Nem elég!^*

„A Parlament előtt, ahol a forradalom elkezdődött, két tankot láttunk, amely az épületre vigyázott. Amikor parkoltunk a kocsinkkal, az egyik tankról leugrott egy magyar katona, odarohant hozzánk és mohón megkérdezte, a szélvédőnkön, ENSZ sajtószelvényt látva: »Az Egyesült Nemzetek már itt vannak?« Mi mélyen sajnáltuk, de meg kellett neki mondanunk, hogy mi nem az Egyesült Nemzeteket képviseljük, csak az ENSZ sajtó-részlegének tagjai vagyunk. »Nem elég« – mondta a katona, és úgy ment el, hogy a csalódást le lehetett olvasni az arcáról. A mi hangulatunk nem sokban különbözött az övétől.”

Egy pakisztáni újságíró, bizonyos Ejaz Husszein írta ezt a beszámolót Budapestről 1956 novemberében. De óhatatlanul annak az ismeretlen magyar katonának a szavai jutnak eszünkbe most, majdnem egy év elmúltával, amikor New Yorkban az ENSZ rendkívüli közgyűlése a magyar ügyet tárgyalja. „Nem elég.”

Nagy szó és nem becsüljük le egyáltalán, hogy a világsajtó megint megtelik Magyarország nevével, többszáz cikk és többezer tudósítás jelenik meg rólunk. Akik a világban felejteni kezdenek, azokat emlékeztetjük újra. Az ötös bizottság jelentésében, a szónokok beszédeiben pőrére vetkőzve áll az a rendszer, amely magát haladónak, szocialistának, emberinek, népinek és demokratikusnak hazudja. Az embereknek ezernyi a gondjuk, bajuk, tennivalójuk szerte a világon, Budapest messze van, és tavaly november „olyan régen” volt. Ha kezdene megkopni az emlék, most legalább milliókba és milliókba beledöbben a név, a fogalom, a fájdalom, a harag és a rokonszenv, amit az a szó jelent: „Magyarország”. Aki ezt lebecsüli, annak mi mondjuk azt, hogy téved.

Ha semmi egyébből nem tudnánk lemérni az ENSZ-közgyűlés jelentőségét, elég mérce az a dühödt sajtó- és rádióhadjárat, amelyet Kádárék folytatnak ellene. A Népszabadságban cikksorozat jelent meg az ötös bizottság jelentéséről: ezek a cikkek színvonalukban és hangjukban félelmetesen emlékeztetnek a Stürmerre és a Magyar Futárra.

Kádárék többezer gyűlést rendeztek és többszázezer aláírást gyűjtöttek össze. Miért írták alá az emberek az úgynevezett tiltakozásokat? Találóan mondta egyikük: „Még a Békekölcsönjegyzést is aláírtam, pedig azért fizetni is kellett…” Mindenesetre sikerült bebizonyítani, amit ugyebár senki sem von kétségbe, hogy az egész magyar nép „egy emberként” Kádár János mögött áll. Volna persze egy egyszerűbb módszer is: például titkos választásokat lehetne tartani. Nem is sok párttal, csak – mondjuk – még eggyel, a Kádárén kívül. A Kádár-párté volna minden újság. A másiké egy sem. A Kádár-párté volna a rádió. A másik még csak meg sem szólalhatna benne. Minden pénz, a propaganda minden eszköze a Kádáréké lenne. Egy huncut imperialista fillér sem juthatna be az országba. A Szabad Európa egyetlen hangot sem ejtene a választásról. És eljönne a szavazás napja. Mit gondolnának, mi volna az eredmény?

De szabad választás nincs, és az emberek aláírják a „tiltakozást”, a kényszer miatt is és csalódottságokból is, mert nem remélnek sokat az ENSZ-től. És aláírják az írók is, hiszen – Illyés szavával, – „hol zsarnokság van, minden hiába” – és azért is, mert ők sem érzik, hogy az ENSZ-közgyűlés változtat a nemzet sorsán.

Azt lehet mondani: keserűek vagyunk. Nem vesszük eléggé tekintetbe, hogy a szovjet rendszer a szégyenpadon ül. Hát éppen erről van szó. Hruscsovék – a szégyenpadon. És a magyar nép a kínpadon. Ez a „munkamegosztás” éppen, ami mindnyájunkat elkeserít.

