I. kötet

Két búcsúztató között

„… Szétzúzták a pártot…”^*

Készülnek a nagy pörre. A módszer a régi, csak a kiszemelt áldozatok sora és a politikai mondanivaló új. A fő pörben nyilván Nagy Imrének és társainak kellene bevallani azt, amit a moszkvai MVD és Fő utcai kirendeltsége – a pártközpontok irányítása mellett – „politikai vonalként” megállapítanak. A nagyvilággal megint el kell egyszer hitetni a fehérről, hogy fekete, a szabadságharcról, hogy reakció, a forradalomról, hogy ellenforradalom. A régi sztálini téboly újra meggyőzi megszállottjait, hogy egy hazugságról el fogják hinni, hogy igaz, ha a hazugság bizonyítékaként néhány ezer ártatlan embert meggyilkolnak. Hogy ez a módszer a Rajk-pör, az összes „beismeréses pörök” és Hruscsov leleplezései után senkit az égvilágon meg nem téveszt, nem zavarja az új forgatókönyv íróit. A forgatókönyv már elkészült. Már csak egy kis apróság van hátra, a vádlottakká kinevezett emberek „beismerő vallomása”.

Nagy Imre és társai azonban eddig nem vallottak. De a fő pörnek legfontosabb mellékpöre az íróké lenne. Ők sem vallottak, pedig számos író lakja a Fő utcai cellákat, s tapasztalja az élenjáró vallatási módszereket. De az írók javíthatatlanok. Ezt maga Münnich Ferenc, az MVD által kinevezett „belügyminiszter” jelentette ki, amikor a magyar kultúra vezető személyiségei Kodály Zoltán, Bernáth Aurél és Benjámin László vezetésével tiltakoztak nála az írók fogvatartása ellen. Münnich felmutatta Zelk Zoltánnak egy, börtönből írott levelét, amelyben Zelk azt írja, hogy: „Október dicső nemzeti forradalom volt és nem ellenforradalom.”

A javíthatatlan írók ellen tehát készül a pör. A Kádár-sajtó hónapok óta szinte naponta foglalkozik az Írószövetség politikai tevékenységével, az Irodalmi Újság különböző cikkeivel és egyes írók bűnlajstromával. De minthogy a magyar írók magatartása világszerte érdeklődést keltett, az Irodalmi Újság forradalmi számának teljes szövege számos világnyelven megjelent, a külföldi kommunista pártok is megindították a maguk hadjáratát a magyar írók és az Irodalmi Újság ellen. Az olasz Laterza könyvkiadó cég dokumentumkötetet adott ki a magyar forradalomról, amelynek legnagyobb részét Irodalmi Újság-cikkek, s lapunk forradalmi, november 2-i számának teljes szövege teszi ki. Ennek a kiadványnak a visszhangja nem lehetett különösen örvendetes az olasz KP vezetői számára, minthogy a párt vezére, Palmiro Togliatti igen terjedelmes cikket írt pártja elméleti folyóiratának, a Rinascitának márciusi számába Tanúságtételek a magyarországi eseményekről – Irodalmi Újság címmel. A cikket a párt napilapja, a l’Unità is közölte április 8-i számában.

„Az okmányok figyelmes elolvasása után – írja Togliatti – különösen két dolog tűnik szemünkbe. Egyrészt a nyelv, a polémiák hangneme, a kifejezésmód által tükrözött rendkívül ingerült lelkiállapot… másrészt pedig olyan világos politikai orientáció hiánya… amely nem csupán a tűrhetetlenné vált múlt lerombolásának, hanem valami új építésének távlatát nyújtaná… Amennyiben ezek az okmányok azt tanúsítják hitelesen, hogy az események előtt és után milyen volt azoknak a magyar íróknak az álláspontja, akik részt vettek a mozgalom előkészítésében és vezetésében, azonnal meg kell mondani azt is: ez az álláspont olyan volt, hogy nem vezethetett semmilyen pozitív eredményhez, hanem csupán a legkülönbözőbb kalandok számára kedvező zűrzavart teremthetett.”

Togliatti e néhány mondatának figyelmes elolvasása után felmerül az a kérdés, hogy az olasz kommunisták vezére, hogyan képzeli el egy kommunista diktatúrában „a tűrhetetlenné vált múlt lerombolása” után „valami új építésének távlatát”? Úgy-e, hogy egyes csoportok, például ez esetben egyes írói csoportok, kidolgozzák „a valami új építésének” programját és azt előterjesztik? Az olasz kommunista párt ugyan nincsen uralmon, de Palmiro Togliatti és pártvezetősége tűrné-e, hogy a kommunista párton belül ilyen alternatív programokat kidolgozzanak? Nem merül fel benne a kérdés, hogy milyen múlt vált tűrhetetlenné? Miért kerüli el a kérdés lényegét: a kommunista diktatúra vált tűrhetetlenné. És aki ebből a tűrhetetlen önkényuralomból, a szovjet imperializmus gyarmati igája alól akar szabadulni, az szükségképpen a többpártrendszer híve. Ez utóbbit nevezi nyilván Togliatti a legkülönbözőbb kalandok zűrzavarának. Ezt szerinte csak kommunista diktatúrával, „szovjet hűséggel” lehet elkerülni, tehát itt a rendkívül finom fából készült nagyszerű vaskarika: a tűrhetetlen múltat csak a tűrhetetlen múlttal (kommunista diktatúrával) lehet felváltani.

Magyar olvasó számára rendkívül mulatságos a Togliatti-tanulmány egyik fő vádja a magyar írók ellen, nevezetesen az, hogy elnyomtuk a párt szólásszabadságát. Így például Togliatti szerint a magyar írók „tűrhetetlen hajszát indítottak” Gergely Sándor ellen, akiről mindenki tudja, hogy a pártközpont jóvoltából az irodalmi élet fiók-Sztálinja volt. A magyar írók, Togliatti szerint, nem tűrték a vita szabadságát, nem adtak módot a pártközpontnak véleménye szabad nyilvánítására. Ugyanilyen vád éri a Petőfi Kört is. „A Petőfi Körben… nem volt szólásszabadsága az ellenzéknek” – állapítja meg az olasz KP tudós vezére. A Petőfi Kör a maga ezerötszáz tagjával tehát elnyomta a pártközpont szólásszabadságát. A Petőfi Kör sajtóvitáján ugyan jelen volt vagy ötszáz ávós, hosszan beszélt ugyan Horváth Márton, Nógrádi Sándor és néhány más sztálinista, de ez úgy látszik nem volt elég Togliattinak. Nem a Petőfi Körbe fojtották a szót, amikor a pártközpont betiltotta, hanem a Petőfi Kör diktált a pártnak… „A Petőfi Körben vitatkozók célja nem a szabad és ésszerű vita volt. Rombolási mánia ejtette őket hatalmába.”

Hosszan foglalkozik a tanulmány az Irodalmi Újság november 2-i számával. A vezércikkről megállapítja: „Pálóczi-Horváth György bevezető felhívása… arra szólít fel, hogy a végső győzelem előtt ne tegyék le a fegyvert. Azt írja, hogy nem voltak parancsok, sem fentről kiadott utasítások, magasztalja Nagy Imre függetlenségi és semlegességi nyilatkozatát, de előzőleg kijelenti, hogy »ebben az országban józan és tisztességes ember még hosszú időn át nem hihet szavaknak«. Már ebben a cikkben is, amelyben leginkább megvan az aktuális politikai állásfoglalás, felfedezhető tehát a bizonytalanságnak, a bizalmatlanságnak a hangja, amely a többi írásokban már kifejezetten megmutatja, mennyire utat veszítettek.”

Forradalmi számunk vezércikkének azért volt Lábhoz tett fegyverrel a címe, azért intett arra, hogy ne tegyük le a fegyvert a végső győzelem előtt, mert az ország népében valóban volt bizonytalanság és bizalmatlanság. Október 30-án a szovjet kormány hivatalos nyilatkozatban, a moszkvai rádión át és a Pravdában ünnepélyesen kijelentette ország-világ előtt, hogy kivonja csapatait Budapestről, s nemcsak Magyarországgal, hanem a varsói paktum többi országaival is tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról. Vezércikkünk azt a bizonytalanságot és bizalmatlanságot tükrözte, amelyet a magyar nép e szovjet ígérettel szemben érzett.

Alaptalan volt-e bizalmatlanságunk?

Hosszú cikke végén Togliatti újra érinti a fő kérdést. Miután terjedelmesen boncolgatta az Irodalmi Újság egyes cikkeit, s megállapította, hogy ennek az írócsoportnak „heves agitációja csupán felkeléshez vezethetett”, így végzi:

„Ezek az írások, még ha van is irodalmi értékük, nem válnak szerzőik becsületére. Nem tanúskodnak sem komolyságról, sem arról, hogy megértették feladatukat és hűségesek voltak ahhoz a feladathoz, hogy segítséget nyújtsanak a népnek és a pártnak a veszélyes szirtek közül való kijutáshoz. Nem volt feladatuk, hogy esztelen csapásokkal szétzúzzák a pártot, és a népet zsákutcába taszítsák.”

Togliatti, aki marxista, talán emlékszik Marx egy ismert mondására: „Azoknak a babonáknak az ideje, amelyek forradalmakat néhány agitátor rosszakaratának tulajdonítottak, réges-rég lejárt.” Togliatti azonban úgy látszik pontosan ezeknek a babonáknak a rabja ma is, amikor azt képzeli, hogy a szegény kicsi kommunista pártot a maga diktatúragépezetével, ávójával, hadseregével, a rendszer létét biztosító néhány szovjet hadosztállyal, s a székesfehérvári és budapesti MDV-brigáddal együtt néhány tucat író „eszelős csapásokkal” szét tudta zúzni. Nem, a nagy pört ilyen érveléssel aligha lehet Togliattinak és társainak sikerre vinni. A pártot és az egész rothadt és gyilkos rendszert a magyar nép zúzta szét elszánt és hősies csapásokkal. A magyar írók nem tettek egyebet, mint ami a kötelességük: igaz szószólói voltak a népüknek.

Nem elég!^*

„A Parlament előtt, ahol a forradalom elkezdődött, két tankot láttunk, amely az épületre vigyázott. Amikor parkoltunk a kocsinkkal, az egyik tankról leugrott egy magyar katona, odarohant hozzánk és mohón megkérdezte, a szélvédőnkön, ENSZ sajtószelvényt látva: »Az Egyesült Nemzetek már itt vannak?« Mi mélyen sajnáltuk, de meg kellett neki mondanunk, hogy mi nem az Egyesült Nemzeteket képviseljük, csak az ENSZ sajtó-részlegének tagjai vagyunk. »Nem elég« – mondta a katona, és úgy ment el, hogy a csalódást le lehetett olvasni az arcáról. A mi hangulatunk nem sokban különbözött az övétől.”

Egy pakisztáni újságíró, bizonyos Ejaz Husszein írta ezt a beszámolót Budapestről 1956 novemberében. De óhatatlanul annak az ismeretlen magyar katonának a szavai jutnak eszünkbe most, majdnem egy év elmúltával, amikor New Yorkban az ENSZ rendkívüli közgyűlése a magyar ügyet tárgyalja. „Nem elég.”

Nagy szó és nem becsüljük le egyáltalán, hogy a világsajtó megint megtelik Magyarország nevével, többszáz cikk és többezer tudósítás jelenik meg rólunk. Akik a világban felejteni kezdenek, azokat emlékeztetjük újra. Az ötös bizottság jelentésében, a szónokok beszédeiben pőrére vetkőzve áll az a rendszer, amely magát haladónak, szocialistának, emberinek, népinek és demokratikusnak hazudja. Az embereknek ezernyi a gondjuk, bajuk, tennivalójuk szerte a világon, Budapest messze van, és tavaly november „olyan régen” volt. Ha kezdene megkopni az emlék, most legalább milliókba és milliókba beledöbben a név, a fogalom, a fájdalom, a harag és a rokonszenv, amit az a szó jelent: „Magyarország”. Aki ezt lebecsüli, annak mi mondjuk azt, hogy téved.

Ha semmi egyébből nem tudnánk lemérni az ENSZ-közgyűlés jelentőségét, elég mérce az a dühödt sajtó- és rádióhadjárat, amelyet Kádárék folytatnak ellene. A Népszabadságban cikksorozat jelent meg az ötös bizottság jelentéséről: ezek a cikkek színvonalukban és hangjukban félelmetesen emlékeztetnek a Stürmerre és a Magyar Futárra.

Kádárék többezer gyűlést rendeztek és többszázezer aláírást gyűjtöttek össze. Miért írták alá az emberek az úgynevezett tiltakozásokat? Találóan mondta egyikük: „Még a Békekölcsönjegyzést is aláírtam, pedig azért fizetni is kellett…” Mindenesetre sikerült bebizonyítani, amit ugyebár senki sem von kétségbe, hogy az egész magyar nép „egy emberként” Kádár János mögött áll. Volna persze egy egyszerűbb módszer is: például titkos választásokat lehetne tartani. Nem is sok párttal, csak – mondjuk – még eggyel, a Kádárén kívül. A Kádár-párté volna minden újság. A másiké egy sem. A Kádár-párté volna a rádió. A másik még csak meg sem szólalhatna benne. Minden pénz, a propaganda minden eszköze a Kádáréké lenne. Egy huncut imperialista fillér sem juthatna be az országba. A Szabad Európa egyetlen hangot sem ejtene a választásról. És eljönne a szavazás napja. Mit gondolnának, mi volna az eredmény?

De szabad választás nincs, és az emberek aláírják a „tiltakozást”, a kényszer miatt is és csalódottságokból is, mert nem remélnek sokat az ENSZ-től. És aláírják az írók is, hiszen – Illyés szavával, – „hol zsarnokság van, minden hiába” – és azért is, mert ők sem érzik, hogy az ENSZ-közgyűlés változtat a nemzet sorsán.

Azt lehet mondani: keserűek vagyunk. Nem vesszük eléggé tekintetbe, hogy a szovjet rendszer a szégyenpadon ül. Hát éppen erről van szó. Hruscsovék – a szégyenpadon. És a magyar nép a kínpadon. Ez a „munkamegosztás” éppen, ami mindnyájunkat elkeserít.

Nincsen kétségünk afelől, hogy a Szovjetuniót meg fogják bélyegezni. Azt fogják mondani: rossz volt, és máskor ne csináljon ilyesmit. De nincsen kétségünk afelől sem, hogy ha hasonló helyzet adódnék, mint amilyen tavaly Magyarországon volt, akkor a Szovjetunió megint csak rossz lenne és megint csak ugyanilyesmit csinálna. Nem volt még állam a történelemben, alighanem nem is lesz, amelyik gyilkosokat a gyilkolásról, rablókat a rablásról, hazugokat a hazudozásról szép beszédekkel le tudott volna szoktatni. Ez nemcsak egyes államokra, ez nemzetközi szervezetekre is áll. Utoljára középkori szenteknek sikerült a farkasokat prédikációval lebeszélniök arról, hogy megegyék őket. De azok még nem újtípusú, szovjet farkasok voltak.

Bizonyosan reméljük, hogy azok a nemzetek, amelyek most kiállnak mellettünk a világ színe előtt, nem fogják zokon venni, ha a hangunk kicsit zaklatottabb és felindultabb. A hazánkról van szó, és nekünk a seb még túlságosan friss, nekünk az emlék még túlságosan élő.

November 1-jén Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke üzenetben fordult Dag Hammarskjöldhöz, az ENSZ főtitkárához, és közölte, hogy újabb szovjet katonai alakulatok vonultak be Magyarországra, a magyar kormány felmondta a Varsói Szerződést, kinyilatkoztatta az ország semlegességét, és kérte az Egyesült Nemzetek Szövetségét: garantálja ezt a semlegességet.

November 2-án Nagy Imre újabb jegyzéket küldött az ENSZ-hez, Hammarskjöld főtitkárhoz. Ebben közölte, hogy a szovjet csapatok már Budapest felé tartanak, útközben birtokukba veszik a vasútvonalakat, vasútállomásokat. „Kérem excellenciádat, szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére és a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és magyar kormányt a tárgyalások megkezdésére.”

Mit tett erre az Egyesült Nemzetek Szövetsége? Kétségtelen, a Biztonsági Tanács azonnal összeült. Háromórás tárgyalás után a vitát péntekről szombatra halasztotta. Szombaton ismét összeült. Ezúttal ismét többórás vita folyt, és a magyar–szovjet katonai tárgyalások sikere reményében a vitát – hétfőre halasztották. Közben vasárnap az oroszok rátörtek az országra, és leverték a forradalmat.

Kovács Imre a Látóhatárban a november 3-i ENSZ-határozatról azt írja: „Az én megítélésem szerint a halasztó döntést a Szovjetunió jó alkalomnak tekintette a támadásra. A meggondolatlan határozat a magyar tragédia legvégzetesebb külpolitikai eleme.” Erről persze lehet vitatkozni; valószínű, hogy a szovjet a beavatkozást már jóval az ENSZ halogató döntése előtt elhatározta. De az vitathatatlan: az ENSZ „megtette a magáét”, hogy Hruscsovéknak mégcsak hascsikarásuk se legyen a beavatkozás éjszakáján.

Ezért kell megértenie a nagy nemzetközi szervezetnek, hogy a magyar nép a hála mellett, amiért a többi népek nem feledkeznek meg róla, miért keserű és csalódott is, amikor az ügyét a szószéken újra emlegetik. Az utólagos megbélyegzések már mindenesetre kevesebbet jelentenek: akkor lett volna jó segíteni, amikor még nem volt késő. Az nem megy a fejünkbe: miért lehetett Szuez ügyében összehívni a közgyűlést, és Magyarország ügyében miért csak a Biztonsági Tanácsot, ahol a Szovjetuniónak vétójoga van? Az nem megy a fejünkbe, hogy miért kell Angliának és Franciaországnak engedelmeskednie az ENSZ-döntéseknek, és miért fütyülhet rájuk a Szovjetunió? Továbbá az nem megy a fejünkbe: miért „kedvesebb” az ENSZ-nek Egyiptom és Dél-Korea, mint Magyarország?

Félreértés ne essék: nem akartuk és továbbra sem akarjuk, hogy Magyarország miatt kitörjön a harmadik világháború. Nem akartuk, hogy hidrogénbombákat dobjanak Budapestre, sőt Moszkvára sem. De azért valamit, valami egészen keveset tehettek is volna. Legalább egy rajzszöget a Horváth Imre székére, hogy ne üljön olyan kényelmesen, amikor a magyar nép nevében beleterpeszkedik.

Hazánk helyzete azonban sokkal súlyosabb, semhogy tréfálkozni volna kedvünk. Budapesten minden alapfokú szemináriumon azt tanítják, hogy a legeslegfőbb kérdés a hatalom kérdése. A hatalom Magyarországon az oroszok kezében van. Ha tehát az ENSZ ezen nem tud változtatni, akkor ebből kellene kiindulnia. És akkor nem egyszerűen erőshangú, de papíron maradó határozatok kellenek, hanem valami alapos, átgondolt munka, kompromisszumok, cserék, megállapodások, hogy a magyar nép akarata valamiképpen érvényesüljön, a terror megszűnjék.

Bibó István, ez a remekelméjű magyar tudós és bátor politikus, most a börtönből azt javasolja: adja fel a Nyugat – mondjuk – az izlandi vagy norvég támaszpontokat, cserébe a magyarországi szovjet támaszpontokért. Nem tudjuk, reális-e a javaslat. De legalább foglalkozni kellene vele. Fel kellene szólítani Jugoszláviát és Lengyelországot: közvetítsenek. Nehrut, hogy menjen el Moszkvába és beszéljen Hruscsovval. A leszerelési tárgyalások anyagába be kellene vonni konkrétan a magyar kérdést is. Fel kellene ajánlani Kína felvételét az ENSZ-be, abban az esetben, ha Magyarországról kimennek a szovjet csapatok. Lehet, hogy dilettánsok vagyunk a nemzetközi tárgyalások kérdéseiben, és ezek a javaslatok egytől-egyig rosszak. Gondoljanak ki a diplomaták ennél okosabb dolgokat. Mert amit eddig tettek és kigondoltak, az – nem elég.

Az embernek ökölbe szorul a keze, amikor olvassa a vita anyagát. Feláll a Szovjetunió delegátusa, azé az országé, amely tankjaival vérbe fojtotta a forradalmat, és tiltakozik, hogy bárki bele merjen avatkozni Magyarország belügyeibe. Vagy feláll egy Mód Péter nevű egyén, s bebizonyítja, hogy Magyarországon szabadság van, (nyilván, mert most nem ő ül börtönben, hanem Déry Tibor), hogy Magyarországon októberben és november elején ellenforradalom volt (egyébként ő volt a Külügyminisztériumban a Forradalmi Tanács elnöke, aki 1956. november 2-án az orosz imperialisták Magyarországról való azonnali kivonulásának javaslatát beterjesztette), hogy az ellenforradalmat az imperialisták szervezték (tehát ezek szerint akkor ő is az imperialisták szolgálatában állott). Ha nem volna tragédia, komédiának is beillenék.

Erős idegek kellenek ehhez a mai világhoz. És azért mégiscsak szégyellnénk magunkat, ha nem bizakodnánk. Nem az épülő-szépülő, kincstári optimizmusról van szó. Dehát ha szegény Mikes Kelemen tudott reménykedni Rodostóban, Kossuth Turinban és Vörösmarty otthon… Elvégre ki gondolta volna ma négy esztendeje, hogy a Sztálin-szoborból csak egy pár csizma marad Budapesten, és a nemzetközi béke rettenthetetlen harcosa, Molotov elvtárs mongóliai nagykövet lesz, s Rákosi meg Gerő társbérletben laknak majd valahol a nagy széles szovjet hazában, az Andics–Berei házaspárral?

Itt járt most Európában a Columbia Egyetem tudóscsoportja és elbeszélgetett sok magyar menekülttel. Azt kérdezte egy fiatal amerikai történész az egyiktől: „És mondja, a legcudarabb években, amikor egy nagygyűlésen az ütemes tapsok összidőtartama átlag harmincöt-negyven perc volt, Joszif Visszarionovics a magyarok atyja és egy adai szatócsfi népünk bölcs vezére volt – miben bíztak akkor tulajdonképpen?” A válasz úgy szólt: „Abban, hogy igazunk van.” A történész nem akarta elhinni: „Csak abban? Igazán csak abban?”

Pedig így volt. És most is így van.

Nem volt erőszak?^*

A Kádár-sajtó nem tud betelni az örömujjongással afelett, hogy a magyar írók aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben tiltakoznak a magyarországi események napirendre tűzése ellen az ENSZ-ben. Eddig szinte kizárólag szidták, gyanúsítgatták ezeket az írókat; most hirtelen elkezdik dicsérni őket. Az ellenforradalmárokból egyszerre jó hazafiak, az áruló írástudókból – Mesterházi szavával – legfeljebb „tévedők”, „tapasztalatlanok” és „politikai dilettánsok” lettek. Nem tudjuk, ki hogyan van vele, de nekünk nyomasztó érzés: a gyalázkodásaikat elég könnyű elviselni, a dicséreteik tűrhetetlenek.

Persze, öröm ide, ujjongás oda, az sehogy sem tetszik Kádáréknak, hogy a nyugati sajtó nem tulajdonít komoly jelentőséget az aláírásoknak. A Népszabadság párizsi tudósítója keseregve idézi a Le Monde-ot: „Tudjuk, mit érnek a keleti országokból érkező kollektív tiltakozások.” A baloldali France Observateur is megkapja a magáét, amiért azt merészelte írni, hogy a rendőrrezsim által produkált vallomások nem győznek meg senkit. „A legotrombább módszerhez (elég szokatlanul) a France Observateur nyúlt – sápítozik a pártlap. – Fakszimilében közölt egy hatsoros budapesti levélkét ezzel a magyar szöveggel: »A magyar írók zöme kényszerítő helyzetben írta alá az ENSZ-tárgyalás elleni nyilatkozatot.«”

Hát ez valóban otromba módszer: közölni egy fakszimilét s egyáltalán feltételezni, hogy Magyarországon bármi is kényszer hatására történik. Ez olyannyira felháborító és képtelen és annyira sértő a népi demokratikus rendre, a szocializmus építésének eme alapfokára, hogy maga Dobi István is szükségesnek tartotta, hogy visszautasítsa a rágalmat és megnyugtassa a világ közvéleményét. „Nem tudnak megbékülni (mármint a nyugatiak) az írók nyilatkozatával sem – mondta nagykőrösi beszédében az Elnöki Tanács elnöke. – Kezdettől fogva mondogatták, hogy erőszakkal vették rá az írókat a nyilatkozat aláírására. Erre csak azt mondhatom: én tudom, hogy nem volt erőszak.”

Vannak ugyan egyesek, akik a kákán is csomót keresnek, és ezek azt találják esetleg mondani, hogy a többi között a következő magyar írók és újságírók vannak börtönben: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Varga Domokos, Eörsi István, Gáli József, Obersovszky Gyula, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gimes Miklós – de ezt természetesen csak a legelvetemültebb rágalmazók nevezhetik erőszaknak, és Dobi István erre valóban nyugodtan mondhatja: ő tudja, hogy nem volt erőszak.

Vannak ugyan mások is, akik nem férnek a bőrükbe és azt merészelik felhánytorgatni, hogy Gáli és Obersovszky halálos ítéletét csak az utolsó pillanatban sikerült a nyugati tiltakozások hatására életfogytiglanra, illetve tizenöt évre átváltoztatni; továbbá Eörsi István börtönbüntetését éppen most emelték fel öt évről nyolc évre; továbbá Fekete Gyulát, Molnár Zoltánt, Varga Domokost és Tóbiás Áront most ítélték el 1-től 3 évig terjedő börtönre; továbbá a Déry-ügy tárgyalását, ahol a legsúlyosabb ítéleteket tervezték, csak az angliai és franciaországi tiltakozás-hullámtól beijedve halasztották el. De mindezt aligha lehet a magyar írók elleni erőszaknak és megfélemlítésnek nevezni.

Ennek ellenére akadnak megint mások, imperialista bértollnokok, a dollár megvásárolt zsoldosai, a finánctőke prostituáltjai, akik tudni vélik, hogy a letartóztatott írókon kívül jóformán egyetlen olyan jelentős magyar író sincsen, akit a politikai rendőrség be ne idézett volna az elmúlt hónapok során. Egyesek kihallgatása csak egy-két órán át, másoké öt-hat órán át tartott. A kérdések az illető „ellenforradalmi” szereplésére, és arra vonatkoztak, hogy írótársaik ellen terhelő adatokat csikarjanak ki belőlük. De ezek a vallatások aligha nevezhetők többnek, mint egyszerű elvtársi beszélgetéseknek és a kommunista segítőkészség nagyszerű megnyilvánulásainak, a hibáktól való megszabadulás útján. Aki pedig mégis arra gondolna, hogy az erőszak egyik formájának tartsa őket, az az ellenség uszályába került, és legjobb, ha a tényekkel mit sem törődve, inkább Dobi Istvánra hallgat.

És vannak végül, akik figyelmes és tisztelettudó olvasói a Népszabadságnak, s ott nagy megnyugvással láthatták, hogy a magyar írók „végre a helyes úton indultak el”, s a tiltakozás aláírása „jelentős lépés volt előre”. De ugyanebben a cikkben más dolgok is olvashatók voltak. „Aki úgy véli – írta a Népszabadság –, hogy ez a politikai nyilatkozat egyben ideológiai fordulat is az említett írók gondolkozásában, az ugyancsak téved. Elhatároló lépésről van szó, az ellenforradalomtól elhatároló lépésről, s ezért igen nagy a jelentősége. De ideológiailag, világnézetileg ez még csak az első lépés és nem több… Láthattuk, milyen nehezen szánták rá magukat az írók erre a lépésre (!!), mint kellett kényszeríteni, igenis kényszeríteni (a Népszabadság kiemelése) – tisztelt Szabad Európa – nem az ÁVH-nak, hanem a magyar közvéleménynek őket arra, hogy kilépjenek elzárkózásukból és hallgatásukból.”

Így persze már sokkal érthetőbb a helyzet. Ezek szerint ugyan Dobi István tévedett, amikor azt mondta, hogy nem volt semmiféle kényszer, valamiféle mégis volt, csak nem olyan, amilyenre a Szabad Európa sajtóférgei, a kapitalista hírterjesztés ügynököcskéi, a Le Monde és a France Observateur elvetemült lélekkufárai gondoltak. A magyar írókat nem Déry Tiborék fogvatartása befolyásolta, dehogyis – hanem a csepeli munkások, akik odamentek hozzájuk és azt mondták nekik: „Vegyétek végre tudomásul, hogy ez a rendszer a mi rendszerünk, élünk-halunk érte – igaz ugyan, hogy egy kicsit fegyverrel harcoltunk ellene, igaz ugyan, hogy hetekig sztrájkoltunk ellene, igaz ugyan, hogy sortűzzel kényszerítettek vissza minket a gépek mellé, de ez csak múló félreértés volt, ma már látjuk, hogy Kádár Jánosnál és dr. Münnich Ferencnél igazabb magyar ember nincsen, jaj de jó, hogy a nyakunkra hívták az oroszokat, ideje, hogy ti, magyar írók is velünk együtt örvendezzetek.” Továbbá: nem a politikai rendőrség kihallgatásai voltak hatással az írókra, hanem a csongrádi és nyírségi parasztok százezrei, akik nap-nap után bezörgettek az ablakaikon, mondván: „Óh, ti néptől elszakadt komisz gyerekek, hát nem látjátok, hogy mi, egyénileg és szövetkezetileg dolgozó parasztok világéletünkben erről a rendszerről, a szovjet megszállásról, terményeink záhonyi kiszállításáról és a kolhozok mintájára alakított téeszcsékről álmodoztunk, és ha novemberben sokezer kocsi lisztet, tojást, baromfit küldtünk is ingyen a sztrájkolóknak, az csak azért volt, hogy az ellenállás mielőbbi befejezésére buzdítsuk őket.” És így jöttek sorra az írókhoz – nem a rendőrségi idézések, a megélhetési gondok, a zsarolások, nem, nem, hanem a különböző delegációk: a közgazdászok, akik hálásak a pártnak, hogy újra Friss István útmutatásai szerint virágoztathatják fel az országot; az ügyvédek, akiknek végre sikerült elérni, hogy Nezvál Ferenc személyében egy suszter lett az elnökük; az orvosok, akik Gegesi-Kisstől tanulhatnak újra, ha nem is diagnosztikát, de párthűséget; a pedagógusok, akiknek Szigeti József tart előadásokat szerénységről és gerincességről; az egyetemisták, akiknek Marosán magyarázza: mi a hazaszeretet és a nemzeti függetlenség – szóval az egész ország közvéleménye jött, áradt és korholta, kényszerítette az aláírásra az írókat, csak a terrorlegények, az ügyészek és a vérbírák nem csináltak semmit; nézték, nézték ezt az egészet, jóságos, megértő tekintetükkel, egy szál liliommal a balkezükben.

Akinek pedig mindez még nem volna elég, az olvassa el l’Humanitét és végleg megnyugodhat: mert megtudhatja onnan, hogy az Irodalmi Újság 1956. november 2-i forradalmi számának tizenhat szerzőjéből tizenketten a legteljesebb személyi szabadságot élvezve aláírták a tiltakozó nyilatkozatot. Amellett, hogy rendkívül szórakoztató, amint a l’Humanité az Irodalmi Újságra hivatkozik, arra a lapra, amelyet Budapesten betiltottak, úgy mellékesen kíváncsiak voltunk, ki az a négy, aki nem írta alá a tiltakozást, s a következő nevekre találtunk:

1. Nem írta alá Déry Tibor, aki a legteljesebb személyi szabadság honában, éppen börtönben van.

2. Nem írta alá Pálóczi-Horváth György, akinek már olyan sok volt a magyarországi szabadság, hogy inkább külföldre menekült.

3. Nem írta alá a Magyar Írók Szövetsége (úgy látszik, „őt” is írónak nézték a francia elvtársak); a Szövetséget ugyanis a legteljesebb irodalmi szabadságban véletlenül szintén betiltották.

4. Végül pedig, aki a forradalmi számban szerepelt és most nem írta alá a nyilatkozatot, nem más, mint – Petőfi Sándor…

Bukfenc mindent tud^*  **

1955 decemberében, éppen Mikulás napján, a Magyar Dolgozók Pártja összehívta budapesti nagyaktíváját a Magdolna utcai Vasas Székházban. Ugyanabban a teremben, amelyben néhány évvel azelőtt Rajk Lászlót és bűntársait ítélték halálra, ezúttal a magyar írók voltak napirenden. Kétezer felbőszült és jól fizetett pártfunkcionárius előtt Kovács István, a nagybudapesti titkár leplezte le a bűnös és kártékony jobboldali elhajlókat, akik a néptől és a párttól elszakadva a burzsoázia uszályába kerültek. (Nota bene: a Magdolna utcában mozdulni sem lehetett az összezsúfolt autóktól, a magyar proletáriátus képviselői ZISZ-eken, Chevroleteken, legrosszabb esetben Pobedákon jöttek, csak a burzsoá befolyást képviselő jobboldali írók bandukoltak oda gyalog.)

