Februári napsütés – viharral körítve^*

Az Élet és Irodalom című budapesti hetilap február ötödiki számában cikk jelent meg J. M. jelzéssel, (feltehetően bizonyos Jovanovics Miklósról van szó, akit a forradalom előtt a megérdemelt ismeretlenség homálya takart, de azóta egész sor denunciáns írással kényszeríti olvasóit, hogy nevét megjegyezzék), s e cikk a fiatal novellistát, Kertész Ákost árulja be az irodalmi és (csak az irodalmi?) felettes hatóságoknál. Kertész Ákos bűne, hogy ír, továbbá, hogy a máról ír, s legtovábbá, hogy – munkásokról ír. Ebbeli elvetemültségének legfőbb bizonyítéka a Februári napsütés című elbeszélése, amelyik a budapesti Kortárs 1958. decemberi számában jelent meg.

A Februári napsütés két karosszérialakatosról szól, derék, szorgalmas, becsületes munkásemberekről, akik a lőrinci Hermes autógyárban dolgoznak, de elégedetlenek a munkahelyükkel, kivesznek ezért egy nap szabadságot s bejárják az angyalföldi autójavító vállalatokat, hogy új munkát szerezzenek. A novella tulajdonképpen ennek az egynapos és végül eredményes helyszerző körsétának a leírása.

J. M. cikkéből megtudjuk, miszerint Kertész Ákosnak az a hibája, hogy „fiatal prózaíróink nagy részének gyermekbetegsége: az életismereteivel való kérkedés nála is megtalálható”. Igen, ez valóban nagy baj: egy író, aki kérkedik azzal, hogy ismeri az életet, sokkalta veszélyesebb egy olyan írónál, aki egyáltalán nem ismeri az életet. Az utóbbi ugyanis könnyen megismerheti – csak Kádár János és Marosán György összegyűjtött beszédeit kell hozzá elolvasnia –, az előbbivel viszont megtörténhet az, ami – J. M. szerint – Kertész Ákossal is megtörtént: „a különöset, a törvényszerűséggé nem emelkedő egyedit kultiválja, vagyis ellensematizmusba esik. Nem látja a fától az erdőt… Valóban meghökkentő és újszerű képet fest az író a mai munkások életéről. Olyannyira meghökkentőt és »újszerűt«, hogy az már nem is igaz…”

A dolog tehát világos: Kertész Ákos nem sematikus, hanem ellensematikus, s ezért nem látja a fától az erdőt; az igazi író, ugyebár, az erdőtől nem látja a fát. A kép, amelyet a munkások életéről fest, valóban (!) meghökkentő és újszerű, tehát – már nem is igaz. Amiből logikusan az következik, hogy egy írás akkor igaz, ha valótlanul meghökkentő vagy újszerű, avagy pedig egyáltalán nem meghökkentő és újszerű.

A legfőbb vád Kertész Ákos ellen s ez az árulkodó kritika címe is: „időtlenség”. „Az elbeszélés maga – írja J. M. – anakronizmus-gyár: évtizedek tévesztődnek össze az író szemléletében, a munkások ábrázolásában, a felszabaduláselőtt és felszabadulásután keveredik egybe kibogozhatatlanul és persze árnyalt finomsággal.”

Bármennyire tiszteljük is J. M. éberségét, bolsevik nyíltsággal meg kell mondanunk, hogy ezúttal téved: szó sincs arról, hogy a Februári napsütés – időtlen volna. Az író egy percig sem csinál titkot belőle, hogy a történet most játszódik. Ha J. M. nem vette volna észre, akkor bátorkodunk felhívni a figyelmét arra, hogy a munkások a bérüket nem pengőben, hanem forintban számítják, hogy a Gábriel utcai autójavító igazgatóját nem Steiner úrnak, hanem Steiner elvtársnak nevezik, s egy hercegprímásra tett megjegyzés arra enged következtetni, hogy a két munkás álláskeresése a forradalom után megy végbe; azaz a Februári napsütés vagy 1957 vagy 1958 februárjában játszódik.

A kérdés csak az: miért akarja az egyébként olyannyira éber J. M. mindenáron „időtleníteni” a kitűnő novellát? Talán nem is olyan nehéz e rejtély nyitját megtalálnunk. A két munkást, az a gyanúnk, a kritikus azért nem kíséri el műhelyről műhelyre, mivel a vándorlás során – uram, bocsá! – Homok Gyula és barátja – a belügyminisztérium garázsába is betéved.

A novellának kétségkívül ez a legkényesebb pontja. Annyira kényes, hogy az éles szemű és érzékeny fülű J. M. jobbnak látta egészen hallgatni róla. A belügyminisztérium garázsa ugyanis egészen különleges, egészen egyedülálló munkahely, szemben azokkal az elkeserítően rendetlen vagy hajszás üzemekkel, amelyeket Homokék eladdig ismertek, ez a garázs „szépen berendezett modern üzem benyomását keltette”, s a kereset is „eldorádónak tűnt Homokék előtt”. Fel sem veszik őket ide – mert „nincs rá keret”. Elkeseredésében a két munkás veszekedni kezd egymással, és itt, a belügy garázsában hangzik el – igaz, csak súgva – a fényező szaktárs szájából az a mondat, amelyet azután J. M. is kifogásol: „Ne marakodjanak… a szegényembert marják éppen eleget, legalább mi ne bántsuk egymást.” Amiből arra lehet következtetni, hogy még a belügy garázsában, e kivételezett helyen is dolgoznak olyanok, akik hisznek a proletár-szolidaritásban – azokkal szemben, akik a szegényembereket marják…

Ha következetesek kívánnának lenni önmagukhoz, a marxi–lenini esztétáknak tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök a Februári napsütésért. Elvégre mi kifogásolható van abban, ha egy író a szegényemberek összefogását hirdeti? Avagy mi baj van azzal, ha nem „időtlenül”, hanem igenis, a máról ír?

A magunk részéről – természetesen úgy is, mint „a magyar munkásosztály esküdt ellenségei” és „az amerikai imperializmus elvetemült lakájai” – csak gratulálhatunk Darvas Józsefnek és Tolnai Gábornak, a Kortárs szerkesztőinek a novella közléséért. A Wall Streetet csak azért nem emlegetjük, mivel ezzel az intézménnyel Mikojan elvtársnak jobbak a kapcsolatai, mint nekünk…

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Jovánovics Miklós (1932–2002) újságíró, kritikus, szerkesztő.

Kertész Ákos (sz. 1932) író.

lőrinci – Budapest XVIII. kerülete – Pestlőrinc, Pestimre községek helyén.

Angyalföld – Budapest XIII. kerülete volt.

Darvas József (1912–1973) író, publicista, közéleti személyiség. 1932-től részt vesz a kommunista mozgalomban. Kossuth-díjas (1956,1960).

Tolnai Gábor (1910–1990) irodalomtörténész. 1957–62 között a Kortárs c. folyóirat szerkesztője. (1959-ig Darvas Józseffel.)

Wall Street – New York-i utca, az amerikai pénzügyi hatalom jelképe: itt találhatók a legnagyobb bankok székházai, a Tőzsde és a pénzügyi intézmények.

Mikojan elvtársnak – Mikojan, Anasztasz Ivanovics (1895–1978) szovjet politikus. 1915-től részt vesz a kommunista mozgalom munkájában. 1955–64 között a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese. 1964–65-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének tagja, majd elnöke.