A szellemi folytonosság^*

„Jónéhány éve fiatal lektorjelölttel beszéltem, magyar tanár volt, friss diplomával, akkor lépett ki az Egyetem kapuján. Azt kérdeztem tőle, ki a legkedvesebb prózaírója. »Mikszáth« – felelte. És melyik regényét szereti legjobban? »A Noszty fiút.« Most a regény egyik mellékfigurájáról, Kopereczkyről faggattam volna, de ő rögtön félbeszakított: »Nem ismerem.« Nem ismeri? Hiszen már a regény első fejezetében megjelenik! »De a jegyzet nem említi.« – Kiderült: csak a jegyzetet tanulta meg, a kitűnő jegyzet szerettette meg vele Noszty Feri esetét és Mikszáthot, de magát a regényt még nem volt alkalma elolvasni. Irónia nélkül, sőt mély megértéssel idézem most alakját. Nagyon sokan hasonlók lettünk hozzá. Úgy ismerjük az elmúlt egy-két évtized világirodalmát, mint ő Mikszáthot. Kedvenceink vannak, akiket becsülünk, és műveket emlegetünk, melyeket fitymálunk – s nem olvastuk őket; csak róluk olvastunk. Írókról vitatkozunk, még régi könyveik ismeretében; s nem tudjuk, hogy azóta merre kanyarodtak. Bőven osztogatjuk a különböző jelzőket, de legtöbbször a jelzők tartalmát sem tisztáztuk. Mi itt a teendő? Elolvasni a műveket. Az olvasást nem pótolhatja a legszellemesebb tanulmány, a legragyogóbb vita, a legpontosabb összefoglalás sem. Íróinknak és kritikusainknak ezt a mulasztást kell legelsősorban pótolniok. És kultúránk meg kereskedelmünk illetékes szerveinek az olvasás lehetőségét kell az eddiginél sokkal jobban biztosítaniok. Könyvtáraink új anyaga szegényes; amit az idegennyelvű könyvesbolt kínál: szánalmasan kevés.”

Az okos és találó mondatokat Illés Endrétől idézzük; ezzel kezdi válaszát a Nagyvilág című folyóirat körkérdésére: milyen irányban fejlődjék világirodalmi kultúránk? A Mikszáthot nem ismerő Mikszáth-rajongó és a világirodalom utolsó két évtizedét nem ismerő világirodalmár között a kétségtelen hasonlóság ellenére van azonban egy lényeges különbség is, amelyre – kultúránk illetékes szerveiről szólván – Illés Endre is utal; s ez az, hogy az ifjú lektorjelöltnek azért mégiscsak módjában állt volna elolvasni a Noszty-fiút, míg viszont a nyugati irodalom szerelmesei Budapesten egyszerűen nem juthattak hozzá a legfrissebb és legjelentősebb alkotások túlnyomó többségéhez. A forradalmat közvetlenül megelőző időszakban némiképpen javult a helyzet: megjelent egy-két modern nyugati könyv, bemutattak néhány olyan filmet, amelynek a vetítésére addig gondolni sem lehetett volna. Ennek az olvadásnak egyik terméke volt a Nagyvilág, a Magyar Írók Szövetségének világirodalmi folyóirata.

A lap 1956 októberében, alig néhány nappal a forradalom előtt látott napvilágot. A beköszöntő cikket Lukács György írta: „Nem tudok megszabadulni egy gondolattól: szégyen, hogy csak most lehet megjelennie egy ilyen folyóiratnak… A dogmatizmus, a szektásság állandó gyámságra szoruló kisdedeknek tekintette mind az írókat, mind az olvasókat… Világos, hogy féltve kellett őriznie az írókat és a közönséget attól az ismerettől, hogy létezik másfajta irodalom is; hogy az irodalom az emberi életnek olyan problémáival is foglalkozhatik, melyeket az illetékes hatóságok nem vettek be tématervükbe, hogy a megformálás lehet egyéni és eredeti is… A Nagyvilág egyik legfőbb feladata lesz bebizonyítani, hogy csakugyan felnőttek vagyunk.”

