Percemberkék dáridója^*

Ha a „vonal” adva vagyon, támadnak hozzá tüstént megfelelő irodalmi terrorlegények is, éberszemű júdáskák, percemberkék és másodpercemberkék. Ezek elhiszik, hogy „évtizedekig élhetnek” az „ellenforradalom elleni harcból”, ami az ő szemükben a magyar írók és a magyar irodalom elleni hajszával azonos. A jól fizetett, vagy nem is olyan jól fizetett kopók közül az első sorban, rettenthetetlen élenjárással Sándor Kálmán üget. Ez a Sándor Kálmán valamikor igen tehetséges író is volt. Később azonban egy könnyed mozdulattal hátbadöfte egykori barátait, Nagy Lajost és Déry Tibort, s beállt háziszerzőnek Rákosi Mátyáshoz. Ami elmúlt, elmúlt: a bölcs vezérből aligha lesz még egyszer bölcs vezér, és Sándor Kálmánból aligha lesz még egyszer író. „Irodalompolitikus” annál inkább.

A legfenekedőbb embergyűlölet (más néven: kommunista humanizmus) palackjait csóválva kezében, Füstölgő kénsav címen rovatot nyitott az egyik pesti hetilapban: minden héten más magyar írót igyekszik leönteni a rosszillatú folyadékkal. Vannak, akik politikamentes írásokkal próbálkoznak? A kénsavas Sándor Kálmán azonnal a nyakukba löttyenti: „Önnek, ragyogó tehetségű magyar szellemi embernek hosszú-hosszú hónapokig egyetlen egyéni jó szava sem volt sehol a forradalmi munkás-paraszt kormány vezetésével valóban megújuló és hibáitól talán lassan-lassan megszabaduló szocialista építésünk tényeiről.” Vannak, akik megpróbálnak valahogyan beilleszkedni? A kénsavas komisszárnak minden kevés: „Azt is szeretném remélni, hogy már a következő írása egy hajszállal nyíltabb hitvallás lesz a hibáktól és árulástól megszabadult, épülő szocialista Magyarország mellett.” S vannak, akik egyszerűen csak azt szeretnék, hogy csend legyen, nyugalom legyen, dolgozni, írni lehessen? Szó sem lehet róla! Ez a megháborodott „Neander-völgyi főkönyvelő” a béke napjai helyett továbbra is a „Harag napját” propagálja: „Nem szeretem azt a manapság körülöttünk zizzenő demagóg suttogást: »Borítsunk fátylat a múltra!« Sunyi szándékú és embertelen kívánság lenne ez: a múltat elfelejteni. Nem, nem! Ünnep ide, ünnep oda, a múltat – éppen az egészséges irodalmi kibontakozás érdekében – nem elfelejteni, hanem megírni, kianalizálni kell…”

Így hát ő analizál. Sőt kianalizál. Emberségesen: füstölgő kénsavval a kezében. S ezek után még panaszkodik is, hogy írótársai a Gorkij fasorban nem viszonozzák „makacsul megismételt, tiszteletteljes köszöntését”, s nem tisztelik meg őt kézszorításukkal, pedig ő nagyon szívesen kezet szorítana velük. Azzal a becsületes, jószagú, kénsavas kezével…

Budapest két legnagyobb színházi sikere Marceau, francia író A tojás és Patrick, amerikai író Teaház az augusztusi holdhoz című darabja. Az Irodalmi Újság már megírta, hogy egyik művet sem tartja időtálló remeknek – mind a kettő könnyed, ügyes és szórakoztató írás. A Kornejcsuk- és Szimonov-mérgezésben szenvedő pesti nézőközönség körében nyilván ez a siker legfőbb oka.

