Bukfenc mindent tud^*  **

1955 decemberében, éppen Mikulás napján, a Magyar Dolgozók Pártja összehívta budapesti nagyaktíváját a Magdolna utcai Vasas Székházban. Ugyanabban a teremben, amelyben néhány évvel azelőtt Rajk Lászlót és bűntársait ítélték halálra, ezúttal a magyar írók voltak napirenden. Kétezer felbőszült és jól fizetett pártfunkcionárius előtt Kovács István, a nagybudapesti titkár leplezte le a bűnös és kártékony jobboldali elhajlókat, akik a néptől és a párttól elszakadva a burzsoázia uszályába kerültek. (Nota bene: a Magdolna utcában mozdulni sem lehetett az összezsúfolt autóktól, a magyar proletáriátus képviselői ZISZ-eken, Chevroleteken, legrosszabb esetben Pobedákon jöttek, csak a burzsoá befolyást képviselő jobboldali írók bandukoltak oda gyalog.)

A teremben Little Rock-ot megszégyenítő lincshangulat uralkodott, azzal a különbséggel, hogy az Elnök ott nem az emberüldözés ellen foglalt állást; az Elnök ugyanis nem volt más, mint „a szeretett és bölcs vezér”: Rákosi Mátyás. Ott ült a díszemelvény közepén, kövéren és fénylő arccal, s úgy élvezte az írókra szórt szidalmakat, mintha hájjal kenegették volna.

Kovács István összehordott minden bölcsességet, ami Sztálin és Zsdanov műveiben, valamint a Bolsevik Párt határozatgyűjteményeiben fellelhető volt, aztán kissé megköszörülte a torkát és a hangját is felemelte: „Az író elvtársak – mondotta – azt hiszik, hogy az irodalomhoz ők értenek a legjobban. Kétségtelen, hogy nekik ez a hivatásuk, így tehát érteniök kell hozzá. De van valaki, valaki, »aki« a vasesztergályozáshoz jobban ért, mint az esztergályosok, a házépítéshez jobban ért, mint a mérnökök és az irodalomhoz jobban ért, mint az írók. Ezt a »valakit« úgy hívják: a párt.”

Kétezer felbőszült és jól fizetett pártfunkcionárius „egy emberként” emelkedett fel a helyéről. A hatalmas termet betöltötte az ütemes kiáltás:

– Éljen a párt! Éljen a párt!

Kovács István egy kis szünetet tartott, hogy a kétezer párthű leány és legény kellőképpen rekedtre ordíthassa magát.

Azóta történt egy és más Magyarországon. Rákosi Mátyás eltűnt a Nagy Süllyesztőben, olyannyira, hogy a végén még díszsírhely sem jut majd neki a Kreml falában. Kovács István is beszállt október végén egy szovjet tankba, s azóta, mintha elvágták volna: semmi hír felőle a világon. Az írók egy része börtönben, más részük otthon „nem leli honját a hazában”, megint mások külföldön bujdokolnak. Egyszóval: sok minden megváltozott azóta, csak egy valami nem változott meg. Mégpedig az, hogy az irodalomhoz – éppúgy, mint minden egyébhez – továbbra is a párt ért a legjobban. A párt inkarnációit ezúttal nem Kovács Istvánnak vagy Andics Erzsébetnek hívják – a cégtábla más, de a cég a régi.

Akinek kétsége van afelől, avagy tán aggódnék amiatt, hogy a magyar nép nagy pártja elvesztette vezető, irányító, élenjáró és útmutató szerepét az irodalomban, azt a hazai sajtó olvasása teljességgel megnyugtatja. Mert olyan íródresszírozás, kioktatás és élenjárás folyik újfent, ami már-már Joszif Visszarionovics és Joszif Révai virágkorára emlékeztet. Miután a legmakacsabb írókat egy évtől életfogytig terjedően lecsukták, s egy részüket több mint féléve nyilvános vádemelés, tárgyalás és ítélet nélkül tartják fogva (szocialista törvényesség, óh!), a szabadlábon lévők ellen a legvadabb szocialista-realista kritikai nevelőmunka kezdődött el, amelynek komiszságát csak ostobasága múlja felül. A prímhegedű ezúttal Kállai Gyula kezében van, akit még maga Non György emelt az új típusú kultúra olyan magaslataira, hogy Magyarország művelődésügyi minisztere lehessen belőle. Ez a szellemi törpebirtokos, aki nemrégiben a legnagyobb élő magyar művészt, Kodály Zoltánt „leckéztette meg”, most – miután hozzájárult, hogy Kodály 75. születésnapját ennek ellenére meg szabad ünnepelni – Németh Lászlóra vetette rá magát. „Nekünk az a véleményünk (feltehetően neki és a pártnak), hogy Németh Lászlót éppen most kell bírálni, amikor pozitív irányban kezd fejlődni – írja a gyufaláng lelkű ideológus a Népszabadságban. – …Véleményünk szerint a kritika a legjobbkor jön Németh Lászlónak most, amikor már sokkal tisztábban lát bizonyos kérdésekben, mint régen látott. A kritikának meg kell mutatnia, hogy Német László nézetei ugyan már nem azonosak a második világháború alatti nézeteivel, gondolkodásában azonban még ma is megtalálhatók a régi helytelen nézeteinek a maradványai. Ha pedig ezekre rámutatunk, akkor nagyon komoly segítséget nyújtunk neki; elősegítjük, hogy minél előbb megszabaduljon tőlük.”

