Az angyal szárnya^*

Sem túlzásnak, sem fennhéjázásnak nem veheti senki, hogy Tamási Áron legutóbbi cikkében leírja ezt a mondatot: „A felelősség súlya feloldja a szerénységet és tudomásul veszem, hogy bent az országban és a határokon kívül számosan vannak, akik hisznek szavamnak.” Ez így igaz. Arra, mit Tamási Áron mond, sokan figyelnek odahaza is, külországban is.

A Szellemi tisztesség című cikk, amely az Élet és Irodalomban jelent meg, egy esztendővel a tragikus forradalom és a szovjet intervenció után, hitvallása az írónak arról, hogyan látja a tegnapot, a holnapot és a mát, hogyan látja a maga tevékenységét és hivatását. A hitvallás természetszerűleg csonka: a mai Magyarországon, egy hivatalos sajtótermék hasábjain, politikai cikkben sok mindent nem lehet elmondani.

Megragadó állásfoglalás ez az cikk az írói foglalkozás lényege: a szellemi tisztesség és a művészi kifejezésért való küzdelem mellett. Állásfoglalás ez a cikk, az Isten-hívő író állásfoglalása, a maga hite s ugyanakkor a szellem szabadsága mellett. S inkább első-, mint utolsósorban állásfoglalás ez a cikk a demokratikus szocializmus mellett: „Nem lehetek tehát papagáj, aki a vásárban kinek-kinek kihúzom a szerencséjét; csak egyedül a nép fia lehetek, aki a szegénység örökével és az igazság szavával a szocializmus eszméjét vallom, ápolom és segítem szétömleni a világon. Ebben a szélben, mely a kor barlangjából kiszabadult, a kapitalizmus levelei le fognak hullni, és a világon megtelepül egy olyan népuralom, amelynek intézményei a szocializmus elvei szerint épülnek, az építés eszközei pedig demokratikusak lesznek. Ennek érdekében a gyarmati népek igazságos harcot vívnak, a néptömegek békevágya az emberiség üdvét menti, és a tudósok munkája szárnyat ad az emberi akaratnak, mely meg akarja ismerni a világot.”

Tamási ezután a budapesti kormány felé fordulva, a jelenlegi helyzetről, a forradalom napjairól s a maga szerepéről szól: „S egymás között itthon, a fájdalom és a reménység meghitt óráiban, bizonyára elmondhatjuk, hogy közös dolgaink rendezésére nagyobb bizalom és több őszinte szó kívánatos. Ha a kormányzat előtt, álmomban és fehér angyal gyanánt, egyszer megjelenhetnék, azt mondanám neki, hogy a tehetséges elme és az igaz szó akkor is hasznos, ha kritikai megjegyzéseket is tartalmaz. Az irodalom ügyében különösen így van. Így van azért, mert az irodalompolitika, ha közben művek nem születnek, lassan üressé válik. Műveket pedig csak tehetséges írók tudnak létrehozni, de békétlen légkörben vagy zaklatottságban azok sem. Persze, azt mondják, hogy folt van az angyal szárnyán. S ez így is van. Ami nem csoda, mert három zivataros évtizeden keresztül még az angyal szárnya is kap néha foltot, nemcsak szellemi tusáiban és tusakodásaiban az író. Az író sorsa minden korban és mindenütt nehéz. S különösen nehéz a magyar íróé, mert nálunk örökség, hogy politikai gondokat is hordozzon az író… Most nem mondhatok egyebet, ennek a búcsúzó évnek a végén, hogy tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között józanságra törekedve, de előttem is kétségtelen, hogy nem mindenben jól.”

Hogyan fogadták a kádárista körök Tamási Áron írását? Inkább fanyalogva, mint elégedetten. Ami benne kritika, s arról szól, hogy több őszinte szó, több bírálati lehetőség s a tehetséges írók körül a békétlen légkör és a zaklatottság megszüntetése szükséges – az nekik nem tetszik, az nekik sok. S ami benne önkritika, az angyal szárnyának foltjairól s az író szerepéről 1956 őszén, az nekik túlságosan kevés. Dobi István, a népköztársaság elnöke, újévi nyilatkozatában ennek kapcsán Tamási egész írói tevékenységét lefitymálja: „Tamási nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy ha vannak is társadalmi válaszfalak, azok nem öröktől valók és örökké lévők, hogy lehet és kell harcolni e válaszfalak ledöntéséért, a kiegyenlített emberi, társadalmi életért.” Hasonló, fölényes hangon oktatja ki Tamásit a Magyar Nemzet egy ismeretlen nevű kritikusa is: „Tamási Áron azt is kimondja, amit már régen kimondhatott volna.”

