Nem volt erőszak?^*

A Kádár-sajtó nem tud betelni az örömujjongással afelett, hogy a magyar írók aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben tiltakoznak a magyarországi események napirendre tűzése ellen az ENSZ-ben. Eddig szinte kizárólag szidták, gyanúsítgatták ezeket az írókat; most hirtelen elkezdik dicsérni őket. Az ellenforradalmárokból egyszerre jó hazafiak, az áruló írástudókból – Mesterházi szavával – legfeljebb „tévedők”, „tapasztalatlanok” és „politikai dilettánsok” lettek. Nem tudjuk, ki hogyan van vele, de nekünk nyomasztó érzés: a gyalázkodásaikat elég könnyű elviselni, a dicséreteik tűrhetetlenek.

Persze, öröm ide, ujjongás oda, az sehogy sem tetszik Kádáréknak, hogy a nyugati sajtó nem tulajdonít komoly jelentőséget az aláírásoknak. A Népszabadság párizsi tudósítója keseregve idézi a Le Monde-ot: „Tudjuk, mit érnek a keleti országokból érkező kollektív tiltakozások.” A baloldali France Observateur is megkapja a magáét, amiért azt merészelte írni, hogy a rendőrrezsim által produkált vallomások nem győznek meg senkit. „A legotrombább módszerhez (elég szokatlanul) a France Observateur nyúlt – sápítozik a pártlap. – Fakszimilében közölt egy hatsoros budapesti levélkét ezzel a magyar szöveggel: »A magyar írók zöme kényszerítő helyzetben írta alá az ENSZ-tárgyalás elleni nyilatkozatot.«”

Hát ez valóban otromba módszer: közölni egy fakszimilét s egyáltalán feltételezni, hogy Magyarországon bármi is kényszer hatására történik. Ez olyannyira felháborító és képtelen és annyira sértő a népi demokratikus rendre, a szocializmus építésének eme alapfokára, hogy maga Dobi István is szükségesnek tartotta, hogy visszautasítsa a rágalmat és megnyugtassa a világ közvéleményét. „Nem tudnak megbékülni (mármint a nyugatiak) az írók nyilatkozatával sem – mondta nagykőrösi beszédében az Elnöki Tanács elnöke. – Kezdettől fogva mondogatták, hogy erőszakkal vették rá az írókat a nyilatkozat aláírására. Erre csak azt mondhatom: én tudom, hogy nem volt erőszak.”

Vannak ugyan egyesek, akik a kákán is csomót keresnek, és ezek azt találják esetleg mondani, hogy a többi között a következő magyar írók és újságírók vannak börtönben: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Varga Domokos, Eörsi István, Gáli József, Obersovszky Gyula, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gimes Miklós – de ezt természetesen csak a legelvetemültebb rágalmazók nevezhetik erőszaknak, és Dobi István erre valóban nyugodtan mondhatja: ő tudja, hogy nem volt erőszak.

Vannak ugyan mások is, akik nem férnek a bőrükbe és azt merészelik felhánytorgatni, hogy Gáli és Obersovszky halálos ítéletét csak az utolsó pillanatban sikerült a nyugati tiltakozások hatására életfogytiglanra, illetve tizenöt évre átváltoztatni; továbbá Eörsi István börtönbüntetését éppen most emelték fel öt évről nyolc évre; továbbá Fekete Gyulát, Molnár Zoltánt, Varga Domokost és Tóbiás Áront most ítélték el 1-től 3 évig terjedő börtönre; továbbá a Déry-ügy tárgyalását, ahol a legsúlyosabb ítéleteket tervezték, csak az angliai és franciaországi tiltakozás-hullámtól beijedve halasztották el. De mindezt aligha lehet a magyar írók elleni erőszaknak és megfélemlítésnek nevezni.

Ennek ellenére akadnak megint mások, imperialista bértollnokok, a dollár megvásárolt zsoldosai, a finánctőke prostituáltjai, akik tudni vélik, hogy a letartóztatott írókon kívül jóformán egyetlen olyan jelentős magyar író sincsen, akit a politikai rendőrség be ne idézett volna az elmúlt hónapok során. Egyesek kihallgatása csak egy-két órán át, másoké öt-hat órán át tartott. A kérdések az illető „ellenforradalmi” szereplésére, és arra vonatkoztak, hogy írótársaik ellen terhelő adatokat csikarjanak ki belőlük. De ezek a vallatások aligha nevezhetők többnek, mint egyszerű elvtársi beszélgetéseknek és a kommunista segítőkészség nagyszerű megnyilvánulásainak, a hibáktól való megszabadulás útján. Aki pedig mégis arra gondolna, hogy az erőszak egyik formájának tartsa őket, az az ellenség uszályába került, és legjobb, ha a tényekkel mit sem törődve, inkább Dobi Istvánra hallgat.

