Váltakozó irányelvek^*

A Társadalmi Szemle, a Magyar Szocialista Munkáspárt elméleti és politikai folyóirata legutóbbi számában hosszas dokumentumot közöl A kommunista párt megalakulásának 40. évfordulójára címmel. A dokumentumot, amely az Irányelvek alcímet viseli, az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztálya, valamint Párttörténeti Intézete írta alá, azzal a nyilvánvaló igénnyel, hogy áttekintést adjon az egész kommunista világmozgalom s ezen belül a magyarországi kommunista párt négy évtizedéről.

Évfordulók természetesen nemcsak idén akadnak; évfordulók általában évenként vannak, kerek évfordulók pedig ötévenként, tízévenként. A tanulság kedvéért tehát nemcsak az ez idei irányelveket érdemes elővenni, hanem hasznosnak látszik megkeresni a Társadalmi Szemlének, valamint a Párttörténeti Intézet elődjének, a Magyar Munkásmozgalmi Intézetnek azokat a megnyilvánulásait is, amelyeket kerek tíz esztendővel ezelőtt, a 30. évforduló alkalmából bocsátottak nyilvánosságra. Annál fontosabbnak mutatkozik ennek az összehasonlításnak az elvégzése, minthogy a tíz év előtti kiadvány előszavában Réti László, a Munkásmozgalmi Intézet akkori és a Párttörténeti Intézet jelenlegi igazgatója határozottan és félreérthetetlenül leszögezte, hogy a 30. évfordulóra kiadott dokumentum „nyers valóságában, szinte fotografikus hűséggel mutatja be a Magyar Tanácsköztársaság keletkezését, küzdelmeit és elbukását, egyúttal legvilágosabb és legteljesebb cáfolatát adja minden múltbeli rágalomnak és hazugságnak”.

Íme, tehát egy-két példa:

A Társadalmi Szemle 1958. októberi számának 7. oldalán az 1919-et megelőző eseményekről a következő olvasható: „1918. március 24-én Moszkvában megalakult az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar szervezete, melynek élén Kun Béla állt.”

A Társadalmi Szemle 1949. március–áprilisi számának 181. oldalán a következő olvasható: „Kun Béla maga nemcsak hogy nem volt leninista, de egyenesen a buharinista, vagy trockista ellenzékben vett részt Lenin ellen a breszt–litovszki béke kérdésében.”

A Társadalmi Szemle 1958. októberi számának 8. oldalán magáról 1919-ről a következő olvasható: „A kommunista párt legkiemelkedőbb vezére a Moszkvából hazatért igaz forradalmár, Kun Béla volt, aki egész életét a munkásmozgalom ügyének szentelte.”

A Magyar Munkásmozgalmi Intézet 1949-es albumának, A Magyar Tanácsköztársaság, 1919 című könyvnek 190. oldalán ezzel szemben a következő áll: „Kun Béla radikalizmusa leplezett opportunizmus volt, a lenini forradalmi marxista politika teljesen idegen maradt számára, rengeteg kárt okozott a magyar kommunista pártnak, s végül is a forradalmi munkásmozgalom ellenségeinek soraiba került.”

A 30. és a 40. évforduló között azonban nemcsak Kun Béla szerepének értékelése változott meg – teljesen új történelmi megvilágításba került Joszif Visszarionovics Sztálin alakja is.

Az a cikk, amelyet a Társadalmi Szemle 1949. március–áprilisi száma közöl „1919 jelentőségé”-ről, egyetlen bekezdés nyolc sorában négyszer említi meg Sztálin nevét. Azokban az irányelvekben, amelyeket a Társadalmi Szemle 1958. októberi száma közöl, 34 sűrű oldalon egyetlenegyszer sem fordul elő ez a név: Sztálin. Mintha a kommunista párt négy évtizedes története folyamán ilyen nevű személy soha nem is létezett volna…

Bizonyos átértékelés történt Rákosi Mátyás személyét illetően is. A 30. évforduló alkalmával a Társadalmi Szemlében a következőket lehetett olvasni: „Pártunk élén ma oly férfiak állanak – élükön szeretett Rákosi Mátyás elvtársunkkal –, akik hosszú évtizedeken keresztül sajátították el a marxizmus–leninizmus elméletét, akiknek egy része Lenin és Sztálin közvetlen közelében sajátította azt el, a Kommunista Internacionálé vezérkarában és kommunista testvérpártjaink egész sorában tanulta meg azt alkalmazni a gyakorlatban.”

