Számonkérés a Ganz–MÁVAG-ban^*

A Magyar Nemzet február 6-i szombati számában a következő közlemény jelent meg: „Péntek délután egy írócsoport látogatott el a Ganz–MÁVAG-gyárba: Darvas József, Dobozy Imre, Fodor József, Földeák János, Illés Béla, Simon István és Szabó Pál, a Magyar Írók Szövetsége elnökségének tagjai, továbbá Barabás Tibor, Benjámin László, Erdős László, Fejes Endre, Gergely Sándor, Goda Gábor, Hidas Antal, Juhász Ferenc, Köpeczi Béla, Mesterházi Lajos, F. Nagy László, Cs. Szabó Béla, Szabolcsi Miklós, Szüdi György, Tatay Sándor, Thurzó Gábor és Veres Péter.

Az írókat Mausz Péter, a gyár vezérigazgatója és Benczekovics Lajos, a gyár pártbizottságának első titkára fogadta. Az üdvözlésre Dobozy Imre válaszolt. A vendégek ezután ellátogattak a Ganz–MÁVAG különböző gyáregységeibe, majd közvetlen hangú beszélgetést folytattak a gyár igazgatóival.”

Azok, akik többékevésbé ismerősek a hazai irodalmi és politikai viszonyokkal, a rövid és szürke fogalmazású kommüniké mögött is feltétlenül meg kellett, hogy sejtsék: alighanem eléggé fontos eseményről volt itt szó. Erre vallott az üzem megválasztása: a Ganz–MÁVAG ma egyike hazánk legnagyobb gyárainak, s „pártszempontból” a legkedveltebb üzemek közé tartozik; ebbe a gyárba vitték ki legutóbbi budapesti tartózkodása alkalmából Nyikita Szergejevics Hruscsovot is, s itt mondotta el emlékezetes beszédét, amelyben párhuzamot vont az 1849-es cári és az 1956-os szovjet beavatkozás között. De a mostani író-munkás találkozó jelentőségét aláhúzta az is, hogy a 24 főnyi írói csoportban nemcsak ötödrangú firkászok és párt-kinevezte álírók voltak, hanem az élő magyar irodalom néhány kiemelkedő tehetsége, legjobb íróink és költőink egyike-másika is. Az ilyen üzemlátogatások a népi demokráciában nem szoktak ötletszerűek lenni: nem sok kétség lehet afelől, hogy a Ganz–MÁVAG-beli kirándulás alaposan előkészített és átgondolt irodalom-politikai terv része volt, s az újjáalakított Írószövetség keretein túllépve, valamiféle „frontáttörési” kísérlet akart lenni egyes írók hallgatásának feloldására, más írók közelebbvitelére a párt vonalához.

Így hát a szűkre szabott első kommüniké legfeljebb csak felkelthette, de semmiképpen nem elégíthette ki az érdeklődést. Megvalljuk, kíváncsian vártuk a híreket: mi is történt a Ganz–MÁVAG-ban, hogyan zajlott le, hogyan sikerült a találkozó?

Elsőnek a Magyar Nemzetből kaptunk részletesebb beszámolót. A riport, amelyet Szirmai Marianne írt, meglehetősen idillikus képet festett. Megtudtuk, hogy „barátságos teremben, kis asztalok mellett foglaltak helyet a vendégek és a házigazdák”, s „olyan munkás is akadt, aki szabadnapot vett ki, hogy részt vehessen az ankéton, mert délutáni műszakban dolgozott volna”. Megtudtuk, hogy: „Földeák János, Hidas Antal, Illés Béla, Csepeli Szabó Béla és Szüdi György olvastak fel műveikből, Szabó Pál pedig arról beszélt: mindig örül, amikor gyárba látogathat”. Megtudtuk továbbá, hogy „a vendéglátók őszinte szavakkal elmondták, mit várnak az íróktól. Valamennyi felszólalót segíteni akarás és tisztelet hatotta át. Megnyilvánult ez abban is, hogy akadt, aki »kedves barátaim« megszólítással kezdte hozzászólását, hogy Péter bácsinak nevezték Veres Pétert és Pali bácsinak Szabó Pált.”

