Lukács György és akik nem kellenek neki…^*

Közvetlenül Lukács hazatérése előtt Kádár János nyilatkozatot adott a sajtónak, s ebben, elismerve a tudós érdemeit, kijelentette: a baj mindössze az volt, hogy Lukács beavatkozott a politikába, ami nem az ő működési területe, s amihez nemigen ért. Ez a nyilatkozat támogatni látszott egy olyan feltevést, amely szerint Kádárék nem fognak hűségnyilatkozatot vagy akár csak önkritikát is követelni Lukácstól, s megelégednek annyival, ha visszavonul minden politikai szerepléstől. Bizonyos időn át ezt látszott igazolni az is, hogy Lukács valóban tartózkodott minden közszerepléstől, s egyetlen nyilvános megjelenése, amelyről a budapesti sajtóból értesülni lehetett, a Heltai Jenő temetésén való részvétel volt. Ez az idilli helyzet – hiszen a mai Magyarországon már az is idillnek számít, ha egy hetven éven felüli tudóst békében hagynak – nem tartott sokáig.

A támadás a keletnémet „testvérpárt” részéről indult el. Pontosabban: a kelet-németországi sztálinisták már a magyar forradalom óta ismételten élesen bírálták Lukács tevékenységét, sőt a letartóztatott Harrich professzor ellen az egyik legfőbb vád éppen az volt, hogy kapcsolatot tartott fenn Lukács magyarországi híveivel. De ezekről a német támadásokról a kádárista sajtó hónapokon át nem vett tudomást.

Novemberben hirtelen változás következett be. Az Élet és Irodalom november 15-i száma részletesen ismertette Alexander Abuschnak, az NDK művelődésügyi államtitkárának a Német Szocialista Egységpárt kulturális konferenciáján elhangzott előadói beszédét. Abusch ebben a beszédben egyebek közt kijelentette: „Egyes német írók Lukács Györgynek hittek, akinek széltében-hosszában terjesztett tavalyi előadása lekicsinyelni próbálta azt a szerepet, amit a Szovjetunió példája és segítsége a népi demokráciákban betölt… Visszautasítjuk Lukácsnak ezt az elméletét és a hozzá hasonlókat, mert ezek is, bár egy harmadikutas megoldás illúzióját táplálták, ténylegesen ellenségeinknek használtak, és hozzájárultak annak a véres tragédiának előkészítéséhez, amely az elmúlt ősszel Magyarországon a magyar munkás-paraszt hatalomra zúdult.”

Hamarosan kiderült, hogy nem valami véletlenszerű idézésről, vagy egyszerű szövegátvételről van szó: alig két héttel később, a budapesti József Attila emlékünnepség során az ünnepi szónok, Marosán György, nemcsak József Attilának a kommunista pártból való kizárását minősítette hazugságnak (nota bene: a párt az elmúlt tizenkét év során legalább huszonnégyszer hivatalosan elismerte a kizárás tényét és nyilvánosan meakulpázott emiatt), hanem a költő öngyilkosságának évfordulóját arra is felhasználta, hogy Lukács Györgybe is beletiporjon. „Nem igaz – jelentette ki Marosán –, hogy József Attila partizánja volt a pártnak és a munkásmozgalomnak, és nem igaz, hogy külön utakat és jogokat követelt – ahogy Lukács György állította róla. Élete nagy vágya volt, hogy mint a párt egyszerű sorkatonája harcoljon.”

Lukács György belekeverése az emlékbeszédbe s az immár tíz esztendős partizánvita felelevenítése teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy itt a „treuga dei” felrúgásáról s egy tudatos, központilag szervezett kampány megindításáról van szó Lukács György ellen. S ha efelől még bárkinek is kétségei maradtak volna, most azokat végképp eloszlathatja a párt ideológiai folyóiratának, a Társadalmi Szemlének legújabb (1957. november–decemberi) száma, amely Szigeti Józsefnek, a művelődésügyi miniszter első helyettesének huszonöt oldalas cikkét közli Még egyszer a Lukács-kérdésről címmel.

A hosszúra sikerült cikk legjogosultabbnak tűnő része egyébként maga a cím, amely nyilván arra kíván utalni, hogy Szigeti egyáltalán nem először nyilatkozik a Lukács-kérdésről. Eléggé ismeretes tény, hogy 1945 után, amikor Lukács György a kommunista kultúrpolitika előretolt exponense volt, Szigeti a leghűségesebb Lukács-tanítványnak számított. Amikor az 1948–50-es vita során a párt hivatalosan megbélyegezte Lukács nézeteit, az ifjú tanítvány egyik napról a másikra megfordította a köpönyegét, s – bár senki sem kérte erre – látványos önkritikát gyakorolt, méghozzá úgy, hogy hirtelen több hibát vélt felfedezni egykori mesterében, mint amennyit a hivatalos pártkritika a terhére rótt. 1956-ban új szelek fújdogáltak: a Petőfi Kör június 15-i filozófiai vitájában felállt egy bizonyos Szigeti József, aki véletlenül azonos volt az előbb említett Szigeti Józsefekkel, és megindult hangon önkritikát gyakorolt korábbi önkritikája miatt, a legteljesebb tanítványi hűségről és alázatról biztosítva a Mestert.