A teremben Little Rock-ot megszégyenítő lincshangulat uralkodott, azzal a különbséggel, hogy az Elnök ott nem az emberüldözés ellen foglalt állást; az Elnök ugyanis nem volt más, mint „a szeretett és bölcs vezér”: Rákosi Mátyás. Ott ült a díszemelvény közepén, kövéren és fénylő arccal, s úgy élvezte az írókra szórt szidalmakat, mintha hájjal kenegették volna.

Kovács István összehordott minden bölcsességet, ami Sztálin és Zsdanov műveiben, valamint a Bolsevik Párt határozatgyűjteményeiben fellelhető volt, aztán kissé megköszörülte a torkát és a hangját is felemelte: „Az író elvtársak – mondotta – azt hiszik, hogy az irodalomhoz ők értenek a legjobban. Kétségtelen, hogy nekik ez a hivatásuk, így tehát érteniök kell hozzá. De van valaki, valaki, »aki« a vasesztergályozáshoz jobban ért, mint az esztergályosok, a házépítéshez jobban ért, mint a mérnökök és az irodalomhoz jobban ért, mint az írók. Ezt a »valakit« úgy hívják: a párt.”

Kétezer felbőszült és jól fizetett pártfunkcionárius „egy emberként” emelkedett fel a helyéről. A hatalmas termet betöltötte az ütemes kiáltás:

– Éljen a párt! Éljen a párt!

Kovács István egy kis szünetet tartott, hogy a kétezer párthű leány és legény kellőképpen rekedtre ordíthassa magát.

Azóta történt egy és más Magyarországon. Rákosi Mátyás eltűnt a Nagy Süllyesztőben, olyannyira, hogy a végén még díszsírhely sem jut majd neki a Kreml falában. Kovács István is beszállt október végén egy szovjet tankba, s azóta, mintha elvágták volna: semmi hír felőle a világon. Az írók egy része börtönben, más részük otthon „nem leli honját a hazában”, megint mások külföldön bujdokolnak. Egyszóval: sok minden megváltozott azóta, csak egy valami nem változott meg. Mégpedig az, hogy az irodalomhoz – éppúgy, mint minden egyébhez – továbbra is a párt ért a legjobban. A párt inkarnációit ezúttal nem Kovács Istvánnak vagy Andics Erzsébetnek hívják – a cégtábla más, de a cég a régi.

Akinek kétsége van afelől, avagy tán aggódnék amiatt, hogy a magyar nép nagy pártja elvesztette vezető, irányító, élenjáró és útmutató szerepét az irodalomban, azt a hazai sajtó olvasása teljességgel megnyugtatja. Mert olyan íródresszírozás, kioktatás és élenjárás folyik újfent, ami már-már Joszif Visszarionovics és Joszif Révai virágkorára emlékeztet. Miután a legmakacsabb írókat egy évtől életfogytig terjedően lecsukták, s egy részüket több mint féléve nyilvános vádemelés, tárgyalás és ítélet nélkül tartják fogva (szocialista törvényesség, óh!), a szabadlábon lévők ellen a legvadabb szocialista-realista kritikai nevelőmunka kezdődött el, amelynek komiszságát csak ostobasága múlja felül. A prímhegedű ezúttal Kállai Gyula kezében van, akit még maga Non György emelt az új típusú kultúra olyan magaslataira, hogy Magyarország művelődésügyi minisztere lehessen belőle. Ez a szellemi törpebirtokos, aki nemrégiben a legnagyobb élő magyar művészt, Kodály Zoltánt „leckéztette meg”, most – miután hozzájárult, hogy Kodály 75. születésnapját ennek ellenére meg szabad ünnepelni – Németh Lászlóra vetette rá magát. „Nekünk az a véleményünk (feltehetően neki és a pártnak), hogy Németh Lászlót éppen most kell bírálni, amikor pozitív irányban kezd fejlődni – írja a gyufaláng lelkű ideológus a Népszabadságban. – …Véleményünk szerint a kritika a legjobbkor jön Németh Lászlónak most, amikor már sokkal tisztábban lát bizonyos kérdésekben, mint régen látott. A kritikának meg kell mutatnia, hogy Német László nézetei ugyan már nem azonosak a második világháború alatti nézeteivel, gondolkodásában azonban még ma is megtalálhatók a régi helytelen nézeteinek a maradványai. Ha pedig ezekre rámutatunk, akkor nagyon komoly segítséget nyújtunk neki; elősegítjük, hogy minél előbb megszabaduljon tőlük.”

Az nem derül ki a cikkből, hogy Németh Lászlónak milyen nézetektől kell megszabadulnia. De hisz ez nem is olyan fontos. A fontos az, hogy most, amidőn „a legjobbkor jön neki”, a sziklaszilárd és pártos kritika erejével megszabadítsák egytől-mástól. És a fontos az – miként Kállai Gyula a továbbiakban megjegyzi –, hogy „az ilyen kritika nem a párt sújtó öklét, hanem segítő kezét jelenti”. Még ezer szerencse! Mert ugyebár ki hivatottabb, ki méltóbb, ki felhatalmazottabb arra, hogy akár öklével sújtson, akár kezével segítsen, börtönbe zárjon, vagy nézeteitől „megszabadítson” magyar írókat, mint Kállai Gyula, illetve rajta keresztül az irodalom legfőbb értője – a párt.

Nem tudja elkerülni a sorsát Veres Péter sem. Őneki ugyan egy fokkal lejjebb kell adnia: az ő esetében a pártot nem a művelődésügyi miniszter, hanem csak Mesterházi Lajos képviseli. Péter bácsi új regénye, a „János és Julcsa” megjelenése alkalmából részesül alapfokú szemináriumban a Népszabadság hasábjain. Miután megtudjuk, hogy „egészében ez az írás olyan világnézeti vallomás, amely bizonyos vonatkozásban több, mint amit eddig Veres Péter adott” és „az a paraszt szemlélet, amelyet képvisel, nyílt szembeszállás mindenfajta ún. narodnyik babonával; osztályharcos, szocialista paraszt szemlélet” – Mesterházi Lajos (a párt) segítő keze a magasba emelkedik olyannyira, hogy már-már egy sújtó ökölhöz kezd hasonlítani: „Szinte fejbeveri az embert a könyv végén egy olyan világnézeti fattyúhajtás – írja –, amelyről kiált a keresettség, az erőltetett aktualizálás. Abban a felszabadult pillanatban, amikor a megmenekült és hazatért hős családját boldogan megöleli és nincs többé szolgaság, nincs nyomor és törvényenkívüliség – az író egyszer csak meghökkentő módon arról kezd elmélkedni, hogy igen ám, de másnak meg most kezdődik ugyanez, és az osztályharcban a nemzet megy veszendőbe. Doberdónál az urak, most a proletárok irtják, vagy éppenséggel a kommunisták… Érdemes ezt cáfolni egyáltalában?… (Azt hisszük: nem érdemes. A szerk.) Mi ez az álszent siratóasszonykodás egy üres koporsó felett? Mi ez a nevetséges öncáfolás és öncsonkítás? Legelső írásai óta szocialista forradalmárnak vallja magát. Csalódott a forradalomban? Lehet. Követtünk el hibákat, súlyosakat. De hát ilyen kevés a Veres Péter hite, hogy néhány év hibái felejtetik vele az egész fordulat alapvető tisztaságát, történelmi jelentőségét, perspektíváját? Nem hiszem. Komoly vallomás ez a könyv, tanúságtétel kommunista barátai mellett. Szégyelli talán, hogy kimondta?… Veres Pétert senki nem vádolja opportunizmussal, ha kiáll a hite, a régi barátsága és meggyőződése mellett. Abban viszont van opportunizmus, ha az ember – elvei ellenére – fenn akarja tartani az ellenzékiség látszatát!… Ne látná, hogy ilyen történelmi pillanatunk, mint ez a mostani, még soha nem volt, amelyet a mi vérünkkel is kivívott szovjet hatalom segítségével érhettünk meg? Ez a néhány mondat nem Veres Péter, hanem a polgárság, a megvetett nyárspolgárság hatása Veres Péterre… Neki éppen attól kellene szabadulnia – hogy élete zenitjén a legtöbbet adhassa a jövőnek –, ami idegent aggattak rá.”

Egyszóval Veres Pétert is meg kell szabadítani egytől-mástól. Mert valóban, micsoda elvetemült feltételezés Rajk, Szőnyi, Szalai, Pálffy, Sólyom, Ries gyilkosairól, a recski haláltábor urairól, a kuláklisták felállítóiról, a kitelepítőkről, a begyűjtőkről, a sztahanovista hajszák szervezőiről, akik elől alig egy esztendeje negyedmillió magyar menekült külföldre, hogy – irtják a nemzetet! Micsoda vakság nem meglátni, hogy üres a koporsó – csak pár ezer pesti, óvári, pentelei fiatal és a nemzeti szabadság fekszik benne. Micsoda süketség nem megérteni a történelmi pillanat nagyszerűségét: amint a fővárost szétlövik, a függetlenséget letiporják a segítségül siető szovjet hatalom tankjai. Péter bácsi, opportunizmus ez, a csepeli, a balmazújvárosi nyárspolgárok félreérthetetlen hatása. Még jó, hogy van egy Mesterházi Lajos, aki megszabadítja mindettől, aki megtanítja majd becsületre, gerincességre, hitre, magyarságra, szocializmusra.

Természetesen a párt nagy és hatalmas, minden két régi, elhasznált káder helyébe egy új lép, így aztán nemcsak Kállai Gyula és Mesterházi Lajos, hanem Kis Tamás is itt van teljes „marxista–leninista” vértezetben, hogy a magyar irodalmat felvirágoztassa. Ez az egészen Kis Tamás (van-e, ki e nevet nem ismeri?) az Élet és Irodalom oldallepedőjén egyszerre hat magyar írót terít le. (Telik az erejéből, deli fickó, még egyszer sem gyakorolt önkritikát.) A Kortárs című új irodalmi folyóiratot ismertetve, most egyebek között ezeket írja: „A Fórum-rovat legnagyobb érdeklődést kiváltó darabja nyilván hat író (Benjámin László, Erdei Sándor, Kónya Lajos, Örkény István, Sipos Gyula, Tamási Lajos) levele a Kortárs szerkesztőségéhez. A levél elolvasása után azonban az érdeklődést némi csalódottság váltja fel. Ne legyen félreértés: irtózunk minden mellverdesés és megalázkodás látványától (a többesszám itt is, mint az eddigiekben, nyilvánvalóan a pártot jelenti), de nem tagadhatjuk azt az érzésünket, hogy a levél írói kicsit könnyedén fogták fel a purgatóriumot, s meg nem történtként siklanak el olyan tények fölött, amelyek, sajnos, megtörténtek és így lenne róluk mondanivaló. A szerkesztőségnek a hat író leveléhez fűzött megjegyzésével egyetértésben mi is csak azt mondhatjuk: reméljük, alkotásaikban bátrabban fognak szembenézni önmagukkal és a valósággal, mint ebben a levélben. A kommunista voltukra való hivatkozásnak is csak akkor lesz hitele.”

Itt tehát a következőkről van szó: Kis Tamás némileg csalódott Benjáminban, Erdeiben, Kónyában, Örkényben, Siposban és Tamásiban. Nem kívánja ugyan tőlük, hogy a mellüket verjék és megalázkodjanak (mégis csak nagy szív szorult ebbe a Kis Tamásba), de az már mégsem járja, hogy ilyen könnyedén fogják fel a purgatóriumot. (A purgatórium tudvalevően a mennyország „előszobája”, aki ezen átjut – feltéve, hogy nem fogja fel könnyedén –, az bekerül a Kádár-féle íróparadicsomba, egyenesen Gergely Sándor és Balázs Anna mellé.) Ahhoz tehát, hogy a Kis Tamás csalódását eloszlassák, édeskevés, hogy ez a hat író mindazok után, ami történt, továbbra is kommunistának vallja magát: Kis Tamás (a párt) megköveteli, hogy bátrabban nézzenek szembe önmagukkal és a valósággal. Addig egyszerűen – nincs hitelük.

Ami sok, az sok. Mert a kérdés itt nem az, hogy valakinek mindenben, vagy akár alapvető kérdésekben is egyet kell értenie a kommunista Benjáminnal, a szocialista Veressel, vagy a harmadik utasnak tartott Németh Lászlóval. A kérdés itt az: hogy jönnek hozzá ezek a kállaigyulák, ezek a mesterházilajosok és kistamások, hogy a magyar irodalom legjobbjait állandóan felszabadítsák és megszabadítsák, kitanítsák és megrendszabályozzák?! Hát valóban elhinnék magukról, hogy akinek az oroszok hivatalt adnak, annak észt is adnak hozzá? Valóban ennyi gőggel járna az agyvérszegénység? Akad köztük komolyan egy is, aki elhiszi, hogy a magyar írók az ő paradicsomukba kívánkoznak?

József Attila egy kötete elé azt a népi jelmondatot tűzte: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” És nem purgatóriumba és nem paradicsomba! Az viszont igaz, hogy ezt a poklot is leginkább a párt biztosítja az íróknak. Mert ehhez is a párt ért a legjobban. De ehhez aztán tényleg!

Percemberkék dáridója^*

Mióta megeshetett az a szégyen, hogy József Attiláról saját hazájában, Budapest kellős közepén Marosán György tarthatott „emlékbeszédet”, azóta írni-olvasni tudó magyar ember már semmin sem csodálkozhat. Legfeljebb még inkább elkeseredhet.

A Marosán-beszéd egyébként nem egyszerűen halottgyalázás volt: egy új irodalmi „vonal” meghirdetése is egyben, s aki csak egy kicsit is ismeri a „szocialista művészetirányítás” mechanizmusát, az percig sem kételkedhet abban, hogy a Marosán-féle „eszmék” megtévesztő primitívségük ellenére sem saját egyéni kútfejéből származnak, hanem a Politikai Bizottság, s ezen is túlmenően, a moszkvai Agitprop új irányelveit tükrözik. Az „új” jelzőt természetesen itt csak megkülönböztető értelemben használjuk, hiszen az új vonalra éppen az a legjellemzőbb, hogy teljes visszatérést jelent a régi vonalhoz, a Zsdanov–Révai-féle parancsuralmi irodalompolitikához, s éppen annyiban új, hogy könyörtelenül véget vet minden olyan liberális, vagy olvadási jelenségnek, amely a forradalom után – éppen az erőviszonyok és különféle taktikai meggondolások következtében – egy ideig még a magyar helyzet nem egy nyugati szemlélőjét is meglepte. November 4-e után Kádárék irodalompolitikájának a lényege körülbelül ez volt: „Most, amikor az egész ország megvet és gyűlöl minket, most, amikor a hatalom megszilárdítása a központi feladatunk, ostobaság volna arról vitatkozgatnunk, hogy egy nyugati vígjátékot bemutassanak-e, vagy egy apolitikus verset közöljenek-e a színházak vagy a folyóiratok. Az élet minden jele, már csak azáltal is, hogy mozgást mutat, ebben a helyzetben nekünk használ. Aki nincs ellenünk, velünk van.”

Az erőszakszervek megerősödése, az önkényen alapuló „konszolidálás” nyomán, valamint nem utolsósorban a szputnyikok bűvöletében a bolsevik agyműködés most nagyjában a következő: „Erősek és hatalmasak vagyunk. A türelmünk fogytán van. Elegünk van az apolitikus mellébeszélésből, a kispolgári ingadozásból, az engedményekből, a liberalizmusból. Most már mindenki eldöntheti, hová akar állni. Aki nincs velünk, ellenünk van.”

Lukács György és akik nem kellenek neki…^*

Amikor Lukács György hazatérhetett a romániai deportációból Budapestre, a szellem szabadságának híveiben az öröm és az aggodalom érzései keveredtek. Azok is, akik sok mindenben, vagy egyáltalán nem értettek egyet Lukács nézeteivel, örültek a puszta ténynek, hogy az idős tudós mégsem hazájától távol, idegen szuronyok szigorú őrizete alatt tengeti életét, s legalább magyar földön, a saját lakásában élhet, dolgozhat. De minthogy Lukácsot a Nagy Imre csoporttal együtt hurcolták el, s minthogy e csoport tagjai közül – a nőket és a gyerekeket is beleértve – ő volt az egyetlen, akit hazaengedtek, joggal ébredt a gondolkodó emberekben az az aggodalom, vajon ezt a kivételezést csupán európai tekintélyének köszönhette-e, s nem kellett-e érte megalkudnia a magyarországi sztálinistákkal?

Az azóta bekövetkezett események éppoly kevéssé igazolták az örömöt, mint az aggodalmat. Kiderült, hogy a hazatérés ténye egyáltalán nem biztosítja Lukács számára az alkotó munka lehetőségeit, a nyugodt légkört. És – ezzel szoros összefüggésben – kiderült az is, hogy a marxista esztétika Galileije mindeddig nem volt hajlandó tudományos működése legértékesebb eredményeinek s politikai pályafutása legbátrabb tettének megtagadására.

Az angyal szárnya^*

Sem túlzásnak, sem fennhéjázásnak nem veheti senki, hogy Tamási Áron legutóbbi cikkében leírja ezt a mondatot: „A felelősség súlya feloldja a szerénységet és tudomásul veszem, hogy bent az országban és a határokon kívül számosan vannak, akik hisznek szavamnak.” Ez így igaz. Arra, mit Tamási Áron mond, sokan figyelnek odahaza is, külországban is.

A Szellemi tisztesség című cikk, amely az Élet és Irodalomban jelent meg, egy esztendővel a tragikus forradalom és a szovjet intervenció után, hitvallása az írónak arról, hogyan látja a tegnapot, a holnapot és a mát, hogyan látja a maga tevékenységét és hivatását. A hitvallás természetszerűleg csonka: a mai Magyarországon, egy hivatalos sajtótermék hasábjain, politikai cikkben sok mindent nem lehet elmondani.

Megragadó állásfoglalás ez az cikk az írói foglalkozás lényege: a szellemi tisztesség és a művészi kifejezésért való küzdelem mellett. Állásfoglalás ez a cikk, az Isten-hívő író állásfoglalása, a maga hite s ugyanakkor a szellem szabadsága mellett. S inkább első-, mint utolsósorban állásfoglalás ez a cikk a demokratikus szocializmus mellett: „Nem lehetek tehát papagáj, aki a vásárban kinek-kinek kihúzom a szerencséjét; csak egyedül a nép fia lehetek, aki a szegénység örökével és az igazság szavával a szocializmus eszméjét vallom, ápolom és segítem szétömleni a világon. Ebben a szélben, mely a kor barlangjából kiszabadult, a kapitalizmus levelei le fognak hullni, és a világon megtelepül egy olyan népuralom, amelynek intézményei a szocializmus elvei szerint épülnek, az építés eszközei pedig demokratikusak lesznek. Ennek érdekében a gyarmati népek igazságos harcot vívnak, a néptömegek békevágya az emberiség üdvét menti, és a tudósok munkája szárnyat ad az emberi akaratnak, mely meg akarja ismerni a világot.”

Tamási ezután a budapesti kormány felé fordulva, a jelenlegi helyzetről, a forradalom napjairól s a maga szerepéről szól: „S egymás között itthon, a fájdalom és a reménység meghitt óráiban, bizonyára elmondhatjuk, hogy közös dolgaink rendezésére nagyobb bizalom és több őszinte szó kívánatos. Ha a kormányzat előtt, álmomban és fehér angyal gyanánt, egyszer megjelenhetnék, azt mondanám neki, hogy a tehetséges elme és az igaz szó akkor is hasznos, ha kritikai megjegyzéseket is tartalmaz. Az irodalom ügyében különösen így van. Így van azért, mert az irodalompolitika, ha közben művek nem születnek, lassan üressé válik. Műveket pedig csak tehetséges írók tudnak létrehozni, de békétlen légkörben vagy zaklatottságban azok sem. Persze, azt mondják, hogy folt van az angyal szárnyán. S ez így is van. Ami nem csoda, mert három zivataros évtizeden keresztül még az angyal szárnya is kap néha foltot, nemcsak szellemi tusáiban és tusakodásaiban az író. Az író sorsa minden korban és mindenütt nehéz. S különösen nehéz a magyar íróé, mert nálunk örökség, hogy politikai gondokat is hordozzon az író… Most nem mondhatok egyebet, ennek a búcsúzó évnek a végén, hogy tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között józanságra törekedve, de előttem is kétségtelen, hogy nem mindenben jól.”

Hogyan fogadták a kádárista körök Tamási Áron írását? Inkább fanyalogva, mint elégedetten. Ami benne kritika, s arról szól, hogy több őszinte szó, több bírálati lehetőség s a tehetséges írók körül a békétlen légkör és a zaklatottság megszüntetése szükséges – az nekik nem tetszik, az nekik sok. S ami benne önkritika, az angyal szárnyának foltjairól s az író szerepéről 1956 őszén, az nekik túlságosan kevés. Dobi István, a népköztársaság elnöke, újévi nyilatkozatában ennek kapcsán Tamási egész írói tevékenységét lefitymálja: „Tamási nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy ha vannak is társadalmi válaszfalak, azok nem öröktől valók és örökké lévők, hogy lehet és kell harcolni e válaszfalak ledöntéséért, a kiegyenlített emberi, társadalmi életért.” Hasonló, fölényes hangon oktatja ki Tamásit a Magyar Nemzet egy ismeretlen nevű kritikusa is: „Tamási Áron azt is kimondja, amit már régen kimondhatott volna.”

A kormányzat jobb sorsra érdemes uszályhordozója, a szegény, szánalomra méltó Bölöni György hosszú vezércikket szentel Tamási írásának. Ha van is néhány konvencionális dicsérő szava az íróról, egészében véve sokkal inkább megrovó, mintsem elégedett. „Gyönyörű gondolat – írja egyebek között – a gyarmati népek felszabadítása és szabadsága, és gyönyörű gondolat a békesség az egész világnak. De itt vagyunk a mi reális életünkkel, gondjainkkal, gazdasági, művelődési és lelki problémáinkkal, amiket a misztikus nép angyalai köréből le kell hoznunk a földre, és csak ezek megoldásával, a magunk népe sorsának jobbra fordulásával és szociális rendjének felépítésével tudjuk a többi népek haladó sorsát elősegíteni és megteremteni.” Az persze az elaggott irodalompolitikusnak, úgy látszik, eszébe sem jut, hogy ami a gyarmati népek felszabadulásáról kimondatott, az nemcsak Afrikára és Ázsiára, nemcsak a „többi népekre”, hanem Európára is, a magunk népének sorsára is vonatkoztatható?

Bölöni elvtárs nem finomkodik: ha Tamási általánosságban szól arról, hogy „folt volt az angyal szárnyán”, akkor ő nem hagyja az embereket kétségben afelől, mire kell érteniök ezt a megállapítást: „Tudjuk – írja –, hogy az ellenforradalmi események után a magyar írók szövetségében az ő (Tamási Áron) nevéhez fűződik a sokat emlegetett Gond és hitvallás. Ez a nyilatkozatféle egyik kései kifejezése volt annak a szellemnek, amely az októberi események után a magyar írókat még mindig szembeállította a születésben lévő szocialista renddel, az újra megalakult párttal és az ország dolgát ma is intéző kormánnyal, mely az elbódult értelmiségiek és az utca huligánjai ellen a szovjet fegyverekhez fordult. Ma már tudott dolog, hogy ez a Gond és hitvallás nem Tamási Áron személyes nyilatkozata, ezt az írást többen átnézték, javították, újrafogalmazták, s így lett az írók kiáltványa az ország felé, mely várta, hogy azok, akik a dolgokat idáig juttatták és a veszedelmet elsősorban előidézték, megszólaljanak. Tamási Áron önvallomásos lírai cikke bevallja, hogy ezzel »folt esett az angyal szárnyán«, és az, amit akkor szenvedélyek között józanságra törekedve nyíltan tett, ma már előtte is kétségtelen, nem mindenben volt jó cselekedet.”

Vajon valóban így volna-e? Vajon „a folt az angyal szárnyán” valóban a Gond és hitvallást jelentené-e? Sem elhinni, sem elfogadni nem tudjuk. Mi volt ennek az immár történelmivé vált dokumentumnak, amelyet a Magyar Írók Szövetsége 1956 decemberében a saját nyilatkozatává, tegyük hozzá: utolsó nyilatkozatává emelt, a leglényege? „Keserves szívvel kell megmondanunk – kiáltotta akkor Tamási Áron és vele együtt a magyar írók, s aligha túlzás: íróival együtt az egész magyar nemzet –, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia azt a tiprást, amelyben Petőfi elveszett.” Ez volna hát „a folt az angyal szárnyán” – a szovjet hatalom fegyveres beavatkozásának mértéktartó és mégis profetikus erejű elítélése? Nem akarjuk, nem tudjuk elhinni. „Hitünkben és népünk ismeretében – mondja tovább a nyilatkozat – mindenkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, melyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, azaz a maga magyar testére szabni és nemzeti hagyományainak szellemével megtölteni.” Talán csak nem ez a „folt az angyal szárnyán” – a kiállás a magyar viszonyoknak megfelelő szocializmus és demokrácia mellett?! „Nemzeti függetlenség nélkül kedveszegett a munkás és a paraszt – hirdeti a Gond és hitvallás –, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk, s éppen a szociális haladás érdekében a nemzet függetlenségét; s a népi önkormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat.” Ez volna hát a „folt”, avagy az ünnepélyes fogadalom: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni s védeni fogjuk a magyarság szellemét.”

Nagyon valószínű, hogy Bölöniék szemében mindez: nemzeti függetlenség, demokrácia és társadalmi szocializmus, hűség a forradalom zászlajához – valóban „folt”-nak számít. De azoknak, akik ma szabadon szólhatnak, kötelességük kimondani: soha Petőfi kora óta az angyal szárnya makulátlanabb nem volt, mint azokban a napokban és hetekben, amikor az ármány fegyvereivel szembenézve a Gond és hitvallás megfogalmaztatott. Azok közül, akik ezt a nyilatkozatot a magukénak vallották, ma a kormányzat börtöneiben senyved Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Varga Domokos, Eörsi István, Gáli József, Molnár Zoltán és még sokan mások, neves vagy névtelen munkások, értelmiségiek és parasztok. Éppen ezért, teljesen igazat adva Tamási Áronnak abban, hogy évek és évtizedek zivataraiban még az angyal szárnya is kap néha foltot, ma még sokkalta aktuálisabb és elengedhetetlenebb annak a kormányzatnak a „szárnyát” megvizsgálni, amely előtt az angyal megjelenik.

Annál kevésbé lehet hallgatni erről, mert a kádáristák komisz kísérletet tesznek arra, hogy Tamási Áron szavait más írókkal szemben felhasználják. „Ezekhez az erkölcsi tisztességből jövő szavakhoz – írja Bölöni György – én nem is tennék hozzá semmit. Hozzátennivalója inkább azoknak volna, akik helyett most ő egyedül ismeri be és vallja, hogy folt esett az angyal szárnyán. Folt esett bizony a többi angyal szárnyán is, akik akkoriban Tamásival együtt repdestek, és kétségtelen, hogy ők, a többi angyalok is, egyazon tettükkel nem mindenben jól cselekedtek.” Az irodalompolitika rőfösei javíthatatlanoknak tűnnek: belőlük az emberi szó gúnyt vált ki, nekik az írói önvizsgálat „beismerésnek” számít, s egy író szavait azonnal revolverként szögezik a többiek homlokához is: rajta, mi lesz, hol késik a ti „önkritikátok”.

Pedig, hogy valójában miként vélekednek Tamásiról, a népi írókról, s alighanem mindenkiről, aki nem fúj egy követ velük, a továbbiakból az is kiderül. Bölöni felrója Tamási Áronnak, hogy csak úgy általában a néppel tart és nem mondja ki kereken, hogy velük, azaz Bölöniékkel, akik a „proletárdiktatúrát gyakorolják”, akik „nyilvánvalóan a szovjet csapatok önzetlen segítségének köszönhetik és köszönik is mai szabad hazánkat.” „Az ilyen kevéssé pragmatikus fogalmazás politikai és eszmei síkon nem Tamási Áron különössége – fűzi hozzá Bölöni. – Gólyalábon járók azok a megállapítások is, melyek az úgynevezett népi írók oldaláról hangzottak el, vagy kelnek életre újabban is. De náluk, ne sértődjenek meg ezek az írók, inkább tegyenek ellene: mondanivalóikban visszaüt, fogalmazásaikból visszacseng valami olyas, ami a letűnt fasizmus gondolatainak lenne halvány kísértete.”

Íme hát, ide lyukad ki a válasz arra a cikkre, amely a szellemi tisztesség nevében a békétlen légkör, a zaklatottság megszüntetését kéri, arra a cikkre, amely egyértelműen a szocializmus és a demokrácia mellett foglal állást, arra a cikkre, amely azt mondja, hogy „az angyal szárnya is kap néha foltot”. A fasizmus nyílt vádja az ország legjobb íróival szemben, régmúlt dolgok rosszindulatú és zsaroló felemlegetése, burkolt, sőt nem is olyan burkolt fenyegetőzés: igen, ez a végső válasz és ez egyben Bölöniék valódi, őszinte véleménye, ha maguk között vannak, akkor mindig, de a viták hevében olykor kifecsegve is. Mindez pedig nemcsak Tamási Áron cikkének s más írók hallgatásának emberi-írói bátorságát húzza alá, hanem egyben ízelítőt is ad abból a légkörből, amelyben egyes önkritikai megállapítások megszületnek.

A szellemi folytonosság^*

„Jónéhány éve fiatal lektorjelölttel beszéltem, magyar tanár volt, friss diplomával, akkor lépett ki az Egyetem kapuján. Azt kérdeztem tőle, ki a legkedvesebb prózaírója. »Mikszáth« – felelte. És melyik regényét szereti legjobban? »A Noszty fiút.« Most a regény egyik mellékfigurájáról, Kopereczkyről faggattam volna, de ő rögtön félbeszakított: »Nem ismerem.« Nem ismeri? Hiszen már a regény első fejezetében megjelenik! »De a jegyzet nem említi.« – Kiderült: csak a jegyzetet tanulta meg, a kitűnő jegyzet szerettette meg vele Noszty Feri esetét és Mikszáthot, de magát a regényt még nem volt alkalma elolvasni. Irónia nélkül, sőt mély megértéssel idézem most alakját. Nagyon sokan hasonlók lettünk hozzá. Úgy ismerjük az elmúlt egy-két évtized világirodalmát, mint ő Mikszáthot. Kedvenceink vannak, akiket becsülünk, és műveket emlegetünk, melyeket fitymálunk – s nem olvastuk őket; csak róluk olvastunk. Írókról vitatkozunk, még régi könyveik ismeretében; s nem tudjuk, hogy azóta merre kanyarodtak. Bőven osztogatjuk a különböző jelzőket, de legtöbbször a jelzők tartalmát sem tisztáztuk. Mi itt a teendő? Elolvasni a műveket. Az olvasást nem pótolhatja a legszellemesebb tanulmány, a legragyogóbb vita, a legpontosabb összefoglalás sem. Íróinknak és kritikusainknak ezt a mulasztást kell legelsősorban pótolniok. És kultúránk meg kereskedelmünk illetékes szerveinek az olvasás lehetőségét kell az eddiginél sokkal jobban biztosítaniok. Könyvtáraink új anyaga szegényes; amit az idegennyelvű könyvesbolt kínál: szánalmasan kevés.”

Az okos és találó mondatokat Illés Endrétől idézzük; ezzel kezdi válaszát a Nagyvilág című folyóirat körkérdésére: milyen irányban fejlődjék világirodalmi kultúránk? A Mikszáthot nem ismerő Mikszáth-rajongó és a világirodalom utolsó két évtizedét nem ismerő világirodalmár között a kétségtelen hasonlóság ellenére van azonban egy lényeges különbség is, amelyre – kultúránk illetékes szerveiről szólván – Illés Endre is utal; s ez az, hogy az ifjú lektorjelöltnek azért mégiscsak módjában állt volna elolvasni a Noszty-fiút, míg viszont a nyugati irodalom szerelmesei Budapesten egyszerűen nem juthattak hozzá a legfrissebb és legjelentősebb alkotások túlnyomó többségéhez. A forradalmat közvetlenül megelőző időszakban némiképpen javult a helyzet: megjelent egy-két modern nyugati könyv, bemutattak néhány olyan filmet, amelynek a vetítésére addig gondolni sem lehetett volna. Ennek az olvadásnak egyik terméke volt a Nagyvilág, a Magyar Írók Szövetségének világirodalmi folyóirata.

A lap 1956 októberében, alig néhány nappal a forradalom előtt látott napvilágot. A beköszöntő cikket Lukács György írta: „Nem tudok megszabadulni egy gondolattól: szégyen, hogy csak most lehet megjelennie egy ilyen folyóiratnak… A dogmatizmus, a szektásság állandó gyámságra szoruló kisdedeknek tekintette mind az írókat, mind az olvasókat… Világos, hogy féltve kellett őriznie az írókat és a közönséget attól az ismerettől, hogy létezik másfajta irodalom is; hogy az irodalom az emberi életnek olyan problémáival is foglalkozhatik, melyeket az illetékes hatóságok nem vettek be tématervükbe, hogy a megformálás lehet egyéni és eredeti is… A Nagyvilág egyik legfőbb feladata lesz bebizonyítani, hogy csakugyan felnőttek vagyunk.”