Noha a magunk részéről jobb irodalmi műsort is el tudtunk volna képzelni a jelenlevők műveiből, mint éppenséggel Hidas Antal avagy Csepeli Szabó Béla verseit, s abban sem látjuk a segíteni akarás vagy a tisztelet különösebb jelét, ha élő irodalmunk néhány büszkeségét a Ganz–MÁVAG felszólalói „kedves barátaiknak” szólítják (azon pedig külön meglepődtünk volna, ha Veres Pétert nevezték volna Pali, Szabó Pált pedig Péter bácsinak), mégis, ebből az első, zsenge beszámolóból arra kellett következtetnünk, hogy e februári üzemlátogatás unalmas, de jó hangulatú, színvonaltalan, de barátságos légkörű összejövetel volt, s maga az a tény, hogy nyélbeütődött, inkább a párt sikerét, mintsem kudarcát jelzi.

Azóta kiderült, hogy nem így történt. Kiderült, hogy a Ganz–MÁVAG-beli találkozó, igenis, kudarc volt, méghozzá a párt irodalompolitikájának és az újjáalakított Írószövetségnek egyik legcsúfosabb kudarca.

Az Élet és Irodalom február 22-i száma hosszú vezércikket közöl a budapesti Írószövetség elnökének, Darvas Józsefnek tollából Őszinte szavak egy találkozóról címmel. Ebben a cikkben Darvas nyíltan megmondja, hogy bár a Ganz–MÁVAG-beli kirándulás volt „a nemrégiben újjáalakult Írószövetség első ilyen jelentkezése a szélesebb nyilvánosság előtt”, s az összejövetel szervezői „elvi jelentőséget tulajdonítottak annak, s kicsit jelképes dolognak is szánták, hogy az Írószövetség több tagja a szövetség új munkájának a kezdetén egy nagyüzembe látogasson el”, mégis, avagy éppen ebből a szempontból tekintve, „a találkozó nem sikerült úgy, mint vártuk, reméltük, s némi csalódással jöttünk el a Ganz–MÁVAG művelődési házából”. „Én mindenesetre – fűzi hozzá – egyfajta hiányérzettel és meglehetősen zavaros érzésekkel jöttem haza…”

Melyek ennek a csalódásnak, hiányérzetnek, elégedetlenségnek, a találkozó kudarcának az okai? „Először is az – írja Darvas –, hogy a munkások közül kevesen jöttek el a találkozóra. Talán harmincöten-negyvenen. Igaz, külön meghívóval hívták meg az embereket, nem nagyon sokat, de a meghívottak egyharmada, ha eljött…” Eszerint tehát meglehetősen ritkaságszámba mehetett az a munkás, aki – a Magyar Nemzet beszámolója szerint – „szabadnapot vett ki, hogy részt vehessen az ankéton”; a gyakoribb esetnek az látszik, hogy még a külön meghívóval meginvitáltaknak az óriási többsége is otthon maradt.

Feltételezzük-e, hogy a munkások nem kíváncsiak az írókra és az irodalomra, hogy nem érdekli őket az írás mestereivel való találkozás? Vagy ha nem így van, akkor mi lehetett az oka a gyér megjelenésnek?

Darvas is felteszi ezt a kérdést, s aztán idézi a Ganz–MÁVAG vezetőinek a válaszát: „Vendéglátóink restelkedtek s magyarázkodtak, mondván: a munkásokban még mindig van, az ellenforradalom óta, bizonyos tartózkodás, ellenérzés az írókkal szemben…” Micsoda meghökkentő és hajmeresztő, álszent és hazug magyarázat! A munkások tehát azért nem jöttek el a találkozóra, mert nem szeretik az írókat, akik „rosszul szerepeltek” az „ellenforradalom” előtt és alatt, még nem bocsátottak meg az íróknak „lázító”, „pártellenes és népellenes” magatartásukért!

Ez a képmutatás még Darvasnak is sok – elvégre ott lődörgött ő is 1956 októberében a Bajza utcában, s látta ő is a saját szemével, hogyan kereste fel egyik munkásküldöttség a másik után, szeretettel és bizalommal az akkori Írószövetséget. Megvédi tehát az írókat, de tegyük mindjárt hozzá, ebben a védelemben nincs sok köszönet. „Én úgy éreztem – írja –, hogy inkább a találkozót megrendező elvtársak egyikében-másikában lehet meg az említett tartózkodás és ellenérzés. Különben nem határolták volna úgy körül s nem szűkítették volna úgy le, s gondolom, sokféle agyonbiztatással nem jelentéktelenítették volna így el ezt a találkozót…” Ám hogy még ezen elvtársak ellenérzéseit is eloszlassa, no meg hogy a saját cinkosi szolgalelkűségéről se hagyjon kétséget, a budapesti Írószövetség elnöke sietve hozzáteszi: „Senki sem akarja egyes írók felelősségét sem eltagadni, sem kisebbíteni az ellenforradalom szellemi előkészítésében, de az ellenforradalmat mégse az írók csinálták.”