Lehet-e csodálkozni ezek után azon, hogy legújabb megnyilvánulása a Lukács-kérdésben ugyancsak önkritikával kezdődik? „E sorok írója – kezdi most Szigeti József – éppen a Blum-tézisek keltette benyomás alapján pozitív reményeket fűzött Lukács szerepléséhez, aminek akkor hangot is adott. Önkritikusan meg kell mondanom, hogy ezzel – mint a későbbi események megmutatták – objektíve a revizionizmus malmára hajtottam a vizet. Mert Lukács, sajnos, nagyon hamar rácáfolt ezekre a reményekre.”

Lukács György tehát nem váltotta be Szigeti József pozitív reményeit. Lukács György becsapta, megtévesztette, elárulta szegény, szerencsétlen, naiv Szigeti Józsefet. Nyilván ezért folyik most sajtóhadjárat a némaságra kényszerített Lukács ellen, és ezért miniszterhelyettes szegény Szigeti. És nyilván ezért kell Szigetinek még egyszer szót emelnie a Lukács-kérdésben. „Még egyszer” – ígéri a szerző, s az olvasó merengve kérdi: vajon még hányszor?…

A szürke betűtengerből a vádak olyan tömkelege harsog Lukács György felé, amely már-már egy Rajk-féle vádirat legszebb bekezdéseivel kél versenyre. Csak úgy „találomra” idézünk egy marokravalót: „Lényegében nacionalista álláspontra helyezkedett”, „ha volt az antifasiszta harcnak és e harc távlatának teljesen kidolgozott opportunista elmélete a kommunista munkásmozgalomban, akkor Lukács György elmélete volt az”, „Lukács kapituláns elmélete demobilizál, általános demokratikus illúziókkal szereli le a munkásosztály éberségét, harci lendületét, készségét, hogy a szocializmust megvalósítsa”, „Lukács vissza akarja fogni, vissza akarja tartani a fejlődést”, „behódol a nem proletár, polgári és kispolgári érdekek előtt”, „visszariad a szocializmustól, a proletariátus diktatúrájától”, „mi más ez, mint revizionizmus, opportunizmus, likvidátorság, a munkásosztály szocialista elsőszülöttségi jogának eladása a demokrácia egy tál lencséjéért?!” stb.

A dühödt átkozódásból meglehetősen nehéz kihámozni a fővádat, vagy a fővádakat, pontosabban: mi az, ami Lukács tevékenységében és magatartásában a legjobban fáj a hatalmon lévőknek és – persze – gazdáiknak. A választ nem is lehet egy szóban vagy egy mondatban megadni: bonyolultabb és összetettebb, mint maga a kérdésfeltevés.

Mindenekelőtt természetesen Lukács György forradalom előtti és forradalom alatti szerepléséről van szó. Szigeti nem fukarkodik az elmarasztalással, kezdve Lukács Petőfi-köri felszólalásán, egészen a forradalom napjaiig, amikor Lukács „egyike volt azoknak, akik a leghatározottabban követelték az MDP feloszlatását s új párt szervezését egyéni tagfelvétellel, ami az ellenforradalom viharában egyenlő volt a teljes likvidátorsággal, s aminek megvalósulása a későbbiek során komoly politikai nehézségeket okozott az ellenforradalom leküzdésében”.

Szigeti felrója Lukácsnak, hogy „az ellenforradalmat forradalomnak tekinti”, hogy „az osztályárulás útjára jutott revizionistáknak az álláspontjához csatlakozott”, hogy „október 31-én az Egyetemi Ifjúság című lapnak adott nyilatkozatában a »legmelegebben üdvözli a demokráciát, amelyben kibontakozhatnak a magyar világ tradíciói«, felszólít a »szörnyűséges sztálini esztendők« néhány vívmányának, »a ’45-ös földosztásnak és a gyárak államosításának« megőrzésére, de a termelőszövetkezetek védelme helyett, az ellenük indított általános támadás kezdetén, időszerűnek látja hangsúlyozni a »csupán agitációs nyomásra összeállott termelőszövetkezetek helytelenségét«.”

De még ez a közepes kis pártideológus is érzi, hogy mindezek a vádak nem túlságosan meggyőzőek: elvégre kiderül, hogy Lukács igenis állást foglalt a földreform és a gyárállamosítások mellett, s azt még a legortodoxabb marxisták–leninisták sem vehetik zokon, ha valaki a „csupán agitációs nyomásra összeállott” termelőszövetkezeteket helytelennek tartja.