Az indulás igazán biztató volt: írók és költők, akiknek a nevét tíz éven át meg sem lehetett említeni, végre megjelentek méltó magyar tolmácsolásban. Bemutatkozhatott végül Bertolt Brecht is, akinek viszont csak a nevét lehetett dicsérve emlegetni, az írásait kinyomtatni – tilos volt. A Szovjetunió-beli irodalmat végre nem csupán Szurkov, Polevoj és társaik, hanem egy Solohov-novella és Borisz Paszternak versei képviselték.

Jogos aggodalommal kérdezhette az ember a forradalom után: mi lesz a Nagyvilággal? Elvész-e teljesen, mint annyi sok vívmánya az 1956-os esztendőnek, elsatnyul, ellaposodik-e? Növelte az aggodalmat az, hogy a lap homlokáról lekerült a Magyar Írók Szövetségének a neve, s az első szerkesztőt, Kolozsvári-Grandpierre Emilt egy korlátolt és merev sztálinista, Gereblyés László váltotta le.

Ennek most már egy esztendeje; előttünk a lap egy évfolyama. Mérleget készíthetünk; s ha pontos képet akarunk alkotni a hazai szellemi életről, s bizonyos tanulságokra vagyunk kíváncsiak, szükségszerű is, hogy ezt megtegyük. Annál is inkább – s ezt mindjárt elöljáróban megmondhatjuk, mert Gereblyés ide, Gereblyés oda – a Nagyvilág ma a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb és legpozitívabb jelensége.

Ami a lap ideológiai publicisztikáját illeti, abban természetesen sok a szellemi selejt, a zsdanovi hordalék, a hruscsovi halandzsa. A szerkesztő nyílt levélben fordul Pierre Seghers francia könyvkiadóhoz, s alaposan kioktatja, amiért forradalomnak hitte a magyarországi „ellenforradalmat”. Pogány Ö. Gábor párthű lihegéssel számol be a képzőművészek második nemzetközi kongresszusáról. Simó Jenő a nagy Révait utánzó következetességgel dörgi el, hogy az ő világnézetével szemben ellenséges műveket továbbra sem szabad megjelentetni, „bármennyire igényeljék is azokat egyes ellenforradalmárok és lelki rokonaik”.

De ha gyomorkavaró is ez a felmelegített zsdanovkodás, a lényeg mégsem ez. Mert ugyan ki olvassa el Gereblyés, Pogány, Simó frázisait, ha ugyanabban a lappéldányban Pirandello-novellát, Cocteau-verset, Dürrenmattot, Caldwellt, Kafkát lehet olvasni?! A Nagyvilágban nem az ideológiai dilettantizmus a legjelentősebb, hanem maguk a közölt külföldi művek és a külföldi irodalomról szóló beszámolók.

Minden viszonylagos: ha valaki a Lettres Nouvelles-lel, vagy az Encounterrel méri a budapesti folyóiratot, nem talál majd benne semmi különlegeset. De ha a forradalom előtti évek helyzetével, vagy a forradalom utáni egyéb sajtótermékekkel (Élet és Irodalom, Tükör, Kortárs), azaz a hazai valósággal és lehetőségekkel mérünk, akkor a verseny kétségkívül a Nagyvilág javára dől el.

Igaz ugyan, hogy a nyugati irodalom „ellensúlyozására” még mindig az irodalmilag megérdemeltnél lényegesen több a szovjet és népi demokratikus anyag a lapban, de az arányok azért legalább kezdenek némiképp helyrebillenni; ha nem is lehet mindent a számokkal mérni, azért eléggé jellemző, hogy az első évfolyam szépprózai közléseiben 60:40 százalék az arány – a nyugati irodalom javára. Emellett erősen érezhető a szerkesztőknek az a törekvése, hogy a szocialista tábor írói termésének lehetőleg a javát és ne a szemetjét adják: a kivégzett Iszaak Babeltől, a sokáig indexre tett Ilf–Petrov szerzőpártól, a valóban kitűnő Vaszilij Groszmantól közölnek írásokat; másfelől, ahol a maguk politikai balhite vagy ízlésficama ráviszi őket, hogy Jevgenyij Dolmatovszkij zöngeményeiig, vagy Vera Inber sematizmusáig süllyedjenek, ott tulajdonképpen önmagukon állnak bosszút: mert ezek a művek Dylan Thomas, Paszternak, Juan Ramón Jimenez vagy William Butler Yeats verseinek tőszomszédságában magukban hordozzák saját bukásuk magvait.

Külön fel kell figyelni a lap kritikai rovatára; egyes írókról, akikről egy évtizeden át szó sem esett Magyarországon, vagy csak mint a „burzsoá dekadencia” tipikus képviselőiről eshetett egyáltalán szó, most először jelennek meg olyan cikkek vagy ismertetések, amelyek legalább feszegetni kezdik, s néha nem is színvonaltalanul, ezeknek az íróknak valódi problémáit, értékeit vagy gyengeségeit. Íme, egy csokor, mutatóba:

Franz Kafka Ítéletéről Gyurkó László többek közt ezeket írja: „Épp az teszi Kafka vízióit oly borzalmassá, hogy elhiteti velünk, s szinte elfogadjuk: ez a valóság. A büntetőtelep, ahol vád és védelem nélkül ítélkeznek, s az ítéletet az áldozat testébe boronálják, tizenkét órán át, míg végül sebeivel betűzi ki a bűnét: ez a világ… Írásai a világirodalom legreálisabb víziói… Amennyire dicséret illeti a kiadót, hogy végre pótolta könyvkiadásunk egyik legnagyobb hiányosságát, annyira érthetetlen a kicsiny példányszám.(!) Igaz, hogy Kafka nem a tömegek írója, de azzal végre számolni kellene, hogy már nemcsak egy-kétezer olvasó igényli művét.”

Ungvári Tamás így ír Wolf Mankowitzról: „A rongyos londoni zsidók ismeretlen világát mintázva a mese, a legenda, a poézis, az örök remény jogát hirdeti kisregényében.”

Nagy Péter az amerikai Tennessee Williamsről: „Tennessee Williams a kortárs drámaírók egyik legnagyobbika; s ez a darab (Cat on a Hot Thin Roof) arról beszél, hogy kezdi megtalálni az utat egy újfajta, s a nyugati irodalomban mindinkább tért hódító realizmus felé. Ez a realizmus logikát és ösztönéletet, játékot és valóságot, pszichológiát és társadalomábrázolást új, a nyugati realizmus eddigi szintjénél magasabb síkon ötvöz egybe, alkot szintézissé…”

Komoly hiba volna azt hinni, hogy itt nincs másról szó, mint egy újfajta taktikai álláspontról, vagy egy pusztán felülről engedélyezett hangváltásról a nyugati irodalom irányában. Ellentmond ennek a feltevésnek az, hogy az elismerő hangokra nem egyszer tüstént lecsapnak a „szocialista realizmus” hűséges irodalmi csendőrei. Nagy Péter például két számmal utóbb már alapos leckét kap egy bizonyos Forgács Marcelltől, mert „minden óvatos fogalmazás ellenére az igazi realizmus rovására nyújtja át a ki nem érdemelt babérkoszorút a szóbanforgó színdarab művészi módszerének”. A Kafkát ért dicséretek a kénsavas Sándor Kálmán dühét váltják ki; szerinte Franz Kafka nem egyszerűen nagy író, hanem „egyben az imperializmus dekadens irodalmi ízlésének egyik legjellegzetesebb képviselője”. Mindebből világosan kiderül, hogy a jó külföldi irodalom megismertetése, s ezen belül a Nagyvilág munkájának milyensége is – a marxi–lenini terminológiával – harci kérdés Magyarországon, s ebben a harcban egyelőre és eddig a sztálinista–zsdanovista erők maradtak alul.

Hogyan lehetséges ez? Aligha lehet egy mondattal felelni; a válasz ennél bonyolultabb.

Nyilvánvaló, hogy komoly szerepük van taktikai meggondolásoknak is Kádárék részéről. Mikor a Nagyvilág újraindult, 1957 elején, ez volt az egyetlen irodalmi folyóirat Budapesten: eszköznek igyekeztek felhasználni arra, hogy egyes, addig hallgató írókat legalább így megszólaltassanak. Sikerült is elérni, hogy itt publikált először a forradalom után valamit Szabó Lőrinc, Németh László, s ma is van nem egy olyan író, aki szemmel láthatólag csak ide, tehát egy nem erőteljesen politikai arcélű sajtótermékbe hajlandó kéziratot adni. Másrészt Kádárék meg akarják mutatni, hogy ők nem folytatják teljesen a Rákosi–Révai korszak kultúrpolitikáját, ők „kijavítják a hibákat”, ők „megértőbbek”, „liberálisabbak”, „nagyvonalúbbak”, mint rosszemlékű elődeik voltak; s ha már valahol, akkor természetesen Faulkner vagy Yeats esetében „liberálisok”, és nem a magyar semlegesség vagy a többpártrendszer kérdésében.

De hogy a folyóirat jobb és színvonalasabb, mint a taktikai cél, s hogy jóval továbbmegy moszkvai testvérlapjánál, annak az okai mélyebben fekvők. Ami a szerkesztő személyét illeti, ott valami olyasfélének vagyunk a tanúi, amit Lukács György „a realizmus diadalának” nevez: Gereblyésből – úgy látszik – a sztálinista korlátoltság sem tudta teljesen kiölni hosszú párizsi éveinek emlékét; az ízlés valahogy erőt vesz az ideológián. A magyar írók, műfordítók és kritikusok legjobbjai pedig – és ez a legfontosabb, ez a döntő – nem hajlandók visszasüllyedni újra az 1956 előtti helyzetbe, nem engedik megint elvágni magukat a világirodalom élő áramától, a tájékozódás és a tájékoztatás lehetőségeitől. Kihasználva tehát a szovjet kultúrpolitika, a nemzetközi helyzet, sőt a kádárista taktikázás nyújtotta alkalmakat is, szembeszállnak a legmaradibb, legszektásabb elemekkel, s igyekeznek a Nagyvilágot minél értékesebb, minél tanulságosabb és bátrabb anyaggal megtölteni.

Aligha kétséges, hogy ebből a küzdelemből ki húzza végül is majd a rövidebbet: a „taktikusok”-e, vagy pedig azok, akik őszintén akarják a magyar irodalom és a világirodalom teljesebb kapcsolatait? Annak, hogy Joyce, Kafka, Camus, Steinbeck megjelenik, előbb-utóbb termékenyítő hatása lesz a magyar irodalmi életre, tartalmi és formai téren egyaránt, s a szellemi formáláson keresztül hatása lesz a politikai-társadalmi gondolkodásra is.

Abban a vitában, amelyet a Nagyvilág saját feladatainak tisztázására indított, nagyon jellemző a lap egyik olvasójának, Kronstein Gábornak a hozzászólása, aki első helyen „az 1939-cel megszakadt világirodalmi tájékozódás folyamatosságának helyreállítását” jelöli meg. Túl magán az egyszerű, de azért le nem becsülhető tájékozódáson, valóban erről van szó: a szellemi folyamatosság helyreállításáról, ami természetesen nem azonos a politikai folyamatossággal, mint ahogy a magyar szellemi élet egyes ünnepnapok (1848, 1956) kivételével sohasem volt azonos a magyar politikai élettel, s ami nem jelenti az elmúlt évtized eredményeinek elvetését vagy megtagadását sem. De a lényeg mégiscsak ez: a visszakapcsolódás abba az áramkörbe, amely Ignotusék, Adyék első „nyugatos” forradalmának, Babitsék, Móriczék, Illyésék, József Attiláék, Radnótiék sokszínű, soktörekvésű, de egyben mégis, mindenen túl közös küzdelmének éltetője, serkentője volt: a magyar irodalmat egyenrangú társként emelni a legmaibb világirodalomba, abba a széles szellemi egységfrontba, amely minden elnyomás ellen, az igazért, a szépért, a haladóért, az emberiért harcol.

Vihar Szabó Dezső körül…^*

A Kortárs januári száma tanulmányt közöl Erdei Sándor tollából a tizenhárom éve halott magyar íróról, Szabó Dezsőről. A tanulmány voltaképpen részlet abból az előszóból, amelyet Erdei az író válogatott elbeszélései elé írt; a novelláskötetet pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette volna meg.

Szabó Dezső problematikus író és ideológus. Így hát nem vehető rossz néven s nem tekinthetjük csupán óvatoskodásnak, hogy a Kortárs szerkesztősége Erdei tanulmánya tövébe odanyomtatta: a cikket vita céljából közli s a lap a következő számában visszatér rá.

De mert Szabó Dezsőről írni nehéz vállalkozás, már eleve figyelmet és tiszteletet érdemel. Volt egy évtized Magyarországon – az első világháború után –, amikor a Szabó Dezső nevét ezrek és ezrek a próféták és félistenek sorában emlegették; és volt egy évtized – a második világháború után –, amikor nevét tilos volt kimondani. Hogyan is állunk hát valójában ezzel az íróval? Mi a helye a magyar irodalomban? Mi benne az élő és ma is ható, s mi az, ami elavult, téves és megtévesztő? Milyen tanulságokat formáz az útja, a sorsa, a sikere, a tragédiája? Nagyjából ezekre a kérdésekre keresi a választ Erdei Sándor.

Senki egy pillanatig nem gondolt arra – s valószínűleg legkevésbé maga Erdei Sándor –, hogy megállapításai végérvényesek és megfellebbezhetetlenek; csak annyi látszott bizonyosnak, hogy végre van egy olyan értékes és gondolatokban gazdag tanulmány, amelynek alapján megindulhat a valódi vita. A Kortárs szerkesztősége, úgy látszik, komolyan vette az ígéretét, mert a következő, februári számban valóban közölt egy terjedelmesebb hozzászólást Erdei munkájához. Ezt a cikket Bessenyei György írta, alapos felkészültséggel és sok érdekes érvvel-adattal; általában elítélőbb Szabó Dezső irányában, mint Erdei tanulmánya („én sokkal szűkebbre szorítanám a máig is élő és ható elemeket, s hatása nagyságát sokkal veszedelmesebbnek tartom”), de az író Szabó Dezsőről az Erdeiénél nagyobb elismeréssel szól. Akárhogyan is: érvel, vitatkozik, meggyőzni igyekszik, de tisztelettel a probléma s a vitapartner iránt, nem hőbörögve, hanem a kérdéshez méltó hangon.

A kialakuló s izgalmasnak ígérkező vitába azonban egyszer csak beleszólt egy hang, amelyet immár több mint egy évtizede ismer és utál a magyar közvélemény: a párt hangja. A Népszabadságban hosszú cikk jelent meg egy bizonyos Fáy Árpád tollából, amely a régi, ismert recept szerint iszonyú átkokat süvölt minden és mindenki felé, s érvek, bizonyítékok helyett egy egész moslékosdézsát zúdít Szabó Dezsőre és Erdei Sándorra egyaránt. „Az olyanfajta életművet, mint a Szabó Dezsőé – írja a hivatalos pártlap –, részlegesen sem lehet rehabilitálni, mert e mű szelleme nacionalista, soviniszta, antiszemita: az agresszív fasizmus maga… Ami a magyar irodalomból Szabó Dezsőből fennmaradt, az túlnyomó részben a vérmítosz eszméitől terhes… Ő, a fasiszta epidémia rangidős eszmei előfutárja.”

Ami pedig Erdei Sándort illeti, megtudjuk, hogy „féllábbal a marxizmus talaján keres magának támpontot, féllábbal meg térdig süpped a vérmítosz felmagasztalt ideológiájának hínárjába… Szabó Dezső újraértékelésének ürügyén az egész fajvédelmi eszmekört rehabilitálja cikkében… Annyira Szabó Dezső ideológiájának hatása alá került, hogy magáévá teszi annak soviniszta – antiszemita – munkásellenes eszmemenetét…”

Aki olvasta Erdei tanulmányát, alig jut szóhoz a csodálkozástól. Most már Szabó Dezső értékeléséről nem is beszélve – miért „fajvédő” az az Erdei, aki leírja ezt a mondatot: „A faj eszméje, amely Szabó Dezsőnél a végveszély érzéséből, lázálomként született, az első világháború után, mint a fasizmus szörnyetege jelentkezett.” Miért antiszemita az az Erdei, aki a zsidótörvényeket „szégyenletes törvényekként” bélyegzi meg?! És miért munkásellenes az az Erdei, aki Szabó Dezső soraiba szinte beleálmodja a maga hitét arról, hogy „a proletariátus szocialista mozgalma tömegmozgalommá váljék Magyarországon, így legyen magyar s így legyen forradalom, mivel a szocializmus sehol a világon meg nem foganhat és ki nem fejlődhet anélkül, hogy egy-egy nép saját akaratává, saját történelmi sorsává ne válnék”?

Nem védőbeszédet mondunk Erdei Sándor mellett, aki erre rá sem szorul; hanem annak a feltűnő dühnek az okait kutatjuk, amivel a magyarországi sajtó Szabó Dezsőre és az Erdei-cikkre rátámadt. S ez a berzenkedés még feltűnőbb, ha arra gondolunk, hogy a Nagyvilág című folyóirat nem is olyan régen tanulmányt közölt Mihai Beniuc román költőtől, s ez a tanulmány nem mást rehabilitál, mint – Goga Octaviant. A költő Gogát és nem a politikust, ez igaz; s ha Goga valóban jó költő volt – amit mi nem tudunk eldönteni, s hajlandók vagyunk hinni Beniucnak –, akkor helyes is, hogy a verseit rehabilitálják. A kérdés csak az, hogy miért lehet Magyarországon, magyar folyóiratban igazságot szolgáltatni a magyarfaló és zsidófaló Gogának, és miért tilos ugyanakkor Szabó Dezsőt akárcsak részlegesen is rehabilitálni?! Elvégre Szabó Dezső sohasem volt fasiszta-vasgárdista miniszterelnök, mint Goga Octavian, s akkor, amikor Goga éppen áruba bocsátotta országát Hitlernek, Szabó Dezső már küzdött-harcolt-agitált Magyarország náci gyarmatosítása ellen.

A Népszabadság átokzuhatagában minderre nincs felelet; az ember csak azt érzi, hogy a dühödt fröcskölés mögött van valami, valami, amit nem mondanak ki, de ami minden dühnek és pártharagnak valódi indítéka.

A kérdés szerencsére nem marad sokáig nyitva. Az Élet és Irodalom legutóbbi számában megszólal a népművelési miniszter első helyettese, a sztálinista ideológia pillanatnyi vezérürüje, maga Szigeti József.

Cikke elején még Szigeti is csak köntörfalaz, s nagyjából a Népszabadság szitkait ismételgeti; de aztán előrukkol a farbával: mi is az Erdei-tanulmány legnagyobb, igazi bűne? Kiderül, hogy Erdei nem más, mint „válságba jutott nemzeti kommunista”, s hogy Szabó Dezsőről szóló tanulmánya nem egyéb, mint Nagy Imrének és társainak „őskeresése”. Erdei Sándor legmegbocsáthatatlanabb vétke, hogy Szabó Dezsőről szólva – a nemzeti függetlenségről is beszél, s az író tévelygéseinek egyik legfőbb okát a nemzeti függetlenség hiányában, s későbbi kiállásainak egyik legfőbb erényét az idegen gyarmatosítás elleni tiltakozásban látja. Ugyanakkor – szegezi a revolvert Erdei mellének a pártideológus – „egy szót sem szól arról, hogy egybeforrásunk a szocialista táborral és vezető erejével, a Szovjetunióval, előfeltétele nemzeti függetlenségünk, a szocialista nemzet függetlensége megőrzésének (!)… Hogy mi lett ezzel a nemzeti függetlenséggel 1945 után, vagy pláne 1956-ban, azt Erdeiből nehéz kiolvasni. De abból, hogy a magyar történelem eme sorsproblémájának megoldásáról s az ellene intézett ellenforradalmi támadásról előkelően hallgat, a szabódezsői szellem, az elsikkasztott magyar forradalom vádja száll a proletárdiktatúra felé”.

Itt van hát a kutya elásva. Mindazt, amit Erdei a nemzeti függetlenség eltiprásáról, Szabó Dezső korának erről a központi kérdéséről mond, a magyar neosztálinisták magukra vették. Okkal, vagy ok nélkül – ők aztán igazán tudják! S hogy megmagyarázzák a bizonyítványukat, azt az árulást, amelyet 1956 novemberében a magyar forradalom ellen elkövettek, előkaparják Lenin egyik legcinikusabb, legvéresebb tételét. „Lenin világosan megmondotta – írja Szigeti József –, hogy a nemzeti mozgalom a világ demokratikus, illetve jelenünkben szocialista mozgalmainak egyik része; ha a rész ellentétbe jut az egésszel, a szocialista világmozgalommal, el kell vetni.” Azaz: minden, ami ellentétben áll a szovjet imperializmussal, a moszkvai gyarmatosítással, eltiprandó, eltörlendő, tankokkal legázolandó. Ennek a tézisnek a nevében irtottak ki egész népeket Szovjet-Ázsiában, ennek a tézisnek a nevében készültek éveken át háborúra a titóista Jugoszlávia ellen, és ennek a tézisnek a nevében fojtották vérbe a magyar forradalmat. A szovjet ügynökségnek, a nemzetárulásnak az „alaptörvénye” ez: az első helyen Moszkva érdekei állnak és csak utána jöhetnek szóba a magyar nép, vagy bármely más nép érdekei.

Szigeti Józsefet mindenesetre köszönet illeti azért, hogy legalább nyíltan beszél: Szabó Dezsőt elsősorban azért akarja kiiktatni a magyar irodalomtörténetből, s Erdei Sándort az irodalomtörténet-írásból, mert ők a magyar függetlenséget elsőrendű fontosságúnak tartották, s nem kívánták semmiféle idegen hatalomnak „alárendelni”. Elvégre az valóban torz és paradox volna, ha Szigeti egyéb vádjait – vérmítoszról, fasizmusról, nacionalizmusról – tőle bárki csak egy percig is komolyan venné. Alighanem ő maga sem veszi komolyan. Hiszen ő tudja a legjobban, hogy 1942 táján ki volt nacionalistább, sőt nacionálszocialistább: Szabó Dezső-e vagy pedig Szigeti József?! Hogy 1943–44-ben ki ment a Horthy-féle ösztöndíjjal a hitleri Németországba még egy kis fasiszta ideológiát szívni magába: Erdei Sándor-e vagy pedig Szigeti József? Mikor ez a köpönyegforgató karrierista fasizmussal vádol bárkit is, legfeljebb a jóízlésű emberek gyomra kavarog. Mikor viszont a nemzeti függetlenség feladásáról szól, akkor le a kalappal: ebben szakember. Egyaránt elárulta az országot a német és az orosz gyarmatosítóknak.

Szigeti cikkéből kiderül, hogy Szabó Dezső novelláskötete, amely elé Erdei Sándor a tanulmányát írta, nem fog megjelenni. A kiadó „elutasította”. Magyarul: betiltották. Szabó Dezső tehát továbbra sem szólhat a magyar olvasókhoz. Habent sua fata libelli. S úgy látszik, nemcsak a könyveknek, az íróknak is megvan a maguk végzete. Szabó Dezsőé talán a viharkeltés volt. Sok vihar kavargott körülötte, amíg élt; sok túlhangos és felesleges vihar is. Ám ez, amit tizenhárom évvel a halála után kavart fel, talán mégsem volt és lesz hiábavaló.

Személyes megtiszteltetés címén^*

A budapesti országgyűlés március 18-i ülése alkalmából abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP politikai bizottságának tagja és központi vezetőségének titkára hosszasan foglalkozott parlamenti beszédében azzal a cikkel, amelyet az Irodalmi Újság 1958. március 1-ji számában A szellemi folytonosság címmel a Nagyvilág nevű folyóirat munkájáról írtam. A megtiszteltetésből, hogy ilyen illusztris helyen és ilyen illusztris ajkakon szerény menekült létemre megemlíttettem, alig von le valamit az a körülmény, hogy Kállai államminiszter nemes egyszerűséggel a magyar nép ellenségének nevez.

Kállai Gyula erőteljesen kifogásolja azt, hogy én a budapesti Nagyvilág munkáját megdicsértem s a lapot a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb és legpozitívabb jelenségének neveztem cikkemben. „Ez a cikk – mondja Kállai – éppen azt tartja a folyóirat érdemének, hogy ott Dürrenmatt, Cocteau, Kafka műveit lehet olvasni minden kommentár nélkül, s azt tartja hibájának, ha Dolmatovszkij vagy Vera Inber verseit közlik.”

Talán mondanom is felesleges, hogy Kállai Gyula eltorzítja cikkem megállapításait. Én nemcsak Dürrenmatt, Cocteau és Kafka, hanem a többi között például Solohov, Paszternak, Iszaak Babel, Ilf–Petrov és Vaszilij Groszman írásainak közlését is a Nagyvilág érdemei, eredményei között soroltam fel. Cikkemnek olyasfajta beállítása tehát, mintha én a szovjet és az orosz irodalom magyarországi közlése ellen volnék, közönséges hamisítás. Ami nekem Dolmatovszkijban vagy Vera Inberben nem tetszik, az nem az, hogy orosz költők, hanem egyszerűen az, hogy rossz költők. De még így sem mentem odáig, hogy – mint Kállai állítja – hibának tartottam volna verseik közlését. Egyszerűen azt szögeztem le (s most elnézést kérek, amiért a saját cikkemet idézem), hogy e rossz versek közlésével a szerkesztők „tulajdonképpen önmagukon állnak bosszút: mert ezek a művek Dylan Thomas, Paszternak, Juan Ramón Jimenez vagy William Butler Yeats verseinek tőszomszédságában magukban hordozzák saját bukásuk magvait.”

Minthogy meggyőződéses híve vagyok a népek közti kulturális kapcsolatoknak, szilárdan vallom a magyar–orosz, magyar–ukrán, magyar–grúz stb. irodalmi és művészeti kapcsolatok fontosságát is. De ugyanilyen szilárdan vallom azt is, hogy igazi és tartós kapcsolatokat csak a jó és igazi irodalom cseréje teremthet.

„Reméljük – fejezi be a velem való parlamenti polémiáját Kállai –, hogy a Nagyvilág szerkesztőségében dolgozó kommunisták és pártonkívüliek nem felejtik Bebel intelmét, s megkeresik és kijavítják azokat a hibákat, amelyek miatt most az ellenség dicséri őket.”

Hát igen: Bebel, vagy még pontosabban „az öreg Bebel” intelmét valóban nehéz elfelejteni; Rákosi Mátyás elvtársnak jóformán alig volt olyan beszéde, amelyikben ne hivatkozott volna rá. Ezt idézte a híres sportcsarnoki aktíván, amikor Rajk Lászlóékat letartóztatták, s ki tudja, talán ezt idézte akkor is, amikor Kállai Gyulát, Újhelyi Szilárdot és Losonczy Gézát vetették börtönbe mint – a nép ellenségeit…

Váltakozó irányelvek^*

A Társadalmi Szemle, a Magyar Szocialista Munkáspárt elméleti és politikai folyóirata legutóbbi számában hosszas dokumentumot közöl A kommunista párt megalakulásának 40. évfordulójára címmel. A dokumentumot, amely az Irányelvek alcímet viseli, az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztálya, valamint Párttörténeti Intézete írta alá, azzal a nyilvánvaló igénnyel, hogy áttekintést adjon az egész kommunista világmozgalom s ezen belül a magyarországi kommunista párt négy évtizedéről.

Évfordulók természetesen nemcsak idén akadnak; évfordulók általában évenként vannak, kerek évfordulók pedig ötévenként, tízévenként. A tanulság kedvéért tehát nemcsak az ez idei irányelveket érdemes elővenni, hanem hasznosnak látszik megkeresni a Társadalmi Szemlének, valamint a Párttörténeti Intézet elődjének, a Magyar Munkásmozgalmi Intézetnek azokat a megnyilvánulásait is, amelyeket kerek tíz esztendővel ezelőtt, a 30. évforduló alkalmából bocsátottak nyilvánosságra. Annál fontosabbnak mutatkozik ennek az összehasonlításnak az elvégzése, minthogy a tíz év előtti kiadvány előszavában Réti László, a Munkásmozgalmi Intézet akkori és a Párttörténeti Intézet jelenlegi igazgatója határozottan és félreérthetetlenül leszögezte, hogy a 30. évfordulóra kiadott dokumentum „nyers valóságában, szinte fotografikus hűséggel mutatja be a Magyar Tanácsköztársaság keletkezését, küzdelmeit és elbukását, egyúttal legvilágosabb és legteljesebb cáfolatát adja minden múltbeli rágalomnak és hazugságnak”.

Íme, tehát egy-két példa:

A Társadalmi Szemle 1958. októberi számának 7. oldalán az 1919-et megelőző eseményekről a következő olvasható: „1918. március 24-én Moszkvában megalakult az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar szervezete, melynek élén Kun Béla állt.”

A Társadalmi Szemle 1949. március–áprilisi számának 181. oldalán a következő olvasható: „Kun Béla maga nemcsak hogy nem volt leninista, de egyenesen a buharinista, vagy trockista ellenzékben vett részt Lenin ellen a breszt–litovszki béke kérdésében.”

A Társadalmi Szemle 1958. októberi számának 8. oldalán magáról 1919-ről a következő olvasható: „A kommunista párt legkiemelkedőbb vezére a Moszkvából hazatért igaz forradalmár, Kun Béla volt, aki egész életét a munkásmozgalom ügyének szentelte.”

A Magyar Munkásmozgalmi Intézet 1949-es albumának, A Magyar Tanácsköztársaság, 1919 című könyvnek 190. oldalán ezzel szemben a következő áll: „Kun Béla radikalizmusa leplezett opportunizmus volt, a lenini forradalmi marxista politika teljesen idegen maradt számára, rengeteg kárt okozott a magyar kommunista pártnak, s végül is a forradalmi munkásmozgalom ellenségeinek soraiba került.”

A 30. és a 40. évforduló között azonban nemcsak Kun Béla szerepének értékelése változott meg – teljesen új történelmi megvilágításba került Joszif Visszarionovics Sztálin alakja is.

Az a cikk, amelyet a Társadalmi Szemle 1949. március–áprilisi száma közöl „1919 jelentőségé”-ről, egyetlen bekezdés nyolc sorában négyszer említi meg Sztálin nevét. Azokban az irányelvekben, amelyeket a Társadalmi Szemle 1958. októberi száma közöl, 34 sűrű oldalon egyetlenegyszer sem fordul elő ez a név: Sztálin. Mintha a kommunista párt négy évtizedes története folyamán ilyen nevű személy soha nem is létezett volna…

Bizonyos átértékelés történt Rákosi Mátyás személyét illetően is. A 30. évforduló alkalmával a Társadalmi Szemlében a következőket lehetett olvasni: „Pártunk élén ma oly férfiak állanak – élükön szeretett Rákosi Mátyás elvtársunkkal –, akik hosszú évtizedeken keresztül sajátították el a marxizmus–leninizmus elméletét, akiknek egy része Lenin és Sztálin közvetlen közelében sajátította azt el, a Kommunista Internacionálé vezérkarában és kommunista testvérpártjaink egész sorában tanulta meg azt alkalmazni a gyakorlatban.”

A 40. évforduló alkalmából Rákosi Mátyásról kiderül, hogy: „A szocialista forradalom győzelmét követően eleinte eltűrte, majd csakhamar maga is ösztönözte a személyi kultuszt és egyre nagyobb hibákat követett el. Tevékenysége előidézte a párt belső egységének bomlását, súlyos zavarokat idézett elő a párt és a tömegek közötti kapcsolatokban, és komoly kárt okozott a szocializmus ügyének. E hibákat még feltárásuk után sem volt képes igazában megérteni és akadályozta azok kijavítását, nem volt meg a politikai és erkölcsi bátorsága, hogy hibáival szembeforduljon…”

Magunk volnánk az elsők, akik örömmel nyugtáznók a történelmi igazság fel-felbukkanását a budapesti dokumentumokban, s talán még azt sem hánytorgatnók fel, hogy az „irányelvek” megfeledkeznek olyan részletek megvilágításáról: tulajdonképpen hogyan is „szentelte életét” Kun Béla, vagy a dokumentumban ugyancsak megemlített Rajk László „a munkásmozgalom ügyének”? A párt mindig azt tanította, hogy nem szabad „vájkálni” a hibákban és a hiányosságokban – készséggel hallgatnánk hát Kun Béla és Rajk László elhalálozásának körülményeiről –, ha az irányelvek későbbi fejezetei nem ébresztenének komoly kétséget az irányban, vajon valóban az igazsághoz való közelebbjutásról van-e szó, vagy egyszerűen csak arról: a 40. évforduló alkalmából más dolgokat kell meghamisítani, mint a 30. évforduló alkalmából.

