A tűz beteljesíti a művet^*

Kyotóban, ahogyan a turistavezető mondja, ezerháromszáz templom és négyszáz sintoista oltárhely van. Ha az idetévedt idegen naponta négy templomot és egy oltárt látogatna meg, akkor is több mint egy esztendeig kellene a városban maradnia ahhoz, hogy minden szent helyet bejárjon.

Ami alapjában véve nem is volna olyan kellemetlen – mármint az egy esztendős kyotói időzés –, minthogy a város egyike Japán legszebb és legelbájolóbb szögleteinek. Tokió nagyvárosi lármája, modern épületei és kozmopolita kavargása után, a külföldi tulajdonképpen itt érzi először azt, hogy valójában – Japánba érkezett. Több mint ezer esztendőn át Kyoto volt az ország fővárosa, s lehet, hogy gazdasági vagy stratégiai szempontból nem ez volt a legjobb választás – valószínűleg azért is cserélték fel az iparosodás és nagyhatalmi terjeszkedés kezdetekor Tokióval –, de esztétikai szempontból a lehető legjobb volt. Körös-körül hegyek és dombok, a tetőkön és a lankák közé simulva ősi épületek, amelyek ma már éppúgy a táj részei, mint a tölgyek vagy a fenyőfák, a szomorúfüzek és a cédrusok, a völgyben pedig száz és száz kanyargó, szűk utcácska, apró üzletekkel, tenyérnyi műhelyekkel, félhomályos vendéglőkkel és behúzott ajtajú gésaházakkal. Nem mondanám azt, hogy a sokemeletes áruházakban, a neonfényes kabarékban, az európai ruhaviseletben, a villamosokban és az eszpresszókban testet öltő, világméretű uniformizálódás elkerülte Kyotót, de a városnak mégis sikerült annyit megmentenie a múltból, hogy valami kis menedéket nyújtson a jelenhez.

Minthogy a sors kegye csak röpke másfél napot engedélyezett számomra az egykori fővárosban, a templomnézésre és oltárlátogatásra nem jutott több néhány óránál. Megcsodáltam az Arany Pavilont, Japán egyik legősibb buddhista ereklyéjét, amely mai ragyogásában – s napszálltakor milyen varázslatos ez a ragyogás! – mindössze kilenc esztendős, mert egy fiatal pap 1950-ben felgyújtotta és porig égette, egyesek szerint azért, mert féltékeny szerelembe esett a csodás épülettel, mások szerint egyszerűen azért, mert a rendház főnökei rosszul bántak vele. Jártam (persze harisnyásan) a Nijo Palotában, az egykori Shogunoknak, a császárnál is hatalmasabb diktátoroknak fellegvárában; a híres-hírhedt csalogánypadlón: akármilyen könnyű léptű férfi vagy asszony suhant is végig a simára gyalult cédruspadlózaton, az olyan dallamot hallatott, mint a csalogány éneke. Nem azért, hogy elbájolja a palota lakóit, hanem azért, hogy figyelmeztessen arra, ha netalántán bérgyilkos lopóznék a Nagyúr szobája felé… S álltam megbűvölten a Sanjusangendóban, ahol egyetlen óriási Buddhát ezer, pontosan ezer ember-nagyságú Buddha vesz körül, félelmetes hadsereg, negyven karja van valamennyinek, s minden kar elég erős ahhoz, hogy huszonöt halandó embert megvédjen vagy megsemmisítsen…

Egyetlen szabad délelőttömön azonban úgy döntöttem, hogy százados ereklyék helyett egy maibb zarándokhelyet keresek fel: a japán művészet egyik büszkeségének, Kanjiro Kawainak az otthonát. Az idős fazekasmester (más szóval inkább keramikusnak kellene nevezni) egy kanyargós, szűk utcácskában él, autóval jóformán el sem lehet jutni a házáig – a házig, amelyet ő maga tervezett egy régi parasztház mintájára. A fia, Hiroshi fogad, maga is fazekasművész, elég jól beszél angolul, s a szokásos üdvözlések, az Európából jött látogatónak óhatatlanul túlzásnak ható, kölcsönös és ismételt hajlongások után bevezet a fogadószobába. Jókora terem ez, sötét színű fabútorokkal, amelyeket mind a mester tervezett, alacsony zsámolyokkal, amelyeket parasztok rizsőrlő famozsaraiból alakítottak át ülő alkalmatosságokká, különböző népművészeti ajándékokkal, amelyeket az ország minden részéből küldöznek a mesternek.