Annak a dühödt sajtókampánynak viszont, amely most mindkét darab ellen megindult, éppen a siker a legfőbb kiváltója. Megengedhetetlen dolog, hogy két ilyen dekadens nyugati burzsoá irodalmi termék estéről estére zsúfolt házakat fertőzzön meg Magyarországon, amely tudvalevően nem rés, hanem bástya a béke frontján. Szegény Földes Mihály, aki élete főművét a Mélyszántás című dramatizált agrárpolitikai szemináriumfüzetben alkotta meg, s azóta képtelen színpadhoz jutni, könyörtelen elvi következetességgel szögezi le, hogy ezek a darabok „a levegőt rontják”, s „ha rossz a levegő, akkor szellőztetni kell”. A Teaházat egyszerűen „amerikai propagandaműnek” tartja, A tojást viszont már elmélyültebben elemzi és megállapítja róla, hogy „egzisztencialista, anarchista, nihilista szónoklat”. (Azt még nem írja, hogy plutokrata és judeokapitalista, de az ilyesmi csak idő kérdése.)

Megszólal az ügyben Magyarország legkiválóbb okinavai szakértője, maga Kende István, s Révai Józseftől öröklött stílusban közli, hogy John Patrick Okinaván játszódó színműve „szépítés, álcázás, félrevezetés, hazugság”, mert azt akarja elfogadtatni a nézővel, hogy „az amerikai imperializmus hadserege ártalmatlan, kedves, legfeljebb tisztjei bogarasak és korlátoltak néha”. (Milyen elégedett volna a néző egy olyan szovjet darabbal, amelyik nem is jobban, csak ennyire meg merné bírálni a szovjet imperializmus tisztjeit!) Mi hiányzik az amerikai vígjátékból? Kende István pontosan felsorolja: „földjükről kiűzött parasztok, megkínzott függetlenségi harcosok (japán, nem magyar függetlenségi harcosokról van természetesen szó), atom- és hidrogéntámaszpont, imperialista hadsereg, háborús felkészülés”. Semmi kétség, hogy ha John Patrick történetesen magyar író volna, és Kende István még mindig a Színházi Főosztályt vezetné, akkor mindezt kíméletlenül beleíratná a zenés bohózatba. Lenne is kacagás, jókedv, derű és móka, lánccsörgés és fogak csikorgatása!

Hasonló a helyzet Máriássy Judit és Máriássy Félix új filmjével, a Külvárosi legendával. Magát a filmet, sajnos, még nem volt alkalmunk látni, de abból a ledorongolásból, amelyben a Népszabadság vezérlő ideológusa, Rényi Péter részelteti, az az érzésünk, hogy egészen szépen sikerülhetett. „Külvárosi torzkép” – kereszteli át a film címét is a nagytehetségű kritikus, aki ugyancsak Révai József uraságtól levetett stílusában tündökölve csak az alábbi szerény megállapításokat fűzi a mozgóképhez: „rágalom”, „visszájára fordított neorealizmus”, „a naturalizmus egyik elég durva válfaja”, „pesszimista”, „gusztustalan” satöbbi, satöbbi. Rényi tiltakozik még a feltevés ellen is, hogy ő az illegális kommunista pártot kéri számon a filmen, nem, ő egyáltalán nem ilyen szektariánus – ő csak azt kifogásolja, hogy „a burzsoázia leleplezése teljesen kimaradt”. Máriássyék filmje – a kritikából kivehetően – lumpenproletárokról szól. Rényi tehát rájuk förmed: „Azt kérjük számon tőlük, hová süllyesztették a becsületes munkásokat, vagy így is mondhatnám, egyszerűen: a munkásokat.” De ha egyszer a film nem a becsületes munkásokat, hanem a lumpenproletárokat akarja ábrázolni? Oda se neki! A művészeknek azt kell akarniok, amit a Népszabadság akar…

A legvadabb támadások kereszttüzében egy fiatal és tehetséges prózaíró, Tóth László egy novellája áll. A novella, amely a Fegyencek szabadságon címet viseli, a Kortárs című lap októberi számában jelent meg. Meséje, lerövidítve és leegyszerűsítve, a következő:

