A dialógus^*

A Dialógust, nagy d-vel kell írni.

A Dialógus fogalom. A Dialógus nagy és szent dolog.

A Dialógus röviden annyit jelent, hogy a Kelet és a Nyugat beszélgessen egymással. Ne hadakozzanak, hanem tárgyaljanak; ne átkozódjanak, hanem vitatkozzanak; ne fenyegetőzzenek, hanem érveljenek; és a végén: ne nukleáris fegyvereket vagdossanak egymás fejéhez, hanem igenis, egyezzenek meg egymással. A Dialógus tehát nem csupán nagy és szent dolog, hanem ami ennél jóval több: fontos is. Sem több, sem kevesebb nem függ tőle, mint az emberiség jövője.

Tulajdonképpen ahhoz, hogy két tárgyalópartner szót értsen egymással, arra van szükség, hogy egy nyelven beszéljenek. És itt nem a „nemzeti” nyelvre, az angolra vagy az oroszra gondolok; a nyelvi szakadékot a tolmácsok könnyen áthidalják. Az egy nyelven a fogalmak azonos tartalmát értem: hogy ugyanaz a szó, ugyanaz a fogalom a két partner fejében és gyakorlatában ugyanazt jelentse. A probléma az, hogy a két fél, a Kelet és a Nyugat ma nagyjából-egészéből ugyanazzal a szókészlettel él. Béke, szabadság, jólét, demokrácia, jog, egyenlőség, barátság, függetlenség, belügyekbe való be nem avatkozás. De az azonos szavaknak minden egyes esetben más, nem egyszer pedig gyökeresen ellenkező a jelentése és gyakorlati tartalma az egyiknél is, a másiknál is.

Valójában a Dialógus előtt egy nagy Értelmező Szótárt kellene készíteni. Ha a két félnek az egyes szavak értelmében és jelentésében sikerülne megállapodni, tulajdonképpen a többi már gyerekjáték volna.

A nehézségekhez hozzátartozik az is, hogy a Dialógusnak a legtökéletesebb bizalmatlanság légkörében kell megkezdődnie. Gyakran jár az eszemben Robinson és Péntek. A feladat nem csupán az volt, hogy megtanuljanak egymással beszélni; a feladat az volt, hogy akkor alkossák meg a közös nyelvet, miközben az egyik attól rettegett: mikor fogja tarkón lőni a másik, a másik viszont attól: mikor fogja ebédre megenni az egyik.

Hogy a nehézségeket egy gyakorlati példával is illusztráljam, hadd ismertessek – vázlatosan bár – egy dialógust, amely immáron harmadik esztendeje van folyamatban. Ezt a dialógust szándékosan kis d-vel írtam, minthogy méreteiben és jelentőségében nem hasonlítható a Dialógushoz. De azért mégiscsak része az Egésznek, s bizonyos tanulsággal szolgálhat a Dialógusra vonatkozóan is.

A bebörtönzött magyar írók sorsáról van szó. A dialógus résztvevői pedig: a nemzetközi PEN és a magyarországi hatóságok.

Magyarországon 1956 novemberét követően mintegy 30 szépírót, tudományos írót és újságírót zártak börtönbe. A nemzetközi PEN-t, amelynek alapokmányánál fogva kötelessége őrködni a szellem szabadságán, érthető aggodalommal töltötte el ez a tény. Az üggyel való törődést még parancsolóbbá tette az a körülmény, hogy a PEN Központnak tagja a magyar PEN, s így a nemzetközi PEN közvetve, de jogszerűen érdekelt abban: mi történik a magyar írókkal, a magyar irodalommal.

A dialógust a Nemzetközi PEN Klub főtitkára, David Carver nyitotta meg. 1957. június 20-án a következő sürgönyt küldötte a Magyar PEN Klubnak:

„Értesülésem szerint Bibó Istvánt letartóztatták. Úgyszintén aggódom Déry Tibor író és Kardos László volt népi kollégiumi igazgató sorsa miatt. Hálás lennék, ha érdeklődnének sorsukról és értesítenének.”

A sürgönyre négy hét elteltével, 1957. július 16-án érkezett válasz. A magyar PEN vezetői ezt felelték:

„Bölöni (a magyar PEN elnöke) sokáig távol volt Budapesttől, ezért nem feleltünk. Déry, Kardos, Bibó letartóztatásban vannak, de egészségük jó, aggodalomra nincsen ok.”

A választ lehetett furcsállni. Lehetett volna azt mondani: milyen PEN Klub az, amelyik magáévá tette az irodalom szabadságáról szóló alapokmányt, s ugyanakkor ilyen szenvtelenül és megelégedetten ad hírt írók és tudósok börtönbevetéséről. De lehetett azt is mondani: azért mégiscsak válaszoltak, a dialógus mégiscsak megkezdődött.