Az ebbeli gyanakvást igen-igen aláhúzza az „irányelvek”-nek az a szakasza, amely az 1956-os őszi eseményekkel foglalkozik. A kommunista párt tudományos folyóirata ekképpen örökíti meg 1956 novemberének történetét:

„Az ellenforradalom leverése megkövetelte új forradalmi központ létrehozását, amely világos harci útmutatást ad és harcba vezeti a forradalom erőit, a népi demokrácia törvényes rendjének helyreállításáért, a nemzeti függetlenség megvédéséért, nagy vívmányainak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért, a szocializmusért és a békéért. Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György vezetésével az új forradalmi központ létrejött, és 1956. november 4-én megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. A párt új ideiglenes központi bizottsága és az új forradalmi kormány harci felhívására támadásba lendültek a forradalom erői. Az újjászerveződő párttal vállvetve küzdöttek a népi hatalom és a szocializmus tántoríthatatlan párton kívüli hívei és harcosai, kiknek vezető képviselője Dobi István. A munkás-paraszt kormány segítséget kért a hazánkban tartózkodó baráti szovjet csapatoktól, hogy az ellenforradalom Nyugatról támogatott és jórészt onnan átdobott fegyveres csapatait szétverjük, egy hosszabb polgárháborút elkerüljünk… A magyar kommunisták büszkék arra, hogy forradalmi politikájukkal olyan hatalmas szövetségest tudtak biztosítani a magyar népnek, mint a Szovjetunió, a nagy önzetlen barát, aki habozás nélkül segített a szocialista Magyarországnak.”

A hivatalos változatból tehát kiderül, hogy: 1. azokat, akik az oroszok ellen harcoltak, jórészt Nyugatról dobták át; 2. Kádár, Münnich, Marosán felhívására bizonyos forradalmi erők támadásba lendültek e Nyugatról átdobott fegyveres csapatok ellen; 3. ezekkel a forradalmi erőkkel vállvetve küzdöttek a tántoríthatatlan pártonkívüliek, élükön Dobi Istvánnal; 4. e harc során hosszabb polgárháborúra volt kilátás; 5. de ezt elkerülendő, a magyar kommunistáknak sikerült a nagy önzetlen barát, a Szovjetunió segítségét biztosítani.

Személyek eltűnhetnek, vagy feltűnhetnek a kommunista történetírás hatalmas süllyesztőjében, maga a módszer a régi marad. Minden irányelv között a legfőbb: az önigazolás. Amíg Sztálin élt, azt kellett igazolni: miért végezték ki Kun Bélát, Rajk Lászlót és társaikat. Hruscsov életében azt kell igazolni: miért és hogyan tiporták el a magyar forradalmat. A bolsevik történetírás múzsája nem Clio, hanem egy sztahanovista Ágnes asszony, akinek újabb és újabb véres lepedőket kell kimosnia.

Mindenesetre érdeklődéssel várjuk az elkövetkezendő évfordulókat.

József Attila – szovjetül^*

Néhány hónappal ezelőtt cikket írtam az Irodalmi Újságba, amelyben voltam bátor megdicsérni a Budapesten megjelenő Nagyvilág című folyóiratot. Meleg soraimat akkor rendkívül zokon vette Kállai Gyula, a kommunista párt egyik titkára és a parlamentben nyilvánosan megrótta a lap szerkesztőit, mivel az „ellenség”, azaz az én dicséretem éppen elegendő bizonyítékul szolgált arra, hogy a folyóirat munkájában súlyos hibák és hiányosságok vannak.

Éppen ezért elnézést kérek Kállai Gyulától is, a Nagyvilág szerkesztőitől is: megint csak dicsérni fogok. Vétkemet kisebbítendő, ezúttal nem az egész lapot, hanem csak egyetlenegy rövidke cikkét.

Kulcsár István cikkéről van szó, amely a folyóirat novemberi számában jelent meg, Az első kísérlet címmel, az 1724–1725. oldalon. Az első kísérlet nem más, mint József Attila válogatott verseinek mostani első kiadása a Szovjetunióban, a Goszlitizdatnál, Moszkvában. József Attilának – állapítja meg Kulcsár – Petőfitől, Vörösmartytól, Mikszáthtól eltérően mindeddig „nem volt szerencséje” a Szovjetunióban. „Különböző régebbi félreértések és más okok miatt egyes szovjet irodalomtörténészek között, sajnos, sokáig hibás, szektás nézetek éltek József Attilával kapcsolatban. Ez a felfogás érvényesült például a Moszkvában 1952-ben megjelent Magyar Költészet Antológiájában is.”

De hát végre „az elmúlt években megtört a jég, ez a nehezen szétolvasztható páncél”, s a cikkíró elégedetten állapíthatja meg: „meghatottan forgatom az ízléses kiállítású könyvecskét, amely a költőnek mintegy 130 versét foglalja magába…”

„Milyen szándék vezette a kötet szerkesztőit és fordítóit?” – teszi fel a kérdést Kulcsár. „Az előszó és a válogatás – fűzi hozzá – világos választ ad erre a kérdésre. A szerkesztők az osztályharcos kommunista költőt kívánták bemutatni a szovjet olvasóknak. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a válogatás egyoldalú, s hogy például József Attila szerelmi lírája hiányoznék az összeállításból.).”

Anélkül, hogy vitába kezdenénk arról, mennyire, miképpen és főképp meddig volt kommunista József Attila, próbáljuk meg kifürkészni: mit is jelent ez az „osztályharcos” és mégsem egyoldalú válogatás? Kulcsár ismertetéséből kiderül, hogy a kötetből „csak” a következő versek hiányoznak: a Tiszta szívvel, az Óda, az Eszmélet, a Kései sirató, A Dunánál, a Nagyon fáj, a Hazám.

Kulcsár ismertetésében szóvá teszi ezeknek az „általánosan kiválóaknak elismert” verseknek a hiányát, ámbár tüstént hozzáfűzi: „Ezeket leszámítva, a válogatás szakszerű…” Eléggé sokat kellett szegénynek leszámítania.

Kulcsár cikkéből azonban kiderül, hogy a legnagyobb baj tulajdonképpen nem is a válogatással van. „A fordításokban – írja –, sajnos, már több a kifogásolnivaló… A szeretettel szemmel láthatólag nincs baj, a szükséges felkészültséggel azonban néha igen. Sajnálatos, hogy a kötet összeállítói nem vonták be a munkába Martinovot és Isszakovszkijt, akik a Magyar Költészet Antológiájában mind tartalmilag, mint formailag meglehetősen hűen, helyenként mesterien tolmácsolták a költő verseit. József Attila költészete nemcsak megérdemelte, de – éppen azért, mert roppant nehéz fordítani, meg is követelte volna, hogy a legkiválóbb műfordítók ültessék át orosz nyelvre. Nem ez történt…”

Bizony nem. Martinov, akinek a Paszternakéhoz hasonló mellőztetés a sorsa, s a valóban nagyon tehetséges Isszakovszkij nem kapott részt a munkából – annál fényesebben csillogtatja azonban a kötetben műfordítói tehetségét egy bizonyos V. Kornyilov. Kulcsár István idéz egy példát ennek a Kornyilovnak egyik fordításából. A Vigasz című József Attila vers egyik strófájáról van szó. Az „eredeti” így hangzik:

Ugyanez, V. Kornyilov műfordításában:

Szegény József Attila, ha ezt megérte volna! Hát ha még szegény Karinthy Frigyes megérhette volna! A természet, írta Wilde, utánozza a művészetet. A politika, úgy látszik, nemcsak utánozza a szatírát, hanem túl is tesz rajta.

Februári napsütés – viharral körítve^*

Az Élet és Irodalom című budapesti hetilap február ötödiki számában cikk jelent meg J. M. jelzéssel, (feltehetően bizonyos Jovanovics Miklósról van szó, akit a forradalom előtt a megérdemelt ismeretlenség homálya takart, de azóta egész sor denunciáns írással kényszeríti olvasóit, hogy nevét megjegyezzék), s e cikk a fiatal novellistát, Kertész Ákost árulja be az irodalmi és (csak az irodalmi?) felettes hatóságoknál. Kertész Ákos bűne, hogy ír, továbbá, hogy a máról ír, s legtovábbá, hogy – munkásokról ír. Ebbeli elvetemültségének legfőbb bizonyítéka a Februári napsütés című elbeszélése, amelyik a budapesti Kortárs 1958. decemberi számában jelent meg.

A Februári napsütés két karosszérialakatosról szól, derék, szorgalmas, becsületes munkásemberekről, akik a lőrinci Hermes autógyárban dolgoznak, de elégedetlenek a munkahelyükkel, kivesznek ezért egy nap szabadságot s bejárják az angyalföldi autójavító vállalatokat, hogy új munkát szerezzenek. A novella tulajdonképpen ennek az egynapos és végül eredményes helyszerző körsétának a leírása.

J. M. cikkéből megtudjuk, miszerint Kertész Ákosnak az a hibája, hogy „fiatal prózaíróink nagy részének gyermekbetegsége: az életismereteivel való kérkedés nála is megtalálható”. Igen, ez valóban nagy baj: egy író, aki kérkedik azzal, hogy ismeri az életet, sokkalta veszélyesebb egy olyan írónál, aki egyáltalán nem ismeri az életet. Az utóbbi ugyanis könnyen megismerheti – csak Kádár János és Marosán György összegyűjtött beszédeit kell hozzá elolvasnia –, az előbbivel viszont megtörténhet az, ami – J. M. szerint – Kertész Ákossal is megtörtént: „a különöset, a törvényszerűséggé nem emelkedő egyedit kultiválja, vagyis ellensematizmusba esik. Nem látja a fától az erdőt… Valóban meghökkentő és újszerű képet fest az író a mai munkások életéről. Olyannyira meghökkentőt és »újszerűt«, hogy az már nem is igaz…”

A dolog tehát világos: Kertész Ákos nem sematikus, hanem ellensematikus, s ezért nem látja a fától az erdőt; az igazi író, ugyebár, az erdőtől nem látja a fát. A kép, amelyet a munkások életéről fest, valóban (!) meghökkentő és újszerű, tehát – már nem is igaz. Amiből logikusan az következik, hogy egy írás akkor igaz, ha valótlanul meghökkentő vagy újszerű, avagy pedig egyáltalán nem meghökkentő és újszerű.

A legfőbb vád Kertész Ákos ellen s ez az árulkodó kritika címe is: „időtlenség”. „Az elbeszélés maga – írja J. M. – anakronizmus-gyár: évtizedek tévesztődnek össze az író szemléletében, a munkások ábrázolásában, a felszabaduláselőtt és felszabadulásután keveredik egybe kibogozhatatlanul és persze árnyalt finomsággal.”

Bármennyire tiszteljük is J. M. éberségét, bolsevik nyíltsággal meg kell mondanunk, hogy ezúttal téved: szó sincs arról, hogy a Februári napsütés – időtlen volna. Az író egy percig sem csinál titkot belőle, hogy a történet most játszódik. Ha J. M. nem vette volna észre, akkor bátorkodunk felhívni a figyelmét arra, hogy a munkások a bérüket nem pengőben, hanem forintban számítják, hogy a Gábriel utcai autójavító igazgatóját nem Steiner úrnak, hanem Steiner elvtársnak nevezik, s egy hercegprímásra tett megjegyzés arra enged következtetni, hogy a két munkás álláskeresése a forradalom után megy végbe; azaz a Februári napsütés vagy 1957 vagy 1958 februárjában játszódik.

A kérdés csak az: miért akarja az egyébként olyannyira éber J. M. mindenáron „időtleníteni” a kitűnő novellát? Talán nem is olyan nehéz e rejtély nyitját megtalálnunk. A két munkást, az a gyanúnk, a kritikus azért nem kíséri el műhelyről műhelyre, mivel a vándorlás során – uram, bocsá! – Homok Gyula és barátja – a belügyminisztérium garázsába is betéved.

A novellának kétségkívül ez a legkényesebb pontja. Annyira kényes, hogy az éles szemű és érzékeny fülű J. M. jobbnak látta egészen hallgatni róla. A belügyminisztérium garázsa ugyanis egészen különleges, egészen egyedülálló munkahely, szemben azokkal az elkeserítően rendetlen vagy hajszás üzemekkel, amelyeket Homokék eladdig ismertek, ez a garázs „szépen berendezett modern üzem benyomását keltette”, s a kereset is „eldorádónak tűnt Homokék előtt”. Fel sem veszik őket ide – mert „nincs rá keret”. Elkeseredésében a két munkás veszekedni kezd egymással, és itt, a belügy garázsában hangzik el – igaz, csak súgva – a fényező szaktárs szájából az a mondat, amelyet azután J. M. is kifogásol: „Ne marakodjanak… a szegényembert marják éppen eleget, legalább mi ne bántsuk egymást.” Amiből arra lehet következtetni, hogy még a belügy garázsában, e kivételezett helyen is dolgoznak olyanok, akik hisznek a proletár-szolidaritásban – azokkal szemben, akik a szegényembereket marják…

Ha következetesek kívánnának lenni önmagukhoz, a marxi–lenini esztétáknak tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök a Februári napsütésért. Elvégre mi kifogásolható van abban, ha egy író a szegényemberek összefogását hirdeti? Avagy mi baj van azzal, ha nem „időtlenül”, hanem igenis, a máról ír?

A magunk részéről – természetesen úgy is, mint „a magyar munkásosztály esküdt ellenségei” és „az amerikai imperializmus elvetemült lakájai” – csak gratulálhatunk Darvas Józsefnek és Tolnai Gábornak, a Kortárs szerkesztőinek a novella közléséért. A Wall Streetet csak azért nem emlegetjük, mivel ezzel az intézménnyel Mikojan elvtársnak jobbak a kapcsolatai, mint nekünk…

A dialógus^*

A Dialógust, nagy d-vel kell írni.

A Dialógus fogalom. A Dialógus nagy és szent dolog.

A Dialógus röviden annyit jelent, hogy a Kelet és a Nyugat beszélgessen egymással. Ne hadakozzanak, hanem tárgyaljanak; ne átkozódjanak, hanem vitatkozzanak; ne fenyegetőzzenek, hanem érveljenek; és a végén: ne nukleáris fegyvereket vagdossanak egymás fejéhez, hanem igenis, egyezzenek meg egymással. A Dialógus tehát nem csupán nagy és szent dolog, hanem ami ennél jóval több: fontos is. Sem több, sem kevesebb nem függ tőle, mint az emberiség jövője.

Tulajdonképpen ahhoz, hogy két tárgyalópartner szót értsen egymással, arra van szükség, hogy egy nyelven beszéljenek. És itt nem a „nemzeti” nyelvre, az angolra vagy az oroszra gondolok; a nyelvi szakadékot a tolmácsok könnyen áthidalják. Az egy nyelven a fogalmak azonos tartalmát értem: hogy ugyanaz a szó, ugyanaz a fogalom a két partner fejében és gyakorlatában ugyanazt jelentse. A probléma az, hogy a két fél, a Kelet és a Nyugat ma nagyjából-egészéből ugyanazzal a szókészlettel él. Béke, szabadság, jólét, demokrácia, jog, egyenlőség, barátság, függetlenség, belügyekbe való be nem avatkozás. De az azonos szavaknak minden egyes esetben más, nem egyszer pedig gyökeresen ellenkező a jelentése és gyakorlati tartalma az egyiknél is, a másiknál is.

Valójában a Dialógus előtt egy nagy Értelmező Szótárt kellene készíteni. Ha a két félnek az egyes szavak értelmében és jelentésében sikerülne megállapodni, tulajdonképpen a többi már gyerekjáték volna.

A nehézségekhez hozzátartozik az is, hogy a Dialógusnak a legtökéletesebb bizalmatlanság légkörében kell megkezdődnie. Gyakran jár az eszemben Robinson és Péntek. A feladat nem csupán az volt, hogy megtanuljanak egymással beszélni; a feladat az volt, hogy akkor alkossák meg a közös nyelvet, miközben az egyik attól rettegett: mikor fogja tarkón lőni a másik, a másik viszont attól: mikor fogja ebédre megenni az egyik.

Hogy a nehézségeket egy gyakorlati példával is illusztráljam, hadd ismertessek – vázlatosan bár – egy dialógust, amely immáron harmadik esztendeje van folyamatban. Ezt a dialógust szándékosan kis d-vel írtam, minthogy méreteiben és jelentőségében nem hasonlítható a Dialógushoz. De azért mégiscsak része az Egésznek, s bizonyos tanulsággal szolgálhat a Dialógusra vonatkozóan is.

A bebörtönzött magyar írók sorsáról van szó. A dialógus résztvevői pedig: a nemzetközi PEN és a magyarországi hatóságok.

Magyarországon 1956 novemberét követően mintegy 30 szépírót, tudományos írót és újságírót zártak börtönbe. A nemzetközi PEN-t, amelynek alapokmányánál fogva kötelessége őrködni a szellem szabadságán, érthető aggodalommal töltötte el ez a tény. Az üggyel való törődést még parancsolóbbá tette az a körülmény, hogy a PEN Központnak tagja a magyar PEN, s így a nemzetközi PEN közvetve, de jogszerűen érdekelt abban: mi történik a magyar írókkal, a magyar irodalommal.

A dialógust a Nemzetközi PEN Klub főtitkára, David Carver nyitotta meg. 1957. június 20-án a következő sürgönyt küldötte a Magyar PEN Klubnak:

„Értesülésem szerint Bibó Istvánt letartóztatták. Úgyszintén aggódom Déry Tibor író és Kardos László volt népi kollégiumi igazgató sorsa miatt. Hálás lennék, ha érdeklődnének sorsukról és értesítenének.”

A sürgönyre négy hét elteltével, 1957. július 16-án érkezett válasz. A magyar PEN vezetői ezt felelték:

„Bölöni (a magyar PEN elnöke) sokáig távol volt Budapesttől, ezért nem feleltünk. Déry, Kardos, Bibó letartóztatásban vannak, de egészségük jó, aggodalomra nincsen ok.”

A választ lehetett furcsállni. Lehetett volna azt mondani: milyen PEN Klub az, amelyik magáévá tette az irodalom szabadságáról szóló alapokmányt, s ugyanakkor ilyen szenvtelenül és megelégedetten ad hírt írók és tudósok börtönbevetéséről. De lehetett azt is mondani: azért mégiscsak válaszoltak, a dialógus mégiscsak megkezdődött.

A baj nem is annyira a válasz szavaival, hanem sokkal inkább a szavakba formált tényekkel volt. Bibó István egyetemi tanárt, a talán legkiválóbb magyar szociológust nemcsak letartóztatták, hanem mellesleg életfogytiglani börtönre is ítélték. Déry Tibornak, a magyar próza egyik legnagyobb élő mesterének egészségi állapota pedig nemcsak hogy nem volt jó, de a legmegbízhatóbb források szerint betegen és kínok között kellett kórházba (rabkórházba) szállítani. És miközben „aggodalomra nem volt ok”, a fiatal és nagytehetségű Kardos László börtönében öngyilkosságot kísérelt meg.

Ezek s az ezekhez hasonló tények odáig érlelték a helyzetet, hogy a nemzetközi PEN a Magyar PEN Klub tagságát felfüggesztette. A felfüggesztés hivatalos okai formaiak voltak: a Magyar PEN Klub ügyvezetésében súlyos hiányosságok mutatkoztak; a vezetőséget nem választották demokratikusan, a tagok névsorát nem hozták nyilvánosságra stb. De nem volt nehéz sejteni, hogy a határozat mögött ott van a bebörtönzött magyar írók sorsáért érzett súlyos aggodalom, s az ítélet a magyar PEN szégyenteljes magatartásáról, arról a magatartásról, amely nem a szenvedő írókat, hanem a börtönőröket támogatta.

Mindennek ellenére, a felfüggesztés, a bonyodalmak, a helyzet súlyosbodása, sőt egyes vezető értelmiségiek halála és kivégzése ellenére, a dialógus folytatódott. A nemzetközi PEN vezetői Londonban fogadták a magyar PEN küldötteit, Bölöni Györgyöt és Rónai Mihály Andrást; a PEN Központ egy ötös bizottságot küldött ki a budapesti PEN helyzetének alaposabb tanulmányozására.

A dialógusba – habár nem hivatalosan és nem a PEN-en keresztül – bekapcsolódtak az irodalom világának legkiemelkedőbb egyéniségei: Roger Martin du Gard és Bertrand Russel, François Mauriac és Albert Camus, Salvador de Madariaga és Stephen Spender, André Maurois és Jean Schlumberger, Yves Gandon és Louis Martin-Chauffier, Jean-Paul Sartre és Guilio Einaudi, T. S. Eliot és Karl Jaspers, Ignazio Silone és Tristan Tzara, akik sorra táviratban vagy levélben fordultak a magyarországi hatóságokhoz és felemelték a szavukat a bebörtönzött írók érdekében.

A dialógusnak ez a része azonban monológ volt. Nem lehetett olyan nagy és híres egy író – koronázta légyen bár Nobel-díj, lett légyen bár a Francia Akadémia tagja –, hogy olyan nagyságok, mint Kádár János magyarországi párttitkár vagy Münnich Ferenc miniszterelnök válaszra méltassák.

Két év elteltével a nemzetközi PEN úgy gondolta, hogy elérkezett az ideje a dialógus kiszélesítésének, s ez jobban elvégezhető akkor, ha a magyar PEN „intra muros” van. A „nagypolitikában” a Dialógus előszelei fújdogáltak; miért ne lehetne hát eredményeket elérni a dialógusban is?

A PEN frankfurti kongresszusa úgy döntött, hogy a magyar PEN-t visszaveszi az egyenjogú tagok családjába. Az okok – éppúgy, mint a felfüggesztés esetében – formaiak voltak: hogy a budapesti PEN már szabályosan választott elnököt, rendszeresen tart taggyűléseket stb., stb. De senki előtt nem lehetett kétséges, hogy a PEN Központ vezetőit a legteljesebb jóindulat és bizalom vezette: a visszavétel mellett azért kardoskodtak, hogy ezzel a bebörtönzött íróknak használjanak. S hogy efelől a magyar hatóságoknak se legyenek kétségeik, a frankfurti kongresszus befejeztével a PEN legfőbb tisztikara: Alberto Moravia, az új elnök, André Chamson, a lelépő elnök, Erich Kästner, az alelnök és David Carver, a főtitkár az alábbi táviratot küldték Kádár Jánosnak, a magyar kommunisták vezetőjének:

„Amikor a Magyar PEN Klub újra a nemzetközi PEN tagjává válik, nyomatékosan kérjük: vegye fontolóra, hogy a bebörtönzött magyar írók kegyelmet kapjanak, különösen Déry Tibor és Háy Gyula. A világ írói ezt nagy megelégedéssel fogadnák.”

A táviratra a dialógus-partner a következő választ adta:

„Kádár Jánoshoz, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárához intézett sürgönyére válaszképpen közlöm, hogy az Önök sürgönyében név szerint említett magyar állampolgárokat magyar bíróság ítélte el a magyar nép ellen elkövetett bűncselekményekért. Jelenleg az Önök kérését nem teljesíthetjük. Kegyelemre csak a megfelelő körülmények között kerülhet sor.”

A választáviratot dr. Jászai Dezső, a budapesti igazságügyminisztérium vizsgálati főosztályának a vezetője írta alá.

Erre a válaszra nyugodt lélekkel azt lehet mondani, hogy nem egyéb durva elutasításnál. Azt lehet mondani, hogy megszégyenítő, ha világhírű írók sürgönyt intéznek Kádár Jánoshoz, ő pedig egy jelentéktelen beosztottjával válaszoltat nekik. Azt lehet mondani, hogy a válasz nem egyéb egy hallgatólagos megegyezés felrúgásánál: a magyar PEN-t visszavették a nemzetközi PEN-be, s mihelyt ez megtörtént, a magyar hatóságok újabb lakatot tettek a börtönajtókra.

Ugyanakkor természetesen azt is lehet mondani: a sürgönyben a „jelenleg” szó reményt kelt arra, hogy később mégiscsak megnyílnak a börtönajtók. Ha a fogalmazás úgy hangzik: „kegyelemre csak a megfelelő körülmények között kerülhet sor”, ez azért magában foglalja azt, hogy kegyelemre egyszer mégis – sor kerülhet. És főként azt lehet mondani: most legalább válaszoltak, a dialógus mégis folytatódik.

De akárki akárhogyan kommentálja is a választ, egy tény – tény marad: a dialógus tárgyában, a magyar írók börtönben tartásának feloldásában a világon semmi sem történt – a dialógus folyik-folydogál, s a bebörtönzöttek szenvednek, pusztulnak.

Mindezt pedig nem azért mondtuk el, hogy ellenezzük a dialógust, vagy bárkit is lebeszéljünk a folytatásáról.

És főként nem azért, mintha ellene volnánk annak, hogy nagybetűs Dialógus legyen.

Legyen! Mindenképpen legyen!

Csak lehetőleg ne ilyen legyen!

A tűz beteljesíti a művet^*

Kyotóban, ahogyan a turistavezető mondja, ezerháromszáz templom és négyszáz sintoista oltárhely van. Ha az idetévedt idegen naponta négy templomot és egy oltárt látogatna meg, akkor is több mint egy esztendeig kellene a városban maradnia ahhoz, hogy minden szent helyet bejárjon.

Ami alapjában véve nem is volna olyan kellemetlen – mármint az egy esztendős kyotói időzés –, minthogy a város egyike Japán legszebb és legelbájolóbb szögleteinek. Tokió nagyvárosi lármája, modern épületei és kozmopolita kavargása után, a külföldi tulajdonképpen itt érzi először azt, hogy valójában – Japánba érkezett. Több mint ezer esztendőn át Kyoto volt az ország fővárosa, s lehet, hogy gazdasági vagy stratégiai szempontból nem ez volt a legjobb választás – valószínűleg azért is cserélték fel az iparosodás és nagyhatalmi terjeszkedés kezdetekor Tokióval –, de esztétikai szempontból a lehető legjobb volt. Körös-körül hegyek és dombok, a tetőkön és a lankák közé simulva ősi épületek, amelyek ma már éppúgy a táj részei, mint a tölgyek vagy a fenyőfák, a szomorúfüzek és a cédrusok, a völgyben pedig száz és száz kanyargó, szűk utcácska, apró üzletekkel, tenyérnyi műhelyekkel, félhomályos vendéglőkkel és behúzott ajtajú gésaházakkal. Nem mondanám azt, hogy a sokemeletes áruházakban, a neonfényes kabarékban, az európai ruhaviseletben, a villamosokban és az eszpresszókban testet öltő, világméretű uniformizálódás elkerülte Kyotót, de a városnak mégis sikerült annyit megmentenie a múltból, hogy valami kis menedéket nyújtson a jelenhez.

Minthogy a sors kegye csak röpke másfél napot engedélyezett számomra az egykori fővárosban, a templomnézésre és oltárlátogatásra nem jutott több néhány óránál. Megcsodáltam az Arany Pavilont, Japán egyik legősibb buddhista ereklyéjét, amely mai ragyogásában – s napszálltakor milyen varázslatos ez a ragyogás! – mindössze kilenc esztendős, mert egy fiatal pap 1950-ben felgyújtotta és porig égette, egyesek szerint azért, mert féltékeny szerelembe esett a csodás épülettel, mások szerint egyszerűen azért, mert a rendház főnökei rosszul bántak vele. Jártam (persze harisnyásan) a Nijo Palotában, az egykori Shogunoknak, a császárnál is hatalmasabb diktátoroknak fellegvárában; a híres-hírhedt csalogánypadlón: akármilyen könnyű léptű férfi vagy asszony suhant is végig a simára gyalult cédruspadlózaton, az olyan dallamot hallatott, mint a csalogány éneke. Nem azért, hogy elbájolja a palota lakóit, hanem azért, hogy figyelmeztessen arra, ha netalántán bérgyilkos lopóznék a Nagyúr szobája felé… S álltam megbűvölten a Sanjusangendóban, ahol egyetlen óriási Buddhát ezer, pontosan ezer ember-nagyságú Buddha vesz körül, félelmetes hadsereg, negyven karja van valamennyinek, s minden kar elég erős ahhoz, hogy huszonöt halandó embert megvédjen vagy megsemmisítsen…

Egyetlen szabad délelőttömön azonban úgy döntöttem, hogy százados ereklyék helyett egy maibb zarándokhelyet keresek fel: a japán művészet egyik büszkeségének, Kanjiro Kawainak az otthonát. Az idős fazekasmester (más szóval inkább keramikusnak kellene nevezni) egy kanyargós, szűk utcácskában él, autóval jóformán el sem lehet jutni a házáig – a házig, amelyet ő maga tervezett egy régi parasztház mintájára. A fia, Hiroshi fogad, maga is fazekasművész, elég jól beszél angolul, s a szokásos üdvözlések, az Európából jött látogatónak óhatatlanul túlzásnak ható, kölcsönös és ismételt hajlongások után bevezet a fogadószobába. Jókora terem ez, sötét színű fabútorokkal, amelyeket mind a mester tervezett, alacsony zsámolyokkal, amelyeket parasztok rizsőrlő famozsaraiból alakítottak át ülő alkalmatosságokká, különböző népművészeti ajándékokkal, amelyeket az ország minden részéből küldöznek a mesternek.

Néhány percig várni kell, amíg maga Kawai is megjelenik és megadja az engedélyt, hogy beléphessünk a belső szobákba. Egy furcsa, süllyesztett asztal köré ülünk, mint megtudjuk, ezt a helyet a Zen-buddhista ceremóniára használják: a Zen a buddhizmus egyik, igen szigorú szektája, s Kanjiro Kawai hozzájuk tartozik. Nem fanatikus vagy szektariánus módon, hanem valami mély és tiszta belső meggyőződéssel. „Végül is a hit az – mondja –, ami ott van minden művem mélyén. Az ember nem dolgozik egymagában. El tud ugyan készíteni egy agyagedényt, kerekre és simára tudja formálni, de amíg ki nem égeti, az edény nincsen készen. Az ember tüzet is tud rakni és szikrát is tud csiholni. De mégis maga a tűz az, amely beteljesíti a művet. Ez a tűz hatalmasabb és csodálatosabb, mint maga az ember… Nem, az ember nem dolgozik egymagában. Soha, soha nem dolgozunk egyedül…” És idézi egyik versét, amely egyetlen sor mindössze: „Ugyan ki is mozgatja a kezemet?”

Tizenhat éves siheder volt, amikor a század legelején szülőfalujából, Yasugiból egy tokiói főiskolára került, hogy a fazekasművészetet elsajátítsa. De ott – mint mondja – csak elméletet tanult. Aztán Kyotóba ment, a Kerámiai Intézetbe, de ez csak igen keveset adott. Azt, amit ma az anyag megformálásáról, vagy a színek megleléséről tud, éjszakákon át önnönmaga kísérletezte ki. Anyagot és egy fazekaskorongot vásárolt, hazavitte tenyérnyi szobájába; ez volt a kezdete a ma már világszerte ismert Kawai-kerámiáknak. (A jelző nem túlzás: Kanjiro Kawai már évtizedekkel ezelőtt kiállított New Yorkban és Londonban.)

Valódi pályafutása azonban akkor kezdődött, amikor – valamikor az első világháború után – összetalálkozott egy másik keramikussal, Shoji Hamadával és egy esztéta-kritikussal, Soetsu Yanagival. Amit ez a három férfiú egyszerre és egymástól függetlenül felfedezett, az az volt, hogy a japán kerámiának vissza kell kanyarodnia a túlfinomult tendenciáktól a paraszti motívumokhoz, a falusi cserepesek hagyományaihoz, a néphez. Mintegy egyidőben a mi magyar népieseinkkel, ők voltak Japán első „népiesei”, ennek a ma már erős és széles mozgalomnak a megalapítói. Ők vetették meg a tokiói Népművészeti Múzeum alapjait, ők bátorították a falvak mesterembereit, hogy ne hagyják abba munkájukat, s próbálják megállni a helyüket a gyárak konkurrenciájával szemben is, ők szervezték apró üzleteiket a nagyvárosokban, hogy piacot teremtsenek ezeknek a paraszti munkáknak.

Kanjiro Kawai persze jól tudja, hogy a népművészet kézitermékei nem versenyezhetnek a gépekkel, s nem is ez a feladatuk. „Végül is – mondja – a népművészeti alkotások luxustermékekké válnak, mint ahogy Amerikában már ma is luxusnak számít a kézzel végzett munka. Az igazi feladat az, hogy új ízlést, új mércét, új motívumokat teremtsenek a gépek számára. Ez az egyetlen út arra, hogy a népművészet túlélje a tegnapot és a mát.”