Néhány percig várni kell, amíg maga Kawai is megjelenik és megadja az engedélyt, hogy beléphessünk a belső szobákba. Egy furcsa, süllyesztett asztal köré ülünk, mint megtudjuk, ezt a helyet a Zen-buddhista ceremóniára használják: a Zen a buddhizmus egyik, igen szigorú szektája, s Kanjiro Kawai hozzájuk tartozik. Nem fanatikus vagy szektariánus módon, hanem valami mély és tiszta belső meggyőződéssel. „Végül is a hit az – mondja –, ami ott van minden művem mélyén. Az ember nem dolgozik egymagában. El tud ugyan készíteni egy agyagedényt, kerekre és simára tudja formálni, de amíg ki nem égeti, az edény nincsen készen. Az ember tüzet is tud rakni és szikrát is tud csiholni. De mégis maga a tűz az, amely beteljesíti a művet. Ez a tűz hatalmasabb és csodálatosabb, mint maga az ember… Nem, az ember nem dolgozik egymagában. Soha, soha nem dolgozunk egyedül…” És idézi egyik versét, amely egyetlen sor mindössze: „Ugyan ki is mozgatja a kezemet?”

Tizenhat éves siheder volt, amikor a század legelején szülőfalujából, Yasugiból egy tokiói főiskolára került, hogy a fazekasművészetet elsajátítsa. De ott – mint mondja – csak elméletet tanult. Aztán Kyotóba ment, a Kerámiai Intézetbe, de ez csak igen keveset adott. Azt, amit ma az anyag megformálásáról, vagy a színek megleléséről tud, éjszakákon át önnönmaga kísérletezte ki. Anyagot és egy fazekaskorongot vásárolt, hazavitte tenyérnyi szobájába; ez volt a kezdete a ma már világszerte ismert Kawai-kerámiáknak. (A jelző nem túlzás: Kanjiro Kawai már évtizedekkel ezelőtt kiállított New Yorkban és Londonban.)

Valódi pályafutása azonban akkor kezdődött, amikor – valamikor az első világháború után – összetalálkozott egy másik keramikussal, Shoji Hamadával és egy esztéta-kritikussal, Soetsu Yanagival. Amit ez a három férfiú egyszerre és egymástól függetlenül felfedezett, az az volt, hogy a japán kerámiának vissza kell kanyarodnia a túlfinomult tendenciáktól a paraszti motívumokhoz, a falusi cserepesek hagyományaihoz, a néphez. Mintegy egyidőben a mi magyar népieseinkkel, ők voltak Japán első „népiesei”, ennek a ma már erős és széles mozgalomnak a megalapítói. Ők vetették meg a tokiói Népművészeti Múzeum alapjait, ők bátorították a falvak mesterembereit, hogy ne hagyják abba munkájukat, s próbálják megállni a helyüket a gyárak konkurrenciájával szemben is, ők szervezték apró üzleteiket a nagyvárosokban, hogy piacot teremtsenek ezeknek a paraszti munkáknak.

Kanjiro Kawai persze jól tudja, hogy a népművészet kézitermékei nem versenyezhetnek a gépekkel, s nem is ez a feladatuk. „Végül is – mondja – a népművészeti alkotások luxustermékekké válnak, mint ahogy Amerikában már ma is luxusnak számít a kézzel végzett munka. Az igazi feladat az, hogy új ízlést, új mércét, új motívumokat teremtsenek a gépek számára. Ez az egyetlen út arra, hogy a népművészet túlélje a tegnapot és a mát.”

Ezekhez a hagyományőrző paraszti formákhoz kanyarodott vissza Kanjiro Kawai a maga művészi munkásságában is. Avagy talán még mélyebbre is nyúlt. „Valaha – mondja – a vegyi úton előállított európai mintákat, anyagokat, festékeket használtam. De aztán visszatértem a természethez, ahhoz a tudományhoz, amely minden más tudományt megelőzőtt, és ez hozta meg számomra a menekülést és az üdvösséget… Miért is ne forduljunk a dolgok végső forrásához? Inkább eszem paprikát és sárgarépát, mint vitamintablettákat…”