Nincsen kétségünk afelől, hogy a Szovjetuniót meg fogják bélyegezni. Azt fogják mondani: rossz volt, és máskor ne csináljon ilyesmit. De nincsen kétségünk afelől sem, hogy ha hasonló helyzet adódnék, mint amilyen tavaly Magyarországon volt, akkor a Szovjetunió megint csak rossz lenne és megint csak ugyanilyesmit csinálna. Nem volt még állam a történelemben, alighanem nem is lesz, amelyik gyilkosokat a gyilkolásról, rablókat a rablásról, hazugokat a hazudozásról szép beszédekkel le tudott volna szoktatni. Ez nemcsak egyes államokra, ez nemzetközi szervezetekre is áll. Utoljára középkori szenteknek sikerült a farkasokat prédikációval lebeszélniök arról, hogy megegyék őket. De azok még nem újtípusú, szovjet farkasok voltak.

Bizonyosan reméljük, hogy azok a nemzetek, amelyek most kiállnak mellettünk a világ színe előtt, nem fogják zokon venni, ha a hangunk kicsit zaklatottabb és felindultabb. A hazánkról van szó, és nekünk a seb még túlságosan friss, nekünk az emlék még túlságosan élő.

November 1-jén Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke üzenetben fordult Dag Hammarskjöldhöz, az ENSZ főtitkárához, és közölte, hogy újabb szovjet katonai alakulatok vonultak be Magyarországra, a magyar kormány felmondta a Varsói Szerződést, kinyilatkoztatta az ország semlegességét, és kérte az Egyesült Nemzetek Szövetségét: garantálja ezt a semlegességet.

November 2-án Nagy Imre újabb jegyzéket küldött az ENSZ-hez, Hammarskjöld főtitkárhoz. Ebben közölte, hogy a szovjet csapatok már Budapest felé tartanak, útközben birtokukba veszik a vasútvonalakat, vasútállomásokat. „Kérem excellenciádat, szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére és a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és magyar kormányt a tárgyalások megkezdésére.”

Mit tett erre az Egyesült Nemzetek Szövetsége? Kétségtelen, a Biztonsági Tanács azonnal összeült. Háromórás tárgyalás után a vitát péntekről szombatra halasztotta. Szombaton ismét összeült. Ezúttal ismét többórás vita folyt, és a magyar–szovjet katonai tárgyalások sikere reményében a vitát – hétfőre halasztották. Közben vasárnap az oroszok rátörtek az országra, és leverték a forradalmat.

Kovács Imre a Látóhatárban a november 3-i ENSZ-határozatról azt írja: „Az én megítélésem szerint a halasztó döntést a Szovjetunió jó alkalomnak tekintette a támadásra. A meggondolatlan határozat a magyar tragédia legvégzetesebb külpolitikai eleme.” Erről persze lehet vitatkozni; valószínű, hogy a szovjet a beavatkozást már jóval az ENSZ halogató döntése előtt elhatározta. De az vitathatatlan: az ENSZ „megtette a magáét”, hogy Hruscsovéknak mégcsak hascsikarásuk se legyen a beavatkozás éjszakáján.

Ezért kell megértenie a nagy nemzetközi szervezetnek, hogy a magyar nép a hála mellett, amiért a többi népek nem feledkeznek meg róla, miért keserű és csalódott is, amikor az ügyét a szószéken újra emlegetik. Az utólagos megbélyegzések már mindenesetre kevesebbet jelentenek: akkor lett volna jó segíteni, amikor még nem volt késő. Az nem megy a fejünkbe: miért lehetett Szuez ügyében összehívni a közgyűlést, és Magyarország ügyében miért csak a Biztonsági Tanácsot, ahol a Szovjetuniónak vétójoga van? Az nem megy a fejünkbe, hogy miért kell Angliának és Franciaországnak engedelmeskednie az ENSZ-döntéseknek, és miért fütyülhet rájuk a Szovjetunió? Továbbá az nem megy a fejünkbe: miért „kedvesebb” az ENSZ-nek Egyiptom és Dél-Korea, mint Magyarország?

Félreértés ne essék: nem akartuk és továbbra sem akarjuk, hogy Magyarország miatt kitörjön a harmadik világháború. Nem akartuk, hogy hidrogénbombákat dobjanak Budapestre, sőt Moszkvára sem. De azért valamit, valami egészen keveset tehettek is volna. Legalább egy rajzszöget a Horváth Imre székére, hogy ne üljön olyan kényelmesen, amikor a magyar nép nevében beleterpeszkedik.