És vannak végül, akik figyelmes és tisztelettudó olvasói a Népszabadságnak, s ott nagy megnyugvással láthatták, hogy a magyar írók „végre a helyes úton indultak el”, s a tiltakozás aláírása „jelentős lépés volt előre”. De ugyanebben a cikkben más dolgok is olvashatók voltak. „Aki úgy véli – írta a Népszabadság –, hogy ez a politikai nyilatkozat egyben ideológiai fordulat is az említett írók gondolkozásában, az ugyancsak téved. Elhatároló lépésről van szó, az ellenforradalomtól elhatároló lépésről, s ezért igen nagy a jelentősége. De ideológiailag, világnézetileg ez még csak az első lépés és nem több… Láthattuk, milyen nehezen szánták rá magukat az írók erre a lépésre (!!), mint kellett kényszeríteni, igenis kényszeríteni (a Népszabadság kiemelése) – tisztelt Szabad Európa – nem az ÁVH-nak, hanem a magyar közvéleménynek őket arra, hogy kilépjenek elzárkózásukból és hallgatásukból.”

Így persze már sokkal érthetőbb a helyzet. Ezek szerint ugyan Dobi István tévedett, amikor azt mondta, hogy nem volt semmiféle kényszer, valamiféle mégis volt, csak nem olyan, amilyenre a Szabad Európa sajtóférgei, a kapitalista hírterjesztés ügynököcskéi, a Le Monde és a France Observateur elvetemült lélekkufárai gondoltak. A magyar írókat nem Déry Tiborék fogvatartása befolyásolta, dehogyis – hanem a csepeli munkások, akik odamentek hozzájuk és azt mondták nekik: „Vegyétek végre tudomásul, hogy ez a rendszer a mi rendszerünk, élünk-halunk érte – igaz ugyan, hogy egy kicsit fegyverrel harcoltunk ellene, igaz ugyan, hogy hetekig sztrájkoltunk ellene, igaz ugyan, hogy sortűzzel kényszerítettek vissza minket a gépek mellé, de ez csak múló félreértés volt, ma már látjuk, hogy Kádár Jánosnál és dr. Münnich Ferencnél igazabb magyar ember nincsen, jaj de jó, hogy a nyakunkra hívták az oroszokat, ideje, hogy ti, magyar írók is velünk együtt örvendezzetek.” Továbbá: nem a politikai rendőrség kihallgatásai voltak hatással az írókra, hanem a csongrádi és nyírségi parasztok százezrei, akik nap-nap után bezörgettek az ablakaikon, mondván: „Óh, ti néptől elszakadt komisz gyerekek, hát nem látjátok, hogy mi, egyénileg és szövetkezetileg dolgozó parasztok világéletünkben erről a rendszerről, a szovjet megszállásról, terményeink záhonyi kiszállításáról és a kolhozok mintájára alakított téeszcsékről álmodoztunk, és ha novemberben sokezer kocsi lisztet, tojást, baromfit küldtünk is ingyen a sztrájkolóknak, az csak azért volt, hogy az ellenállás mielőbbi befejezésére buzdítsuk őket.” És így jöttek sorra az írókhoz – nem a rendőrségi idézések, a megélhetési gondok, a zsarolások, nem, nem, hanem a különböző delegációk: a közgazdászok, akik hálásak a pártnak, hogy újra Friss István útmutatásai szerint virágoztathatják fel az országot; az ügyvédek, akiknek végre sikerült elérni, hogy Nezvál Ferenc személyében egy suszter lett az elnökük; az orvosok, akik Gegesi-Kisstől tanulhatnak újra, ha nem is diagnosztikát, de párthűséget; a pedagógusok, akiknek Szigeti József tart előadásokat szerénységről és gerincességről; az egyetemisták, akiknek Marosán magyarázza: mi a hazaszeretet és a nemzeti függetlenség – szóval az egész ország közvéleménye jött, áradt és korholta, kényszerítette az aláírásra az írókat, csak a terrorlegények, az ügyészek és a vérbírák nem csináltak semmit; nézték, nézték ezt az egészet, jóságos, megértő tekintetükkel, egy szál liliommal a balkezükben.

Akinek pedig mindez még nem volna elég, az olvassa el l’Humanitét és végleg megnyugodhat: mert megtudhatja onnan, hogy az Irodalmi Újság 1956. november 2-i forradalmi számának tizenhat szerzőjéből tizenketten a legteljesebb személyi szabadságot élvezve aláírták a tiltakozó nyilatkozatot. Amellett, hogy rendkívül szórakoztató, amint a l’Humanité az Irodalmi Újságra hivatkozik, arra a lapra, amelyet Budapesten betiltottak, úgy mellékesen kíváncsiak voltunk, ki az a négy, aki nem írta alá a tiltakozást, s a következő nevekre találtunk:

1. Nem írta alá Déry Tibor, aki a legteljesebb személyi szabadság honában, éppen börtönben van.

2. Nem írta alá Pálóczi-Horváth György, akinek már olyan sok volt a magyarországi szabadság, hogy inkább külföldre menekült.

3. Nem írta alá a Magyar Írók Szövetsége (úgy látszik, „őt” is írónak nézték a francia elvtársak); a Szövetséget ugyanis a legteljesebb irodalmi szabadságban véletlenül szintén betiltották.

4. Végül pedig, aki a forradalmi számban szerepelt és most nem írta alá a nyilatkozatot, nem más, mint – Petőfi Sándor…