Ezekhez a hagyományőrző paraszti formákhoz kanyarodott vissza Kanjiro Kawai a maga művészi munkásságában is. Avagy talán még mélyebbre is nyúlt. „Valaha – mondja – a vegyi úton előállított európai mintákat, anyagokat, festékeket használtam. De aztán visszatértem a természethez, ahhoz a tudományhoz, amely minden más tudományt megelőzőtt, és ez hozta meg számomra a menekülést és az üdvösséget… Miért is ne forduljunk a dolgok végső forrásához? Inkább eszem paprikát és sárgarépát, mint vitamintablettákat…”

A szebbnél szebb kancsók, vázák, teáscsészék, amelyeket a fia sorra-rendre megmutat, a réz meleg vörösét, a vas sötétlő barnáját, a króm és a kobalt színeit tükrözik. Ami külön feltűnik: a mester alkotásai között meglehetősen ritka a teljesen szimmetrikus, a geometriai formákat utánzó mű. Kanjiro Kawai így adja meg a magyarázatot:

Valamikor, amikor az emberek még nem ékszerek és más csillogó csecsebecsék gyűjtésében versenyeztek, hanem egy mohlepte kőben vagy egy különös formájú gyökérben találták a gyönyörűségüket, egy férfiú vásárolt magának egy vázát. Csodálatos darab volt, semmiféle hibát nem lehetett benne találni. Meghívta egy barátját, hogy megmutassa neki az új szerzeményt, de miközben várt rá, egyre kevésbé tetszett neki a frissen vásárolt kincs. Túlságosan is új volt, túlságosan tökéletes. Fogott hát egy ecsetet, belemártotta olvasztott lakkba, amelyet akkoriban törött cserepek összeragasztására szoktak használni, s egy görbe vonalat húzott vele a vadonatúj vázán. A váza többé nem látszott tökéletesnek. És az ember megelégedetten szemlélte és megmutatta a barátjának. Ez a barátja megértette őt. Megcsodálta a vázát és nagyra értékelte, amit a gazdája csinált vele…

– Nem remek történet ez? – kérdi mosolyogva a mester. – Igazi japán történet. Ha ezt megérti, akkor megérti azt is, hogyan találták meg, hogyan fedezték fel a japánok a szépséget abban, ami másnak talán tökéletlennek tűnnék, s ami a természet mércéjével mérve mégis tökéletes…

Azt mondják róla: mindig megelégedett, mindig vidám, mindig kiegyensúlyozott. Az élettől megkapta azt, amit egy művész csak remélhet: irányzata, amit három évtizede alig egy-két emberrel indított útnak, ma Japán művészeti életének egyik uralkodó eszméje, s személy szerint az egész ország tiszteli és becsüli őt. Valami azért van, ami mégiscsak bántja. Pár évvel ezelőtt, többszáz mérföldnyire Kyotótól, egy régi buddhista kolostorban kutató barátai felfedeztek néhány régi, fából faragott szobrot. Elvitték a szobrokat Kanjiro Kawaihoz, aki elbűvölten nézte őket: ezek a mintegy háromszáz esztendős relikviák teljesen szokatlanok és egyedülállók voltak a japán művészetben; az akkor uralkodó cizellált és túldíszített áramlattal szemben, egy egyszerű, ősi mélységekből fakadó, majdnem primitív törekvést tükröztek. „Ez a japán szobrászat igazi hagyománya” – mondta akkor a mester, s azóta a legfőbb törekvése, hogy ezt a népi hagyományt felélessze, továbbfejlessze. Manapság idejének egyharmadát tölti csak fazekassággal, s nagyrészt szobrászattal foglalkozik. Furcsa, majdnem bálványszerű maszkokat farag fából, embertenyereket, kopjafákat formál, csupa olyan művet, amelyek a Nugat modern múzeumaiban bizton megállnák a helyüket. De mint szobrászt sehogy sem akarják őt megérteni. Az általános vélemény az: Kanjiro Kawai nagy, immár életében klasszikussá nőtt keramikus, de a szobrai… nos, kár, hogy erre pazarolja az idejét.

A hetvenéves mester, ha talán kesernyésen is, csak mosolyog. Félhold-formájú szemüvege mögött majdnem pajkos gyermektisztasággal csillognak szemei, végigsimít hosszú, szinte nőies haján, s látható élvezettel szürcsöli a teaszertartásra felszolgált sűrű, zöld folyadékot, amely sokkal inkább hasonlít zöldborsóleveshez, mintsem olyasvalamihez, amit mi teának szoktunk nevezni. Talán arra gondol, hogy három évtizeddel ezelőtt a kerámiáit fogadta olyan idegen értetlenség, mint most a szobrait, talán arra, amit egyszer egy, a japán művészetet sehogyan sem értő külföldi látogatójának mondott: „Nem is baj, sőt inkább jó, ha az emberek nem értenek meg mindent egyszerre. Van abban valami izgató és ösztökélő, ha valamit nem értünk meg. S ugyan mi újat is tudnánk mi, művészek mutatni, ha mindent egyszerre és azonnal megértenének?”

A Nemzeti Színház és a magyar dráma^*

A budapesti Nemzeti Színház faliújságján mulatságos kis cikk olvasható. Gábor, Mihály és Rafael arkangyalok, Lucifer, a „tagadás örök szelleme”, valamint az Angyalok Kara azzal a közös és alázatos kéréssel fordulnak a színház igazgatóságához, szakszervezeti bizottságához és szabóműhelyéhez: engedtessék meg nekik, hogy megszabaduljanak szerfölött nehéz szárnyaiktól, amelyek vasból, drótból, keményített vászonból készültek, s ma, a modern technika korában valamivel könnyebb terhekkel a hátukon jelenhessenek meg Az ember tragédiájának színpadán. A vasszárnyú angyalok hozzáteszik: ha szerény kérésük teljesíttetnék, örömükben – a mennybe repülnének. De legalábbis a zsinórpadlásra.

Aligha hisszük, hogy a derék égiek bármiféle szimbolikát kívántak volna szerény kérelmükbe belevegyíteni. Ne tegyük hát mi sem, ne mondjuk azt, hogy a két mélybehúzó vasszárny példának okáért a pártot és a kormányt is nyugodtan jelképezhetné a Nemzeti Színház életében s ne mondjuk azt sem, hogy a nejlonszárnyakért epedező színészek valójában talán a nagyobb szabadság, az igazabb és maibb művészi szárnyalás után áhítoznak. Kerüljük az önként kínálkozó szimbólumokat és vizsgáljuk a Nemzeti problémáit olyan tényekhez tapadó komolysággal, ahogyan azt az ország első színháza valóban megérdemli.

Számonkérés a Ganz–MÁVAG-ban^*

A Magyar Nemzet február 6-i szombati számában a következő közlemény jelent meg: „Péntek délután egy írócsoport látogatott el a Ganz–MÁVAG-gyárba: Darvas József, Dobozy Imre, Fodor József, Földeák János, Illés Béla, Simon István és Szabó Pál, a Magyar Írók Szövetsége elnökségének tagjai, továbbá Barabás Tibor, Benjámin László, Erdős László, Fejes Endre, Gergely Sándor, Goda Gábor, Hidas Antal, Juhász Ferenc, Köpeczi Béla, Mesterházi Lajos, F. Nagy László, Cs. Szabó Béla, Szabolcsi Miklós, Szüdi György, Tatay Sándor, Thurzó Gábor és Veres Péter.

Az írókat Mausz Péter, a gyár vezérigazgatója és Benczekovics Lajos, a gyár pártbizottságának első titkára fogadta. Az üdvözlésre Dobozy Imre válaszolt. A vendégek ezután ellátogattak a Ganz–MÁVAG különböző gyáregységeibe, majd közvetlen hangú beszélgetést folytattak a gyár igazgatóival.”

Azok, akik többékevésbé ismerősek a hazai irodalmi és politikai viszonyokkal, a rövid és szürke fogalmazású kommüniké mögött is feltétlenül meg kellett, hogy sejtsék: alighanem eléggé fontos eseményről volt itt szó. Erre vallott az üzem megválasztása: a Ganz–MÁVAG ma egyike hazánk legnagyobb gyárainak, s „pártszempontból” a legkedveltebb üzemek közé tartozik; ebbe a gyárba vitték ki legutóbbi budapesti tartózkodása alkalmából Nyikita Szergejevics Hruscsovot is, s itt mondotta el emlékezetes beszédét, amelyben párhuzamot vont az 1849-es cári és az 1956-os szovjet beavatkozás között. De a mostani író-munkás találkozó jelentőségét aláhúzta az is, hogy a 24 főnyi írói csoportban nemcsak ötödrangú firkászok és párt-kinevezte álírók voltak, hanem az élő magyar irodalom néhány kiemelkedő tehetsége, legjobb íróink és költőink egyike-másika is. Az ilyen üzemlátogatások a népi demokráciában nem szoktak ötletszerűek lenni: nem sok kétség lehet afelől, hogy a Ganz–MÁVAG-beli kirándulás alaposan előkészített és átgondolt irodalom-politikai terv része volt, s az újjáalakított Írószövetség keretein túllépve, valamiféle „frontáttörési” kísérlet akart lenni egyes írók hallgatásának feloldására, más írók közelebbvitelére a párt vonalához.

Így hát a szűkre szabott első kommüniké legfeljebb csak felkelthette, de semmiképpen nem elégíthette ki az érdeklődést. Megvalljuk, kíváncsian vártuk a híreket: mi is történt a Ganz–MÁVAG-ban, hogyan zajlott le, hogyan sikerült a találkozó?

Elsőnek a Magyar Nemzetből kaptunk részletesebb beszámolót. A riport, amelyet Szirmai Marianne írt, meglehetősen idillikus képet festett. Megtudtuk, hogy „barátságos teremben, kis asztalok mellett foglaltak helyet a vendégek és a házigazdák”, s „olyan munkás is akadt, aki szabadnapot vett ki, hogy részt vehessen az ankéton, mert délutáni műszakban dolgozott volna”. Megtudtuk, hogy: „Földeák János, Hidas Antal, Illés Béla, Csepeli Szabó Béla és Szüdi György olvastak fel műveikből, Szabó Pál pedig arról beszélt: mindig örül, amikor gyárba látogathat”. Megtudtuk továbbá, hogy „a vendéglátók őszinte szavakkal elmondták, mit várnak az íróktól. Valamennyi felszólalót segíteni akarás és tisztelet hatotta át. Megnyilvánult ez abban is, hogy akadt, aki »kedves barátaim« megszólítással kezdte hozzászólását, hogy Péter bácsinak nevezték Veres Pétert és Pali bácsinak Szabó Pált.”

Noha a magunk részéről jobb irodalmi műsort is el tudtunk volna képzelni a jelenlevők műveiből, mint éppenséggel Hidas Antal avagy Csepeli Szabó Béla verseit, s abban sem látjuk a segíteni akarás vagy a tisztelet különösebb jelét, ha élő irodalmunk néhány büszkeségét a Ganz–MÁVAG felszólalói „kedves barátaiknak” szólítják (azon pedig külön meglepődtünk volna, ha Veres Pétert nevezték volna Pali, Szabó Pált pedig Péter bácsinak), mégis, ebből az első, zsenge beszámolóból arra kellett következtetnünk, hogy e februári üzemlátogatás unalmas, de jó hangulatú, színvonaltalan, de barátságos légkörű összejövetel volt, s maga az a tény, hogy nyélbeütődött, inkább a párt sikerét, mintsem kudarcát jelzi.

Azóta kiderült, hogy nem így történt. Kiderült, hogy a Ganz–MÁVAG-beli találkozó, igenis, kudarc volt, méghozzá a párt irodalompolitikájának és az újjáalakított Írószövetségnek egyik legcsúfosabb kudarca.

Az Élet és Irodalom február 22-i száma hosszú vezércikket közöl a budapesti Írószövetség elnökének, Darvas Józsefnek tollából Őszinte szavak egy találkozóról címmel. Ebben a cikkben Darvas nyíltan megmondja, hogy bár a Ganz–MÁVAG-beli kirándulás volt „a nemrégiben újjáalakult Írószövetség első ilyen jelentkezése a szélesebb nyilvánosság előtt”, s az összejövetel szervezői „elvi jelentőséget tulajdonítottak annak, s kicsit jelképes dolognak is szánták, hogy az Írószövetség több tagja a szövetség új munkájának a kezdetén egy nagyüzembe látogasson el”, mégis, avagy éppen ebből a szempontból tekintve, „a találkozó nem sikerült úgy, mint vártuk, reméltük, s némi csalódással jöttünk el a Ganz–MÁVAG művelődési házából”. „Én mindenesetre – fűzi hozzá – egyfajta hiányérzettel és meglehetősen zavaros érzésekkel jöttem haza…”

Melyek ennek a csalódásnak, hiányérzetnek, elégedetlenségnek, a találkozó kudarcának az okai? „Először is az – írja Darvas –, hogy a munkások közül kevesen jöttek el a találkozóra. Talán harmincöten-negyvenen. Igaz, külön meghívóval hívták meg az embereket, nem nagyon sokat, de a meghívottak egyharmada, ha eljött…” Eszerint tehát meglehetősen ritkaságszámba mehetett az a munkás, aki – a Magyar Nemzet beszámolója szerint – „szabadnapot vett ki, hogy részt vehessen az ankéton”; a gyakoribb esetnek az látszik, hogy még a külön meghívóval meginvitáltaknak az óriási többsége is otthon maradt.

Feltételezzük-e, hogy a munkások nem kíváncsiak az írókra és az irodalomra, hogy nem érdekli őket az írás mestereivel való találkozás? Vagy ha nem így van, akkor mi lehetett az oka a gyér megjelenésnek?

Darvas is felteszi ezt a kérdést, s aztán idézi a Ganz–MÁVAG vezetőinek a válaszát: „Vendéglátóink restelkedtek s magyarázkodtak, mondván: a munkásokban még mindig van, az ellenforradalom óta, bizonyos tartózkodás, ellenérzés az írókkal szemben…” Micsoda meghökkentő és hajmeresztő, álszent és hazug magyarázat! A munkások tehát azért nem jöttek el a találkozóra, mert nem szeretik az írókat, akik „rosszul szerepeltek” az „ellenforradalom” előtt és alatt, még nem bocsátottak meg az íróknak „lázító”, „pártellenes és népellenes” magatartásukért!

Ez a képmutatás még Darvasnak is sok – elvégre ott lődörgött ő is 1956 októberében a Bajza utcában, s látta ő is a saját szemével, hogyan kereste fel egyik munkásküldöttség a másik után, szeretettel és bizalommal az akkori Írószövetséget. Megvédi tehát az írókat, de tegyük mindjárt hozzá, ebben a védelemben nincs sok köszönet. „Én úgy éreztem – írja –, hogy inkább a találkozót megrendező elvtársak egyikében-másikában lehet meg az említett tartózkodás és ellenérzés. Különben nem határolták volna úgy körül s nem szűkítették volna úgy le, s gondolom, sokféle agyonbiztatással nem jelentéktelenítették volna így el ezt a találkozót…” Ám hogy még ezen elvtársak ellenérzéseit is eloszlassa, no meg hogy a saját cinkosi szolgalelkűségéről se hagyjon kétséget, a budapesti Írószövetség elnöke sietve hozzáteszi: „Senki sem akarja egyes írók felelősségét sem eltagadni, sem kisebbíteni az ellenforradalom szellemi előkészítésében, de az ellenforradalmat mégse az írók csinálták.”

De mennyire, hogy nem! Senki sem akarja egyes írók, sőt sok-sok becsületes, jó magyar író szerepét kisebbíteni, de azért azt, amit Darvasék ma ellenforradalomnak neveznek, elsősorban mégis csak a magyar diákok, katonák és munkások csinálták, a többi között azok a munkások is, akik a Ganz–MÁVAG-ban dolgoznak. A 17 000 munkásból az a körülbelül 16 960, aki nem jött el a párt-szervezte találkozóra. Mert az összefüggést itt kell keresni, s nem is olyan nagy ördöngösség megtalálni. A Ganz–MÁVAG-beli munkások nem azért nem jöttek el erre a találkozóra, mert az írók ott voltak. Azért nem jöttek el, mert a funkcionáriusok is ott voltak. Mert ezek a funkcionáriusok hívták meg őket, mert – Darvas elszólását idézve – „agyonbiztatásukkal” már előre „eljelentéktelenítették” a találkozót. Minden épeszű munkás nagyon jól tudta, hogy itt őszinte beszélgetésről szó sem lehet, s hogy ilyen körülmények között semmi egyébben nem lehet majd részük, mint halálosan megunt frázisok élvezetében, avagy a Ganz–MÁVAG-osok kissé nyersebb nyelvén: vonalas dumában.

S hogy a távolmaradóknak mennyire igazuk volt, azt maga Darvas mutatja meg akkor, amikor cikkében elmeséli, mi az a második ok, ami csalódást keltett benne a találkozó során. „A másik dolog, ami meglehetősen ellentmondó érzéseket hagyott bennem – írja –: a beszélgetés. Ami bizony alig-alig volt beszélgetés, inkább egyoldalú kioktatás… A felszólalók zöme valahonnan kölcsönvett irodalompolitikai téziseket hangoztatott, néha eléggé leegyszerűsítve…” Hogy mik voltak ezek a tézisek, s honnan vették kölcsön őket, s miben állt ez a kioktatás, arról Darvas nemigen beszél. Mindössze egyetlen példát hoz fel, azt, hogy Kerekes elvtárs, a pártbizottság agitprop. felelőse kijelentette: „Ő helyesli, ha a kiadók nem adják ki Veres Péter munkáját, amennyiben a múltról és nem a mai faluról, nem a szövetkezetekről ír…”

Szerencsére a Magyar Nemzet említett riportjából néhány kiegészítő részletet is kaphatunk azokból a tézisekből, amelyekkel a felszólaló funkcionáriusok megörvendeztették a jelenlévő írókat. Íme, egy csokor: „Az írók nem ismerik eléggé a munkásosztályt… Az íróknak felszínes képük van a munkásosztály életéről… Dolgozzon az író néhány hónapig valamelyik üzemben, éljen a munkások között, akkor megismerheti őket… Olyan műveket várnak, amelyek megmutatják a gyárakban folyó hősi munkát, ábrázolják a dolgozó nőt és feltárják az asszonyok »két műszakjának« a nehézségeit. A munkások elvárják, hogy íróik, költőik előre vigyék a társadalmat…” Mennyire ismerősek – jó ég, de mennyire – ezek a tézisek! Nem kell nagyon keresgélni, honnan vették kölcsön őket, nem a munkások, akik nem jöttek el, hanem a pártalkalmazottak, akik az írókat kioktatták: egyenesen a nagy Zsdanovtól, s legjobb magyar tanítványától, Révai Józseftől. Tudta jól ezt Darvas József is, ezért jegyzi meg – óvatos általánosságba bugyolálva – cikkében azt, hogy a Ganz–MÁVAG-beli találkozó „egy kicsit a jó néhány évvel ezelőtt szokásos, de ma már helytelennek ítélt »számonkérések« emlékét idézte fel benne”.

Hadd kérdezzük meg illő tisztelettel: miért csak egy kicsit? Hát mi a különbség? Ez a mai „számonkérés” talán kevésbé súlyos következményekkel jár, mint a néhány évvel ezelőttiek? A találkozó résztvevői számára valószínűleg igen. Csakhogy a korábbi, Révai-féle számonkérések vádlottait, Déry Tibort, Háy Gyulát, Eörsi Istvánt most már előzetesen börtönbe vetették. Hol van hát akkor a különbség? Hiszen a néhány évvel ezelőtti számonkérések legalább valamivel színvonalasabbak voltak, mint a mostaniak! Hiszen Révaiban – ha eltorzulva is –, de legalább mégiscsak élt valamiféle belső érdeklődés az irodalom problémái iránt! A Ganz–MÁVAG múlton kérődző számonkérőiről pedig maga Darvas meséli el, hogy „a többórás együttlét alatt a felszólalók részéről egyetlen kérdés se hangzott el az írókhoz. Csak kijelentés és tanács… Egyetlen olyan kérdés se volt, ami valamelyik olvasott műre, írói tervre, az alkotómunka valamelyik érdemes, az olvasó számára is izgalmas problémájára vonatkozott volna…”

Mennyire igazuk volt ezek szerint azoknak a munkásoknak, akik nem mentek el erre a találkozóra. S mennyi együttérzést érdemelnek azok az írók – az igazi írók –, akik elmentek, s akiket újra – ki tudja, hányadszor – megsértettek és megaláztak a funkcionáriusi, primitív kioktatásokkal, s akik legfeljebb hallgatásukkal tudtak tiltakozni.

A legszomorúbb különben az egészben az, hogy Darvas és társai – úgy fest – továbbra sem akarják levonni a megfelelő következtetéseket a Ganz–MÁVAG-beli összejövetel kudarcából. Továbbra sem akarják megérteni a munkások zömének távolmaradását, az írók legjobbjainak jeges csendjét, s azt az egyszerű igazságot, hogy 24 író nyájszerű, kollektív üzembe tereléséből még sohasem született, s ezekután sem fog születni igazi irodalom. Darvas, miután számot ad a teljes csődről, arra a következtetésre lyukad ki, hogy „feltétlenül folytatni kell az ilyen jellegű látogatásokat, eszmecseréket”, mert „a legközelebbi majd jobb lesz…”

Tizenöt éve mindig – a legközelebbi lesz jobb. S az ember már-már szánakozva nézi, hogyan kerül egyre távolabb ez a „legközelebbi”.

Úr ír…^*

A budapesti Kortárs februári száma vezető helyén hosszabb elbeszélést közöl; a novella címe: Kémia, írója Sőtér István. A cselekmény két évvel az „elleforradalom” után, 1958–59 telén játszódik, színhelye egyik vidéki egyetemünk; néhány utalásból – folyóparti halászcsárda, az alföldi erdők közelsége stb. – valamint abból a körülményből, hogy Sőtérnek ott volt, s talán még ma is ott van katedrája, nem nehéz kitalálni, hogy a szegedi egyetemről van szó. Ezen az egyetemen tanít fizikai kémiát a novella hőse, Elzánt Ferenc professzor; a történet az ő s közvetlen munkatársai problémáit, belső vívódását, meghasonlását és újbóli nekilendülését ábrázolja az 1956 utáni „új helyzet”-ben.

Az úgynevezett ellenforradalomnak odahaza ma már egész könyvtárra rúgó irodalma van. Pénzt, sikert, Kossuth-díjat, külföldi utazásokat elérni: ennek manapság a legbiztosabb útja a komisz ellenforradalmárok, elrejtett csendőrruháikat a ládafiából előrángató horthysták, az áruló-helyezkedő revizionista ügynökök, a megingó, de becsületes értelmiségiek, valamint a megingathatatlan, hős pártmunkások regényben-színpadon-filmen való „hiteles és mégis művészi”, egyszerre előre- és hátramutató ábrázolása. Mindazok, akiket még Rákosi Mátyás és Révai József is olyan tehetségtelennek ítélt, hogy nem volt hajlandó igénybe venni szolgálataikat – a Mesterházi Lajosok, a Dobozy Imrék, a Berkesi Andrások, a Molnár Gézák – most a levert reakciósoktól elkobzott fehér lovakon egymás után ügetnek fel a szocialista-realista Parnasszus csúcsaira.

Sőtér István esete némiképpen más. Először is ő művelt ember. Ha nem írt is sokat, de legalább sokat olvasott – és ez is valami. Másodszor meg – szemben a negyedrangú riporterekkel, – valaha írónak indult. Ha, miként említettük, nem írt is sokat, egy-két elbeszélése, Sötétkamra című kötete mégis bizonyos reményekre jogosított. Tipikusan polgári, nyugati mestereken nevelkedett, kissé dekadens példákat követő írójelölt volt, aki a zsdanovizmus uralomra jutásakor abba is hagyta a szépírást – úgy lászik, akkoriban nem „feküdtek” neki a pártosság irodalmi követelményei. Most, hogy egy évtizedes hallgatás után újólag megszólalt – érdemes és tanulságos megfigyelni, hová és mennyire jutott a népi demokráciában az úr, aki ír, pontosabban: az úr, aki úgy ír, mint az elvtársak.

Elzánt Ferenc, a Fizikai-Kémiai Intézet vezetője, a Sőtér-novella központi figurája, régivágású „polgári tudós”, akit ez a hivatalos minősítés egyáltalán nem sért; nagyapja a K. u. K. hadsereg tábornoka volt, aki az első világháború idején Galíciában egy hadtestet vezényelt, az apja pedig kúriai bíró, aki kommunistákra kimondott ítéleteket hagyott jóvá, sőt súlyosbított. A professzor tiszteli apja emlékét, tüntetően emlegeti, sőt még a kelleténél is jobban(?) azonosul vele: „azt ne hihesse valaki, hogy le akarom tagadni”. De e rossz káderlap egyáltalán nem akadályozza meg Elzánt Ferencet abban, hogy a maga makacs és különc módján szembe ne forduljon az ellenforradalommal. „Az ellenforradalom heteiben – olvassuk a novellában – Elzánt visszavonult; a küldöttségek, melyek nyilatkozatokat és kiáltványokat hoztak aláírásra, át sem léphették háza küszöbét… Sohasem hitte volna, hogy ennyire ragaszkodik mindahhoz, amit most hazárd indulatok és örvények fenyegettek. Mit köszönhetett ennek a rendszernek? A tanítványait, a leendő iskoláját. Szíve elszorult a fiatalokért s elszorult tulajdon élete művéért is. Veszély fenyegette ezt a művet, homályos, érthetetlen veszedelem – irigy és féltékeny világ támadta meg az életművét. Elzánt Ferenc egyedül ült a lakásán, s tudta, hogy sohasem fog ennek az esztelen, romboló, züllött világnak megbocsátani.”

Mikor aztán november elsején egy ízben mégis csak kimegy az utcára, háza kapujában a dékánba botlik, s Elzánt Ferenc őszinte ijedelemmel teszi fel a kérdést: „Mi lesz a szocializmussal?” Szerencsére három nap sem telik el, s néhány ezer szovjet tank, orosz, ukrán és mongol gyalogos, néhány ezer magyar halott megadja a megnyugtató választ a K. u. K. tábornok aggódó unokájának; Nyikita Hruscsov és Kádár János megmentik a szocializmust, s Elzánt Ferencnek első útja a rend helyreálltával az Intézetbe vezet, s ott úgy adja ki utasításait, „mintha az elmúlt három héten mi sem történt volna”.

Az olvasónak, aki érdeklődve és aggodalmasan követte a professzor életútját, lassacskán az az egyre határozottabb érzése támad, hogy valahonnan ismeri ezt az Elzánt Ferencet. Talán az életből? Nem, erről szó sincsen. Egészen máshonnan. Hiszen ez ugyanaz a figura, akit a Viharos alkonyattól kezdve a Becsületbíróságon át legalább negyven szovjet filmben és színdarabban volt alkalmunk üdvözölni; a mogorva, de aranyszívű, a faragatlan, de jóságos, a polgári származású, de kommunista érzelmű nagy-nagy-nagyon-nagy tudós, akit ellenzékieskedő szókimondása miatt sokan reakciósnak hisznek, holott valójában él-hal a rendszerért. Udvariasan megemeljük tehát a kalapunkat a Sőtér-novella hőse előtt, úgy, ahogyan ez a régi ismerősöknek kijár.

Sajnos, a többi figurával sincs sokkal több szerencsénk: Rózsa László tanársegéd, a népi káder, a kari pártvezetőség tagja, aki az „ellenforradalom” után éjszakákon át karhatalmi szolgálatot teljesít, a disszertációján viszont nem dolgozik, Bíró Teréz, a másik népi káder, az okos és higgadt aspiráns, aki hosszas „lelkizéseket” folytat „kiborult” kollégáival, a disszertációján viszont ugyancsak nem dolgozik, Préda Sebő, az intrikus professzor, aki túlzott hangoskodásával saját múltbeli kisiklásait takargatja – csupa-csupa jól ismert jelenség Szimonov, Kornejcsuk, Azsajev és Babajevszkij műveiből. Az embernek már-már az a gyanúja, hogy Sőtér István 1960-ban ott tart, ahol 1950-ben – mondjuk – Balázs Anna avagy Földes Mihály tartott, és semmi remény sincs arra, hogy valami őszintét vagy bensőségeset fel lehessen fedezni az írásában.

De nem! Akad a Kémiában egy, egyetlenegy ember, akinek írói megrajzolása valóban sikerült, aki élő, igaz és nem puszta utánzat. Ez Fráter Kálmán tanársegéd, a népi származású Rózsa László kollégája és ellenlábasa, aki – az utóbbi szavaival – „a legravaszabb, legügyesebb törtető, olyan ügyes, hogy nem is lehet rajtakapni; annyira az érdekei szerint él, hogy már észre sem veszi, érzések helyett csak érdekeket ismer, s ha az érdekei kívánják, talán még szeretni is tud…” Sőtér azonban – s itt válik az ábrázolás többsíkúvá – nem fogadja el ilyen egyszerűen a konkurrens, szektás jellemzést. Megmutatja azt is, hogy a polgári eredetű Fráter Kálmánban a kétségkívül karrierista megnyilvánulások nemcsak az eredendő bűn jegyei, hanem a védekezés fegyverei is egy gyanakvó és idegen világgal szemben. „Befogadták-e valaha is?” – teszi fel önnönmagának a kérdést a tanársegéd. – Ő is végigélte a hősi korszakot (a népi kollégiumok korszakáról van szó), de csak illő távolságból, tétován csodálta a kollégistákat, szeretett volna körükbe tartozni, buzgón és boldogan sürgölődött körülöttük – túlságos buzgalommal is talán? „Amióta csak Elzánt őt tanársegédjének fogadta, azon buzgólkodott, hogy kiérdemelje ezt a helyet. Sohasem fogadta el természetes járandóságként, mindig valami többletet akart nyújtani, s csak akkor nyugodott meg, amikor alkalmasságának látható, beszédes bizonyítékait sikerült felmutatnia… Bármily igénytelen cikke jelent meg, több példányban megvásárolta, s szerény ajánlással küldte meg a város, az egyetem párt- és állami vezetőinek. Kötelességszerűen küldte, hencegés szándéka nélkül, ismét csak kiérdemlő törekvéseinek tanúságaként… Neki mindig csak a fölösleg okozott örömet: a biztonságérzetnek is a fölöslegére vágyott…”

Nem kétséges, hogy a sematikus művek sematikus alakjainak másolásával szemben, ezt az embert, ezt a Fráter Kálmánt Sőtér István igen jól ismeri, belülről látja, belülről ábrázolja. Annyira belülről, hogy nehéz elkerülni azt a gondolatot: ez a Fráter Kálmán nem Sőtér István-e valójában? Nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont a novellában, aki „csak illő távolságból” élte végig a hősi korszakot, aki addig nem lépett be – nem a kollégisták, hanem a kommunisták soraiba, amíg a hatalom sorsa el nem dőlt Magyarországon, amikor viszont belépett, akkor olyan ügyesen választotta meg a pillanatot, hogy éppen „tagzárlat” legyen, s ő kivételesen, külön engedéllyel – külön feltűnést keltve – lépje át a párt kapuit?! Nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont, aki – miután Andics Erzsébet a kegyeibe fogadta és egyetemi tanárrá, majd miniszterhelyettessé léptette őt elő – egyre azon buzgólkodott, hogy kiérdemelje ezt a helyzetet, olyan „túlságos buzgalommal”, hogy egy Jókairól szóló előadásában annyira bolsevikká festette át az írót, hogy még Horváth Márton is megsokallta és önkritikára utasította őt?! S nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont, aki cikkeit talán nem küldözgette szét a párt és az állam vezetőinek (bár ez sem lehetetlen), de a Tudományos Akadémia kiadásában megjelent könyvének névmutatójában Kossuth Lajost úgy írta, hogy Kossuth Lajos, Petőfi Sándort úgy írta, hogy Petőfi Sándor, viszont Révai Józsefet úgy írta, hogy RÉVAI JÓZSEF…

Így aztán a legkevésbé sem csodálkozunk azon, hogy az elbeszélés végén az író „megmenti” Fráter Kálmánt, megvédi őt nemcsak a revizionista-gyanús Préda Sebő áskálódásaitól, de a népi káder Rózsa László előítéleteitől is: a két tanársegéd végül is a közös munkában „egymásra talál”, s Fráter, „a legravaszabb, legügyesebb törtető”, aki „annyira az érdekei szerint él, hogy már észre sem veszi”, a szocializmus értékes építőjévé nemesül. Az elbeszélés végén különben – minő meglepetés! – minden jóra fordul, s Elzánt Ferenc professzor, akit az emberi jellemek gyengeségei annyira elkeserítettek, hogy már-már Indiába akart menni vendégelőadónak, végül is Szeged és a halászlé mellett dönt. A befejezés tehát szocialista-realista, mint ahogy az – Fráter Kálmán ábrázolásának kivételével – az egész novella.

Meg kell jegyeznünk, hogy elbeszélésének bizonyos gyengéit – azt, hogy a történet kiagyalt, a figurák vértelenek, a magyarországi helyzet ábrázolása hamis – alighanem Sőtér István is érzi –, ezért aztán, olvasott ember módjára, megpróbál azzal javítani a helyzeten, hogy az eltorzított valóságot legalább „szépen” írja meg. Minthogy az eredetiség nem tartozik erős oldalai közé, így hát a stílus megválasztásakor is idegen tollak után néz. Csakhogy ezúttal nem Babajevszkijt vagy Azsajevet, hanem – és itt jön a meglepetés – Déry Tibort választja mesteréül, Isten tudja, talán arra gondol, hogy ha már Déryt egyebek közt vagyonelkobzásra ítélték, akkor a stílusát is el lehet orozni. Tény az, hogy az olvasó szinte meghökken: milyen verejtékes igyekezettel utánozza Sőtér a börtönben sínylődő író művészetét. Csak egy-két Déry-mondat a Sőtér-novellából: „Tudta, hogy időnként »letörik«, tehát tartani kell benne a lelket; vidám készséggel tartotta is, sőt nemcsak tartotta, hanem röpítette, hintáztatta…” „Hosszú sovány ember, mint a létra és minden vonása éles, hegyes. Kétsoros zakójának kihajtói éles, támadó szögekben futottak fel mellkasán, gallérjának hosszú hegyes csücskei az arc hegyességeit ismételték”. Sajnos, a verejtékes igyekezeten nemcsak az igyekezet érződik meg, hanem a veríték is.