A 40. évforduló alkalmából Rákosi Mátyásról kiderül, hogy: „A szocialista forradalom győzelmét követően eleinte eltűrte, majd csakhamar maga is ösztönözte a személyi kultuszt és egyre nagyobb hibákat követett el. Tevékenysége előidézte a párt belső egységének bomlását, súlyos zavarokat idézett elő a párt és a tömegek közötti kapcsolatokban, és komoly kárt okozott a szocializmus ügyének. E hibákat még feltárásuk után sem volt képes igazában megérteni és akadályozta azok kijavítását, nem volt meg a politikai és erkölcsi bátorsága, hogy hibáival szembeforduljon…”

Magunk volnánk az elsők, akik örömmel nyugtáznók a történelmi igazság fel-felbukkanását a budapesti dokumentumokban, s talán még azt sem hánytorgatnók fel, hogy az „irányelvek” megfeledkeznek olyan részletek megvilágításáról: tulajdonképpen hogyan is „szentelte életét” Kun Béla, vagy a dokumentumban ugyancsak megemlített Rajk László „a munkásmozgalom ügyének”? A párt mindig azt tanította, hogy nem szabad „vájkálni” a hibákban és a hiányosságokban – készséggel hallgatnánk hát Kun Béla és Rajk László elhalálozásának körülményeiről –, ha az irányelvek későbbi fejezetei nem ébresztenének komoly kétséget az irányban, vajon valóban az igazsághoz való közelebbjutásról van-e szó, vagy egyszerűen csak arról: a 40. évforduló alkalmából más dolgokat kell meghamisítani, mint a 30. évforduló alkalmából.

Az ebbeli gyanakvást igen-igen aláhúzza az „irányelvek”-nek az a szakasza, amely az 1956-os őszi eseményekkel foglalkozik. A kommunista párt tudományos folyóirata ekképpen örökíti meg 1956 novemberének történetét:

„Az ellenforradalom leverése megkövetelte új forradalmi központ létrehozását, amely világos harci útmutatást ad és harcba vezeti a forradalom erőit, a népi demokrácia törvényes rendjének helyreállításáért, a nemzeti függetlenség megvédéséért, nagy vívmányainak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért, a szocializmusért és a békéért. Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György vezetésével az új forradalmi központ létrejött, és 1956. november 4-én megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. A párt új ideiglenes központi bizottsága és az új forradalmi kormány harci felhívására támadásba lendültek a forradalom erői. Az újjászerveződő párttal vállvetve küzdöttek a népi hatalom és a szocializmus tántoríthatatlan párton kívüli hívei és harcosai, kiknek vezető képviselője Dobi István. A munkás-paraszt kormány segítséget kért a hazánkban tartózkodó baráti szovjet csapatoktól, hogy az ellenforradalom Nyugatról támogatott és jórészt onnan átdobott fegyveres csapatait szétverjük, egy hosszabb polgárháborút elkerüljünk… A magyar kommunisták büszkék arra, hogy forradalmi politikájukkal olyan hatalmas szövetségest tudtak biztosítani a magyar népnek, mint a Szovjetunió, a nagy önzetlen barát, aki habozás nélkül segített a szocialista Magyarországnak.”

A hivatalos változatból tehát kiderül, hogy: 1. azokat, akik az oroszok ellen harcoltak, jórészt Nyugatról dobták át; 2. Kádár, Münnich, Marosán felhívására bizonyos forradalmi erők támadásba lendültek e Nyugatról átdobott fegyveres csapatok ellen; 3. ezekkel a forradalmi erőkkel vállvetve küzdöttek a tántoríthatatlan pártonkívüliek, élükön Dobi Istvánnal; 4. e harc során hosszabb polgárháborúra volt kilátás; 5. de ezt elkerülendő, a magyar kommunistáknak sikerült a nagy önzetlen barát, a Szovjetunió segítségét biztosítani.

Személyek eltűnhetnek, vagy feltűnhetnek a kommunista történetírás hatalmas süllyesztőjében, maga a módszer a régi marad. Minden irányelv között a legfőbb: az önigazolás. Amíg Sztálin élt, azt kellett igazolni: miért végezték ki Kun Bélát, Rajk Lászlót és társaikat. Hruscsov életében azt kell igazolni: miért és hogyan tiporták el a magyar forradalmat. A bolsevik történetírás múzsája nem Clio, hanem egy sztahanovista Ágnes asszony, akinek újabb és újabb véres lepedőket kell kimosnia.

Mindenesetre érdeklődéssel várjuk az elkövetkezendő évfordulókat.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Társadalmi Szemle – A kommunista párt megalakulásának 40. évfordulójára – Irányelvek, 1958. okt.

Párttörténeti Intézet – külön jogszabályi intézkedések nélkül 1957-ben Legújabbkori Történeti Múzeum néven önálló intézménnyé szervezték a korábbi Munkásmozgalmi Intézet, ill. Párttörténeti Intézet múzeumi osztályát. Nevét 1966-tól Magyar Munkásmozgalmi Múzeumra változtatták.