Az nem derül ki a cikkből, hogy Németh Lászlónak milyen nézetektől kell megszabadulnia. De hisz ez nem is olyan fontos. A fontos az, hogy most, amidőn „a legjobbkor jön neki”, a sziklaszilárd és pártos kritika erejével megszabadítsák egytől-mástól. És a fontos az – miként Kállai Gyula a továbbiakban megjegyzi –, hogy „az ilyen kritika nem a párt sújtó öklét, hanem segítő kezét jelenti”. Még ezer szerencse! Mert ugyebár ki hivatottabb, ki méltóbb, ki felhatalmazottabb arra, hogy akár öklével sújtson, akár kezével segítsen, börtönbe zárjon, vagy nézeteitől „megszabadítson” magyar írókat, mint Kállai Gyula, illetve rajta keresztül az irodalom legfőbb értője – a párt.

Nem tudja elkerülni a sorsát Veres Péter sem. Őneki ugyan egy fokkal lejjebb kell adnia: az ő esetében a pártot nem a művelődésügyi miniszter, hanem csak Mesterházi Lajos képviseli. Péter bácsi új regénye, a „János és Julcsa” megjelenése alkalmából részesül alapfokú szemináriumban a Népszabadság hasábjain. Miután megtudjuk, hogy „egészében ez az írás olyan világnézeti vallomás, amely bizonyos vonatkozásban több, mint amit eddig Veres Péter adott” és „az a paraszt szemlélet, amelyet képvisel, nyílt szembeszállás mindenfajta ún. narodnyik babonával; osztályharcos, szocialista paraszt szemlélet” – Mesterházi Lajos (a párt) segítő keze a magasba emelkedik olyannyira, hogy már-már egy sújtó ökölhöz kezd hasonlítani: „Szinte fejbeveri az embert a könyv végén egy olyan világnézeti fattyúhajtás – írja –, amelyről kiált a keresettség, az erőltetett aktualizálás. Abban a felszabadult pillanatban, amikor a megmenekült és hazatért hős családját boldogan megöleli és nincs többé szolgaság, nincs nyomor és törvényenkívüliség – az író egyszer csak meghökkentő módon arról kezd elmélkedni, hogy igen ám, de másnak meg most kezdődik ugyanez, és az osztályharcban a nemzet megy veszendőbe. Doberdónál az urak, most a proletárok irtják, vagy éppenséggel a kommunisták… Érdemes ezt cáfolni egyáltalában?… (Azt hisszük: nem érdemes. A szerk.) Mi ez az álszent siratóasszonykodás egy üres koporsó felett? Mi ez a nevetséges öncáfolás és öncsonkítás? Legelső írásai óta szocialista forradalmárnak vallja magát. Csalódott a forradalomban? Lehet. Követtünk el hibákat, súlyosakat. De hát ilyen kevés a Veres Péter hite, hogy néhány év hibái felejtetik vele az egész fordulat alapvető tisztaságát, történelmi jelentőségét, perspektíváját? Nem hiszem. Komoly vallomás ez a könyv, tanúságtétel kommunista barátai mellett. Szégyelli talán, hogy kimondta?… Veres Pétert senki nem vádolja opportunizmussal, ha kiáll a hite, a régi barátsága és meggyőződése mellett. Abban viszont van opportunizmus, ha az ember – elvei ellenére – fenn akarja tartani az ellenzékiség látszatát!… Ne látná, hogy ilyen történelmi pillanatunk, mint ez a mostani, még soha nem volt, amelyet a mi vérünkkel is kivívott szovjet hatalom segítségével érhettünk meg? Ez a néhány mondat nem Veres Péter, hanem a polgárság, a megvetett nyárspolgárság hatása Veres Péterre… Neki éppen attól kellene szabadulnia – hogy élete zenitjén a legtöbbet adhassa a jövőnek –, ami idegent aggattak rá.”