A kormányzat jobb sorsra érdemes uszályhordozója, a szegény, szánalomra méltó Bölöni György hosszú vezércikket szentel Tamási írásának. Ha van is néhány konvencionális dicsérő szava az íróról, egészében véve sokkal inkább megrovó, mintsem elégedett. „Gyönyörű gondolat – írja egyebek között – a gyarmati népek felszabadítása és szabadsága, és gyönyörű gondolat a békesség az egész világnak. De itt vagyunk a mi reális életünkkel, gondjainkkal, gazdasági, művelődési és lelki problémáinkkal, amiket a misztikus nép angyalai köréből le kell hoznunk a földre, és csak ezek megoldásával, a magunk népe sorsának jobbra fordulásával és szociális rendjének felépítésével tudjuk a többi népek haladó sorsát elősegíteni és megteremteni.” Az persze az elaggott irodalompolitikusnak, úgy látszik, eszébe sem jut, hogy ami a gyarmati népek felszabadulásáról kimondatott, az nemcsak Afrikára és Ázsiára, nemcsak a „többi népekre”, hanem Európára is, a magunk népének sorsára is vonatkoztatható?

Bölöni elvtárs nem finomkodik: ha Tamási általánosságban szól arról, hogy „folt volt az angyal szárnyán”, akkor ő nem hagyja az embereket kétségben afelől, mire kell érteniök ezt a megállapítást: „Tudjuk – írja –, hogy az ellenforradalmi események után a magyar írók szövetségében az ő (Tamási Áron) nevéhez fűződik a sokat emlegetett Gond és hitvallás. Ez a nyilatkozatféle egyik kései kifejezése volt annak a szellemnek, amely az októberi események után a magyar írókat még mindig szembeállította a születésben lévő szocialista renddel, az újra megalakult párttal és az ország dolgát ma is intéző kormánnyal, mely az elbódult értelmiségiek és az utca huligánjai ellen a szovjet fegyverekhez fordult. Ma már tudott dolog, hogy ez a Gond és hitvallás nem Tamási Áron személyes nyilatkozata, ezt az írást többen átnézték, javították, újrafogalmazták, s így lett az írók kiáltványa az ország felé, mely várta, hogy azok, akik a dolgokat idáig juttatták és a veszedelmet elsősorban előidézték, megszólaljanak. Tamási Áron önvallomásos lírai cikke bevallja, hogy ezzel »folt esett az angyal szárnyán«, és az, amit akkor szenvedélyek között józanságra törekedve nyíltan tett, ma már előtte is kétségtelen, nem mindenben volt jó cselekedet.”

Vajon valóban így volna-e? Vajon „a folt az angyal szárnyán” valóban a Gond és hitvallást jelentené-e? Sem elhinni, sem elfogadni nem tudjuk. Mi volt ennek az immár történelmivé vált dokumentumnak, amelyet a Magyar Írók Szövetsége 1956 decemberében a saját nyilatkozatává, tegyük hozzá: utolsó nyilatkozatává emelt, a leglényege? „Keserves szívvel kell megmondanunk – kiáltotta akkor Tamási Áron és vele együtt a magyar írók, s aligha túlzás: íróival együtt az egész magyar nemzet –, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia azt a tiprást, amelyben Petőfi elveszett.” Ez volna hát „a folt az angyal szárnyán” – a szovjet hatalom fegyveres beavatkozásának mértéktartó és mégis profetikus erejű elítélése? Nem akarjuk, nem tudjuk elhinni. „Hitünkben és népünk ismeretében – mondja tovább a nyilatkozat – mindenkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, melyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, azaz a maga magyar testére szabni és nemzeti hagyományainak szellemével megtölteni.” Talán csak nem ez a „folt az angyal szárnyán” – a kiállás a magyar viszonyoknak megfelelő szocializmus és demokrácia mellett?! „Nemzeti függetlenség nélkül kedveszegett a munkás és a paraszt – hirdeti a Gond és hitvallás –, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk, s éppen a szociális haladás érdekében a nemzet függetlenségét; s a népi önkormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat.” Ez volna hát a „folt”, avagy az ünnepélyes fogadalom: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni s védeni fogjuk a magyarság szellemét.”

Nagyon valószínű, hogy Bölöniék szemében mindez: nemzeti függetlenség, demokrácia és társadalmi szocializmus, hűség a forradalom zászlajához – valóban „folt”-nak számít. De azoknak, akik ma szabadon szólhatnak, kötelességük kimondani: soha Petőfi kora óta az angyal szárnya makulátlanabb nem volt, mint azokban a napokban és hetekben, amikor az ármány fegyvereivel szembenézve a Gond és hitvallás megfogalmaztatott. Azok közül, akik ezt a nyilatkozatot a magukénak vallották, ma a kormányzat börtöneiben senyved Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Varga Domokos, Eörsi István, Gáli József, Molnár Zoltán és még sokan mások, neves vagy névtelen munkások, értelmiségiek és parasztok. Éppen ezért, teljesen igazat adva Tamási Áronnak abban, hogy évek és évtizedek zivataraiban még az angyal szárnya is kap néha foltot, ma még sokkalta aktuálisabb és elengedhetetlenebb annak a kormányzatnak a „szárnyát” megvizsgálni, amely előtt az angyal megjelenik.

