semmi remény sincs arra, hogy valami őszintét vagy bensőségeset fel lehessen fedezni az írásában.

De nem! Akad a Kémiában egy, egyetlenegy ember, akinek írói megrajzolása valóban sikerült, aki élő, igaz és nem puszta utánzat. Ez Fráter Kálmán tanársegéd, a népi származású Rózsa László kollégája és ellenlábasa, aki – az utóbbi szavaival – „a legravaszabb, legügyesebb törtető, olyan ügyes, hogy nem is lehet rajtakapni; annyira az érdekei szerint él, hogy már észre sem veszi, érzések helyett csak érdekeket ismer, s ha az érdekei kívánják, talán még szeretni is tud…” Sőtér azonban – s itt válik az ábrázolás többsíkúvá – nem fogadja el ilyen egyszerűen a konkurrens, szektás jellemzést. Megmutatja azt is, hogy a polgári eredetű Fráter Kálmánban a kétségkívül karrierista megnyilvánulások nemcsak az eredendő bűn jegyei, hanem a védekezés fegyverei is egy gyanakvó és idegen világgal szemben. „Befogadták-e valaha is?” – teszi fel önnönmagának a kérdést a tanársegéd. – Ő is végigélte a hősi korszakot (a népi kollégiumok korszakáról van szó), de csak illő távolságból, tétován csodálta a kollégistákat, szeretett volna körükbe tartozni, buzgón és boldogan sürgölődött körülöttük – túlságos buzgalommal is talán? „Amióta csak Elzánt őt tanársegédjének fogadta, azon buzgólkodott, hogy kiérdemelje ezt a helyet. Sohasem fogadta el természetes járandóságként, mindig valami többletet akart nyújtani, s csak akkor nyugodott meg, amikor alkalmasságának látható, beszédes bizonyítékait sikerült felmutatnia… Bármily igénytelen cikke jelent meg, több példányban megvásárolta, s szerény ajánlással küldte meg a város, az egyetem párt- és állami vezetőinek. Kötelességszerűen küldte, hencegés szándéka nélkül, ismét csak kiérdemlő törekvéseinek tanúságaként… Neki mindig csak a fölösleg okozott örömet: a biztonságérzetnek is a fölöslegére vágyott…”

Nem kétséges, hogy a sematikus művek sematikus alakjainak másolásával szemben, ezt az embert, ezt a Fráter Kálmánt Sőtér István igen jól ismeri, belülről látja, belülről ábrázolja. Annyira belülről, hogy nehéz elkerülni azt a gondolatot: ez a Fráter Kálmán nem Sőtér István-e valójában? Nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont a novellában, aki „csak illő távolságból” élte végig a hősi korszakot, aki addig nem lépett be – nem a kollégisták, hanem a kommunisták soraiba, amíg a hatalom sorsa el nem dőlt Magyarországon, amikor viszont belépett, akkor olyan ügyesen választotta meg a pillanatot, hogy éppen „tagzárlat” legyen, s ő kivételesen, külön engedéllyel – külön feltűnést keltve – lépje át a párt kapuit?! Nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont, aki – miután Andics Erzsébet a kegyeibe fogadta és egyetemi tanárrá, majd miniszterhelyettessé léptette őt elő – egyre azon buzgólkodott, hogy kiérdemelje ezt a helyzetet, olyan „túlságos buzgalommal”, hogy egy Jókairól szóló előadásában annyira bolsevikká festette át az írót, hogy még Horváth Márton is megsokallta és önkritikára utasította őt?! S nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont, aki cikkeit talán nem küldözgette szét a párt és az állam vezetőinek (bár ez sem lehetetlen), de a Tudományos Akadémia kiadásában megjelent könyvének névmutatójában Kossuth Lajost úgy írta, hogy Kossuth Lajos, Petőfi Sándort úgy írta, hogy Petőfi Sándor, viszont Révai Józsefet úgy írta, hogy RÉVAI JÓZSEF…

Így aztán a legkevésbé sem csodálkozunk azon, hogy az elbeszélés végén az író „megmenti” Fráter Kálmánt, megvédi őt nemcsak a revizionista-gyanús Préda Sebő áskálódásaitól, de a népi káder Rózsa László előítéleteitől is: a két tanársegéd végül is a közös munkában „egymásra talál”, s Fráter, „a legravaszabb, legügyesebb törtető”, aki „annyira az érdekei szerint él, hogy már észre sem veszi”, a szocializmus értékes építőjévé nemesül. Az elbeszélés végén különben – minő meglepetés! – minden jóra fordul, s Elzánt Ferenc professzor, akit az emberi jellemek gyengeségei annyira elkeserítettek, hogy már-már Indiába akart menni vendégelőadónak, végül is Szeged és a halászlé mellett dönt. A befejezés tehát szocialista-realista, mint ahogy az – Fráter Kálmán ábrázolásának kivételével – az egész novella.