A baj nem is annyira a válasz szavaival, hanem sokkal inkább a szavakba formált tényekkel volt. Bibó István egyetemi tanárt, a talán legkiválóbb magyar szociológust nemcsak letartóztatták, hanem mellesleg életfogytiglani börtönre is ítélték. Déry Tibornak, a magyar próza egyik legnagyobb élő mesterének egészségi állapota pedig nemcsak hogy nem volt jó, de a legmegbízhatóbb források szerint betegen és kínok között kellett kórházba (rabkórházba) szállítani. És miközben „aggodalomra nem volt ok”, a fiatal és nagytehetségű Kardos László börtönében öngyilkosságot kísérelt meg.

Ezek s az ezekhez hasonló tények odáig érlelték a helyzetet, hogy a nemzetközi PEN a Magyar PEN Klub tagságát felfüggesztette. A felfüggesztés hivatalos okai formaiak voltak: a Magyar PEN Klub ügyvezetésében súlyos hiányosságok mutatkoztak; a vezetőséget nem választották demokratikusan, a tagok névsorát nem hozták nyilvánosságra stb. De nem volt nehéz sejteni, hogy a határozat mögött ott van a bebörtönzött magyar írók sorsáért érzett súlyos aggodalom, s az ítélet a magyar PEN szégyenteljes magatartásáról, arról a magatartásról, amely nem a szenvedő írókat, hanem a börtönőröket támogatta.

Mindennek ellenére, a felfüggesztés, a bonyodalmak, a helyzet súlyosbodása, sőt egyes vezető értelmiségiek halála és kivégzése ellenére, a dialógus folytatódott. A nemzetközi PEN vezetői Londonban fogadták a magyar PEN küldötteit, Bölöni Györgyöt és Rónai Mihály Andrást; a PEN Központ egy ötös bizottságot küldött ki a budapesti PEN helyzetének alaposabb tanulmányozására.

A dialógusba – habár nem hivatalosan és nem a PEN-en keresztül – bekapcsolódtak az irodalom világának legkiemelkedőbb egyéniségei: Roger Martin du Gard és Bertrand Russel, François Mauriac és Albert Camus, Salvador de Madariaga és Stephen Spender, André Maurois és Jean Schlumberger, Yves Gandon és Louis Martin-Chauffier, Jean-Paul Sartre és Guilio Einaudi, T. S. Eliot és Karl Jaspers, Ignazio Silone és Tristan Tzara, akik sorra táviratban vagy levélben fordultak a magyarországi hatóságokhoz és felemelték a szavukat a bebörtönzött írók érdekében.

A dialógusnak ez a része azonban monológ volt. Nem lehetett olyan nagy és híres egy író – koronázta légyen bár Nobel-díj, lett légyen bár a Francia Akadémia tagja –, hogy olyan nagyságok, mint Kádár János magyarországi párttitkár vagy Münnich Ferenc miniszterelnök válaszra méltassák.

Két év elteltével a nemzetközi PEN úgy gondolta, hogy elérkezett az ideje a dialógus kiszélesítésének, s ez jobban elvégezhető akkor, ha a magyar PEN „intra muros” van. A „nagypolitikában” a Dialógus előszelei fújdogáltak; miért ne lehetne hát eredményeket elérni a dialógusban is?

A PEN frankfurti kongresszusa úgy döntött, hogy a magyar PEN-t visszaveszi az egyenjogú tagok családjába. Az okok – éppúgy, mint a felfüggesztés esetében – formaiak voltak: hogy a budapesti PEN már szabályosan választott elnököt, rendszeresen tart taggyűléseket stb., stb. De senki előtt nem lehetett kétséges, hogy a PEN Központ vezetőit a legteljesebb jóindulat és bizalom vezette: a visszavétel mellett azért kardoskodtak, hogy ezzel a bebörtönzött íróknak használjanak. S hogy efelől a magyar hatóságoknak se legyenek kétségeik, a frankfurti kongresszus befejeztével a PEN legfőbb tisztikara: Alberto Moravia, az új elnök, André Chamson, a lelépő elnök, Erich Kästner, az alelnök és David Carver, a főtitkár az alábbi táviratot küldték Kádár Jánosnak, a magyar kommunisták vezetőjének:

„Amikor a Magyar PEN Klub újra a nemzetközi PEN tagjává válik, nyomatékosan kérjük: vegye fontolóra, hogy a bebörtönzött magyar írók kegyelmet kapjanak, különösen Déry Tibor és Háy Gyula. A világ írói ezt nagy megelégedéssel fogadnák.”

A táviratra a dialógus-partner a következő választ adta:

„Kádár Jánoshoz, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárához intézett sürgönyére válaszképpen közlöm, hogy az Önök sürgönyében név szerint említett magyar állampolgárokat magyar bíróság ítélte el a magyar nép ellen elkövetett bűncselekményekért. Jelenleg az Önök kérését nem teljesíthetjük. Kegyelemre csak a megfelelő körülmények között kerülhet sor.”