Az indulás igazán biztató volt: írók és költők, akiknek a nevét tíz éven át meg sem lehetett említeni, végre megjelentek méltó magyar tolmácsolásban. Bemutatkozhatott végül Bertolt Brecht is, akinek viszont csak a nevét lehetett dicsérve emlegetni, az írásait kinyomtatni – tilos volt. A Szovjetunió-beli irodalmat végre nem csupán Szurkov, Polevoj és társaik, hanem egy Solohov-novella és Borisz Paszternak versei képviselték.

Jogos aggodalommal kérdezhette az ember a forradalom után: mi lesz a Nagyvilággal? Elvész-e teljesen, mint annyi sok vívmánya az 1956-os esztendőnek, elsatnyul, ellaposodik-e? Növelte az aggodalmat az, hogy a lap homlokáról lekerült a Magyar Írók Szövetségének a neve, s az első szerkesztőt, Kolozsvári-Grandpierre Emilt egy korlátolt és merev sztálinista, Gereblyés László váltotta le.

Ennek most már egy esztendeje; előttünk a lap egy évfolyama. Mérleget készíthetünk; s ha pontos képet akarunk alkotni a hazai szellemi életről, s bizonyos tanulságokra vagyunk kíváncsiak, szükségszerű is, hogy ezt megtegyük. Annál is inkább – s ezt mindjárt elöljáróban megmondhatjuk, mert Gereblyés ide, Gereblyés oda – a Nagyvilág ma a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb és legpozitívabb jelensége.

Ami a lap ideológiai publicisztikáját illeti, abban természetesen sok a szellemi selejt, a zsdanovi hordalék, a hruscsovi halandzsa. A szerkesztő nyílt levélben fordul Pierre Seghers francia könyvkiadóhoz, s alaposan kioktatja, amiért forradalomnak hitte a magyarországi „ellenforradalmat”. Pogány Ö. Gábor párthű lihegéssel számol be a képzőművészek második nemzetközi kongresszusáról. Simó Jenő a nagy Révait utánzó következetességgel dörgi el, hogy az ő világnézetével szemben ellenséges műveket továbbra sem szabad megjelentetni, „bármennyire igényeljék is azokat egyes ellenforradalmárok és lelki rokonaik”.

De ha gyomorkavaró is ez a felmelegített zsdanovkodás, a lényeg mégsem ez. Mert ugyan ki olvassa el Gereblyés, Pogány, Simó frázisait, ha ugyanabban a lappéldányban Pirandello-novellát, Cocteau-verset, Dürrenmattot, Caldwellt, Kafkát lehet olvasni?! A Nagyvilágban nem az ideológiai dilettantizmus a legjelentősebb, hanem maguk a közölt külföldi művek és a külföldi irodalomról szóló beszámolók.

Minden viszonylagos: ha valaki a Lettres Nouvelles-lel, vagy az Encounterrel méri a budapesti folyóiratot, nem talál majd benne semmi különlegeset. De ha a forradalom előtti évek helyzetével, vagy a forradalom utáni egyéb sajtótermékekkel (Élet és Irodalom, Tükör, Kortárs), azaz a hazai valósággal és lehetőségekkel mérünk, akkor a verseny kétségkívül a Nagyvilág javára dől el.

Igaz ugyan, hogy a nyugati irodalom „ellensúlyozására” még mindig az irodalmilag megérdemeltnél lényegesen több a szovjet és népi demokratikus anyag a lapban, de az arányok azért legalább kezdenek némiképp helyrebillenni; ha nem is lehet mindent a számokkal mérni, azért eléggé jellemző, hogy az első évfolyam szépprózai közléseiben 60:40 százalék az arány – a nyugati irodalom javára. Emellett erősen érezhető a szerkesztőknek az a törekvése, hogy a szocialista tábor írói termésének lehetőleg a javát és ne a szemetjét adják: a kivégzett Iszaak Babeltől, a sokáig indexre tett Ilf–Petrov szerzőpártól, a valóban kitűnő Vaszilij Groszmantól közölnek írásokat; másfelől, ahol a maguk politikai balhite vagy ízlésficama ráviszi őket, hogy Jevgenyij Dolmatovszkij zöngeményeiig, vagy Vera Inber sematizmusáig süllyedjenek, ott tulajdonképpen önmagukon állnak bosszút: mert ezek a művek Dylan Thomas, Paszternak, Juan Ramón Jimenez vagy William Butler Yeats verseinek tőszomszédságában magukban hordozzák saját bukásuk magvait.