Annál kevésbé lehet hallgatni erről, mert a kádáristák komisz kísérletet tesznek arra, hogy Tamási Áron szavait más írókkal szemben felhasználják. „Ezekhez az erkölcsi tisztességből jövő szavakhoz – írja Bölöni György – én nem is tennék hozzá semmit. Hozzátennivalója inkább azoknak volna, akik helyett most ő egyedül ismeri be és vallja, hogy folt esett az angyal szárnyán. Folt esett bizony a többi angyal szárnyán is, akik akkoriban Tamásival együtt repdestek, és kétségtelen, hogy ők, a többi angyalok is, egyazon tettükkel nem mindenben jól cselekedtek.” Az irodalompolitika rőfösei javíthatatlanoknak tűnnek: belőlük az emberi szó gúnyt vált ki, nekik az írói önvizsgálat „beismerésnek” számít, s egy író szavait azonnal revolverként szögezik a többiek homlokához is: rajta, mi lesz, hol késik a ti „önkritikátok”.

Pedig, hogy valójában miként vélekednek Tamásiról, a népi írókról, s alighanem mindenkiről, aki nem fúj egy követ velük, a továbbiakból az is kiderül. Bölöni felrója Tamási Áronnak, hogy csak úgy általában a néppel tart és nem mondja ki kereken, hogy velük, azaz Bölöniékkel, akik a „proletárdiktatúrát gyakorolják”, akik „nyilvánvalóan a szovjet csapatok önzetlen segítségének köszönhetik és köszönik is mai szabad hazánkat.” „Az ilyen kevéssé pragmatikus fogalmazás politikai és eszmei síkon nem Tamási Áron különössége – fűzi hozzá Bölöni. – Gólyalábon járók azok a megállapítások is, melyek az úgynevezett népi írók oldaláról hangzottak el, vagy kelnek életre újabban is. De náluk, ne sértődjenek meg ezek az írók, inkább tegyenek ellene: mondanivalóikban visszaüt, fogalmazásaikból visszacseng valami olyas, ami a letűnt fasizmus gondolatainak lenne halvány kísértete.”

Íme hát, ide lyukad ki a válasz arra a cikkre, amely a szellemi tisztesség nevében a békétlen légkör, a zaklatottság megszüntetését kéri, arra a cikkre, amely egyértelműen a szocializmus és a demokrácia mellett foglal állást, arra a cikkre, amely azt mondja, hogy „az angyal szárnya is kap néha foltot”. A fasizmus nyílt vádja az ország legjobb íróival szemben, régmúlt dolgok rosszindulatú és zsaroló felemlegetése, burkolt, sőt nem is olyan burkolt fenyegetőzés: igen, ez a végső válasz és ez egyben Bölöniék valódi, őszinte véleménye, ha maguk között vannak, akkor mindig, de a viták hevében olykor kifecsegve is. Mindez pedig nemcsak Tamási Áron cikkének s más írók hallgatásának emberi-írói bátorságát húzza alá, hanem egyben ízelítőt is ad abból a légkörből, amelyben egyes önkritikai megállapítások megszületnek.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Tamási Áron (1897–1966) író. 1956. szept. és 1957. ápr. között a MÍSZ társ-elnöke. 1956. okt. 31-én a Petőfi Párt irányító testületének tagjává választották. A MÍSZ által 1956. dec. 28-án elfogadott Gond és hitvallás c. nyilatkozat szerzője. Kossuth-díjas (1954).

cikk… Élet és Irodalomban – 1957. 1. évf. 26–27-es szám.

Magyar Nemzet – (1954–89) a Hazafias Népfront lapja.

nevű kritikusa – Komlós János: A magyar irodalom kibontakozásáról, In: Magyar Nemzet 13. évf., 93-as szám.

Bölöni György (1882–1959) író, újságíró, az Élet és Irodalom főszerkesztője (1957–59). Kossuth-díjas (1955).

népi írók – A 20. sz. ’30-as éveiben mozgalommá vált írói közösség gyűjtőneve. A magyar falu, a vidéki Magyarország életkörülményeinek feltárását tűzték ki célul. Számos szociográfia, riport született ebben a témában. Lapjuk a Válasz (1934–49) volt, amelyet Sárközi György szerkesztett. Az Illyés Gyula, Kodolányi János, Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán és Veres Péter által fémjelzett irányzat hatása tovább élt a II. világháború utáni költészetben, szociográfiában és esszéírásban. Az irodalmi, kulturális közgondolkodást megosztó vita a népi és az urbánus irányzat között a mozgalom kezdeteire nyúlik vissza, utóhatása most is érződik.

proletárdiktatúra – így nevezték meg hivatalosan az uralomra került munkásosztály államhatalmát.