De mennyire, hogy nem! Senki sem akarja egyes írók, sőt sok-sok becsületes, jó magyar író szerepét kisebbíteni, de azért azt, amit Darvasék ma ellenforradalomnak neveznek, elsősorban mégis csak a magyar diákok, katonák és munkások csinálták, a többi között azok a munkások is, akik a Ganz–MÁVAG-ban dolgoznak. A 17 000 munkásból az a körülbelül 16 960, aki nem jött el a párt-szervezte találkozóra. Mert az összefüggést itt kell keresni, s nem is olyan nagy ördöngösség megtalálni. A Ganz–MÁVAG-beli munkások nem azért nem jöttek el erre a találkozóra, mert az írók ott voltak. Azért nem jöttek el, mert a funkcionáriusok is ott voltak. Mert ezek a funkcionáriusok hívták meg őket, mert – Darvas elszólását idézve – „agyonbiztatásukkal” már előre „eljelentéktelenítették” a találkozót. Minden épeszű munkás nagyon jól tudta, hogy itt őszinte beszélgetésről szó sem lehet, s hogy ilyen körülmények között semmi egyébben nem lehet majd részük, mint halálosan megunt frázisok élvezetében, avagy a Ganz–MÁVAG-osok kissé nyersebb nyelvén: vonalas dumában.

S hogy a távolmaradóknak mennyire igazuk volt, azt maga Darvas mutatja meg akkor, amikor cikkében elmeséli, mi az a második ok, ami csalódást keltett benne a találkozó során. „A másik dolog, ami meglehetősen ellentmondó érzéseket hagyott bennem – írja –: a beszélgetés. Ami bizony alig-alig volt beszélgetés, inkább egyoldalú kioktatás… A felszólalók zöme valahonnan kölcsönvett irodalompolitikai téziseket hangoztatott, néha eléggé leegyszerűsítve…” Hogy mik voltak ezek a tézisek, s honnan vették kölcsön őket, s miben állt ez a kioktatás, arról Darvas nemigen beszél. Mindössze egyetlen példát hoz fel, azt, hogy Kerekes elvtárs, a pártbizottság agitprop. felelőse kijelentette: „Ő helyesli, ha a kiadók nem adják ki Veres Péter munkáját, amennyiben a múltról és nem a mai faluról, nem a szövetkezetekről ír…”

Szerencsére a Magyar Nemzet említett riportjából néhány kiegészítő részletet is kaphatunk azokból a tézisekből, amelyekkel a felszólaló funkcionáriusok megörvendeztették a jelenlévő írókat. Íme, egy csokor: „Az írók nem ismerik eléggé a munkásosztályt… Az íróknak felszínes képük van a munkásosztály életéről… Dolgozzon az író néhány hónapig valamelyik üzemben, éljen a munkások között, akkor megismerheti őket… Olyan műveket várnak, amelyek megmutatják a gyárakban folyó hősi munkát, ábrázolják a dolgozó nőt és feltárják az asszonyok »két műszakjának« a nehézségeit. A munkások elvárják, hogy íróik, költőik előre vigyék a társadalmat…” Mennyire ismerősek – jó ég, de mennyire – ezek a tézisek! Nem kell nagyon keresgélni, honnan vették kölcsön őket, nem a munkások, akik nem jöttek el, hanem a pártalkalmazottak, akik az írókat kioktatták: egyenesen a nagy Zsdanovtól, s legjobb magyar tanítványától, Révai Józseftől. Tudta jól ezt Darvas József is, ezért jegyzi meg – óvatos általánosságba bugyolálva – cikkében azt, hogy a Ganz–MÁVAG-beli találkozó „egy kicsit a jó néhány évvel ezelőtt szokásos, de ma már helytelennek ítélt »számonkérések« emlékét idézte fel benne”.