Meg kell jegyeznünk, hogy elbeszélésének bizonyos gyengéit – azt, hogy a történet kiagyalt, a figurák vértelenek, a magyarországi helyzet ábrázolása hamis – alighanem Sőtér István is érzi –, ezért aztán, olvasott ember módjára, megpróbál azzal javítani a helyzeten, hogy az eltorzított valóságot legalább „szépen” írja meg. Minthogy az eredetiség nem tartozik erős oldalai közé, így hát a stílus megválasztásakor is idegen tollak után néz. Csakhogy ezúttal nem Babajevszkijt vagy Azsajevet, hanem – és itt jön a meglepetés – Déry Tibort választja mesteréül, Isten tudja, talán arra gondol, hogy ha már Déryt egyebek közt vagyonelkobzásra ítélték, akkor a stílusát is el lehet orozni. Tény az, hogy az olvasó szinte meghökken: milyen verejtékes igyekezettel utánozza Sőtér a börtönben sínylődő író művészetét. Csak egy-két Déry-mondat a Sőtér-novellából: „Tudta, hogy időnként »letörik«, tehát tartani kell benne a lelket; vidám készséggel tartotta is, sőt nemcsak tartotta, hanem röpítette, hintáztatta…” „Hosszú sovány ember, mint a létra és minden vonása éles, hegyes. Kétsoros zakójának kihajtói éles, támadó szögekben futottak fel mellkasán, gallérjának hosszú hegyes csücskei az arc hegyességeit ismételték”. Sajnos, a verejtékes igyekezeten nemcsak az igyekezet érződik meg, hanem a veríték is.

Összegezve: Sőtér Istvánról nem lehet elmondani azt, amit a Bourbonokról szoktak, azt ugyanis, hogy semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Mint látható, az elmúlt tíz évben sok mindent megtanult, egyvalamit azonban szinte teljesen elfelejtett: írni. Ma már jóformán semmi sem különbözteti meg őt a Dobozy Imrék és a Berkesi Andrások magasrendű művészetétől, s most, hogy a magyarországi hatóságok az egyik legmagasabb irodalmi funkcióba, a budapesti PEN elnöki székébe emelték, a Kortárs hasábjain nyilvánosan bizonyságát is adta annak a tulajdonságának, amely – úgy látszik – ma elengedhetetlen odahaza ahhoz, hogy valaki vezető kultúrkáder legyen: a szolgálatkész analfabétizmusnak.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Sőtér István (1913–1988) író, irodalomtörténész, esszéista. Kossuth-díjas (1954).

Berkesi András (1919–1997) író.

Parnasszus csúcsaira – a görög mitológiában a múzsák lakhelye volt, átvitt értelemben a költészet birodalma.

K. u. K. – (ká und ká) a császári és királyi – kaiserlich und königlich – német nyelvű rövidítése, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia idején a közös intézmények (hadsereg, külügy, pénzügy stb.)jelölésére használtak.

Galícia – Gácsország, a középkorban Halics. Történelmi terület a Kárpátok északi előterében, amely a középkor folyamán a lengyel–magyar birodalmi törekvések célpontja volt. A XVIII. századtól a Habsburg Birodalomhoz tartozott. Ma Ukrajna részét képezi.

Viharos alkonyat – szovjet film (1937), rendezte Alekszandr Zarhi (sz. 1908)

Becsületbíróság – szovjet film (1948), rendezte Abram Room (1894–1976)

Azsajev, Vaszilij Nyikolajevics (1915–1968) orosz író.

Babajevszkij, Szemjon Petrovics (1909–) orosz író.

Földes Mihály (1905–1984) író, újságíró.

Bourbon – (Bourbon francia várról) Európai uralkodó család, a Capet-dinasztia egyik mellékága. IX. Lajos francia király (ur. 1226–70) unokájától, Lajos Bourbon hercegtől (1279–1341) származtak. Franciaországban (1589–1792, 1814–48), Spanyolországban (1700–1931 megszakításokkal, majd 1975-től) a Nápoly-Szicíliai királyságban (1735–1860) és Pármában (1748–1859) uralkodtak.