Külön fel kell figyelni a lap kritikai rovatára; egyes írókról, akikről egy évtizeden át szó sem esett Magyarországon, vagy csak mint a „burzsoá dekadencia” tipikus képviselőiről eshetett egyáltalán szó, most először jelennek meg olyan cikkek vagy ismertetések, amelyek legalább feszegetni kezdik, s néha nem is színvonaltalanul, ezeknek az íróknak valódi problémáit, értékeit vagy gyengeségeit. Íme, egy csokor, mutatóba:

Franz Kafka Ítéletéről Gyurkó László többek közt ezeket írja: „Épp az teszi Kafka vízióit oly borzalmassá, hogy elhiteti velünk, s szinte elfogadjuk: ez a valóság. A büntetőtelep, ahol vád és védelem nélkül ítélkeznek, s az ítéletet az áldozat testébe boronálják, tizenkét órán át, míg végül sebeivel betűzi ki a bűnét: ez a világ… Írásai a világirodalom legreálisabb víziói… Amennyire dicséret illeti a kiadót, hogy végre pótolta könyvkiadásunk egyik legnagyobb hiányosságát, annyira érthetetlen a kicsiny példányszám.(!) Igaz, hogy Kafka nem a tömegek írója, de azzal végre számolni kellene, hogy már nemcsak egy-kétezer olvasó igényli művét.”

Ungvári Tamás így ír Wolf Mankowitzról: „A rongyos londoni zsidók ismeretlen világát mintázva a mese, a legenda, a poézis, az örök remény jogát hirdeti kisregényében.”

Nagy Péter az amerikai Tennessee Williamsről: „Tennessee Williams a kortárs drámaírók egyik legnagyobbika; s ez a darab (Cat on a Hot Thin Roof) arról beszél, hogy kezdi megtalálni az utat egy újfajta, s a nyugati irodalomban mindinkább tért hódító realizmus felé. Ez a realizmus logikát és ösztönéletet, játékot és valóságot, pszichológiát és társadalomábrázolást új, a nyugati realizmus eddigi szintjénél magasabb síkon ötvöz egybe, alkot szintézissé…”

Komoly hiba volna azt hinni, hogy itt nincs másról szó, mint egy újfajta taktikai álláspontról, vagy egy pusztán felülről engedélyezett hangváltásról a nyugati irodalom irányában. Ellentmond ennek a feltevésnek az, hogy az elismerő hangokra nem egyszer tüstént lecsapnak a „szocialista realizmus” hűséges irodalmi csendőrei. Nagy Péter például két számmal utóbb már alapos leckét kap egy bizonyos Forgács Marcelltől, mert „minden óvatos fogalmazás ellenére az igazi realizmus rovására nyújtja át a ki nem érdemelt babérkoszorút a szóbanforgó színdarab művészi módszerének”. A Kafkát ért dicséretek a kénsavas Sándor Kálmán dühét váltják ki; szerinte Franz Kafka nem egyszerűen nagy író, hanem „egyben az imperializmus dekadens irodalmi ízlésének egyik legjellegzetesebb képviselője”. Mindebből világosan kiderül, hogy a jó külföldi irodalom megismertetése, s ezen belül a Nagyvilág munkájának milyensége is – a marxi–lenini terminológiával – harci kérdés Magyarországon, s ebben a harcban egyelőre és eddig a sztálinista–zsdanovista erők maradtak alul.

Hogyan lehetséges ez? Aligha lehet egy mondattal felelni; a válasz ennél bonyolultabb.