Hadd kérdezzük meg illő tisztelettel: miért csak egy kicsit? Hát mi a különbség? Ez a mai „számonkérés” talán kevésbé súlyos következményekkel jár, mint a néhány évvel ezelőttiek? A találkozó résztvevői számára valószínűleg igen. Csakhogy a korábbi, Révai-féle számonkérések vádlottait, Déry Tibort, Háy Gyulát, Eörsi Istvánt most már előzetesen börtönbe vetették. Hol van hát akkor a különbség? Hiszen a néhány évvel ezelőtti számonkérések legalább valamivel színvonalasabbak voltak, mint a mostaniak! Hiszen Révaiban – ha eltorzulva is –, de legalább mégiscsak élt valamiféle belső érdeklődés az irodalom problémái iránt! A Ganz–MÁVAG múlton kérődző számonkérőiről pedig maga Darvas meséli el, hogy „a többórás együttlét alatt a felszólalók részéről egyetlen kérdés se hangzott el az írókhoz. Csak kijelentés és tanács… Egyetlen olyan kérdés se volt, ami valamelyik olvasott műre, írói tervre, az alkotómunka valamelyik érdemes, az olvasó számára is izgalmas problémájára vonatkozott volna…”

Mennyire igazuk volt ezek szerint azoknak a munkásoknak, akik nem mentek el erre a találkozóra. S mennyi együttérzést érdemelnek azok az írók – az igazi írók –, akik elmentek, s akiket újra – ki tudja, hányadszor – megsértettek és megaláztak a funkcionáriusi, primitív kioktatásokkal, s akik legfeljebb hallgatásukkal tudtak tiltakozni.

A legszomorúbb különben az egészben az, hogy Darvas és társai – úgy fest – továbbra sem akarják levonni a megfelelő következtetéseket a Ganz–MÁVAG-beli összejövetel kudarcából. Továbbra sem akarják megérteni a munkások zömének távolmaradását, az írók legjobbjainak jeges csendjét, s azt az egyszerű igazságot, hogy 24 író nyájszerű, kollektív üzembe tereléséből még sohasem született, s ezekután sem fog születni igazi irodalom. Darvas, miután számot ad a teljes csődről, arra a következtetésre lyukad ki, hogy „feltétlenül folytatni kell az ilyen jellegű látogatásokat, eszmecseréket”, mert „a legközelebbi majd jobb lesz…”

Tizenöt éve mindig – a legközelebbi lesz jobb. S az ember már-már szánakozva nézi, hogyan kerül egyre távolabb ez a „legközelebbi”.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Ganz–Mávag gyár – A Ganz vagon és gépgyár ill. a Mávag mozdony és gépgyár egyesülésével (1959) létrejött ipari egység Budapesten.

Dobozy Imre (1917–1982) újságíró, író. 1975–81-ig az Írószövetség elnöke. Kossuth-díjas (1959).

Fodor József (1898–1973) költő, író, publicista, műfordító. Kossuth-díjas.

Földeák János (1910–) író, költő.

Illés Béla (1895–1974) író, Kossuth-díjas (1950, 1955)

Simon István (1926–1975) költő, műfordító, szerkesztő. Kossuth-díjas (1955).

Szabó Pál (1893–1970) író, szerkesztő, politikus. A Szabad Föld főszerkesztője (1946–55), a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke (1954–56), az Elnöki Tanács tagja (1954–59). Kossuth-díjas (1951, 1954).

Barabás Tibor (1911–1986) író.

Erdős László (sz. 1913) író, költő, újságíró.

Fejes Endre (sz. 1923) író. Kossuth-díjas (1975).

Goda Gábor (1911–1996) író.

Juhász Ferenc (sz. 1928) költő. Kossuth-díjas (1951, 1973).

Köpeczi Béla (sz. 1921) irodalomtörténész.

Nagy László (1925–1978) költő, műfordító, szerkesztő, írói neve egy ideig F. Nagy. Kossuth-díjas (1966).

Cs. Szabó Béla (1906–1980) író, költő.

Szabolcsi Miklós (sz. 1921) irodalomtörténész, kritikus.

Szüdi György (1909–1964) költő.

Tatay Sándor (1910–1991) író.

Thurzó Gábor (1912–1979) író, kritikus.

Magyar Nemzet… riport – „Mit várnak a munkások az íróktól.” In. Magyar Nemzet XVI. évf. 32. szám (1960. febr. 7.)