Személyes megtiszteltetés címén^*

A budapesti országgyűlés március 18-i ülése alkalmából abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP politikai bizottságának tagja és központi vezetőségének titkára hosszasan foglalkozott parlamenti beszédében azzal a cikkel, amelyet az Irodalmi Újság 1958. március 1-ji számában A szellemi folytonosság címmel a Nagyvilág nevű folyóirat munkájáról írtam. A megtiszteltetésből, hogy ilyen illusztris helyen és ilyen illusztris ajkakon szerény menekült létemre megemlíttettem, alig von le valamit az a körülmény, hogy Kállai államminiszter nemes egyszerűséggel a magyar nép ellenségének nevez.

Kállai Gyula erőteljesen kifogásolja azt, hogy én a budapesti Nagyvilág munkáját megdicsértem s a lapot a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb és legpozitívabb jelenségének neveztem cikkemben. „Ez a cikk – mondja Kállai – éppen azt tartja a folyóirat érdemének, hogy ott Dürrenmatt, Cocteau, Kafka műveit lehet olvasni minden kommentár nélkül, s azt tartja hibájának, ha Dolmatovszkij vagy Vera Inber verseit közlik.”

Talán mondanom is felesleges, hogy Kállai Gyula eltorzítja cikkem megállapításait. Én nemcsak Dürrenmatt, Cocteau és Kafka, hanem a többi között például Solohov, Paszternak, Iszaak Babel, Ilf–Petrov és Vaszilij Groszman írásainak közlését is a Nagyvilág érdemei, eredményei között soroltam fel. Cikkemnek olyasfajta beállítása tehát, mintha én a szovjet és az orosz irodalom magyarországi közlése ellen volnék, közönséges hamisítás. Ami nekem Dolmatovszkijban vagy Vera Inberben nem tetszik, az nem az, hogy orosz költők, hanem egyszerűen az, hogy rossz költők. De még így sem mentem odáig, hogy – mint Kállai állítja – hibának tartottam volna verseik közlését. Egyszerűen azt szögeztem le (s most elnézést kérek, amiért a saját cikkemet idézem), hogy e rossz versek közlésével a szerkesztők „tulajdonképpen önmagukon állnak bosszút: mert ezek a művek Dylan Thomas, Paszternak, Juan Ramón Jimenez vagy William Butler Yeats verseinek tőszomszédságában magukban hordozzák saját bukásuk magvait.”

Minthogy meggyőződéses híve vagyok a népek közti kulturális kapcsolatoknak, szilárdan vallom a magyar–orosz, magyar–ukrán, magyar–grúz stb. irodalmi és művészeti kapcsolatok fontosságát is. De ugyanilyen szilárdan vallom azt is, hogy igazi és tartós kapcsolatokat csak a jó és igazi irodalom cseréje teremthet.

„Reméljük – fejezi be a velem való parlamenti polémiáját Kállai –, hogy a Nagyvilág szerkesztőségében dolgozó kommunisták és pártonkívüliek nem felejtik Bebel intelmét, s megkeresik és kijavítják azokat a hibákat, amelyek miatt most az ellenség dicséri őket.”

Hát igen: Bebel, vagy még pontosabban „az öreg Bebel” intelmét valóban nehéz elfelejteni; Rákosi Mátyás elvtársnak jóformán alig volt olyan beszéde, amelyikben ne hivatkozott volna rá. Ezt idézte a híres sportcsarnoki aktíván, amikor Rajk Lászlóékat letartóztatták, s ki tudja, talán ezt idézte akkor is, amikor Kállai Gyulát, Újhelyi Szilárdot és Losonczy Gézát vetették börtönbe mint – a nép ellenségeit…

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

MSZMP – Magyar Szocialista Munkáspárt. A volt kormánypárt (MDP) örökébe lépő politikai alakulat. 1956. nov. 1-jén hozták létre. 1990-ben felbomlott.

Bebel, August Ferdinand (1840–1913) német politikus, publicista. Egyik alapítója a Német Szocialista Munkáspártnak (1869), majd a II. Internacionálé egyik kiemelkedő, nemzetközi hatású vezetője.

Újhelyi Szilárd (1915–1996) magyar politikus. 1937-ben bekapcsolódik a munkás és kommunista mozgalomba. 1945-48 között a Népjóléti Minisztérium államtitkára, 1948-tól különböző kulturális szervezetekben funkcionárius. 1951-ben koholt vádak alapján bebörtönzik. Rehabilitálják, és 1967-től mint kultúrpolitikus dolgozik.

Losonczy Géza (1917–1957) kommunista újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa, a Nagy Imre köré tömörülő pártellenzék tagja. A Nagy Imre-kormány államminisztere (1956. okt.). Romániába internálják (Snagov), majd Budapesten vizsgálati fogságban gyanús körülmények között meghal.