Vihar Szabó Dezső körül…^*

A Kortárs januári száma tanulmányt közöl Erdei Sándor tollából a tizenhárom éve halott magyar íróról, Szabó Dezsőről. A tanulmány voltaképpen részlet abból az előszóból, amelyet Erdei az író válogatott elbeszélései elé írt; a novelláskötetet pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette volna meg.

Szabó Dezső problematikus író és ideológus. Így hát nem vehető rossz néven s nem tekinthetjük csupán óvatoskodásnak, hogy a Kortárs szerkesztősége Erdei tanulmánya tövébe odanyomtatta: a cikket vita céljából közli s a lap a következő számában visszatér rá.

De mert Szabó Dezsőről írni nehéz vállalkozás, már eleve figyelmet és tiszteletet érdemel. Volt egy évtized Magyarországon – az első világháború után –, amikor a Szabó Dezső nevét ezrek és ezrek a próféták és félistenek sorában emlegették; és volt egy évtized – a második világháború után –, amikor nevét tilos volt kimondani. Hogyan is állunk hát valójában ezzel az íróval? Mi a helye a magyar irodalomban? Mi benne az élő és ma is ható, s mi az, ami elavult, téves és megtévesztő? Milyen tanulságokat formáz az útja, a sorsa, a sikere, a tragédiája? Nagyjából ezekre a kérdésekre keresi a választ Erdei Sándor.

Senki egy pillanatig nem gondolt arra – s valószínűleg legkevésbé maga Erdei Sándor –, hogy megállapításai végérvényesek és megfellebbezhetetlenek; csak annyi látszott bizonyosnak, hogy végre van egy olyan értékes és gondolatokban gazdag tanulmány, amelynek alapján megindulhat a valódi vita. A Kortárs szerkesztősége, úgy látszik, komolyan vette az ígéretét, mert a következő, februári számban valóban közölt egy terjedelmesebb hozzászólást Erdei munkájához. Ezt a cikket Bessenyei György írta, alapos felkészültséggel és sok érdekes érvvel-adattal; általában elítélőbb Szabó Dezső irányában, mint Erdei tanulmánya („én sokkal szűkebbre szorítanám a máig is élő és ható elemeket, s hatása nagyságát sokkal veszedelmesebbnek tartom”), de az író Szabó Dezsőről az Erdeiénél nagyobb elismeréssel szól. Akárhogyan is: érvel, vitatkozik, meggyőzni igyekszik, de tisztelettel a probléma s a vitapartner iránt, nem hőbörögve, hanem a kérdéshez méltó hangon.

A kialakuló s izgalmasnak ígérkező vitába azonban egyszer csak beleszólt egy hang, amelyet immár több mint egy évtizede ismer és utál a magyar közvélemény: a párt hangja. A Népszabadságban hosszú cikk jelent meg egy bizonyos Fáy Árpád tollából, amely a régi, ismert recept szerint iszonyú átkokat süvölt minden és mindenki felé, s érvek, bizonyítékok helyett egy egész moslékosdézsát zúdít Szabó Dezsőre és Erdei Sándorra egyaránt. „Az olyanfajta életművet, mint a Szabó Dezsőé – írja a hivatalos pártlap –, részlegesen sem lehet rehabilitálni, mert e mű szelleme nacionalista, soviniszta, antiszemita: az agresszív fasizmus maga… Ami a magyar irodalomból Szabó Dezsőből fennmaradt, az túlnyomó részben a vérmítosz eszméitől terhes… Ő, a fasiszta epidémia rangidős eszmei előfutárja.”