Összegezve: Sőtér Istvánról nem lehet elmondani azt, amit a Bourbonokról szoktak, azt ugyanis, hogy semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Mint látható, az elmúlt tíz évben sok mindent megtanult, egyvalamit azonban szinte teljesen elfelejtett: írni. Ma már jóformán semmi sem különbözteti meg őt a Dobozy Imrék és a Berkesi Andrások magasrendű művészetétől, s most, hogy a magyarországi hatóságok az egyik legmagasabb irodalmi funkcióba, a budapesti PEN elnöki székébe emelték, a Kortárs hasábjain nyilvánosan bizonyságát is adta annak a tulajdonságának, amely – úgy látszik – ma elengedhetetlen odahaza ahhoz, hogy valaki vezető kultúrkáder legyen: a szolgálatkész analfabétizmusnak.

1. A tények^*

A szovjet–kínai ellentétről tulajdonképpen azóta lehet hallani, amióta csak a Kínai Népköztársaság megszületett. Valljuk meg, hogy mindaz, ami ezzel kapcsolatosan mintegy tíz esztendőn át elhangzott, sokkal inkább egyes nyugati körök vágyálmának, reménykedésének bizonyult, semmint politikai realitásnak. Nem kis számban akadtak szovjetológusok és Kína-szakértők, akik 1949-től kezdve sűrűn beszámoltak Mao Ce-tung „jobboldali” szimpátiáiról, s nem győzték ígérgetni, hogy a kommunista Kína urából előbb-utóbb új Tito lesz. Tagadhatatlan, hogy ezeknek a feltevéseknek volt bizonyos alapjuk is, méghozzá azokban az évtizedes vitákban és marakodásokban, amelyek Maoék hatalomra jutását megelőzték – mégis, amennyire most visszamenőleg meg lehet ítélni, az új Kína megalakulásától Sztálin haláláig a szovjet–kínai viszony példás és zavartalan volt. Azok, akik a sztálinizmus éveit odahaza töltötték, még jól emlékeznek egy giccses és színpadias szovjet festményre, amely Sztálint és Mao Ce-tungot ábrázolta, amint egymással éppen eszmét cserélnek; a kép azt a címet viselte: A nagy barátság, s ha művészileg teljesen értéktelen volt is, most utólag nem lehet tőle megtagadni azt a politikai igazságot, hogy a hatalmon lévő grúz és a hatalomra került kínai diktátort – ha talán nem is valami „nagy barátság” –, de a közös érdekek felismerése erőteljesen összefűzte.

Azoknak, akik a kínai vezetőktől titoista elhajlást vártak, Sztálin halála után is csalódniok kellett. Hat további esztendőn át megint nem volt hiteles és kétséget kizáró bizonyíték arra, hogy a két szövetséges államóriás között bármiféle komoly konfliktus is volna. Ami ezt az 1953–59-es időszakot a sztálini évektől mégis megkülönböztette, az az volt, hogy a világ először láthatott olyan jelenségeket, amikor is a népi Kína nem egyszerűen elfogadta vagy átvette a szovjet politika irányvonalát, hanem befolyásolta azt. Nem maradhatott feltűnés nélkül, hogy Sztálin közvetlen utódját, Malenkovot éppen az a három ember – Hruscsov, Bulganyin és Mikojan – buktatta meg, akik a prezídiumbeli összetűzést megelőző hetekben Pekingbe látogattak; úgy tűnt, hogy a legfelső szovjet vezetésben bekövetkezett változások, ha talán nem is Maóék kezdeményezésére, de mindenképpen az ő beleegyezésükkel és áldásukkal mentek végbe. Még nyíltabban megmutatkozott a kínai befolyás 1958 nyarán; akkor az iraki–libanoni események kapcsán a nyugati hatalmak csúcstalálkozót javasoltak Hruscsovnak. Mielőtt még a Szovjetunió válaszolhatott volna, a kínai pártsajtó a legélesebben visszautasította a csúcsértekezlet gondolatát. Hruscsov mégis elfogadta a nyugati meghívást. A kínai sajtó hangot változtatott, de nem sokáig: néhány napra rá Hruscsov Pekingbe utazott és a Maóval való hosszas tárgyalás után kijelentette, hogy mégsem hajlandó résztvenni a csúcstalálkozón. Nem volt nehéz kitalálni, hol, mikor és miért változtatta meg a véleményét.

2. Az okok^*

Mielőtt megkísérelnénk felvázolni miféle okok, elképzelések, érzelmek rejtőznek a jelenlegi szovjet–kínai feszültség mögött, úgy érezzük, kötelességünk legalább röviden utalni azokra az új tényekre, amelyek első cikkünk óta kerültek felszínre. Íme, a száraz felsorolás:

1. A szovjet sajtóban az utóbbi hetekben folytatódott, sőt még intenzívebbé is vált a harc a „dogmatikusok”, a „baloldali elhajlók” ellen.

A Pravda augusztus 26-i számában nagyobb cikk jelent meg E. Zsukov akadémikus tollából, amely a gyarmati népek felszabadulásával és az új államok sorozatos alakulásával foglalkozik. A cikk éles kirohanást intéz „a gyökértelen baloldali túlzók” és „a javíthatatlan dogmatikusok” ellen, akik nem akarják felismerni ennek a folyamatnak a jelentőségét, s azzal érvelnek, hogy ezeknek az új államoknak élén burzsoá politikusok állnak. Ez igaz – feleli Zsukov –, de a döntő mégis az, hogy az új államok az imperializmus frontjának a felbomlása mellett tanúskodnak.

A szovjet párt ideológiai folyóirata, a Kommunyiszt augusztusi második számában szigorúan megbírálja a dogmatikusokat és a szektariánusokat, akik nem tudják és nem akarják megérteni a történelmi fejlődés menetét és továbbra is a háború elkerülhetetlenségéről beszélnek. A Kommunyiszt felhívást intéz a „szocialista tábor egységének megerősítésére”.

A moszkvai Novij Mir című folyóirat hosszabb tanulmányt közöl Sztrumilin akadémikustól a kommunizmus jövőbeni, bőségben dúskáló hangyaközösségeiről, az úgynevezett kommunákról. Sztrumilin részletesen leírja ezeket az utópikus csodatelepüléseket, de mindjárt hozzéteszi, hogy megvalósításukhoz még több évtizedes munkára van szükség, s megbélyegzi azokat, akik visszaélnek a „kommunák” nevével.

Sem a Pravda, sem a Kommunyiszt nem mondja meg név szerint, kik azok a baloldali elhajlók, dogmatikusok, szektariánusok, akik ellen hadakoznak; a tudós Sztrumilin professzor sem árulja el: kik azok, akik már manapság visszaélnek a „kommunák” fogalmával. Nem lehet azonban sok kétségünk afelől, hogy még a leggyengébb ideológiai képzettségű szovjet olvasók is ki fogják találni: kikről szól a mese. S minthogy ilyenkor már nem egyszer megesett, most is egy „vidéki” lap az, amelynek „száján” kicsúszott a bűvös szó, még félreérthetetlenebbé téve az amúgy is félreérthetetlent. „Elképzelhető-e – veti fel a kérdést a Szovjet Litvánia című lap augusztus 16-i számában a dogmatikusokat támadó cikkében Sz. Titarenko újságíró –, hogy a jelenlegi feltételek közepette a szocializmus eredményesen építhető-e, még egy akkora országban is, mint például Kína, ha ez az ország elszigetelődik és nem támaszkodik a többi szocialista országgal való együttműködésre, a kölcsönös segítségre?”

2. Bizonyos nem hivatalos, de eléggé komoly és megbízható források szerint, a szovjet párt jelenleg két dokumentumot köröz a különböző kommunista pártok között, hogy informálja a „testvérpártokat” arról a vitáról, amely Moszkva és Peking között dúl. Az egyik, a hosszabbik dokumentum, állítólag 80 oldalas; a másik ennek rövidített változata: ezt a kevésbé fontos pártok és a Szovjetunió pártszervezetei kapják kézhez. Egyes értesülések szerint a 80 oldalas Kína-ellenes „manifesztum” nem egyéb, mint Hruscsovnak a legutóbbi, bukaresti pártkongresszus titkos ülésén mondott beszéde.

3. A kínai kommunista párt központi lapjának, a Renminribaonak augusztus 22-i számában a kínaiak élesen elítélték a Biztonsági Tanács Kongó ügyében hozott határozatát, azt a határozatot, amelyet a Szovjetunió megszavazott!

Ezek a legfrissebb tények. Meg kell említenünk, még a Pravda szeptember 2-án közölt cikkét, amely megtámadja Edvard Kardeljt és a „jugoszláv revizionistákat”, akik a szovjet pártlap szerint ki akarják használni a dogmatikusok ellen vívott harcot; minthogy azonban azzal a rendkívül érdekes magatartással, amelyet a jugoszlávok tanúsítanak a szovjet–kínai vita során, külön cikkben szeretnénk foglalkozni, ennél a pontnál most nem időzünk el hosszabban. Inkább rátérünk néhány olyan objektív és szubjektív tényező ismertetésére, amelyek a Moszkva–Peking tengely meglazulását előidézték.

3. A dialektika csodái^*

Cikkünket ezúttal is azzal kezdjük, hogy ismertetjük a legfontosabb tényeket, amelyek a szovjet–kínai viszállyal kapcsolatosan az elmúlt hetek során kerültek napvilágra.

1. Most zajlott le Hanoiban a vietnami kommunista párt kongresszusa. Közvetlenül a kongresszus előtt Ho Si Minh, az észak-vietnami elnök Moszkvában járt; a látogatás bizalmas jellegű volt, sem a moszkvai, sem a hanoi sajtó nem adott hírt róla; a nyugati világ – furcsa módon – a Népszabadság egy elszólásából szerzett tudomást a Ho Si Minh vizitről, a budapesti pártlap ugyanis megírta, hogy a vietnami kommunisták vezetője meglátogatta a moszkvai magyar ipari kiállítást. A nyugati Kreml-szakértők Ho Si Minh titkos moszkvai útjában annak a jelét látták, hogy az idős és tekintélyes észak-vietnami államfő valószínűleg közvetíteni igyekszik a szovjet és a kínai vezetők között. Erre vallott magának a hanoi pártkongresszusnak a lefolyása is: mind a szovjet, mind a kínai küldöttség tartózkodott a polémiától.

A kongresszus befejezésekor – meglehetősen szokatlan módon – a kínai delegáció, amelyet Li Fu-csan, a Politikai Bizottság tagja vezetett, hivatalos látogatást tett a szovjet küldöttségnél. Miről tárgyaltak, s miként zajlott le a megbeszélés, természetesen nem lehet tudni. Tény azonban, hogy másnap, a kongresszust követő tömeggyűlésen, több tízezer résztvevő előtt a szovjet küldöttség vezetője, a moszkvai Prezídium tagja, Muhitdinov, olyan éles támadást intézett a „dogmatikusok” és a „szektások” ellen, ami még az utóbbi hónapok sajtókampányának hangerejét is felülmúlta. „A szektások tevékenysége a különböző nyilvános nemzetközi szervezetekben – jelentette ki Muhitdinov – kárt okoz a béke demokratikus erőinek és a szocialista ügy érdekeinek. Hangos »forradalmi« frázisokkal hadonászva és összefüggéseikből kiragadott marxista idézetek mögé bújva, a dogmatikusok valójában arra törekednek, hogy eltorzítsák, meggyengítsék és az élettől elszakítsák a marxizmus–leninizmus tanításait…”

Ami ennél a nyílt támadásnál nem kevésbé fontos: miközben a hanoi pártkongresszus Ho Si Minht megerősítette a vietnami párt elnöki tisztében, ugyanakkor a párt eddigi főtitkárát, Truong Csint (más néven: Dang Khuan Khut) leváltották ebből a kulcspozícióból. Az utóbbi mint a kínai-barát irányzat fő képviselője volt ismeretes a vietnami pártban. Így aztán meglehetősen kétséges: vajon Ho Si Minh azért járt-e Moszkvában, hogy közvetítsen Hruscsov és Mao között, vagy pedig azért, hogy Hruscsovval együtt előkészítse Mao bizalmi emberének az eltávolítását. A tények az utóbbi feltevést támasztják alá.

2. A személyi változásokról szólva, nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy az albán kommunista párt kizárta a politikai bizottságból, a központi vezetőségből és a titkárságból Liri Belichovát és kizárta, magából a pártból is, a központi ellenőrző bizottság eddigi elnökét, Kocso Taskót. Mindkettőjüknek azt vetik szemére, hogy „súlyos hibákat követtek el a párt vonala ellen”. Érdekes módon Liri Belichova utóda a párt titkárságában egy bizonyos Ramiz Alia, aki eddig a szovjet–albán baráti társaság alelnöke volt. Ismeretes, hogy a szovjet–kínai vitában mindeddig az albánok voltak a kínaiak legfőbb támogatói; így aztán nem elképzelhetetlen, hogy a mostani tisztogatás csak az első lépésnek tekinthető. Mindenesetre feltűnő, hogy az albán kommunisták vezetője, Enver Hodzsa, nem vett részt a nemrégiben lezajlott bukaresti értekezleten, s ő az egyetlen európai népi demokratikus pártvezér, aki nem utazott most New Yorkba, az ENSZ közgyűlésére…

3. Még két tény, ami arra vall, hogy Hruscsovék az utóbbi időben egyre nagyobb gondot fordítanak a „testvérpártokra”, azaz arra, hogy a világ különböző kommunista pártjaiban a saját irányzatukat vigyék diadalra a kínaiakéval szemben. Nem „nagy ügy”, de mindenesetre jellemző, hogy a francia kommunista párt lapjának, a l’Humanitének ez évi ünnepségén minden „szocialista országnak” volt egy sátra – a Kínai Népköztársaság kivételével… Ami ennél jelentősebb, az az, hogy az indiai kommunista párt, amely mindeddig meglehetősen sűrűn „kacérkodott” a kínaiakkal, háromnapos vita után a moszkvai vonal mellett foglalt állást, magáévá téve többek között azt a hruscsovi tételt, amit a kínai kommunisták körömszakadtig elleneznek, azt ugyanis, hogy a szocializmus egyes országokban nemcsak erőszakkal, de parlamenti úton is diadalra juthat.

4. Októberi remények^*

Október elseje a Kínai Népköztársaság megalakulásának évfordulója. Nem csoda hát, hogy az elmúlt hetekben minden külpolitikai szakértő azt leste: mit árul majd el ez az ünnepség – a küldöttségek összetétele, az üdvözlő táviratok szövege, az elhangzó beszédek – a szovjet–kínai viszony alakulásával kapcsolatosan. Szeptember 23-án az AFP francia hírügynökség azt a hírt röpítette világgá, hogy Mikoján és Szuszlov állítólag Pekingben tartózkodik, s egy nagyszámú szovjet delegáció élén egy közös szovjet–kínai barátsági nyilatkozat nyélbeütésén fáradoznak; ez a nyilatkozat tisztázza majd a felmerült ellentéteket, és a „békés együttélés” platformján megerősíti majd a két ország és a két kommunista párt szolidaritását.

Másnap, szeptember 24-én az AFP már meg is cáfolta a hírt: a kínai külügyminisztérium szóvivője kijelentette, hogy mit sem tud az állítólagos Mikoján–Szuszlov-látogatásról. A pekingi szovjet nagykövetség nem volt hajlandó semmiféle felvilágosítást adni; a kínai főváros diplomáciai köreiben azonban még tartotta magát az a feltevés, hogy Mikoján és Szuszlov magára az ünnepségre betoppan, és a szovjet–kínai „békenyilatkozat” valóban megszületik.

Azóta elmúlt október elseje és lezajlott a pekingi ceremónia. Több mint ötszázezer ember vonult el Mao Ce-tung színe előtt, és a Mennyei Béke Tere csak úgy visszhangzott a különféle békejelszavaktól: „Szabadítsuk fel Tajvant!” „Pusztuljanak az amerikai agresszorok!” „Fokozzuk a harcot az imperializmus ellen!”

Ami az ünnepség alkalmából elhangzott beszédeket és megjelent cikkeket illeti, ezek azt a benyomást keltik, hogy bizonyos közeledés valóban történt az oroszok és a kínaiak között. Csou En-laj, az ötezer személyes bankett főszónoka kijelentette, hogy bár az amerikai imperialisták új háborút készítenek elő, a Szovjetunió vezette „béketábor” megakadályozhatja ezt a háborút. Csen Ti külügyminiszter, a félmilliós tömeggyűlés főszónoka, különböző harcias jelszavak eldörgése után kijelentette, hogy a Kínai Népköztársaság magáévá teszi a „békés együttélés” politikáját. Az ünnepi alkalomból a kínai párt elméleti folyóirata, a Vörös Zászló Mao elnök műveinek negyedik kötetét méltatva, a józan ész újabb akrobatamutatványaival örvendeztette meg a marxi–lenini dialektika kedvelőit: minekutána bebizonyította, hogy Mao Ce-tungnak teljességgel igaza van, amikor egy új világháború elkerülhetetlenségét hirdeti – arra a végkövetkeztetésre lyukadt ki, hogy a harmadik világháború mégis elkerülhető!

Maóék tehát, legalább szavakban, közeledtek a szovjet állásponthoz, és a szovjet vezetés is tett néhány gesztust Peking felé; a szovjet–kínai Baráti Társaság díszes ünnepséget rendezett Moszkvában, a kínai nagykövet beszédet mondott a szovjet televízióban, és a kínai nagykövetség új, fényes, Lenin-hegyi épületében az ünnepi fogadáson megjelent Szuszlov, Kozlov, Koszigin és Furceva. Említésre méltó az is, hogy Moszkvában ismét kapni lehet a Kitaj című, orosz nyelvű, kínai propagandalapot, amely hosszú hónapok óta eltűnt a forgalomból.

Van-e pápájuk?^*

November kilencedike óta, több mint három héten át, pontosan ugyanabban az esti órában hosszú fekete autókaraván gördült ki a Kreml kapuján. E szokatlan jelenség még a moszkvai iskolás gyerekeknek is feltűnt, a világsajtó pedig tudni vélte, hogy a Kremlben nagy ideológiai tanácskozás van folyamatban, az októberi forradalom 43. évfordulójának megünneplésén résztvett nyolcvanegy kommunista delegáció tagjai között. A legtekintélyesebb nyugati lapok moszkvai tudósítói minden hét közepén jól értesült körökre való hivatkozással jelentették, hogy a minden korábbinál nagyobb párttanácskozás záróközleménye a hét végére várható. Teltek a hetek és a kommüniké csak váratott magára. Mikor pedig a szovjet fővárosba látogató Kekkonen finn elnök tiszteletére adott fogadáson egy francia újságíró megkérdezte Nyikita Szergejevics Hruscsovot: „Meg tudná-e mondani, mi a helyzet a csúcsértekezlettel kapcsolatban?”, Hruscsov úgy tett, mintha félreértené a kérdést és azt válaszolta: „Miért nem inkább de Gaulle-tól kérdezi meg ezt?” A francia újságíró azonban nem hagyta magát: „Én nem a párizsi értekezletről beszélek – mondta –, hanem a Moszkvában összegyűlt kommunista vezetők értekezletéről…” A színészkedésben nem éppen járatlan Nyikita Szergejevics egy másodpercig némán szemlélte a kérdezősködőt, aztán ártatlan arccal így szólt: „Nem értem, miről beszél…” Egy másik újságíró segítségére akart sietni reményét vesztő társának: „Arról az értekezletről van szó, amelyikről senki, még maga az ördög sem tud megkapni egy megbízható értesülést…” Hruscsov mosolygott: „Miért gondolja azt – kérdezte –, hogy én ügyesebb vagyok, mint maga az ördög?”

Kétséges egység^*

Valószínűleg még sok víz fog lefolyni a Volgán és a Jangcén, amíg a világ pontos képet tud majd alkotni arról, hogyan zajlott le valójában a 81 kommunista párt moszkvai értekezlete; de a sorra-rendre hazatérő nyugati pártdelegációk tagjai, szerencsére, valamivel közlékenyebbek népi demokratikus elvtársaiknál, s így néhány újabb részlet mégiscsak kiszivárog a Kreml féltve őrzött falai mögül. Ami azonban a részleteknél is fontosabb, az annak az alapvető ténynek a megerősítése, hogy a szovjet–kínai nézeteltérés nem valamiféle „burzsoá-imperialista koholmány”, hanem vaskemény valóság, ami mindvégig rányomta bélyegét a moszkvai konferenciára.

A nyugati kommunista küldöttek elmondják, hogy a kínai delegáció egy előre elkészített, négyórás beszéd szövegével érkezett Moszkvába, s ez a beszéd pontról pontra hadba szállt Hruscsov legismertebb nézeteivel, visszautasítva azokat az „újításokat”, amelyeket a szovjet párt XX. és XXI. kongresszusán a háború elkerülhetőségéről, az általános leszerelésről, a szocializmushoz vezető békés, parlamenti út lehetőségéről szentesített. A kínai delegátusok támadást intéztek Hruscsov berlini politikája ellen is, túl puhának és engedékenynek minősítve azt, és élesen megbírálták Gomulkát, amiért eltűri, hogy országában a katolikus egyháznak még túl nagy befolyása van.

Szárazság és árvíz^*

Legutóbbi számunkban, a szovjet–kínai viszonyról szólva, s arra a kérdésre keresvén választ: hosszas huzavona után végül is miért írták alá a pekingi vezetők a moszkvai pártdeklarációt, megjegyeztük, hogy a kínai „engedékenység” egyik oka a hatalmas ország nehéz gazdasági helyzete, a rossz termés és az a tény, hogy Kínának jelenleg nagyobb szüksége van a Szovjetunió segítségére, mint az elmúlt évek során bármikor. Az adatok, amelyeket cikkünkben idéztünk, nyugati forrásokból származtak, s azóta döbbenetes „helyreigazítást” kaptak a Kínai Népköztársaság hivatalos közleményeiből. Ez a „helyreigazítás” azt mutatja, hogy a nyugati szakértők lebecsülték azokat a nehézségeket, amelyekkel a kínai mezőgazdaság küzd, s hogy ezeket a nehézségeket ma már aligha lehet egyszerűen nehézségeknek nevezni; az egyetlen szó, ami jellemezni tudja őket, a katasztrófa.

Újév küszöbén valamennyi kínai újság első oldalán közölte és a pekingi rádió bemondta a kínai kormány hivatalos jelentését arról, hogy az 1960-as esztendő során Kína megművelhető területének több mint a felét a legkülönbözőbb természeti csapások sújtották; a természeti erők okozta pusztítás példa nélkül áll az elmúlt évszázad történetében. Összesen 148 millió hektár termését érték súlyos csapások, s ebből mintegy 49-től 64 millió hektárig becsülhető fel azoknak a földeknek az összessége, amelyeken alig valami, vagy semmiféle termés sem volt. (Az utóbbi földmennyiség körülbelül akkora, mint Anglia és Észak-Írország egész területe.)

A legnagyobb károkat a szárazság okozta; ez Sinkiang és Tibet kivételével Kína valamennyi tartományára kiterjedt; egyes vidékeken öt-hat hónapig tartott, más helyeken egész éven át. A kormányjelentés december végén közli, hogy a tavaszi és a nyári nagy szárazság idején Santung tartomány tizenkét nagyobb folyója közül nyolc teljesen kiapadt; a hatalmas Sárga-folyamból márciusban és júniusban, negyven napon át majdnem, vagy teljesen eltűnt a víz, és gyalog lehetett átmenni a medrében az egyik partról a másikra.

A károkat tekintve, a „második csapást” az árvizek jelentették. Húsz tartományt pusztítottak végig, Kvantungot, Fukient, Kiang-szut és Santungot; Liaoning tartomány keleti részében olyan méreteket öltöttek, amilyenekre még soha nem volt példa.

Az országon tizenegy tájfun dühöngött végig – a legnagyobb szám fél évszázad óta – s volt olyan, amelyik húsz órán át tartott. „Mindehhez – tette hozzá a hivatalos jelentés – fagyok, rovarok, viharok, járványok, növénybetegségek járultak. Egyes helyeken egyik csapás követte a másikat. Így például Santung tartomány keleti részén először tavaszi szárazság pusztított, aztán óriási esőzések és tájfun, aztán fagyok, ragályok, növényi kórok.” Voltak vidékek, ahol a parasztok kétszer vagy háromszor vetettek, de voltak olyanok is, ahol ötször vagy hatszor, mert az előző vetés újra és újra elpusztult.

„A helyzet komoly” – jelentette be a pekingi rádió…

Iskolakönyvek a rostán^*

Kelen Jolánról mindeddig csak azt tudtuk, hogy Szamuely Tibor 19-es népbiztos özvegye és ijesztően csúnya, szellemesnek pedig nehezen mondható, antiimperialista karikatúrákat szokott publikálni moszkvai és pesti újságokban; most e koros elvtársnő új oldaláról is bemutatkozott: átvizsgálta az általános iskola első négy osztályának olvasókönyveit, és Misztikus téveszmék – kisiskolásoknak címmel hosszabb tanulmányban számol be tapasztalatairól az Élet és Irodalom hasábjain.

Az újdonsült pedagógiai szakértőnek van néhány olyan észrevétele, amelyekkel minden további nélkül egyetértünk. Elmondja például, hogy az első osztályos ábécéskönyvben „a képeken szereplő gyerekek, valószínűleg nyomdatechnikai okokból, vagy mind skarlátosak, vagy vészes vérszegénységben szenvednek… Némelyek, mint például a 79. oldalon szereplő gyermekek, különösen kitűnnek csúfságukkal. Az állatok képei sokkal szebbre sikerültek…” Hát ez bizony nem jó, nem helyes. Mondhatnánk talán azt, hogy a „nyomdatechnikai okokban” esetleg nemcsak a nyomda és nemcsak a technika a hibás, hanem a jelenlegi tervgazdálkodás is, amely az iskoláskönyvekre sokkal silányabb papírt biztosít, mint Marosán György válogatott beszédeire, s a jóminőségű festéket is inkább a Nyugatnak szánt propagandanyomtatványokra pazarolja, mint a magyar gyerekek iskoláskönyveire; de mindezt nem mondjuk, mert a szigorú Kelen Jolán még reakciósnak minősítene bennünket.

Egyetértünk különben a tanulmány szerzőjével akkor is, amikor az ábécéskönyv első leckéit kifogásolja. „Iszonyodva látom – írja –, hogy a második szó, amire a mi ábécéskönyvünk tanítja a mi gyermekeinket, a  lő,  majd a harmadik szó is az, és a következő – mi is lehetne más? –  öl.  Illusztrálva is van, hogy félreértés ne essék, egy barna-, majd egy zöldruhás alak lő, öl. Pedig én sem lőni, sem ölni nem akarom tanítani hat éves gyermekemet…” Nem is jó ez, sőt hozzátehetjük: még a nagyobb gyermekeket, sőt a felnőtteket sem helyes ölni tanítani. De azért érdemes volna elgondolkozni azon, nincs-e valami jellemző abban, hogy amíg a régi világ ábécés-könyvei az „úr” szóval kezdődtek, addig a mai világ első elemistáit először az „öl” igére tanítják?

A nyílt titok^*

Lapunk olvasói néha talán már túlzásnak is találták, milyen makacssággal térünk vissza újra meg újra a szovjet–kínai ellentétek ismertetésére és boncolgatására; megvalljuk: magunknak is voltak olykor aggodalmaink, nem az iránt, vajon vannak-e valóban ellentétek a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között, mert efelől semmiféle kétségünk nem volt, hanem az iránt, vajon rendszeresen megjelenő és konok cikkeinkkel nem fogjuk-e olvasóinkat az irányban befolyásolni, hogy túlbecsüljék a Moszkva és Peking közötti viszály jelentőségét? A hazai sajtóról nem is szólva, amely teljesen agyonhallgatja a „szocialista táboron” belüli éles viszályt. A nyugati sajtó és a nyugati közvélemény vizsgálata mégis arra ösztökélt bennünket, hogy megint és megint visszatérjünk erre a témára; az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy – marxista–leninista terminológiával élve – a jelenlegi helyzetben nem a szovjet–kínai ellentétek túlbecsülése, hanem lebecsülése a „főveszély”.

Mindezt szükségesnek éreztük előrebocsátani most, amikor az egész világsajtót –, s nem a szenzációhajhász bulvárlapokat, hanem éppenséggel a legkomolyabb és legtekintélyesebb orgánumokat – első oldalas szenzációként járta be a „moszkvai titkos jelentés”: egy kommunista forrásból származó és hitelesnek tűnő részletes dokumentum a múlt év végén Moszkvában, 81 kommunista párt részvételével lezajlott nagy tanácskozásról. A londoni Observerben Edward Crankshaw már a második óriáscikkben ismerteti e dokumentum részleteit, a New York Timesban Harry Schwartz elemzi a kiszivárgott új tényeket. Mindaz, amit ők és más neves specialisták most elmondanak, s különösképpen mindaz, ami magából az említett dokumentumból kiderül, arra vall, hogy aligha követtünk el hibát, amikor az elmúlt hónapok során nem fukarkodtunk a szovjet–kínai ellentétek ismertetésével.

A gyáva^*

„Tragikus hirtelenséggel elhunyt…” „A népi demokrácia legnagyobb irodalmi kitüntetésével a mellén, a szép jövő rásugárzó özönében, váratlanul itthagyott bennünket…” „Meghalt Sarkadi Imre, a felszabadulás után jelentkező magyar prózaírógárda egyik legtehetségesebb tagja…”

Miért nem mondják meg egyenesen és nyíltan, hogy öngyilkos lett, hogy megölte magát? Miért hazudnak még a holtteste, a koporsója mellett is? Miért nem mondják meg, amit egész Budapest, egész Magyarország tud, hogy Sarkadi Imre, a fiatal magyar írók egyik legjobbja, legkiválóbbja, negyvenesztendős korában, véletlenül – s vajon bizonyosan véletlenül-e – éppen azon az éjszakán, amikor Jurij Gagarin az űrbe repült, egy festőbarátja lakásának ablakából kiugrott az utcára és halálra zúzta magát? Hiszen akarva vagy akaratlanul ugyanazon a napon, a történelmi április tizenkettedikén egyetlen szimbólummá sűrűsödött össze az egész nagy magyar tragédia: azon a napon, amikor egy szovjet őrnagy legyőzte a Föld vonzóerejét és a csillagok magasságából épségben visszatért a földre, egy magyar író néhány emeletnyi magasságból odadobta magát a földi vonzásnak, a halálnak.

A népi demokráciában, a „szocializmus” építése közben természetesen nem illik öngyilkosnak lenni. Majakovszkij is csak véletlenül és szerelmi bánatában ölte meg magát, s nem azért, mert már nem bírta tovább a sztálini világot; Fagyejev is azért röpített golyót a fejébe, mert ivott, nem pedig azért, mert a sztálini bűnök napfényre jutásakor meghasonlott önmagával és a szovjet világgal.

De hiszen azt, hogy ivott, s hogy részegségében vetett véget az életének, Sarkadiról is elmondhatták volna. Mert ivott. Sokat ivott. Mindig ivott. Miért nem jelentették be legalább ilyen formában az öngyilkosságát?

Az írószövetség pártszónoka imígyen búcsúztatta őt a Kerepesi úti temetőben: „Aki az utolsó napokban közvetlen közelében volt, ifjúi, még soha-nem-volt élet- és alkotókedvének örült… A lelki válságokat, amelyek annyi kitűnő írótársunkat megérintették az utolsó történelmi esztendőkben, már régen legyűrte magában…”

Igen, ez nyilvánvaló. A boldog, vidám, épülő-szépülő magyar népi demokráciában egy negyvenéves író akkor lesz öngyilkos, amikor tele van ifjúi életkedvvel; akkor ugrik le az emeletről, amikor a lelki válságokat már régen legyűrte magában… A pártszónokok és a pártlapok számára csak legyűrt lelki válságok léteznek, összezúzott holttestek mellett állva is – valódi lelki válságokat ők éppúgy nem ismernek, mint ahogy nem ismerik a szemérmet sem.

Otromba szemfényvesztés helyett miért nem inkább azt mondták el róla, hogy Nagy Imre barátja és harcostársa volt?! Miért nem inkább azt mondták el róla, hogy 1953 nyarán az írók között ő volt a legelső, aki habozás és ingadozás nélkül odaállt Nagy Imre új programja mellé, s ott állt Nagy Imre mellett mindvégig?! Miért hallgatnak arról, hogy Sarkadi Imre szívvel-lélekkel támogatta az 1956-os magyar forradalmat?! És miért hallgatnak arról, hogy ez a paraszti író, ez a szocialista író, ez a párttag író – a forradalom bukása után nem lépett vissza a kommunista pártba?!

És miért nem méltatják, elemzik, „fejtik meg” a halála titkához is kulcsot adó, utolsó megjelent művét, A gyávát?!

Vasárnap olvastam a legfrissebb Kortársban ezt a lélegzetelállító, kitűnő kisregényt.

Még aznap este írtam Ignotusnak Londonba, és felhívtam a figyelmét A gyávára. Azt nem javasoltam, hogy emigrációs lap írjon is róla, hiszen ezzel esetleg csak árthatnánk Sarkadinak. Mikor a novellát olvastam, mikor a levelet írtam, még nem tudtam, hogy Imre már négy napja halott. Egy összezúzott test ad engedélyt arra, hogy ma már szabadon beszélhessünk az utolsó műről. Hiszen neki ma már nem árt – és nem használ semmi.