A választáviratot dr. Jászai Dezső, a budapesti igazságügyminisztérium vizsgálati főosztályának a vezetője írta alá.

Erre a válaszra nyugodt lélekkel azt lehet mondani, hogy nem egyéb durva elutasításnál. Azt lehet mondani, hogy megszégyenítő, ha világhírű írók sürgönyt intéznek Kádár Jánoshoz, ő pedig egy jelentéktelen beosztottjával válaszoltat nekik. Azt lehet mondani, hogy a válasz nem egyéb egy hallgatólagos megegyezés felrúgásánál: a magyar PEN-t visszavették a nemzetközi PEN-be, s mihelyt ez megtörtént, a magyar hatóságok újabb lakatot tettek a börtönajtókra.

Ugyanakkor természetesen azt is lehet mondani: a sürgönyben a „jelenleg” szó reményt kelt arra, hogy később mégiscsak megnyílnak a börtönajtók. Ha a fogalmazás úgy hangzik: „kegyelemre csak a megfelelő körülmények között kerülhet sor”, ez azért magában foglalja azt, hogy kegyelemre egyszer mégis – sor kerülhet. És főként azt lehet mondani: most legalább válaszoltak, a dialógus mégis folytatódik.

De akárki akárhogyan kommentálja is a választ, egy tény – tény marad: a dialógus tárgyában, a magyar írók börtönben tartásának feloldásában a világon semmi sem történt – a dialógus folyik-folydogál, s a bebörtönzöttek szenvednek, pusztulnak.

Mindezt pedig nem azért mondtuk el, hogy ellenezzük a dialógust, vagy bárkit is lebeszéljünk a folytatásáról.

És főként nem azért, mintha ellene volnánk annak, hogy nagybetűs Dialógus legyen.

Legyen! Mindenképpen legyen!

Csak lehetőleg ne ilyen legyen!

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Robinson és Péntek – Daniel Defoe (1660–1731) angol író Robinson Crusoe (1719) c. könyvének két főhőse.

PEN Club (ang. Poets, Essayists, Novellists szavakból) – az írók nemzetközi szövetségét Dawson Scott angol írónő alapította 1922-ben, a nemzetközi irodalmi kapcsolatok ápolására. Sok országban működik önálló csoportja. A magyar fiókszervezetet 1926-ban alapították meg.

Carver, David angol író, az 50-es, 60-as években a PEN főtitkára.

Kardos László (1918–1980) a népi kollégiumi mozgalom vezető alakja. Kossuth-díjas (1948). 1957-ben letartóztatták, 1963-ban szabadult.

népi kollégiumok – tehetséges munkás és parasztszármazású középiskolások és egyetemi hallgatók tanulmányainak támogatására létrehozott, az önkormányzat és a kollektív vezetés elve alapján működő diákotthonok Magyarországon (1945–49).

Rónai Mihály András (1913–1992) író, költő, műfordító.

du Gard, Roger Martin (1881–1958) Nobel-díjas (1937) francia író.

Russell, Earl Bertrand William (1872–1970) Nobel-díjas (1950) angol filozófus, matematikus, közéleti személyiség.

Mauriac, François (1885–1970) Nobel-díjas (1952) francia regényíró és esszéista.

Maurois, André (1885–1967) francia író.

Schlumberger, Jean (1877–1968) francia író.

Gandon, Yves (1899–1975) francia író.

Martin–Chauffier, Louis (1894–1980) francia író.

Sartre, Jean-Paul (1905–1980) Nobel-díjas (1964) francia filozófus, regény és drámaíró. Az 1945 utáni baloldali értelmiség vezéralakja. A számára odaítélt Nobel-díjat visszautasítja. Támogatta az 1968-as franciaországi diákmegmozdulásokat. Az 1968-as világpolitikai események hatására szembefordul, majd véglegesen szakít a kommunizmus minden válfajával. Alapító tagja a Les Temps Modernes és a Libération c. lapoknak. Filozófiai főműve a Lét és semmi (1943).

Einaudi, Giulio (sz. 1912) olasz esszéista, irodalom szervező, könyvkiadó. 1933-tól foglalkozik könyvkiadással, kezdetben közgazdasági műveket publikál, kiadója elsőként jelentette meg Antonio Gramsci és más marxista gondolkodók műveit.

Eliot, Thomas Stearns (1888–1965) Nobel-díjas (1948) amerikai származású angol költő, drámaíró, kritikus.

Jaspers, Karl (1883–1969) német filozófus, az egzisztencializmus vezető teoretikusa.

Silone, Ignazio (1900–1978) olasz politikus. Az OKP egyik alapító tagja.

Tristan Tzara (1896–1963) román származású francia költő. A dadaizmus elindítója és legismertebb képviselője.

Intra muros – (lat.) a falakon belül

Moravia, Alberto (1907–1990) olasz író, újságíró.

Chamson, André (1900–1983) francia író.

Kästner, Erich (1899–1974) német író, költő.