Hazánk helyzete azonban sokkal súlyosabb, semhogy tréfálkozni volna kedvünk. Budapesten minden alapfokú szemináriumon azt tanítják, hogy a legeslegfőbb kérdés a hatalom kérdése. A hatalom Magyarországon az oroszok kezében van. Ha tehát az ENSZ ezen nem tud változtatni, akkor ebből kellene kiindulnia. És akkor nem egyszerűen erőshangú, de papíron maradó határozatok kellenek, hanem valami alapos, átgondolt munka, kompromisszumok, cserék, megállapodások, hogy a magyar nép akarata valamiképpen érvényesüljön, a terror megszűnjék.

Bibó István, ez a remekelméjű magyar tudós és bátor politikus, most a börtönből azt javasolja: adja fel a Nyugat – mondjuk – az izlandi vagy norvég támaszpontokat, cserébe a magyarországi szovjet támaszpontokért. Nem tudjuk, reális-e a javaslat. De legalább foglalkozni kellene vele. Fel kellene szólítani Jugoszláviát és Lengyelországot: közvetítsenek. Nehrut, hogy menjen el Moszkvába és beszéljen Hruscsovval. A leszerelési tárgyalások anyagába be kellene vonni konkrétan a magyar kérdést is. Fel kellene ajánlani Kína felvételét az ENSZ-be, abban az esetben, ha Magyarországról kimennek a szovjet csapatok. Lehet, hogy dilettánsok vagyunk a nemzetközi tárgyalások kérdéseiben, és ezek a javaslatok egytől-egyig rosszak. Gondoljanak ki a diplomaták ennél okosabb dolgokat. Mert amit eddig tettek és kigondoltak, az – nem elég.

Az embernek ökölbe szorul a keze, amikor olvassa a vita anyagát. Feláll a Szovjetunió delegátusa, azé az országé, amely tankjaival vérbe fojtotta a forradalmat, és tiltakozik, hogy bárki bele merjen avatkozni Magyarország belügyeibe. Vagy feláll egy Mód Péter nevű egyén, s bebizonyítja, hogy Magyarországon szabadság van, (nyilván, mert most nem ő ül börtönben, hanem Déry Tibor), hogy Magyarországon októberben és november elején ellenforradalom volt (egyébként ő volt a Külügyminisztériumban a Forradalmi Tanács elnöke, aki 1956. november 2-án az orosz imperialisták Magyarországról való azonnali kivonulásának javaslatát beterjesztette), hogy az ellenforradalmat az imperialisták szervezték (tehát ezek szerint akkor ő is az imperialisták szolgálatában állott). Ha nem volna tragédia, komédiának is beillenék.

Erős idegek kellenek ehhez a mai világhoz. És azért mégiscsak szégyellnénk magunkat, ha nem bizakodnánk. Nem az épülő-szépülő, kincstári optimizmusról van szó. Dehát ha szegény Mikes Kelemen tudott reménykedni Rodostóban, Kossuth Turinban és Vörösmarty otthon… Elvégre ki gondolta volna ma négy esztendeje, hogy a Sztálin-szoborból csak egy pár csizma marad Budapesten, és a nemzetközi béke rettenthetetlen harcosa, Molotov elvtárs mongóliai nagykövet lesz, s Rákosi meg Gerő társbérletben laknak majd valahol a nagy széles szovjet hazában, az Andics–Berei házaspárral?

Itt járt most Európában a Columbia Egyetem tudóscsoportja és elbeszélgetett sok magyar menekülttel. Azt kérdezte egy fiatal amerikai történész az egyiktől: „És mondja, a legcudarabb években, amikor egy nagygyűlésen az ütemes tapsok összidőtartama átlag harmincöt-negyven perc volt, Joszif Visszarionovics a magyarok atyja és egy adai szatócsfi népünk bölcs vezére volt – miben bíztak akkor tulajdonképpen?” A válasz úgy szólt: „Abban, hogy igazunk van.” A történész nem akarta elhinni: „Csak abban? Igazán csak abban?”