A szebbnél szebb kancsók, vázák, teáscsészék, amelyeket a fia sorra-rendre megmutat, a réz meleg vörösét, a vas sötétlő barnáját, a króm és a kobalt színeit tükrözik. Ami külön feltűnik: a mester alkotásai között meglehetősen ritka a teljesen szimmetrikus, a geometriai formákat utánzó mű. Kanjiro Kawai így adja meg a magyarázatot:

Valamikor, amikor az emberek még nem ékszerek és más csillogó csecsebecsék gyűjtésében versenyeztek, hanem egy mohlepte kőben vagy egy különös formájú gyökérben találták a gyönyörűségüket, egy férfiú vásárolt magának egy vázát. Csodálatos darab volt, semmiféle hibát nem lehetett benne találni. Meghívta egy barátját, hogy megmutassa neki az új szerzeményt, de miközben várt rá, egyre kevésbé tetszett neki a frissen vásárolt kincs. Túlságosan is új volt, túlságosan tökéletes. Fogott hát egy ecsetet, belemártotta olvasztott lakkba, amelyet akkoriban törött cserepek összeragasztására szoktak használni, s egy görbe vonalat húzott vele a vadonatúj vázán. A váza többé nem látszott tökéletesnek. És az ember megelégedetten szemlélte és megmutatta a barátjának. Ez a barátja megértette őt. Megcsodálta a vázát és nagyra értékelte, amit a gazdája csinált vele…

– Nem remek történet ez? – kérdi mosolyogva a mester. – Igazi japán történet. Ha ezt megérti, akkor megérti azt is, hogyan találták meg, hogyan fedezték fel a japánok a szépséget abban, ami másnak talán tökéletlennek tűnnék, s ami a természet mércéjével mérve mégis tökéletes…

Azt mondják róla: mindig megelégedett, mindig vidám, mindig kiegyensúlyozott. Az élettől megkapta azt, amit egy művész csak remélhet: irányzata, amit három évtizede alig egy-két emberrel indított útnak, ma Japán művészeti életének egyik uralkodó eszméje, s személy szerint az egész ország tiszteli és becsüli őt. Valami azért van, ami mégiscsak bántja. Pár évvel ezelőtt, többszáz mérföldnyire Kyotótól, egy régi buddhista kolostorban kutató barátai felfedeztek néhány régi, fából faragott szobrot. Elvitték a szobrokat Kanjiro Kawaihoz, aki elbűvölten nézte őket: ezek a mintegy háromszáz esztendős relikviák teljesen szokatlanok és egyedülállók voltak a japán művészetben; az akkor uralkodó cizellált és túldíszített áramlattal szemben, egy egyszerű, ősi mélységekből fakadó, majdnem primitív törekvést tükröztek. „Ez a japán szobrászat igazi hagyománya” – mondta akkor a mester, s azóta a legfőbb törekvése, hogy ezt a népi hagyományt felélessze, továbbfejlessze. Manapság idejének egyharmadát tölti csak fazekassággal, s nagyrészt szobrászattal foglalkozik. Furcsa, majdnem bálványszerű maszkokat farag fából, embertenyereket, kopjafákat formál, csupa olyan művet, amelyek a Nugat modern múzeumaiban bizton megállnák a helyüket. De mint szobrászt sehogy sem akarják őt megérteni. Az általános vélemény az: Kanjiro Kawai nagy, immár életében klasszikussá nőtt keramikus, de a szobrai… nos, kár, hogy erre pazarolja az idejét.

A hetvenéves mester, ha talán kesernyésen is, csak mosolyog. Félhold-formájú szemüvege mögött majdnem pajkos gyermektisztasággal csillognak szemei, végigsimít hosszú, szinte nőies haján, s látható élvezettel szürcsöli a teaszertartásra felszolgált sűrű, zöld folyadékot, amely sokkal inkább hasonlít zöldborsóleveshez, mintsem olyasvalamihez, amit mi teának szoktunk nevezni. Talán arra gondol, hogy három évtizeddel ezelőtt a kerámiáit fogadta olyan idegen értetlenség, mint most a szobrait, talán arra, amit egyszer egy, a japán művészetet sehogyan sem értő külföldi látogatójának mondott: „Nem is baj, sőt inkább jó, ha az emberek nem értenek meg mindent egyszerre. Van abban valami izgató és ösztökélő, ha valamit nem értünk meg. S ugyan mi újat is tudnánk mi, művészek mutatni, ha mindent egyszerre és azonnal megértenének?”