Ami pedig Erdei Sándort illeti, megtudjuk, hogy „féllábbal a marxizmus talaján keres magának támpontot, féllábbal meg térdig süpped a vérmítosz felmagasztalt ideológiájának hínárjába… Szabó Dezső újraértékelésének ürügyén az egész fajvédelmi eszmekört rehabilitálja cikkében… Annyira Szabó Dezső ideológiájának hatása alá került, hogy magáévá teszi annak soviniszta – antiszemita – munkásellenes eszmemenetét…”

Aki olvasta Erdei tanulmányát, alig jut szóhoz a csodálkozástól. Most már Szabó Dezső értékeléséről nem is beszélve – miért „fajvédő” az az Erdei, aki leírja ezt a mondatot: „A faj eszméje, amely Szabó Dezsőnél a végveszély érzéséből, lázálomként született, az első világháború után, mint a fasizmus szörnyetege jelentkezett.” Miért antiszemita az az Erdei, aki a zsidótörvényeket „szégyenletes törvényekként” bélyegzi meg?! És miért munkásellenes az az Erdei, aki Szabó Dezső soraiba szinte beleálmodja a maga hitét arról, hogy „a proletariátus szocialista mozgalma tömegmozgalommá váljék Magyarországon, így legyen magyar s így legyen forradalom, mivel a szocializmus sehol a világon meg nem foganhat és ki nem fejlődhet anélkül, hogy egy-egy nép saját akaratává, saját történelmi sorsává ne válnék”?

Nem védőbeszédet mondunk Erdei Sándor mellett, aki erre rá sem szorul; hanem annak a feltűnő dühnek az okait kutatjuk, amivel a magyarországi sajtó Szabó Dezsőre és az Erdei-cikkre rátámadt. S ez a berzenkedés még feltűnőbb, ha arra gondolunk, hogy a Nagyvilág című folyóirat nem is olyan régen tanulmányt közölt Mihai Beniuc román költőtől, s ez a tanulmány nem mást rehabilitál, mint – Goga Octaviant. A költő Gogát és nem a politikust, ez igaz; s ha Goga valóban jó költő volt – amit mi nem tudunk eldönteni, s hajlandók vagyunk hinni Beniucnak –, akkor helyes is, hogy a verseit rehabilitálják. A kérdés csak az, hogy miért lehet Magyarországon, magyar folyóiratban igazságot szolgáltatni a magyarfaló és zsidófaló Gogának, és miért tilos ugyanakkor Szabó Dezsőt akárcsak részlegesen is rehabilitálni?! Elvégre Szabó Dezső sohasem volt fasiszta-vasgárdista miniszterelnök, mint Goga Octavian, s akkor, amikor Goga éppen áruba bocsátotta országát Hitlernek, Szabó Dezső már küzdött-harcolt-agitált Magyarország náci gyarmatosítása ellen.

A Népszabadság átokzuhatagában minderre nincs felelet; az ember csak azt érzi, hogy a dühödt fröcskölés mögött van valami, valami, amit nem mondanak ki, de ami minden dühnek és pártharagnak valódi indítéka.

A kérdés szerencsére nem marad sokáig nyitva. Az Élet és Irodalom legutóbbi számában megszólal a népművelési miniszter első helyettese, a sztálinista ideológia pillanatnyi vezérürüje, maga Szigeti József.

Cikke elején még Szigeti is csak köntörfalaz, s nagyjából a Népszabadság szitkait ismételgeti; de aztán előrukkol a farbával: mi is az Erdei-tanulmány legnagyobb, igazi bűne? Kiderül, hogy Erdei nem más, mint „válságba jutott nemzeti kommunista”, s hogy Szabó Dezsőről szóló tanulmánya nem egyéb, mint Nagy Imrének és társainak „őskeresése”. Erdei Sándor legmegbocsáthatatlanabb vétke, hogy Szabó Dezsőről szólva – a nemzeti függetlenségről is beszél, s az író tévelygéseinek egyik legfőbb okát a nemzeti függetlenség hiányában, s későbbi kiállásainak egyik legfőbb erényét az idegen gyarmatosítás elleni tiltakozásban látja. Ugyanakkor – szegezi a revolvert Erdei mellének a pártideológus – „egy szót sem szól arról, hogy egybeforrásunk a szocialista táborral és vezető erejével, a Szovjetunióval, előfeltétele nemzeti függetlenségünk, a szocialista nemzet függetlensége megőrzésének (!)… Hogy mi lett ezzel a nemzeti függetlenséggel 1945 után, vagy pláne 1956-ban, azt Erdeiből nehéz kiolvasni. De abból, hogy a magyar történelem eme sorsproblémájának megoldásáról s az ellene intézett ellenforradalmi támadásról előkelően hallgat, a szabódezsői szellem, az elsikkasztott magyar forradalom vádja száll a proletárdiktatúra felé”.