A regénybeli történet végtelenül egyszerű. Éva, a harmincéves szépasszony, Bencének, a „befutott” szobrásznak a felesége torkig van a férjével, azzal az élettel, amit folytat, azzal a társasággal, ami körülveszi. Véletlenül összeakad egy kezdő mérnökkel, aki valaha, tíz évvel ezelőtt, titokban és reménytelenül szerelmes volt belé. Fellángol köztük a szerelem, egymáséi lesznek; a mérnök azt akarja, hogy Éva váljon el, menjen hozzá feleségül, s költözzenek le egy vidéki gazdaságba, vagy ha ez az asszonynak nem tetszik, maradjanak Budapesten. A férj hallani sem akar a válásról, s Éva is visszariad, hogy a jólétet, a kényelmet odahagyva új, nehéz életet kezdjen. Szereti a fiút, de mert az ragaszkodik a házassághoz, inkább szakít vele és odadobja magát az első jöttment karjaiba. Ennyi az egész. De mennyi igazság, kemény és becsületes szókimondás fér el Sarkadinál ebben a látszólag jelentéktelen történetben!

Először is a környezet. Milyen tárgyilagos, pontos, hiteles és egyben könyörtelen a kép, amelyet Sarkadi a népi demokrácia egyfajta kivételezett művész-arisztokráciájáról, az „új osztálynak” erről a jellegzetes tartozékáról, s annak életmódjáról fest. Bence, a szobrász, se nem tehetséges, se nem tehetségtelen – maga az élő középszerűség. Ugyanakkor elkényeztetett és kiváltságokkal elhalmozott tagja a „szocialista” társadalomnak: remek villában lakik, cselédet tart, olyan kis Mercedesen jár, ami „nemigen van maszeknek”, s amit egy külföldi kiállítása alkalmából vett, új szobrát állami megrendelésre az egyik reprezentatív idegenforgalmi üdülő belső kiképzéséhez készíti, egyik reggel csak úgy mellékesen bejelenti a feleségének, hogy villát vett a Balaton mellett, s a rakoncátlankodó asszony megbékítésére szemrebbenés nélkül beígér egy olaszországi utazást. Ilyenformák a barátai is: Tibor, a kellemetlen és cinikus festőművész; Ella, egy bakakáplár külsejű, rezes hangú és leszbikus kosztümtervező nő; Jenő, egy kövérkés, úgynevezett jóhumorú orvos és felesége, egy húsz év körüli szépség, aki mindenáron filmszínésznő akar lenni, s akibe Ella éppen szerelmes. Ebben a világban Éva dekoráció, hatásos és irigységet keltő dekoráció a sokatkereső és öregedő férj oldalán.

Innen akar és innen nem tud kitörni. Nem tud, mert a másik világ, amelyet fiatal szerelmese mutat neki, semmivel sem vonzza jobban, mint az, amelyikben él. Igaz, a vidéki gazdaságban minden új és tiszta, igaz, hogy – legalábbis az agronómuséknál – olyanfajta ebédeket esznek, amilyenek csak a Móricz regényeiben vannak megírva –, de mi keresnivalója van itt, ebben a holtunalmas és idegen környezetben a pesti szépasszonynak? Arról beszélgessen az agronómusnéval, hogyan tojnak a tyúkjai? „S hogy teszed el, szívem, ezt a csodálatos kovászos uborkát? Kenyérbéllel savanyítod? Nahát, de nagyszerű! És kaprot, és a kapor mellett semmit nem teszel hozzá?” Nem, ezt az életet nem bírná. És a pesti életet, egy kezdő mérnök oldalán? „Lakjak szoba-konyhás lakásban és este vacsorával, saját főztömmel várjam haza a férjem?… Hajnalban felkeljek, munkába induljak, egyik nap pont olyan legyen, mint a másik és hetijegyet vegyet a zsúfolt villamoson, sorban álljak pénteken disznóhúsért, este, lefekvés előtt elmosogassam az edényeket?” Nem, az elkényeztetett, a kiváltságos, a „kiemelt káderes”, a cselédtartó élet után már se ereje, se kedve ehhez.

Éva bátor, sőt nagyon bátor asszony. Nyakánál fogva megfog egy viperát, s mikor az végül is megmarja, saját kezével vágja ki a testéből a kígyóharapást; a szájába vesz és szétrág egy undorító hernyót; 140 kilométeres sebességgel száguld, és át meri úszni a Balatont. Nemcsak csalja a férjét, hanem meg is mondja neki, hogy csalja. De amikor felméri, hogy „minden, ami testi kényelemben, higiéniában, pénzben s a pénz-jelentette lehetőségekben ezután következik, az eddiginél rosszabb lesz” – akkor visszariad.

Mert tulajdonképpen – gyáva. Ahogy ő maga mondja: „Én csak csillogni tudok… Elemektől, feladattól, állattól, embertől nem félek. Semmitől sem félek… De ahhoz gyáva vagyok, hogy a hétköznapokat éljem… Gyáva vagyok otthagyni a jólétet, az autót, a villalakást, a külföldi utazásokat, s mindazt, ami beletartozik még… gyáva vagyok…” És nincs kiút, nincs mentség, nincs felelet, nincs megváltás, nincs optimista befejezés. „Ez most már mindig így lesz. Az egyik ágyból majd csak azért kelek ki, hogy belefeküdjek egy másikba. Pfuj! Most már ez mindig így lesz, míg megöregszem és meghalok…”

Milyen fellebbezés nélküli, könyörtelen ítélet! De csak Éváról, a gyáváról, a gyávákról-e, Bencéről, Tiborról, Elláról-e, meg a többiekről? Róluk is, de elsősorban mégsem róluk. A Sarkadi-ábrázolta kép ott mélyül el igazán, ahol megmutatja, hogy ezek a nem-is-gonosz, önző, de nem elvetemült emberek – nemcsak haszonélvezői, de egyben áldozatai is annak a rendszernek, amelyikben élnek. Áldozatai is a hamis értékrendnek, az álarcos világnak, a számítóan adagolt kiváltságoknak. És áldozatai a történelemnek, annak, amit úgy lehetne nevezni: a magyar reménytelenség. A kiúttalanságnak, a kilátástalanságnak. Van négy tömör mondat ebben a kisregényben, ami mindenre választ ad: „Az emberek manapság csak véletlenül szeretnek összejárni. Mindenki csavarog, hogy hátha elcsíp valakit, akit magához elcipel, vagy akihez elmehet. Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?”

„De hát mi történne?” Itt van mindennek a nyitja, magyarázata, oka, megfejtése. Mi történhet ma Budapesten, Magyarországon? Ebben a pár sorban ott van minden, a szovjet megszállástól az amerikai tehetetlenségig, minden fájdalom, seb, lemondás, reménytelenség. Ott van a bukott forradalom.

„Bovaryné én vagyok” – mondotta Flaubert… Éva, akinek történetét első személyben meséli el az író – Sarkadi Imre is. Neki is volt része a rendszer nyújtotta kiváltságokban: Kossuth-díjban, József Attila-díjban, külföldi utakban, filmírói honoráriumokban, tapsban, elismerésben. A belenyugvás, a beletörődés, az elfogadás – vagy az ő szavával: a gyávaság – problémái vajon csak Évát foglalkoztatták volna, s nem azt az írót-e, aki Évát megírta?

Ám ő megírta a „gyávát” és aztán rögtön túl is lépett rajta. Nem úgy, hogy elítélte, nem úgy, hogy megbélyegezte, nem úgy, hogy „leleplezte”, úgy lépett túl rajta, hogy kilépett egy emeleti ablakon. Úgy, hogy – akár József Attila – előre megmondta azt is, miként fog meghalni. Évának egy ízben azt mondja a szeretője: „Kis bolondom. Te és a gyávaság!” És Éva így válaszol: „Az más. A kígyó, a kés, vagy a száznegyvenes sebesség, vagy hogyha kell, leugorjak akár az emeletről… ez mind pillanatnyi idegállapot dolga…” Sarkadi tudta, hogy Éva téved. A kígyó, a kés vagy a száznegyvenes sebesség, igen, ez valóban főként a pillanatnyi idegállapot dolga. De leugrani az emeletről: ez sokkal több annál. Ezért nem ugrott le Éva, a gyáva. És ezért ugrott le Sarkadi Imre. A legtöbb író a hőseivel cselekdteti meg azt, amire ő maga gyáva. Sarkadi maga tette meg azt, amit a hőse nem mert megtenni.

A párt elítéli az öngyilkosságot és elítélik a vallások is. De hogyan merhetnénk ítélkezni mi, magyarok, Széchenyi, Teleki László, József Attila nemzete?!

A gyáva. Ez volt utolsó írásának a címe. S valamennyiünk közül, azok közül, akik otthon vannak, és így vagy úgy, muszájból, fogcsikorgatva, de beilleszkednek, alkalmazkodnak, és közülünk, akik külföldre menekültünk, ő, ez a vézna, törékeny ember, Nagy Imre híve, barátja és most társa a halálban, Imre, Sarkadi Imre volt a legbátrabb.

Egzisztencializmus Magyarországon^*

A budapesti Élet és Irodalom május 5-i számában hosszabb tanulmány jelent meg Köpeczi Béla tollából Egzisztencialista jelenségek a mai magyar irodalomban címmel. A tanulmány, melynek fele az egzisztencialista filozófia ismertetésével, másik fele pedig e filozófia magyarországi hatásával foglalkozik, párthű irányvonala ellenére is érdekes és tanulságos, s feltétlenül megérdemli, hogy ne maradjon visszhang és válasz nélkül.

Mindenekelőtt is elismerés illeti Köpeczit, amiért tanulmányának első fejezetében – s elszórtan a további fejezetekben is – bizonyos ismertetést ad az egzisztencializmus néhány alapvető tételéről. Igaz, ebben az ismertetésben nem kevés a leegyszerűsítés és a vulgarizálás, amely egyaránt táplálkozhat a szerző tendenciózusságából és abból a körülményből, hogy intellektuális nívója nemigen éri el a francia és más egzisztencialisták színvonalát, de azért úgyahogy mégiscsak ismerteti és nemegyszer szó szerint idézi is őket. Normális viszonyok között ez aligha volna érdem; a marxista–leninista gyakorlat azonban az utóbbi évtizedek során annyira hozzászoktatott minket ahhoz, miszerint a vitapartnerek állításait már eleve eltorzítva kell papírra vetni, hogy Köpeczi magatartása mellett nem akarunk elmenni szó nélkül.

Új szintézis?^*

Milyen megnyilvánulási formái vannak ma Magyarországon az egzisztencializmusnak? – erre a kérdésre igyekszik válaszolni Köpeczi Béla, a hazai könyvkiadás vezetője abban a tanulmányban, amelyet az Élet és Irodalom május 4-i száma közölt, s amelyről múlt számunkban is megemlékeztünk. Az első ilyen megnyilvánulási forma a szerző szerint – mint már említettük –, az, hogy egyes prózaírók műveiben az egyéni sorsok a társadalomtól elszigetelten jelentkeznek, a társadalomról adott kép túlságosan általános, vagy keretszerű. Ami a kommunista kritikusnak e művekből hiányzik, az nyilvánvalóan nem a jelenlegi hazai társadalom csontigható bírálata, hanem az, hogy a megbírált írók nem zengik a népi demokratikus rendszer dicsőségét.

A második egzisztencialista hatásjelenség irodalmunkban Köpeczi szerint a szabadság kérdésének helytelen felvetése. „A szabadságot – írja – az egzisztencialisták az egyén szabad választásában vélik felfedezni”, s ez a nézet, éppúgy, mint Simone de Beauvoir megállapítása: „egyedül csak a lázadás tiszta” – káros hatással van több fiatal magyar prózaíróra. „Vulgarizált” egzisztencialista hatásokat tükröz, s ezért elmarasztaltatik a tanulmányban Hernádi Gyula A péntek lépcsőin című kisregénye, amelynek hőse – egy diszpécser –, túl sokat elmélkedik a világ értelmetlenségéről, a félelemről és a szabadságról, s amelyben az író ilyen furcsa nézeteket kockáztat meg: „Igaza van a diszpécsernek. Félünk. Nem beszélünk róla, de nagyon nyugtalanok vagyunk.”

Egzisztencializmus bűnében leledzik Csurka István Lábtörés c. novellája, valamint Huszty Tamás Akinek padba vésték a szívét című kisregénye is. Az utóbbiról Köpeczi megállapítja: „A regény története a mi társadalmunkban bonyolódik, de alig tudnánk megmondani, hogy miben különbözik ez a társadalom a kapitalistától…” A regény főhőse, egy Petrik nevű, boldogtalan életű újságíró, ilyen, nem-pártszerű gondolatokat fejteget: „Mert az ember élete utolsó pillanatáig boldog akar lenni, és ha egyetlen-egyszer melléfogott, már csak a légtornászhoz hasonlít, aki eltévesztette a trapézt, s míg a földig ér, egyre arra gondol, hogy máskor két centivel előbbre nyúl…” Őszintén szólva, nem tudjuk, hogy itt valamilyen szabadalmazott egzisztencialista nézetről van-e szó, avagy sem, de nem titkolhatjuk, hogy a gondolatot szépnek és igaznak érezzük.

A hazai egzisztencializmus harmadik fontos vonása – írja Köpeczi –, amely egyúttal legáltalánosabb irodalmi megjelenési formája is, a szorongás, a félelem, a rettegés kifejezése. Példának erre Weöres Sándor és Juhász Ferenc verseit hozza fel, de név nélkül más, főként fiatal költőket is megfedd, amiért azt hiszik, hogy a szorongással a huszadik század emberének igazi életérzését fejezik ki. Köpeczi azt még elismeri, hogy Nyugaton, különösen értelmiségi körökben egyesekre hat az atombombától való félelem, de úgy fest, hogy – véleménye szerint – a Lajtától keletre a világon semmi ok sincs tartani az atomfegyverek borzalmaitól.

Csodatevők vagy egyszerű emberek^*

A 81 párt közül, amelyek 1960 novemberében aláírták a Moszkvai Nyilatkozatot, a Magyar Szocialista Munkáspárttól nem lehet megtagadni bizonyos eredetiséget.

A kommunista pártok általában a kapitalizmus, vagy a marxi–lenini terminológia szerint: a burzsoázia diktatúrája elleni harcban jöttek létre. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1956. november 1-jén, a forradalom kellős közepén, a kommunista pártdiktatúra elleni harc jegyében született. A megalakulását bejelentő nyilatkozat, amelyet Kádár János olvasott be a budapesti rádióba, a következőképpen kezdődik: „Sorsdöntő órában szólunk azokhoz, akiket a nép és a haza iránti hűség, a szocializmus tiszta eszméinek becsületes szolgálata vezetett ahhoz a párthoz, melyet a sztálinizmus magyar képviselői: Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé süllyesztett. Rákosiék súlyosan megsértették nemzeti tisztességünket és önérzetünket, amikor semmibe vették hazánk szuverenitását és könnyelműen tékozolták nemzeti vagyonunkat. Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus.”

A kommunista pártok általában a szovjet pártot tekintik példaképüknek és politikájuk alaptörvénye a Szovjetunióhoz való feltétlen hűség. A Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulásakor – enyhén szólva – nem volt mentes bizonyos szovjetellenességtől. Kádár János ezekkel a szavakkal fejezte be az említett pártalakító nyilatkozatot: „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljon az ország! Minden becsületes hazafihoz szólunk! Fogjunk össze a magyar függetlenségért, a magyar szabadság diadaláért!”

Magyarországi változások^*

Bibó Istvánért^*

A Lapkiadók Nemzetközi Szövetségének végrehajtó bizottsága, legutóbb Rómában tartott üléséről elnökének, Tommaso Astaritának, javaslatára egyhangú határozattal a következő felhívást intézte a magyar hatóságokhoz: „Szövetségünk vezetősége foglalkozott Bibó István ügyével, akit előbb vád alá helyeztek, majd pedig nézetei miatt életfogytig tartó börtönre ítéltek. Szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy Bibó István írásai, azok is, amelyeket 1945-től kezdve, azokban a lapokban közölt – egészen e sajtótermékek betiltásáig –, amelyeknek egyik alapítója volt, s azok is, amelyeket 1956 novemberében publikált, nem egyebek, mint a szabad véleménnyilvánítás természetes kifejezései. Emlékeztetünk arra, hogy a szabad véleménynyilvánítás joga egyike a demokratikus alapelveknek, s aggodalmunkat fejezzük ki Bibó István sorsa felett annál is inkább, mert egészségi állapota is nyugtalanító. Ezért sürgető felhívással fordulunk a magyar hatóságokhoz annak érdekében, hogy Bibó István nagy tekintélynek örvendő személyét amnesztiában részesítsék; egy ilyen lépést fellélegzéssel fogadnának a sajtó körei és az egész világ.”

*

A befolyásos és közismert nemzetközi sajtószövetség felhívása nagyjából egyidőben látott napvilágot azzal a hírrel, amely szerint az Egyesült Államok és a Szovjetunió kormánya kicserélte a tízévi börtönre ítélt Francis Powers amerikai pilótát és a harmincévi börtönre ítélt Rudolf Abel szovjet ezredest. Régen a fejedelmek finom ötvösmunkákat, nemes paripákat, olykor széphangú dalnokokat vagy udvari bohócokat küldtek egymásnak ajándékba. Változott világban élünk: manapság egymás kémeit cserélgetik. Külpolitikai szakértők szerint a legfrissebb kémcsere a nemzetközi enyhülés jele. Ha ez így igaz, akkor ízlésbeli ellenérzéseinket is megkíséreljük leküzdeni. De nem hallgathatjuk el indokolt-türelmetlen kérdésünket: mikor fogják végre szabadon bocsátani azokat, akik sem idegen országokat át nem repültek, sem külföldi hatalom javára nem szerveztek kémszolgálatot, azokat, akiknek egyetlen „bűnük”, hogy saját országukban igaz hazafiaknak, a szabadság, a függetlenség, a társadalmi haladás meg nem alkuvó harcosainak bizonyultak?! Mikor engedik végre szabadon Bibó Istvánt, Mérei Ferencet, Ádám Györgyöt, Obersovszky Gyulát, Fekete Sándort, Lőcsei Pált és a forradalom óta börtönben sínylődő többi magyar hazafit?!

Nem adtak amnesztiát^*

április negyedikén a még mindig börtönben sínylődő politikai foglyoknak. Nem adtak amnesztiát Bibó Isvánnak, Mérei Ferencnek, Ádám Györgynek, Fekete Sándornak, Obersovszky Gyulának, Litván Györgynek, Lőcsei Pálnak – a neves és névtelen hazafiaknak, akik immár több mint öt esztendeje viselik rácsok mögé zárva egyetlen bűnük: becsületességük keserves következményeit.

A kádárista propaganda hosszú hónapok óta „bizalmasan” azt terjesztette: nem érdemes Nyugaton „ügyet csinálni” Bibóék sorsából, hiszen hamarosan, az áprilisi évforduló alkalmából ki fognak szabadulni. Ezt hajtogatták magánbeszélgetésekben utazó vigéceik, akik különböző kulturális szervek funkcionáriusaiként járják a Nyugatot. Erről fogadkoztak a Magyarországra látogató külföldi vendégek előtt is, akik hangot adtak nyugtalanságuknak a börtönben lévők sorsa miatt. Sikerült elérniök, hogy nemegy jó szándékú nyugati író, művész, tudós hallgatott, félvén attól, hogy tiltakozását „provokációnak” fogják minősíteni, és ez csak árt a bebörtönzötteknek. Mások, mint Bertrand Russel, Sir Isaiah Berlin, Sir Julian Huxley rendkívül mértéktartó és udvarias formában emelték fel szavukat Bibóék érdekében.

Úgy látszik, a pesti börtönőrök sem a csendből, sem az udvariasságból nem értenek. Nem veszik észre, hogy a világ szemében nem is annyira Bibóéknak, mint inkább önmaguknak adnának amnesztiát – amennyiben ez egyáltalán lehetséges –, ha véget vetnének a politikai szabadságfosztások szégyenletes rendszerének. Forintok millióit költik angol–francia–német nyelvű kiadványok tucatjaira, hogy elhitessék a Nyugattal: Magyarországon már nyoma sincs a sztálinizmusnak, valamiféle liberális kommunizmus van uralmon, nincs többé önkény, a „szocialista törvényesség” virágzik.

Anélkül, hogy bizonyos pozitív jelenségeket tagadnánk, hadd mondjuk meg kereken: száz párthatározat a dogmatizmus ellen, ezer vezércikk a szocialista törvényességről s akárhány vagon banán és narancs a „szépülő élet” bizonygatására csak porhintés, humbug, hazugság mindaddig, amíg egyetlen magyar ember börtönben lesz azért, mert nézetei nem egyeznek a hatalmon lévők nézeteivel. Amikor minden politikai fogoly kiszabadul, akkor kezd véget érni az önkényuralom; amikor mindenki szabadon és veszély nélkül kimondhatja, amit gondol, akkor kezdődik a demokrácia.

Az idei, elmaradt amnesztia arra kötelez mindenkit, s elsősorban minket, Nyugaton élő magyarokat, hogy fokozzuk a harcot Bibó Istvánnak és társainak kiszabadításáért. Ne legyenek illúzióik a börtönőröknek: mindent el fogunk követni, hogy a hallgatás vagy a feledékenység ne váljék bűneik cinkosává.

Az első szakasz^*

„Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna…” „Sztálin életében ez az írás nem jelenhetett volna meg Moszkvában…” Ezek voltak azok a mondatok, amelyek talán a legsűrűbben hangzottak el azon a konferencián, amelyet a Survey című folyóirat és a St. Anthony’s College rendezett július elején Oxfordban, s amely egy héten át tárgyalt, vitatkozott a szovjet irodalom történetéről és jelenlegi helyzetéről. Hadd jegyezzem meg mindjárt: nemcsak Moszkvában vagy Leningrádban változott meg a helyzet az elmúlt tíz évben, hanem – s erre éppen ez a konferencia volt az élő tanúság – Nyugaton is; nemcsak Sztálin szellemétől szakadt messzire a világ, de úgy fest, hogy McCarthy szenátor kísértete is egyre halványabbá válik. Íme, két röpke példa. Az az amerikai professzor, aki a zsdanovizmusról tartott, egyébként kitűnő és pompásan dokumentált előadást, kísérletet tett arra, hogy a szovjet irodalom e legfeketébb korszakában is bizonyos „szürke foltokat” fedezzen fel, olyan jeleket – méghozzá 1952-ből! –, amikor is, szerinte, a Kreml vezetői némiképpen enyhíteni igyekeztek volna az irodalomra ránehezedő iszonyú nyomást. A Radio Liberty-nek – a leginkább a Szabad Európához hasonlítható orosz nyelvű nyugati propaganda-adónak – egyik munkatársa pedig így számolt be egy Nyugatra látogató, ellenzéki érzelmű orosz mérnökkel való beszélgetéséről: „Az illető azt mondta nekem, mikor megkérdeztem őt, hogyan dolgozhatnánk a leghatásosabban: támadjátok a bürokráciát, a hibákat, a visszaéléseket, az igazságtalanságokat, de az isten szerelmére, ne támadjátok a kommunizmust, mert a kommunizmus még ma is szent és sérthetetlen a nép szemében, a kommunizmus nem Sztálint vagy Hruscsovot jelenti, hanem valami elvont dolgot, álmot, utópiát, a szebb jövőt, amiért élni és dolgozni érdemes…”

Nem hinném, hogy akár a „szürke foltokat” kereső professzornak, akár az orosz nép elvont és átszellemült kommunista hitét hirdető mérnöknek vagy a rádióriporternek igaza volna. De itt most nem is ez a lényeges, hanem az az új, megértő – megértésben néha már túlzó s ezzel értetlenné váló – álláspont, amellyel a mai Kreml-szakértők a Vörös tér és környéke felé tekintenek.

*

A változás alapjában véve indokolt, elsősorban azért, mert a szovjet helyzetben és ezen belül a szovjet irodalomban valóban vannak változások. A legdöntőbb – s itt most csak ennek rövid ismertetésére szorítkozhatunk –, hogy míg Sztálin életében a nyomtatásban napvilágot látott irodalom teljességgel egyirányú, egymondanivalójú, egyarcú, egyvéleményű volt (csak ilyen lehetett), addig ma legalább két tábor áll egymással szemben, s küzd, harcol egymás ellen, nemegyszer páratlan élességgel, szinte életre-halálra.

Az egyik tábor: a liberálisok. Talán mondani sem kell, hogy az elnevezés csak szovjet értelemben és a szovjetunióbeli lehetőségek között használható, s mivel egy meglehetősen széles csoportról van szó, a közös nevező az antisztálinizmus, a sztálini–zsdanovi elvekkel és gyakorlattal való szakítás. Ezen belül, avagy ezen túl, a csoport színképe megannyi árnyalatra bomlik, kezdve azokon, akik Sztálint megtagadták, de azért görcsösen ragaszkodnak az úgynevezett szocialista realizmus valamiféle enyhített változatához, egészen azokig, akik többé-kevésbé nyíltan az „úgy rossz az egész, ahogyan van” ellenzékiségéig jutottak el.

A belső tagozódásban komoly szerepet játszik a nemzedéki kérdés. Az a magyar olvasó, aki 1956 után jött el hazulról, s aki előtt a legtöbb szovjet író neve nem hangzik ismeretlenül, talán meglepődik azon, hogy a liberálisok idősebb generációjának vezéralakjai Tvardovszkij, Ehrenburg, Leonov, Panfjorov, Pagonyin, Pausztovszkij, csupa olyan író, akinek nemegy Sztálin-dicsőítő versét, regényét, színdarabját volt alkalmunk odahaza élvezni. De vajon nem valami hasonló történt-e nálunk, Magyarországon is? Ezek az írók, valahogy úgy, mint nálunk a revizionistának vagy nagyimristának nevezett kommunista múltú írók nagyrésze, „megkísérlik a lehetetlent: jóvátenni a jóvátehetetlent” – megkísérlik a szocialista realizmus roskadozó épületéből s a maguk írói rangjából is menteni azt, ami még menthető. Hogy ez a kísérlet mennyire lesz sikeres, ahhoz férhet kétség, de ahhoz nem, hogy munkásságuk és viszonylagos erkölcsi bátorságuk az „olvadásnak” elengedhetetlen tényezője. Gondoljunk csak arra, mit jelent a szovjet olvasó számára Ehrenburg naplója, amelyben hol ártatlanul legyilkolt írótársairól emlékezik meg, hol az absztrakt festőket dicséri – mit jelent például ebben a naplóban az ezerszer árulónak bélyegzett spanyol anarchistákról ilyen sorokat olvasni: „Communismo libertario – szabad kommunizmus. Az anarchisták valamennyien erről beszéltek és szinte valamennyien hittek is benne. Megpróbálták bebizonyítani – és jól érveltek –, hogy szabadság nélkül nincs kommunizmus… Egy régi naplómban rábukkantam egy francia írónak (már nem emlékszem, melyiknek) az alábbi szavaira, amelyeket szó szerint kimásoltam: »A zsarnokságban nem az a szörnyű, hogy nem szereti a népet, hanem az, hogy túlságosan is szereti és túl kevéssé bízik benne.«”

*

Ezeknek az idősebb íróknak talán legfőbb érdemük, hogy a maguk kétes értékű tekintélyével, népszerűségével, féltucatnyi Sztálin- és Lenin-díjával vértezve, védik és támogatják a legmerészebb és legtehetségesebb fiatalokat. Az ő folyóirataikban jelenek meg Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov versei; Kuznyecov, Akszijonov, Tendrjákov, Nyekraszov, Kazakov novellái és kisregényei, amelyeket azután a neosztálinisták másnap vagy harmadnap dühöngve megtámadnak. A maguk szempontjából az utóbbiaknak igazuk is van. Mert mégiscsak képtelenség, hogy az ifjú szovjet lírikusok föl merészelték fedezni verseikben az „én”-t, hogy Jevtusenko ki merte mondani: a Szovjetunióban még mély gyökerei vannak az antiszemitizmusnak; hogy Voznyeszenszkij Parabolikus balladájában Gauguint merészelte megénekelni, azt a festőt, aki nem törődött a pénz őrületével, az asszonyok sirámaival és a hivatalos akadémiákkal, s aki végül is nem a nagykapun át jutott be a Louvre-ba; s hogy a harsogó szónoklatok és üres fogadkozások honában Vinokurov le merte írni: „az igaz érzelmek mélyén a csend honol”. Mégiscsak túlzás, hogy a prózaírók legjobbjai manapság nem a rendszer hivatalos nagyságait tekintik példaképüknek, hanem vagy Hemingway-hez járnak tanulni, vagy – uram bocsá’ – Prousthoz és Joyce-hoz, s egymás után fedezik fel a húszas évek Szovjetuniójának azokat az íróit (Mandelstammot, Klebnyikovot stb.), akik az akkori legmodernebb nyugati áramlatokhoz álltak közel, s akik aztán sorra elpusztultak Sztálin haláltáboraiban vagy kivégzőosztagai előtt.

*

A neosztálinisták, akiknek még jó néhány folyóirat és kulcspozíció van a kezükben, lankadatlan éberséggel támadják ellenfeleiket. Vezéralakjuk, az orosz Gergely Sándor: Kocsetov, aki A Jerzsov fivérek című regényében éppen a magyar forradalom ördögét festette a falra, figyelmeztetvén a pártot, hogy ha nem vet véget a liberálisok „garázdálkodásainak”, akkor nem fogja tudni elkerülni az „ellenforradalmat”, s legújabb regényének, A területi párttitkárnak negatív főhősét, a modernkedő Ptuskov költőt, félreérthetetlenül Jevtusenkóról mintázta. De Kocsetov nincs egyedül. Egy ifjú költő, bizonyos Vladimir Kosztrov, egész ódát írt azokhoz az idős mesterekhez, akik híven kitartanak a (sztálini) múlt mellett; Szoboljev, az orosz Írószövetség elnöke, hosszú sirámokban támadja az „elfajult ifjakat”, s két befolyásos kritikus imígyen sorolja el keserveit a Novi Mir hasábjain: „Nem is olyan régen a fiatalok még nyugodtak, szerények és tisztességtudóak voltak. Talán az egyetlen Jevtusenko kivételével a kezdők még nem próbálkoztak hangosan szólni a magánéletükről. És most mindegyik költő hangzatos deklarációkat készít, zajos programokat fogalmaz. A költők nagypofájúak lettek, verekedők és türelmetlenek.”

Az oxfordi tanácskozás vitáiból is kiderült, amit eddig is sejteni lehetett: a liberálisok csoportja népszerűségben, számban, tekintélyben s nem utolsósorban tehetségben lényegesen erősebb a konzervatívokénál. Az Irodalmi Újság is beszámolt már arról, miként maradtak a moszkvai írószövetségi választásokon – ahol a szavazás titkos volt – kisebbségben a sztálinisták, hogyan buktak ki az elnökségből legismertebb képviselőik, s hogyan kerültek a helyükre a megbélyegzett fiatalok. Oxfordban szó esett egy másik érdekes epizódról is. Az orosz Írószövetség, amelyet négy évvel ezelőtt azzal a szándékkal hívtak életre, hogy a sztálinisták fellegvára legyen, és, amennyire lehet, ellensúlyozza az össz-szovjet Írószövetségben mindinkább erősödő liberális hangokat, legutóbbi vezetőségi ülését már nem is Moszkvában, hanem a Don-parti Rosztovban tartotta, s a felszólalók, Szoboljev, Babajevszkij és Anatolij Kalinyin innen sírták tele a Szovjetuniót a Moszkvában tapasztalható romlott állapotokról. Érdemes megjegyezni, hogy a Csendes Don írója, Solohov, akit díszvendégként hívtak meg, nem ment el a gyűlésre.

*

Mi a központi hatalom, mi Hruscsovék magatartása az írók harcában? Nyilvánvaló, hogy ez a magatartás Hruscsov általános politikai helyzetének és céljainak alárendeltje. A magyar forradalmat követő években, mintegy 1959-ig, Hruscsov egész sor engedményt tett Kocsetovéknak, a sztálinistáknak, noha nagyon jól tudja, hogy azok az egész „bomlásért” őt teszik felelőssé és gyűlölik őt. Újabban a mérleg nyelve mintha a liberálisok felé hajolnék. Ezek között vannak Hruscsov személyes barátai is, akik talán éppen az ő sugalmazására liberálisok, s kétségtelen, hogy érdeke, szíve is ezekhez áll közelebb. Óvakodik azonban attól, hogy hivatalossá kiáltsa ki ezt az irányzatot. (A legutóbbi írókongresszuson nagyúri gesztussal elhárította magától a döntőbíró szerepét: „Elvtársak – mondotta –, ne terheljék a kormányzatot valamennyi kérdésük megoldásával. Intézzék el őket egymás között, elvtársi szellemben”.) Az oxfordi értekezleten az általános vélemény az volt, hogy Hruscsov a sztálinistákat arra használja fel, hogy ijesztgesse és sakkban tartsa velük a liberálisokat, s megakadályozza azt, hogy az utóbbiak túlságosan előreszaladjanak. Kérdés, hogy ez a számítás beválik-e. Úgy gondolom, hogy Kocsetovéknak végső soron ugyanolyan szerepük van, mint Magyarországon az Andics Erzsébeteknek és Non Györgyöknek volt: a maguk korlátoltságával, denunciálásaikkal, otromba támadásaikkal akaratlan szövetségeseik ők az újért küzdőknek, minden egyes túlkapásukkal alkalmat adnak arra, hogy a liberálisok visszavágjanak, s egy újabb lépést tegyenek előre.