Nyilvánvaló, hogy komoly szerepük van taktikai meggondolásoknak is Kádárék részéről. Mikor a Nagyvilág újraindult, 1957 elején, ez volt az egyetlen irodalmi folyóirat Budapesten: eszköznek igyekeztek felhasználni arra, hogy egyes, addig hallgató írókat legalább így megszólaltassanak. Sikerült is elérni, hogy itt publikált először a forradalom után valamit Szabó Lőrinc, Németh László, s ma is van nem egy olyan író, aki szemmel láthatólag csak ide, tehát egy nem erőteljesen politikai arcélű sajtótermékbe hajlandó kéziratot adni. Másrészt Kádárék meg akarják mutatni, hogy ők nem folytatják teljesen a Rákosi–Révai korszak kultúrpolitikáját, ők „kijavítják a hibákat”, ők „megértőbbek”, „liberálisabbak”, „nagyvonalúbbak”, mint rosszemlékű elődeik voltak; s ha már valahol, akkor természetesen Faulkner vagy Yeats esetében „liberálisok”, és nem a magyar semlegesség vagy a többpártrendszer kérdésében.

De hogy a folyóirat jobb és színvonalasabb, mint a taktikai cél, s hogy jóval továbbmegy moszkvai testvérlapjánál, annak az okai mélyebben fekvők. Ami a szerkesztő személyét illeti, ott valami olyasfélének vagyunk a tanúi, amit Lukács György „a realizmus diadalának” nevez: Gereblyésből – úgy látszik – a sztálinista korlátoltság sem tudta teljesen kiölni hosszú párizsi éveinek emlékét; az ízlés valahogy erőt vesz az ideológián. A magyar írók, műfordítók és kritikusok legjobbjai pedig – és ez a legfontosabb, ez a döntő – nem hajlandók visszasüllyedni újra az 1956 előtti helyzetbe, nem engedik megint elvágni magukat a világirodalom élő áramától, a tájékozódás és a tájékoztatás lehetőségeitől. Kihasználva tehát a szovjet kultúrpolitika, a nemzetközi helyzet, sőt a kádárista taktikázás nyújtotta alkalmakat is, szembeszállnak a legmaradibb, legszektásabb elemekkel, s igyekeznek a Nagyvilágot minél értékesebb, minél tanulságosabb és bátrabb anyaggal megtölteni.

Aligha kétséges, hogy ebből a küzdelemből ki húzza végül is majd a rövidebbet: a „taktikusok”-e, vagy pedig azok, akik őszintén akarják a magyar irodalom és a világirodalom teljesebb kapcsolatait? Annak, hogy Joyce, Kafka, Camus, Steinbeck megjelenik, előbb-utóbb termékenyítő hatása lesz a magyar irodalmi életre, tartalmi és formai téren egyaránt, s a szellemi formáláson keresztül hatása lesz a politikai-társadalmi gondolkodásra is.

Abban a vitában, amelyet a Nagyvilág saját feladatainak tisztázására indított, nagyon jellemző a lap egyik olvasójának, Kronstein Gábornak a hozzászólása, aki első helyen „az 1939-cel megszakadt világirodalmi tájékozódás folyamatosságának helyreállítását” jelöli meg. Túl magán az egyszerű, de azért le nem becsülhető tájékozódáson, valóban erről van szó: a szellemi folyamatosság helyreállításáról, ami természetesen nem azonos a politikai folyamatossággal, mint ahogy a magyar szellemi élet egyes ünnepnapok (1848, 1956) kivételével sohasem volt azonos a magyar politikai élettel, s ami nem jelenti az elmúlt évtized eredményeinek elvetését vagy megtagadását sem. De a lényeg mégiscsak ez: a visszakapcsolódás abba az áramkörbe, amely Ignotusék, Adyék első „nyugatos” forradalmának, Babitsék, Móriczék, Illyésék, József Attiláék, Radnótiék sokszínű, soktörekvésű, de egyben mégis, mindenen túl közös küzdelmének éltetője, serkentője volt: a magyar irodalmat egyenrangú társként emelni a legmaibb világirodalomba, abba a széles szellemi egységfrontba, amely minden elnyomás ellen, az igazért, a szépért, a haladóért, az emberiért harcol.