Itt van hát a kutya elásva. Mindazt, amit Erdei a nemzeti függetlenség eltiprásáról, Szabó Dezső korának erről a központi kérdéséről mond, a magyar neosztálinisták magukra vették. Okkal, vagy ok nélkül – ők aztán igazán tudják! S hogy megmagyarázzák a bizonyítványukat, azt az árulást, amelyet 1956 novemberében a magyar forradalom ellen elkövettek, előkaparják Lenin egyik legcinikusabb, legvéresebb tételét. „Lenin világosan megmondotta – írja Szigeti József –, hogy a nemzeti mozgalom a világ demokratikus, illetve jelenünkben szocialista mozgalmainak egyik része; ha a rész ellentétbe jut az egésszel, a szocialista világmozgalommal, el kell vetni.” Azaz: minden, ami ellentétben áll a szovjet imperializmussal, a moszkvai gyarmatosítással, eltiprandó, eltörlendő, tankokkal legázolandó. Ennek a tézisnek a nevében irtottak ki egész népeket Szovjet-Ázsiában, ennek a tézisnek a nevében készültek éveken át háborúra a titóista Jugoszlávia ellen, és ennek a tézisnek a nevében fojtották vérbe a magyar forradalmat. A szovjet ügynökségnek, a nemzetárulásnak az „alaptörvénye” ez: az első helyen Moszkva érdekei állnak és csak utána jöhetnek szóba a magyar nép, vagy bármely más nép érdekei.

Szigeti Józsefet mindenesetre köszönet illeti azért, hogy legalább nyíltan beszél: Szabó Dezsőt elsősorban azért akarja kiiktatni a magyar irodalomtörténetből, s Erdei Sándort az irodalomtörténet-írásból, mert ők a magyar függetlenséget elsőrendű fontosságúnak tartották, s nem kívánták semmiféle idegen hatalomnak „alárendelni”. Elvégre az valóban torz és paradox volna, ha Szigeti egyéb vádjait – vérmítoszról, fasizmusról, nacionalizmusról – tőle bárki csak egy percig is komolyan venné. Alighanem ő maga sem veszi komolyan. Hiszen ő tudja a legjobban, hogy 1942 táján ki volt nacionalistább, sőt nacionálszocialistább: Szabó Dezső-e vagy pedig Szigeti József?! Hogy 1943–44-ben ki ment a Horthy-féle ösztöndíjjal a hitleri Németországba még egy kis fasiszta ideológiát szívni magába: Erdei Sándor-e vagy pedig Szigeti József? Mikor ez a köpönyegforgató karrierista fasizmussal vádol bárkit is, legfeljebb a jóízlésű emberek gyomra kavarog. Mikor viszont a nemzeti függetlenség feladásáról szól, akkor le a kalappal: ebben szakember. Egyaránt elárulta az országot a német és az orosz gyarmatosítóknak.

Szigeti cikkéből kiderül, hogy Szabó Dezső novelláskötete, amely elé Erdei Sándor a tanulmányát írta, nem fog megjelenni. A kiadó „elutasította”. Magyarul: betiltották. Szabó Dezső tehát továbbra sem szólhat a magyar olvasókhoz. Habent sua fata libelli. S úgy látszik, nemcsak a könyveknek, az íróknak is megvan a maguk végzete. Szabó Dezsőé talán a viharkeltés volt. Sok vihar kavargott körülötte, amíg élt; sok túlhangos és felesleges vihar is. Ám ez, amit tizenhárom évvel a halála után kavart fel, talán mégsem volt és lesz hiábavaló.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

tanulmányt – Erdei Sándor: Szabó Dezső In: Kortárs 1958. 1. szám. 105–117.