Mindemellett azonban másról is, többről is szó van. A Szigeti-cikk gerincét (természetesen a cikkről és nem a szerzőről szólunk, akinek gerincét még átvitt értelemben sem lehet emlegetni), a cikk középső és legnagyobb részét régi és elöregedett viták felelevenítése foglalja el. Lukács úgynevezett Blum-tézisei, amelyekben a szektariánus pártpolitikával szemben egy valamivel kevésbé szektariánus vonalat ajánlott az illegális kommunistáknak, Lukács ’46–47-es cikkei és tanulmányai, amelyekben egy nem szovjet másolatú szocialista megoldást próbált keresni, s ezzel együtt, ehhez kapcsolódva a ’48–50-es Lukács-vita aprólékos újrakérődzése: erre pocsékolja a legtöbb tintát Szigeti dolgozata. A régi ügyek felmelegítésének nagyon is határozott célja van: méghozzá azoknak a rehabilitálása, akikkel Lukács valaha vitában állott, akik Lukácsot annak idején hatalmi eszközökkel sorra visszavonulni kényszerítették, s akiknek a tekintélyét az ’53–56-os esztendők mégis semmivé zilálták.

Kikről van szó? Egészen pontosan: Sztálinról, Zsdanovról és Révairól. Szigeti cikke nem egyéb, mint egy másodfokú rehabilitációs kísérlet: miután az áldozatokat az elmúlt években többé-kevésbé rehabilitálták, most – a magyar események után – sor kerül a bűnösök rehabilitációjára is, annak bebizonyítására, hogy mégis csak a keménykezűeknek, a meg nem alkuvóknak volt igazuk. A lóláb nem egyszerűen kilátszik, hanem szinte kirugdalódzik itt a sorok közül: ezt a házi feladatot Révai József rendelte meg egy nagy, általános ideológiai ellentámadás részeként.

De még árulkodóbbak a cikk egyes megfogalmazásai és „meghajlásai”. Lukács egyik legfőbb bűne, hogy „tekintélyével hozzájárult a sztálinizmus tudománytalan fogalmának terjedéséhez”. (Pontosan az a vád, amit Révai emelt a „Nagy Imre–Losonczy-féle revizionistákkal” szemben emlékezetes tavaszi cikkében.) Aztán mély meghajlás a lángeszű Révai előtt: „Így válik (Lukács) a harmadik út antimarxista gondolatának sajátos képviselőjévé, mint ezt Révai elvtárs már az 1949–1950-es Lukács-vitában helyesen megállapította.” Aztán egy még nagyobb meghajlás az egyre lángeszűbbé váló Révai előtt, amiből az is kiderül, hogy Zsdanov legjobb magyar tanítványához képest még Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás is puhány opportunista volt: „A régi pártvezetés ideológiai kompromisszumainak egyike, hogy beérte ezzel az önbírálattal (Lukács 1950-es önbírálatáról van szó), annak ellenére, hogy Révai cikkében a valóságos politikai hibát félreérthetetlenül meghatározta.”

Mindez természetesen nemcsak Révai neoreneszánsza, hanem az újsztálinista törekvések nemzetközi feléledésének félreismerhetetlen jele is: teljességgel elképzelhetetlen, hogy a Lukács elleni koncentrált kampány moszkvai hozzájárulás, vagy még inkább moszkvai utasítás nélkül indult volna meg. A Lukácsnak leginkább felrótt téveszmék között előkelő helyet foglal el az, hogy nem hangsúlyozza eléggé a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentéteket, a burzsoázia és a proletariátus közötti osztályharcot, és lényegében túlságosan komolyan veszi a két rendszer békés együttélésének lehetőségét. Mindez pontosan összevág a legújabb moszkvai nyilatkozattal és személy szerint Szuszlov fokozott előtérbe kerülésével a Kreml politikai és ideológiai életében. Igen jellemző Szigeti cikkének egyik megfogalmazása, amelyik tulajdonképpen még a XX. kongresszust is elmarasztalja: „Amikor Lukács a koegzisztenciát állítja a munkásosztály stratégiájának középpontjába – írja dolgozata vége felé –, mindent ennek rendelve alá, megfeledkezve a szocializmus és a kapitalizmus ellentétéről, amely a XX. kongresszust követő imperialista támadások nyomán ismét kiélesedett, s amely a szocialista államok egymásközti kapcsolatainak erősítését indokolta volna, tulajdonképpen elméleti megokolását adja ennek a felfogásnak (annak ugyanis, hogy az úgynevezett öt alapelvet, s így az egymás ügyeibe való be nem avatkozást a szocialista országok egymásközti viszonyában is alkalmazni kell), akarja vagy nem akarja, teljesen mindegy.” A Lukács elleni megújult hadjárat tehát sokkal több ideológiai vitánál, marxisták–leninisták belvillongásánál: a kardcsörtetők, a háborúra spekulálók, a legszélsőségesebb sztálinisták előtérbe nyomulását mutatja a szovjet politikában.