1956 októberének utolsó napjaiban, tehát a forradalom alatt, fegyveres katonák behatolnak N. vidéki város fegyházába, s szabadon engedik a rabokat. A fegyőrök elszöknek, a fegyencek hazamennek. De négy rab mégis visszamarad: nincs ruhájuk, a többiek, úgy látszik, elvitték az övékét, s nem akarnak a csíkos rabruhában nappal végigmenni a városon. Ezért marad vissza három; a negyedik, egy politikai okokból bebörtönzött öreg pap pedig azért, mert úgy véli, hogy amíg az ügyét nem tisztázzák, nem mozdulhat onnan. A négy rab elég jól él a magárahagyott fegyházban: alaposan belaknak, italt is találnak, s bizony benyakalnak az IKKA-rumból. Aztán levonulnak a tekepályára s játszani kezdenek. A golyók, bábuk csattogó hangja visszacsalogatja az egyik fegyőrt, a kegyetlen, rosszindulatú Venczákot. Beszáll ő is a partiba. A kuglizók valamin összevesznek. A fegyőr előrántja a revolverét s újra parancsolgatni kezd. Vissza akarja zárni a foglyokat a cellájukba. Az egyik rab, egy hatalmas erejű hentes, nekiugrik, s úgy vágja a cella sarkának az őrt, hogy szörnyethal. A foglyok elmennek, csak a pap marad vissza. „Harmadnap hajnalán orosz páncélosok vonultak be a városba, s a foglyok nagy része rövidesen visszakerült a cellájába, ha nem szökött Nyugatra. Akadt olyan is, aki önként jelentkezett”. Így végződik a novella.

S itt kezdődik a „botrány”. Mert már az is baj, hogy orosz páncélosok vonultak be, és nem szovjet páncélosok. De ez még hagyján. A Magyarország című sajtótermék eddig két levelet és egy szerkesztőségi cikket szentelt az ügynek. A támadások hangja a legsötétebb ’51–53-as korszakra emlékeztet. Íme, milyen bűnöket lehet ma elkövetni Budapesten egy 14 oldalas elbeszéléssel:

1. „A novella azt a tendenciózus és hazug mesét terjeszti: az október előtti rezsimben csupán rokonszenves, ártatlan politikai és köztörvényes foglyok, és csupán durva, elállatiasodott fegyőrök voltak.”

2. „A Téglafal mögött, Az elátkozott úton, a Kucsera és az ellenforradalom szellemi előkészítő munkájának más irodalmi cikkeiben ugyanilyen beállítással és jellemekkel találkoztunk. No de akkor előkészítették az ellenforradalmat, most pedig utána vagyunk. Akkor nem tudtuk, hogy mit akarnak, de most igen. Akkor tétlenül nézte a felső vezetés a becsületes emberek szidalmazását s rágalmazását. És most? Most nem szabad tűrni.”

3. Meg kell állapítani, hogy Tóth László történelemhamisítást követett el, éppúgy, mint az Őrségváltás és a Jud Süss-féle filmek szerzői.

4. Tóth László azzal, hogy a novellában szereplő fegyőr úgy vezényel: Ein, zwei, raz, dva – „egyenlőség jelet tesz a náci fasizmus és a szovjet nevelés között”.

5. Ezen kívül, csak úgy kapásból: „rágalmazás”, „ellenforradalmi szitkozódás”, „ellenforradalmi uszítás” – és ezek után: „tisztán áll előttünk a szerző politikai arculata, s művének, enyhén szólva, uszító tendenciája. Itt nincs is szükség erős, elítélő szavakra (?), az olvasó a tényekből ítélhet. Ennek a novellának helye lett volna az Út és Cél című nyilas folyóiratban…”

„A szocializmus nevében követelem – írja a Magyarország Németh Ferenc nevű (vagy álnevű?) levélírója –, hogy minden eszközzel akadályozzák meg új Irodalmi Újság születését.”

Hallgatnak a szavára. Valóban: semmilyen eszköztől sem riadnak vissza.