Szabó Dezső (1879–1945) író, közíró.

Bessenyei György (1928–1987) irodalomtörténész.

hozzászólását - In: Kortárs 1958. 2. szám.

Népszabadságban… cikk – Egy elsodort ideológia feltámasztása In: Népszabadság 1958. febr. 2., XVI. évf. 28. szám.

Beniuc, Mihai (1907-1981) román költő.

Goga, Octavian (1881-1938) román költő, műfordító. Az erdélyi román nemzeti törekvések egyik nagy hatású képviselője, az I. vh. utáni Nagy Románia politikai arculatának meghatározó formálója. Alapító tagja volt 1902-ben a Budapesten meginduló, Luceafărul c. szépirodalmi folyóiratnak. 1906–1909 között az Astra elnevezésű kulturális egyesület titkára volt. 1909-től 1914-ig a Ţara Noastră c. hetilapot szerkesztette. A Nemzeti Párt jelentős politikusa. 1918-ban mint a román Nemzeti Tanács tagja részt vett a párizsi béketárgyaláson. Az első világháború után fontos politikai szerepet játszott: 1919-ben művelődésügyi miniszter, 1920-ban államminiszter, 1926-ban belügyminiszter, majd miniszterelnök.

fasiszta-vasgárdista miniszterelnök – Goga, Octavian 1937. dec. 28-tól 1938. febr. 10-ig volt Románia miniszterelnöke.

Lenin, Vlagyimir Iljics, eredeti nevén Uljanov (1870–1924), orosz politikus, az 1917-es bolsevik forradalom vezetője. Marxista forradalmi mozgalmakban való részvétele miatt Szibériába száműzték (1897–1900), majd nyugat-európai emigrációban élt. 1903-tól az Oroszországi Szociáldemokrata Párt bolsevik csoportjának az élén állt. 1917-ben a februári forradalom kitörésekor Svájcból tért haza; novemberben megdöntötte a Kerenszkij-kormányt, és az első szovjet-orosz kormányfő lett (1917-1924).

titoista Jugoszlávia – Tito, Joszip Broz (1892–1980) jugoszláv marsall, államfő. Jugoszlávia német megszállása idején (1941–45) a kommunista ellenállási mozgalom vezetője volt. 1945-ben szovjet támogatással az ideiglenes kormány elnöke lett. 1948-ban szakított a Szovjetunióval, semleges, nyugatorientált külpolitikát folytatott, és kialakította a kommunizmus sajátos jugoszláv verzióját. 1953-tól haláláig köztársasági elnök, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének főtitkára (1952–1966), majd elnöke (1966–80) volt.

Horthy – Horthy Miklós, vitéz nagybányai (1868–1957), tengerésztiszt, Ferenc József szárnysegédje (1898–1914). 1918-ban a Monarchia flottájának parancsnoka. A szegedi ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, majd a Nemzeti Hadsereg fővezére. 1920–44 között Magyarország kormányzója. A trianoni békeszerződés revíziója belesodorta Horthyt a II. világháborúba, kiugrási kísérlete nem sikerült. 1944. okt. 16-án, miután átadta a hatalmat a nyilasoknak, őrizet alatt Németországba szállították. Amerikai fogságba került, a nürnbergi perben tanúként szerepelt. Portugáliai emigráció következett 1957. febr. 7-i haláláig. 1993-ban hamvait hazaszállították Magyarországra.

Habent sua fata libelli – a könyveknek megvan a maguk végzete, története – idézet Terentius Maurus (3. század) De litteris c. költeményéből.