Egyszóval Veres Pétert is meg kell szabadítani egytől-mástól. Mert valóban, micsoda elvetemült feltételezés Rajk, Szőnyi, Szalai, Pálffy, Sólyom, Ries gyilkosairól, a recski haláltábor urairól, a kuláklisták felállítóiról, a kitelepítőkről, a begyűjtőkről, a sztahanovista hajszák szervezőiről, akik elől alig egy esztendeje negyedmillió magyar menekült külföldre, hogy – irtják a nemzetet! Micsoda vakság nem meglátni, hogy üres a koporsó – csak pár ezer pesti, óvári, pentelei fiatal és a nemzeti szabadság fekszik benne. Micsoda süketség nem megérteni a történelmi pillanat nagyszerűségét: amint a fővárost szétlövik, a függetlenséget letiporják a segítségül siető szovjet hatalom tankjai. Péter bácsi, opportunizmus ez, a csepeli, a balmazújvárosi nyárspolgárok félreérthetetlen hatása. Még jó, hogy van egy Mesterházi Lajos, aki megszabadítja mindettől, aki megtanítja majd becsületre, gerincességre, hitre, magyarságra, szocializmusra.

Természetesen a párt nagy és hatalmas, minden két régi, elhasznált káder helyébe egy új lép, így aztán nemcsak Kállai Gyula és Mesterházi Lajos, hanem Kis Tamás is itt van teljes „marxista–leninista” vértezetben, hogy a magyar irodalmat felvirágoztassa. Ez az egészen Kis Tamás (van-e, ki e nevet nem ismeri?) az Élet és Irodalom oldallepedőjén egyszerre hat magyar írót terít le. (Telik az erejéből, deli fickó, még egyszer sem gyakorolt önkritikát.) A Kortárs című új irodalmi folyóiratot ismertetve, most egyebek között ezeket írja: „A Fórum-rovat legnagyobb érdeklődést kiváltó darabja nyilván hat író (Benjámin László, Erdei Sándor, Kónya Lajos, Örkény István, Sipos Gyula, Tamási Lajos) levele a Kortárs szerkesztőségéhez. A levél elolvasása után azonban az érdeklődést némi csalódottság váltja fel. Ne legyen félreértés: irtózunk minden mellverdesés és megalázkodás látványától (a többesszám itt is, mint az eddigiekben, nyilvánvalóan a pártot jelenti), de nem tagadhatjuk azt az érzésünket, hogy a levél írói kicsit könnyedén fogták fel a purgatóriumot, s meg nem történtként siklanak el olyan tények fölött, amelyek, sajnos, megtörténtek és így lenne róluk mondanivaló. A szerkesztőségnek a hat író leveléhez fűzött megjegyzésével egyetértésben mi is csak azt mondhatjuk: reméljük, alkotásaikban bátrabban fognak szembenézni önmagukkal és a valósággal, mint ebben a levélben. A kommunista voltukra való hivatkozásnak is csak akkor lesz hitele.”

Itt tehát a következőkről van szó: Kis Tamás némileg csalódott Benjáminban, Erdeiben, Kónyában, Örkényben, Siposban és Tamásiban. Nem kívánja ugyan tőlük, hogy a mellüket verjék és megalázkodjanak (mégis csak nagy szív szorult ebbe a Kis Tamásba), de az már mégsem járja, hogy ilyen könnyedén fogják fel a purgatóriumot. (A purgatórium tudvalevően a mennyország „előszobája”, aki ezen átjut – feltéve, hogy nem fogja fel könnyedén –, az bekerül a Kádár-féle íróparadicsomba, egyenesen Gergely Sándor és Balázs Anna mellé.) Ahhoz tehát, hogy a Kis Tamás csalódását eloszlassák, édeskevés, hogy ez a hat író mindazok után, ami történt, továbbra is kommunistának vallja magát: Kis Tamás (a párt) megköveteli, hogy bátrabban nézzenek szembe önmagukkal és a valósággal. Addig egyszerűen – nincs hitelük.

Ami sok, az sok. Mert a kérdés itt nem az, hogy valakinek mindenben, vagy akár alapvető kérdésekben is egyet kell értenie a kommunista Benjáminnal, a szocialista Veressel, vagy a harmadik utasnak tartott Németh Lászlóval. A kérdés itt az: hogy jönnek hozzá ezek a kállaigyulák, ezek a mesterházilajosok és kistamások, hogy a magyar irodalom legjobbjait állandóan felszabadítsák és megszabadítsák, kitanítsák és megrendszabályozzák?! Hát valóban elhinnék magukról, hogy akinek az oroszok hivatalt adnak, annak észt is adnak hozzá? Valóban ennyi gőggel járna az agyvérszegénység? Akad köztük komolyan egy is, aki elhiszi, hogy a magyar írók az ő paradicsomukba kívánkoznak?

József Attila egy kötete elé azt a népi jelmondatot tűzte: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” És nem purgatóriumba és nem paradicsomba! Az viszont igaz, hogy ezt a poklot is leginkább a párt biztosítja az íróknak. Mert ehhez is a párt ért a legjobban. De ehhez aztán tényleg!