Réti László kommunista pártfunkcionárius.

Magyar Tanácsköztársaság – Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság – az első proletárdiktatúra Magyarországon (1919. márc. 21.–aug. 1.). A KMP és a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) egyesültek Magyarországi Szocialista Párt néven, és megállapodtak a hatalom átvételében. A megalakult Forradalmi kormány elnöke Garbai Sándor, tagjai a népbiztosok. Tényleges irányítója Kun Béla népbiztos. Az ideiglenes alkotmány kimondta, hogy a Magyar Tanácsköztársaság a munkások és a parasztok állama, célja a kizsákmányolás megszüntetése, a szocialista gazdasági és társadalmi rend megtartása. A csehszlovák és román hadsereg egyidejű magyarországi inváziói és a kedvezőtlen külpolitikai konjunktúra siettette összeomlását.

Kun Béla (1886–1939) újságíró, politikus, az I. világháború előtt a kolozsvári munkásmozgalom egyik vezetője. A orosz hadifogságban bekapcsolódik a bolsevik forradalmi mozgalomba, 1918-ban vezetésével alakult meg a KMP. A Tanácsköztársaság idején külügyi és hadügyi népbiztos. 1920-tól a Szovjetunióban a KMP egyik vezetője, a Kommunista Internacionálé elnökségének tagja (1921–36). 1937-ben letartóztatták. Koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték.

Társadalmi Szemle – az MDP elméleti folyóirata (1949. márc. – ápr.; 180. o.)

buharinista – Buharin, Nyikolaj Ivanovics (1888–1938) orosz bolsevik közgazdász és teoretikus. Lenin a párt kedvencének nevezte. Aktívan részt vett a földalatti bolsevik mozgalomban (1905–17). A forradalom kitörésekor New York-i száműzetéséből tért vissza Oroszországba (1917), és vezető szerepet vállal a moszkvai októberi forradalom megszervezésében. A kommunista párt egyik frakciójának vezetője lett, amely a fokozatos szocialista fejlődést és NEP (Új Gazdasági Politika) folytatását támogatta. A PB tagja (1918–29), a III. (kommunista) Internacionálé vezetője (1926–29). 1929-ben Sztálin trockijista ellenzékével fenntartott kapcsolatai miatt kizárták a pártból. 1934-ben visszafogadták, az Izvesztyija szerkesztője lett. A „tisztogatások” során perbe fogták és kivégezték. 1987-ben rehabilitálták, és 1988-ban postumus újra a párt soraiba fogadták.

trockijista – Trockij, Lev Davidovics (1879–1940) orosz forradalmi vezető és teoretikus. Hosszú éveket töltött börtönben és száműzetésben, ahonnan 1917-ben visszatért Oroszországba. Vezető szerepet játszott a bolsevikok hatalomátvételében. Külügyi (1917–18) és hadügyi népbiztos (1918–24) volt. A Forradalmi Katonai Tanács elnökeként megszervezte a Vörös Hadsereget. Lenin halála (1924) után egyre élesebb konfliktusba került Sztálinnal, kizárták a Szovjet Kommunista Pártból, 1929-ben száműzték. Törökországban, Norvégiában, majd Mexikóban élt. Megalapította a IV. Internacionálét (1938). Egy szovjet ügynök ölte meg Mexikóban, Sztálin utasítására. A marxista gondolkodás általa képviselt irányzata a permanens forradalom mellett kötelezi el magát. Trockij hangsúlyozza a forradalom nemzetközi jellegét. Tagadja az ideológiák békés egymás mellett élésének lehetőségét.

breszt–litovszki béke – 1918. márc. 8-án aláírt békeszerződés Oroszország és a Központi Hatalmak között. Oroszország elismerte Lengyelország, Grúzia, a balti államok és Ukrajna függetlenségét, és ígéretet tett nagy jóvátétel megfizetésére. A békekötés elősegítette a bolsevik rendszer megszilárdulását és a Vörös Hadsereg felállítását. Az 1918-as általános fegyverszünettel Oroszország a szerződést érvénytelennek nyilvánította.

Kommunista Internacionálé – a KP-ok és a forradalmi munkásmozgalom nemzetközi szervezete. Célja az új típusú KP-ok kialakítása, a marxizmus–leninizmus elterjesztése, a reformista szociáldemokrata ideológia visszaszorítása volt.

elhalálozásuk körülményeiről – mindkét politikust koncepciós per keretében, mint pártellenséget, felsőbb utasításra halálraítélték és kivégezték.

Clio – a történetírás múzsája a görög–római mitológiában.

Ágnes asszony – lásd Arany János Ágnes asszony c. balladáját.