Pedig így volt. És most is így van.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

ENSZ – Egyesült Nemzetek Szervezete, United Nations. 1945-ben alapított nemzetközi szervezet, a Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) utóda. Célja a világbéke fenntartása és a nemzetek közötti gazdasági, kulturális és szociális együttműködés elősegítése. A tagállamok száma az eredeti 51-ről 1992-ben 178-ra növekedett. Fő szervei a Biztonsági Tanács és a Közgyűlés.

Ejaz Husszein, pakisztáni újságíró.

ötös bizottság – Az ENSZ Biztonsági Tanácsának magja. A BT-nak öt állandó (Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Kína – az ötös bizottság) és tíz nem állandó tagja van. A BT határozatát érdemi kérdésben kilenc szavazattal hozza meg, melynek magába kell foglalnia mind az öt állandó tag igenlő szavazatát. Ha a BT a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetettségét, megszegését vagy agresszió tényét állapítja meg, megfelelő ajánlatokat tesz a békés rendezésre, vagy ideiglenes rendszabályokat hoz. Ezek hatástalansága esetén fegyveres erők felhasználásával nem járó intézkedéseket rendelhet el (pl. gazdasági kapcsolatok felfüggesztése). Végső soron a béke fenntartása érdekében fegyveres erőt is igénybe vehet (ENSZ békefenntartó erők).

Kádár János (1912–1989), magyar politikus. 1932-ben az akkor illegális kommunista párt tagja lett, 1942-ben a párt Központi Bizottságának, 1945-ben pedig Politikai Bizottságának tagjává választották. A háború után belügyminiszter (1948–50), 1950-ben kizárták a pártból és bebörtönözték. 1954-ben rehabilitálták. 1956 októberében Nagy Imre kormányának tagja lett, majd a forradalom leverésekor új kormányt alakított. Miniszterelnök (1956–58, 1961–65) és az MSZMP első titkára (1957–85), főtitkára (1985–88), elnöke (1988–89).

Népszabadság – az MSZMP KB-nak (1956-tól), majd az MSZP-nak központi napilapja (1989-től). A Szabad Nép utódaként indult, átvéve annak évfolyamszámozását. 1990-től független országos napilap.

Cikksorozat – vö. Népszabadság 1956. dec. 4., 5., 9., 12., 14., 15., és 1957. jan. 1., 10., 11., 12-i számokat.

Stürmer – német náci újság. Különösképpen uszító hang jellemezte.

Magyar Futár – magyar náci újság.

Békekölcsönjegyzés – a dolgozók „önkéntes” pénzfelajánlása a Rákosi-korszakban.

Szabad Európa – 1951. okt. 6-án a Szabad Európa Rádió keretében megkezdi sugárzását a magyar osztály. A müncheni központú rádió műsorpolitikáját az amerikai kormány által támogatott Szabad Európa Bizottság határozta meg. A magyar adás első vezetője Dessewfy Gyula, a Kis Újság egykori főnöke lesz, helyettese Thury Lajos.

Illyés Gyula (1902–1983) író, költő, tanulmányíró, műfordító. Háromszoros Kossuth-díjas (1948, 1953, 1970).

„hol zsarnokság van” – Illyés Gyula az Irodalmi Újság 1956. nov. 2-i számában közölt Egy mondat a zsarnokságról című versének egy sora.

Kovács Imre (1913–1980) parasztpárti politikus, író, publicista. A falukutató mozgalom kiemelkedő személyisége. 1949-től az Egyesült Államokban élt.

Látóhatár – 1950-ben indult, emigrációs politikai és irodalmi folyóirat.

Szuez ügye – szuezi háború: közös francia–brit–izraeli akció annak nyomán, hogy Egyiptom 1956-ban államosította az angol–francia érdekeltségű Szuezi-csatorna Társaságot. Kezdeti sikerek után az akciót az ENSZ és főleg az Egyesült Államok fellépése leállította. Egyiptom a harcok alatt lezárta a csatornát, és csak 1957-ben nyitotta meg újra.

Dél-Korea – 1950. június 25-én Észak-Korea hadserege átlépi a 38. szélességi fokot, amely a második világháború vége óta elválasztotta a szovjet és az amerikai befolyási övezetet. Az ENSZ tagállamok nagy katonai erőfeszítéseket tesznek a szinte teljes egészében megszállt Dél-Korea visszaszerzésére és a háború megnyerésére. Hatalmas anyagi és emberveszteségek után 1953. júl. 27-én fegyverszüneti megállapodást kötnek, amely lényegében a háború előtti állapotot fogadja el.

Horváth Imre (1901-1958) műszerész, politikus. 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság idején a politikai rendőrség munkatársa. Illegálisan hazakerül, de elfogják, és előbb Szegeden, majd Dachauban internálják. A felszabadulás után diplomata (1946), 1956. nov. 4-től haláláig külügyminiszter.

Bibó István (1911–1979) jogász, történész. Politológiával, szociológiával, állam- és jogelmélettel foglalkozott. 1956-ban a Nagy Imre-kormány államminisztere. 1957-ben letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban szabadult. Az ún. „harmadik utas” társadalmi fejlődés híve volt.

Nehru, Dzsawaharlal (1889–1964) indiai politikus, a független India első miniszterelnöke (1947–64). Angliában tanult. 1920-ban csatlakozott M. Gandhi nemzeti mozgalmához. Négy ízben töltötte be az Indiai Nemzeti Kongresszus elnöki tisztét (1929–30, 1936–37, 1946, 1951–54). Miniszterelnöksége idején India az el nem kötelezett országok egyik vezető állama lett.

Mód Péter (sz. 1911) politikus. Koholt vádak alapján 1949-ben letartóztatják, 1954-ben rehabilitálják. Magyarország állandó ENSZ képviselője (1956–62).

Déry Tibor (1894–1977) író. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt börtönbüntetést szenvedett (1957–61). Kossuth-díjas (1948).

Molotov, Vjacseszláv Mihajlovics (1890–1986), szovjet politikus. Első miniszterelnök-helyettes (1941–57), külügyminiszter (1953–56). Az 1939. aug. 24-én Moszkvában megkötött szovjet–német megnemtámadási egyezmény egyik aláírója (Molotov–Ribbentropp paktum). Sztálin legközvetlenebb munkatársának számított.

Rákosi Mátyás (1892–1971) politikus. 1910-től részt vesz a munkásmozgalomban. Az első világháború idején orosz hadifogságban csatlakozik a bolsevik párthoz. 1918-ban hazatér, a KMP alapító tagja. A Tanácsköztársaság (1919) idején kereskedelmi népbiztos. A Tanácsköztársaság bukása után emigrál. Részt vesz a kommunista Internacionálé munkájában, illegálisan hazatér, elfogják (1925) és bebörtönzik. 1940-ben a Szovjetunió közbenjárására visszatérhet Moszkvába. 1940–45 között a Szovjetunióban él, a KMP külföldi bizottságának vezetője. 1945-től 1956. júl.-ig az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének főtitkára, ill. 1953-tól első titkára. Egyidejűleg miniszterelnök-helyettes (1945–52) és a minisztertanács elnöke. 1956 júliusában leváltják első titkári funkciójából és Politikai Bizottsági tagságából, felmentik minden funkciójából és a pártmunka alól. A Szovjetunióban jelölnek ki számára kényszerlakhelyet. 1962-ben kizárják a pártból.

Gerő Ernő (1898–1980) politikus, közgazdász. 1918-tól kommunista párttag. A Tanácsköztársaság bukása után az illegális pártmunka egyik szervezője. Letartóztatják és elítélik. Fogolycsere útján a Szovjetunióba kerül. 1936–38 között részt vesz a spanyol polgárháborúban. 1944-ben hazatér Moszkvából. 1945-től az MKP, majd az MDP KB-ának és PB-ának tagja. 1945–48 – közlekedésügyi-, pénzügy-, majd 1952-ig államminiszter, 1955–1956. júl. 30. között a minisztertanács első elnökhelyettese. 1956. júl. 18. – okt. 25-ig az MDP KV első titkára. 1956–60 között a Szovjetunióban élt kényszerlakhelyén. 1962-ben kizárták a pártból.

Andics–Berei – Andics Erzsébet (1902–1986) történész, egyetemi tanár. 1918-tól részt vett a munkásmozgalomban. Az MDP KV tagja, osztályvezetője (1954–72), országgyűlési képviselő (1954–56). Az ELTE történelem tanszékének vezető tanára, akadémikus. Férje Berei Andor (1900–1979) közgazdász, az Országos Tervhivatal elnöke (1954–56). 1956. nov. 2-án szovjet állampolgárságukra hivatkozva ideiglenesen elhagyják az országot.