*

Lehetetlen elsorolni mindazt, amiről Oxfordban szó esett. Szó volt a kiadatlan irodalomról (külön vitát szenteltek Paszternak Doktor Zsivagojának), a nyugati írók befolyásáról, a színházi helyzetről (két érdekes részlet: Norris C. Houghton, a New York-i Phoenix Színház igazgatója elmondotta, hogy ősszel egy időben kerül bemutatásra Amerikában és a Szovjetunióban Jevgenyij Svarc Sárkány című szimbolikus szatírája, amelyet 1944-ben, mint Hitler-ellenes színművet játszottak Moszkvában, de 3 előadás után betiltották, mert a népsanyargató sárkány figuráját nemcsak Hitlerre, hanem Sztálinra is lehetett érteni, s elmondotta, hogy legutóbbi moszkvai útja során találkozott a kivégzett Tuchacsevszkij marsall özvegyével, aki most egy ifjúsági színházat igazgat.) A konferencián résztvevő angol, francia, amerikai, német egyetemi tanárok, irodalom-történészek, kritikusok óvakodtak attól, hogy túlértékeljék a szovjet irodalomban végbemenő változásokat, s szinte kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy mindaz ami történik, a rendszer keretein belül megy végbe, s a liberálisok nagy többsége is a rendszer megjavítására s nem megdöntésére törekszik. Tulajdonképpen valamiféle „első szakaszról” van szó; hogy a második milyen lesz: visszakanyarodás-e a múlthoz avagy további előrelépés, azt ma még senki sem tudhatja.

Többen is megállapították, hogy a szovjet irodalom még ma is mennyire túlpolitizált, s milyen kicsiny, szinte elenyésző az úgynevezett „l’art pour l’art” alkotások száma. Azt hiszem, ebben az elmarasztalásban volt bizonyos értetlenség a kelet-európai irodalmak helyzetét és szerepét illetően. Nyugaton meglehetősen természetellenes, ha az író sokat vagy egyáltalán politizál. Keleten, Oroszországban vagy Magyarországon, Lengyelországban vagy Romániában – talán, sajnos – ez a természetesebb, ez a hagyományos. A nagy orosz kritikus, Bjelinszkij 100 évvel ezelőtt, a cárizmus legsötétebb időszakában írta: „A nagyközönség úgy néz fel az orosz írókra, mint egyetlen vezetőikre, védelmezőikre és megváltóikra az orosz önkényuralommal szemben.” A magyar és a lengyel események éppúgy, mint a Paszternak-temetésen lezajlott tüntetés vagy Jevtusenko verseinek fogadtatása Moszkvában arra vallanak, hogy az írók s az irodalom szerepe nem változott a Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig terjedő birodalomban az elmúlt évszázad alatt.

Mellettetek állunk, veletek vagyunk^*

Ezúttal Kuba mellett, természetesen. Kisgyűlések az üzemekben, nagygyűlés a Sportcsarnokban, táviratok özöne, melyekben „dolgozó népünk” egységesen emeli fel öklét s rázza, rázza, fenyegetően, az amerikai imperialisták felé, a Népszabadság sok mindent eltűrő hasábjain. Hogy a tengeri blokád miért agresszió, vagy pontosabban, hogy ha a tengeri blokád agresszió, akkor minek nevezhető 4000 szovjet tank tüzet okádó bevonulása Budapestre, éppen hat esztendővel ezelőtt, arról nem szólnak a gyűlések szónokai, nem vallanak a táviratok. Ne csodálkozzunk ezen. Inkább kísérjük figyelemmel az egységes ökölrázás különös fordulatait, a méltatlankodástól kezdve, a felháborodáson át, a dühkitörésektől kezdve a gyűlölködő robbanásokon át, a kubai válság decrescendójának meglepett elhalkulásáig. Mert igaz ugyan, hogy rendíthetetlenül Castro mellé állt a Csepeli Autógyár „valamennyi munkása”, a Veszprémi Vegyipari Egyetem „több, mint 1200 hallgatója”, sőt a Tudományos Akadémia, s a Magyar Írók Szövetsége Elnöksége is – a baj – amint kiderült – csak az volt, hogy éppen Hruscsov nem állt ilyen szilárdan Castro mellett. De ezt előre, sajnos, nem lehetett tudni; vagy pontosabban lehetett tudni, csak azok nem tudták, akiknek szolgai megalázkodása nevetségesebb a valóság konok hűvösségénél. Nézzük meg, hogyan reagált a leghivatalosabb magyar sajtó – a leghivatalosabb eseményekre.

1962. október 25-én, csütörtökön, már elindult a tudatosan tenyésztett gyűlölet zászlóinak lobogtatása. Nyilatkozott a magyar kormány, miszerint „a magyar nép, együtt a világ minden békeszerető népével jogos haraggal ítéli el az Egyesült Államok újabb háborús provokációját…(Az Egyesült Államok kormánya) képmutató módon azt állítja, hogy Kuba népe veszélyezteti az Egyesült Államokat.” Nyilatkozott Kádár János s nyilatkozatában megállapította, hogy az Egyesült Államoknak nem tetszik a kubai forradalom, aminthogy „ezért támogatta nyíltan és titokban az 1956-os ellenforradalmi puccskísérletet.” Nyilatkozik maga Hruscsov és Bertrand Russellhez írott levelében leszögezi: „meg kell fékezni az útonállót abból a célból, hogy a dzsungel törvényei ne váljanak a civilizált emberek és államok kapcsolatainak törvényeivé.”

Megszabatott a hangnem Moszkvában; Budapest nem késett az utánjátszással. Arról szó sem esett, hogy nem Kuba népe veszélyezteti az Egyesült Államokat, hanem azok a szovjet rakéták, melyek kubai földön állomásoznak. Hiszen hivatalosan még senki sem ismerte el, hogy ilyen rakétakilövő támaszpontok léteznek. Ellenkezőleg, a felháborodás mesterséges felfokozása következik.

1962. október 26-án, pénteken, a Népszabadság tudósítást közöl „Budapest dolgozóinak forró hangulatú nagygyűléséről a Sportcsarnokban”, melyen felszólalt a kitűnő Kállai Gyula, aki még nem tudja, hogy mások már tudják. „Népünk ott áll most is Kuba népe mellett – dörgött Kállai –, mi sem engedjük, hogy az imperialista gyarmati rabtartók eltiporják a forradalmi Kubát”. E gyűlésen futottak még Quintin Pino Machado kubai nagykövet és a népmesés Ortutay Gyula, aki hagyományaihoz híven „összefoglalta a naggyűlés résztvevőinek oly sokszor és oly félreérthetetlenül kifejezett állásfoglalását”, majd a rituális szertartás szabályai szerint javasolta, hogy küldjenek táviratot az ENSZ-nek s értesítsék (ha eddig nem tudta volna), a magyar nép forró hangulatáról. A táviratot elküldték. A hangulat továbbra is forró maradt.

Olyannyira, hogy 1962. október 27-én szombaton öles betűkkel hirdette a Népszabadság, miszerint Zorin visszautasította az amerikai rágalmakat. Alaposan visszautasította. Minthogy maga Zorin sem tudta, mit hoz a holnap, kemény szavakkal fordult az amerikai fődelegátushoz és megleckéztette őt tisztességből, igazmondásból s más ily szovjet virtusokból. „Nem vagyunk amerikai bíróságon – idézi a lap az igazság e hivatásos szószólóját, Zorint –, és nem válaszolok az ön ügyészhez illő kérdéseire”. A Népszabadság csodálkozó olvasói csupán azt kérdezhették maguktól (és a szerkesztőségtől), vajon miféle kérdésre nem hajlandó válaszolni Zorin, mert a lap e kérdést, furcsa feledékenységgel, már elfelejtette közölni. Holott a kérdés roppant egyszerű volt, aligha vett volna el néhány sort a pártlap értékes hasábjaiból: „Tagadja-e Ön, Zorin követ, hogy a Szovjetunió közép- és távolsági-nagyságú rakétakilövő támaszpontokat épített Kubában? Igen vagy nem – ne várjon a fordításra –, igen vagy nem?”

Amit a Népszabadság ugyancsak „elfelejtett” közölni, az éppen Stevenson pontos és dokumentált bizonyítéka volt a kubai rakétatámaszpontokról. Azok a bizonyos fényképek, igen, melyekről Zorin azonnal kijelentette (idézzük a Népszabadságból): „arra irányulnak, hogy eltereljék a Biztonsági Tanács figyelmét” a fő kérdésekről, s amelyek „hamisítványok”. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy az Egyesült Államok kormányának kezében ekkor már kidolgozott és értékelt fényképsorozatok voltak, melyek mindenki számára világosan bizonyították, hogy legalább tíz helyen (Remedios, Sagua la Grande, Guanajay, San Cristobal stb.) 1500-2500 kilométer hatótávolságú rakétatámaszpontok épültek, a lehető legnagyobb titokban és a lehető legnagyobb gyorsasággal. A fényképek legtöbbje azt mutatta, hogy augusztus folyamán még erdős, lakatlan területek voltak ott, ahol október elején már felépített bázisok álltak, s e gyorsaság nemcsak a technikai felkészültséget, hanem e bázisok fontosságát is bizonyította: konzervatív becslések szerint tervezésük legalább egy esztendeje folyhatott, s körülbelül egy milliárd dollárba került a felépítésük.

Mindez azonban nem létezett a Népszabadság számára. De íme, 1962. október 28-án már megszólalt „a felelősségtudat hangja” – Hruscsov száján át. Egyszerre hirtelen – csodák csodája! – ott termettek a bázisok, melyekről tegnap még csakis mint rágalomról lehetett beszélni. A pesti vezércikk már ezt írta: „A szovjet kormány eddig is kerülte a helyzet kiélezését, most is messzemenően figyelembe veszi az Egyesült Államok által hangoztatott igényeket. Washington azt állította, hogy nyugtalanítóan hat reá, hogy határaitól 90 mérföldre rakétafegyverek vannak Kubában.” Nem káprázik a szemünk: oda van nyomtatva, fekete-fehéren.

Hogyan kerültek Kubába ma, amikor tegnap még nem voltak ott? – arról nem ír a kitűnő Árkus István, a vezércikk szerzője. De igaz, ő csak azt visszhangozza, amit a szomszédos hasábokon Hruscsov mond, s ha Hruscsov most, a kubai bázisok leszereléséért cserébe a törökországi amerikai bázisok leszerelését kéri, akkor ő is csatlakozik ehhez a kérelemhez.

De, különös módon, a hang már megváltozott, egyetlen éjszaka alatt. Már nincsenek „nemzetközi kalózok” nincsenek „imperialista bérgyilkosok”, azaz október 28-án már csupa megértés van, csupa jóhiszeműség. Különös módon már egyetlen üzem sem küld tiltakozó táviratot, egyetlen Elnökség sem „lép fel” egységesen, senki sem rázza az öklét. Hruscsov már így ír Kennedyhez: „Megértem, Elnök Úr, az Ön aggodalmát az Egyesült Államok biztonságát illetően, mert ez az elnök elsőrendű kötelessége.” Különös, hogy így beszél egy „kalózzal”? A Népszabadság számára semmi sem különös. Még az sem, hogy a csereüzlet sem sikerült, vagyis hogy az Egyesült Államok nem szereli le törökországi bázisát, míg viszont a Szovjetunió leszereli a kubai rakétakilövő támaszpontokat.

A kör bezárult. Nagy csend. Jó alkalom lenne az okulásra, ha a Népszabadság szerkesztői és munkatársai képesek lennének ilyesmire.

Amnesztia Magyarországon^*

Nem teljes az amnesztia^*

Az amnesztiarendelettel kiszabadult magyar politikai foglyok hazatérése szeretteik körébe osztatlan örömet keltett mindenkiben, határokon túl és határokon innen. Nincs okunk most sem ezt az örömet kisebbíteni, s az amnesztiarendelet jelentőségét kétségbe vonni. De lelkiismereti és újságírói kötelességünk felhívni a figyelmet arra, hogy még ez a széles kiterjedésű amnesztia sem oldotta meg valamennyi magyar politikai elítélt sorsát: nem minden politikai fogoly előtt nyílt meg a börtönajtó s a visszatértek sem élvezik valamennyien a szabad embert és állampolgárt megillető jogokat.

Az Irodalmi Újság szerkesztősége arról értesült, hogy az amnesztiarendelettel egyidőben, de anélkül, hogy az amnesztiát rájuk is kiterjesztették volna, számos volt politikai foglyot feltételesen szabadlábra helyeztek a magyar igazságügyi hatóságok. A szabadság, ha feltételes is, ezerszer jobb és értékesebb, mint a börtönpince. De tudva azt, hogy a feltételesen szabadlábra helyezett politikai elítéltek továbbra is rendőri felügyelet alatt állnak, tudva azt, hogy sorsuk a Hatóság kénye-kedvétől függ, tudva azt, hogy a mindennapi kenyér megkeresése súlyos gondokat és nehézségeket jelent számukra – fel kell hívnunk a közvélemény figyelmét a magyarországi közkegyelmi intézkedésnek erre a súlyos és mindeddig leplezett visszásságára.

Még súlyosabban esik latba azoknak a politikai foglyoknak sorsa, akik az annak idején ellenük koholt vádak súlyossága miatt nem kerültek az amnesztia hatálya alá, s feltételesen sem kerültek szabadlábra. Név szerint három ilyen esetről értesült lapunk szerkesztősége. Hír szerint továbbra is börtönben szenved Bibó István három vádlott-társa: Göncz Árpád, Guba Dénes és Regéczy László.

Az ellenük titokban lefolytatott per anyagát nem ismerve, nem tudhatjuk, milyen indokkal vagy ürüggyel tartották érvényben az amnesztia után is e három magyar forradalmár hazafi börtönbüntetését. Bármi legyen is azonban az ürügy, Bibó vádlott-társainak politikai múltját és tevékenységét ismerve csak arról lehet szó, hogy tényleges bűncselekmény hiányában ellenük kiagyalt vádak miatt tartják fogva őket.

A felsorolt, s nyilván sok más, számunkra ismeretlen eset méltányos rendezése és jóvátétele a magyar kormány elsőrendű kötelessége.

Visszavágó^*

Változnak az idők. Sőt, manapság mintha kissé gyorsabban változnának, mint annak előtte. Az embernek nem is kell túlságosan öregnek lennie ahhoz, hogy emlékezzék arra az özönvíz előtti korszakra, amikor Puskás Ferenc, a magyar sport dísze, a válogatott futballcsapat kapitánya, a Néphadsereg őrnagya, a Szocialista Sport Mestere, vagy valami ehhez hasonló volt, akinek minden egyes gólja – a tizenegyeseket beleértve – az új rend fölényét igazolta a rothadó kapitalizmus felett. Aztán jött az özönvíz, s Puskásból disszidens hazaáruló, a Real Madrid nagytőkéseinek kiszolgálója, Franco láncos kutyája lett.

Most kezembe került a budapesti Magyar Hírek című képeslap, amelyet kizárólagosan exportcélokra nyomnak, a nyugati emigráció számára – talán abból kiindulva, hogy az emigráns gyomor erősebb a hazainál. E kitűnő lapból nem kis meglepetésemre – Puskás Ferenc mosolygott felém Bozsik József társaságában. A két futballista Madridban találkozott, ahová Bozsik a budapesti Honvéd kosárlabdázóit kísérte.

Hazatérve, Bozsiknak a Magyar Hírek feltette a kérdést: „A Real és a Honvéd labdarúgói is találkoznak?”

„Igen, tárgyaltunk erről – hangzott a válasz. – Az elképzelések szerint nemcsak fiataljaink látogatnának el Madridba, hanem a Real budapesti vendégszereplésének lehetősége is szóba került. Ebben az esetben Puskás is hazalátogatna. A kinn eltöltött nyolc nap alatt sokat voltunk együtt: ő »patronált« bennünket, s jóformán egy percre sem szakadt el tőlem…”

Alig tudom elmondani, milyen őszinte örömmel tölt el, hogy Puskás rehabilitáltatott, s hálátlan hazaárulóból a magyar sportolók patrónusává lépett elő. Először is azért örülök ennek, mert – mint a labdarúgás gyógyíthatatlan rajongója – Puskást minden idők legnagyobb játékosának tartom. Ám örömömnek vannak bizonyos személyi, majdnem hogy önös indítékai is.

Valamikor réges-régen – pontosan 1955-ben – írtam odahaza egy forgatókönyvet; az volt a címe: A csodacsatár. A film Futbóliában, egy képzelt országban játszódott, ahol a nép rosszul és elnyomottan élt, s vezetői – hogy a bajokat kevésbé lássa – futball-sikerekkel igyekeztek elkápráztatni. Az volt a jelszavuk: a tömegnek kenyér és cirkusz kell, s minél kevesebb a kenyér, annál több cirkuszra van szükség. Különösen egy korlátolt katonatiszt, bizonyos Duca tengernagy igyekezett a sportsikereket a maga egyéni karrierje érdekében felhasználni. (Csak zárójelben jegyzem meg: voltak egyesek, akik Futbóliában Magyarországra, Duca tengernagyban Farkas Mihályra véltek ismerni.)

A forgatókönyvvel különböző apróbb bajok akadtak. Egy ideig úgy festett, hogy lesz belőle film, aztán amikor egy párthatározat – Déryvel, Háyjal, Zelkkel és Aczéllal együtt – abban az iszonyatos bűnben marasztalt el engem is, hogy „az irodalmi szabadság jelszavával házalunk”, a magyar kultúra akkori minisztere, Darvas József közölte velem, hogy sajna, filmiparunk gyártási tervei megváltoztak – hiába, vannak még véletlenek –, s az én forgatókönyvem megfilmesítésére belátható időn belül nem kerülhet sor.

Az idő – ezt Darvas sejthette a legkevésbé – valóban beláthatónak bizonyult. Pár hónappal utóbb Moszkvában összeült a XX. kongresszus, majd Budapesten megbukott Rákosi Mátyás, és – vannak még véletlenek – filmgyártásunk tervei ismét megváltoztak. 1956 nyarán a Gyarmat utcai stúdióban elkészült A csodacsatár. Az egyik szerepet – Puskás Ferenc játszotta…

November 8-ára volt kitűzve a díszbemutató a Kossuth Lajos utcai Fórum moziban. November 8-án azonban – hála a szovjet hadsereg testvéri segítségének – Budapest nem volt olyan állapotban, hogy akár dísz-, akár dísztelen bemutatókat tartsanak benne. A film – ahogy a szakmában mondják – dobozban maradt.

Tekintve azonban, hogy gyártása több millió forintba került, az állam – érthető módon – szerette volna ezt a pénzt valamiképpen visszaszerezni, sőt, ha lehet, kicsit keresni is rajta. Ezért, valamikor 1957 tavaszán, mégiscsak bemutatták. Egyes éles mondatokon és jeleneteken kívül, amin a vágói olló könnyen segített, még két bajocska akadt. Az egyik: az író, aki Párizsba menekült. A másik: Puskás, aki Madridba. Az írón ugyancsak könnyű volt túltennie magát az államnak. Egyszerűen kivágták a nevét a filmből. A csodacsatárnak így aztán, ha egyéb nem is, de az az érdeme mindig meglesz a film világtörténelmében, hogy ez az első s tudomásom szerint mindeddig egyetlen játékfilm, amelyet – senki sem írt. Hogy úgy mondjam: rózsabokorban jött a világra.

Puskással kissé nehezebb volt a helyzet. Nem lehetett csak a nevét – a jeleneteket is ki kellett volna vágni, s így aztán se füle, se farka nem lett volna az egész történetnek. Állami filmgyártásunk – hogy Puskás Ferenc disszidens népellenség arca ne zavarja a mozivásznon a szocializmus építésében a magyar népet – se költségtől, se fáradságtól nem riadt vissza. Valamennyi jelenetet – s volt belőlük jó néhány –, amelyben Puskás szerepelt, újra leforgatták, ezúttal Hidegkúti Nándorral, aki futballistának és színésznek talán nem volt jobb Puskásnál, ezzel szemben nem disszidált.

Most, hogy a Magyar Hírekből úgy látom: Puskással már nincsen semmi zűr, sőt arról is szó van, hogy nemsokára hazalátogat, feltolul bennem az ártatlan kérdés (óh, óh nem, nem az, hogy az írót visszaadják a filmnek és a filmet az írónak, ilyen merész ábránd eszembe se merne jutni), hanem mindössze annyi: megtörténhet-e, hogy A csodacsatárba, amelyet még most is állandóan játszanak a magyarországi mozik, visszaillesztik az eredeti jeleneteket, azokat, amelyekben Puskás játszott?

A vágás után remélhető-e a visszavágás? Avagy a futball szaknyelvén: lesz-e visszavágó?

Gondok és remények^*

Lehet, hogy mire ezek a sorok olvasóinkhoz kerülnek, a moszkvai szovjet–kínai párttanácskozások már meg is szakadtak; lehet, hogy még hetekig vagy hónapokig is elhúzódnak. Az a titokzatosság, amellyel mindkét fél körülveszi a megbeszéléseket, időtartamukat illetően minden jóslást lehetetlenné tesz. De abban jóformán valamennyi helyszíni és nem helyszíni megfigyelő egyetért, hogy a moszkvai értekezlet kudarccal fog végződni. Hruscsovék és Maóék, most már a legteljesebb nyilvánosság előtt rágalmazóknak, kalandoroknak, őrülteknek – ugyanakkor még mindig elvtársaknak titulálják egymást (nem is rossz: Imperializmus Szekértolója Elvtárs, Harmadik Világháborúra Uszító Elvtárs, és így tovább) –, és a legfinomabb tudományos mikroszkóppal is nehéz volna megtalálni azokat az elveket, amelyekben az egykori társak még mindig egyetértenek.

Most, amikor az egész világsajtó csak úgy zeng a szovjet–kínai ellentétektől, amikor nincs olyan nap, hogy Pekingben ne látnának napvilágot szovjetellenes, Moszkvában (s ennek nyomán Budapesten is) kínai-ellenes cikkek meg nyilatkozatok, talán nem hat túlzott szerénytelenségnek, ha néhány mondatot idézünk abból a cikksorozatból, amely A Nagy Barátság címmel majdnem három esztendővel ezelőtt, 1960. szeptember 1-je és október 23-a között jelent meg az Irodalmi Újságban. Egyebek között azt írtuk akkor: „A szovjet–kínai ellentétek lényegesen mélyebbek és általánosabbak a népi kommunák kérdésénél, s azt mutatják, hogy egyáltalán nem következett be, amit a nyugati szakértők több mint egy évtizede vártak: Mao Ce-tungék nem a titoista–revizionista elhajlás útjára léptek, hanem éppen megfordítva, ők azok, akik a sztálinista szektariánus utat a legkövetkezetesebben, a halott mestert is megszégyenítő hévvel folytatják.” Az ellentétek különböző, politikai, gazdasági, katonai, kulturális okainak elemzése után hozzáfűztük: „A mostani helyzetben, ami az érzelmi kapcsolatokat illeti – a gyűlölet az uralkodó. Nyugati szakértők, a kommunista országokat vizsgálva, nemegyszer hajlamosak megfeledkezni az ilyesfajta érzelmi tényezőkről. Holott az egész mozgalom története azt mutatja, hogy ezeknek a személyi-érzelmi motívumoknak van egy különleges – majdnem azt mondhatnók: »pártos« – jellegzetessége: kérlelhetetlenek és kibékíthetetlenek.”

Három évvel ezelőtt azt mondani, hogy a Moszkva és Peking közötti ellentétek kiengesztelhetetlenek, sőt, egyáltalán azt mondani, hogy vannak ilyen ellentétek – odahaza, Magyarországon szentségtörésnek számított. Mi voltunk az „ellenség hangja”, és gondolom, ma is mi vagyunk. Nagy a mi bűnünk: évekkel ezelőtt írtuk le azt, amit a Népszabadság csak most kezd leírni. Óhatatlanul az ’53–’56-os időszak jut az ember eszébe; amikor hosszas vakság és tévelygés után végre kinyílt a szemünk, s azt mondtuk: az országot meg kell szabadítani Rákosiéktól, egymás után dobáltak ki minket a munkahelyeinkről, egymás után zúdították a nyakunkba a pártbüntetéseket. Azután, amikor a Rákosi-ellenesség lett a hivatalos pártvonal, azokat, akik már korábban ezt mondták – hacsak el nem menekültek –, az elsők között végezték ki, csukták börtönbe. Ha pedig elmenekültek, akkor minden megnyilvánulásukra – arra is, ami például a szovjet-kínai válságról szólt – megvolt az előregyártott válasz: az imperialisták szócsövei.

A mulatságos az, hogy azok, akiket odahaza imperialistáknak neveznek, a szovjet–kínai viszályról a legutóbbi időkig legnagyobb részt egészen mást mondtak, mint mi, akik állítólag a szócsöveik vagyunk. Értékelésük, csodálatos módon, többé-kevésbé egybevágott a hivatalos kommunista véleménnyel: ha vannak is kisebb súrlódások, ezek legfeljebb felületiek és semmiképpen sem szabad túlbecsülni őket. Voltak közöttük, akik figyelmeztették a gyanútlan és hiszékeny nyugati közvéleményt: Hruscsov és Mao csak azért keltik a nézeteltérések látszatát, hogy ezzel a szabad világot megtévesszék. Jaj, csak senki be ne dőljön nekik! Az Amerikai Külügyminisztérium egyik magas állású funkcionáriusa még alig néhány hónappal ezelőtt is kijelentette: igaz, a Szovjetunió és Kína között vannak ugyan viták, de a lényeg mégis az, hogy mind a kettő kommunista ország és a végső céljuk azonos. Nem az ’53–56-os időszakot juttatta-e ez is az ember eszébe? Amikor azt mondták: Nagy Imre és Rákosi ellentéte közönséges szereposztás, és a döntő az, hogy mind a ketten kommunisták. A keresztes hadjáratok küszöbén is akadhatott olyan hindu bölcs, aki azzal érvelt: keresztények és mohamedánok között lehetnek ugyan súrlódások, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy mindnyájan egyistenhívők. Mekkora lehetett aztán a meglepetése, amikor ezek az egyistenhívők egymás torkát vágták el. Hiszen igazából sohasem az Isten volt a fontos, hanem a prófétái. Mint ahogy most sem a kommunizmus elvont, sohase látott, ködös messzeségekben lévő célja a lényeges, hanem az utak, az értelmezések és az értelmezők különbözősége. Hiszen valójában a kinyilvánított ellenségek sohasem tudják egymást annyira gyűlölni, mint azok, akik ugyanazt vallják, csak – másféleképpen.

Mindezt nem azért idézzük, hogy eldicsekedjünk: mi mindent előre láttunk, előre tudtunk, előre megjövendöltünk. Amit megláttunk, nem azért láttuk meg, mert különleges képességeink vannak, hanem azért, mert több mint egy évtizeden át belülről ismertük meg a rendszert, s ha már nem voltunk elég okosak ahhoz, hogy a mások kárából tanuljunk, annyira ostobák nem akarunk lenni, hogy a magunkéból tanultakat túl gyorsan elfelejtsük. Gondunk azonban nem a hetvenkedés és nem az önigazolás. Gondunk: Magyarország.

Az a földrengés, amely most a kommunista tábort alapjaiban rázza meg, kihat az egész világhelyzetre; hogy ne hatna hát hazánkra, amely e tábor falain belül van? Három évvel ezelőtt, a válság első jelei láttán ezeket írtuk: „Ha valaminek, akkor a szovjet–kínai viszonynak nagy, talán döntő befolyása is lehet hazánk, Magyarország jövőjére… A kommunista zsargonnak van egy kedvelt kifejezése, amely úgy hangzik: »a dolgok logikája«. Nos, a dolgok logikája arra vall, hogy ha a szovjet–kínai ellentét fennmarad, ez előbb-utóbb csak hasznos lehet a magyar fejlődés számára. Nem simán, nem egyszerűen, valószínűleg ellentmondásokon és visszakanyarodásokon keresztül, de a Szovjetuniónak ebben az esetben mégis a liberalizálódás irányában kell engedményeket tennie… Ha a kínai kommunisták továbbra is szembehelyezkednek a »békés együttélés« politikájával és továbbra is arra vesznek irányt, hogy – lehetőleg minél előbb – egy új világháborúba sodorják az emberiséget, a Szovjetunió, amelynek ma semmi érdeke nem fűződik egy atom- és hidrogénháborúhoz, s amelyre egy ilyen háború a teljes pusztulást hozhatja, kénytelen lesz nyíltan szembefordulni pekingi szövetségeseivel. Ez egyúttal annyit is jelent, hogy – asztalcsapkodás ide, ökölrázás oda – közelednie kell a Nyugathoz…Bizonyos reményeink talán már ma is lehetnek: lényegesen kevesebb, mint október 23-án, de valamivel több, mint november 4-én”. (Irodalmi Újság, 1960. október 23.)

Ami akkor remény volt, az ma nagyrészt megvalósult. A Szovjetunió nyíltan szembefordult pekingi szövetségeseivel, belső viszonyai, ellentmondásokkal bár, de liberalizálódtak, külpolitikájában közeledett a Nyugathoz, ami pedig a magyar helyzetet illeti: ha október 23-ának eszméitől még messze vagyunk is, az élet mégsem olyan, mint november 4-én s az azt követő hónapokban, években volt. Sőt, s itt érkezünk el a legfontosabbhoz: a kommunista tábor válsága – mélységében és nemzetközi következményeiben – még jelentősebb, mint ahogy három évvel ezelőtt sejteni lehetett volna.

Csak egyetlen jelenségre akarunk itt rámutatni: nem csupán az történt, hogy az oroszok szembekerültek a kínaiakkal, a kínaiak az oroszokkal – az egész tábor egysége megbomlott, európai és ázsiai része egyaránt elemeire töredezik, fellazul, átrendeződik – s e folyamatnak még csak a kezdetén vagyunk. Hol van már az a térkép, amely valaha ott díszlett megannyi hazai középület termeiben, s amelyen impozáns egységként vöröslött a Föld színén a kommunista világ, az Elbától a Csendes-óceánig? A parányi Albánia büntetlenül fellázadhatott a hatalmas Szovjetunió ellen; az ázsiai Mongólia Moszkvát támogatja, de az európai Románia Pekinggel kacérkodik. Észak-Korea és Észak-Vietnam szembefordult az oroszokkal és a kínai vonalhoz szegődött. A kelet-német és a cseh vezetők hűsége kétséges – Bulgáriában csak az utolsó pillanatban sikerült Hruscsovnak az ellenőrzést kezében tartania. Függetlenül most attól, hogy ki kihez pártol – a kommunista blokkban egy eddig elképzelhetetlen, új jelenségnek vagyunk tanúi: az egyes országoknak (illetve az egyes vezető klikkeknek) a táboron belül lehetőségük kezd nyílni arra, hogy ide vagy oda pártoljanak. A Moszkvával való egyetértés, a Moszkvának való kiszolgáltatottság, a Moszkvától való teljes függés, ami eddig mindennek alfája és omegája volt, most vitára, veszekedésre, harcra, udvarlásra, fenyegetőzésre, zsarolásra, alkura ad lehetőséget. Úgy is mondhatjuk: dezintegrálódik, de úgy is: nyugatiasodik a kommunista világ. Hiszen eddig csak a Nyugaton láthattunk olyasmit, hogy ugyanannak a szövetségnek az államai nyíltan vitáztak, veszekedtek egymással – azaz nemcsak szövetségesek, hanem ugyanakkor önálló országok, nemzeti érdekek megtestesítői is voltak. Keleten még korai volna nemzeti érdekek szerinti rendezésről beszélni, még túl sok a csoportérdek, diktátorocskák ragaszkodása a hatalomhoz és félelme a felelősségre vonástól; de nem lehet tagadni, hogy a marakodásokba, s főként a legnagyobba: a szovjet–kínaiba, a nemzeti szempontok (sőt, s ezt az oroszok mondják: még a fajiak is) erősen belejátszanak.

Köztudott, hogy a harcban a magyar pártvezetők Hruscsov mellett állnak. Ha jól körülnézünk a kommunista glóbuszon, még az is kiderül, hogy az oroszoknak igazából csak két megbízható szövetségesük van: a lengyelek és a magyarok. Anélkül, hogy akár csak egy percre is megfeledkeznénk 1956-ról, azt kell mondanunk, hogy ha már választani kell (és lehet), a magyar vezetők mindenesetre jól tették, hogy nem Pekinget, hanem Moszkvát választották. A kérdések kérdése csak az: felmérték, vagy felmérik-e mihamarabb Kádárék, milyen lehetőségeket nyit meg Magyarország előtt ez az új helyzet; lesz-e eszük, erejük, akaratuk, bátorságuk, hogy – ha alkalom nyílik rá – kihasználják a nemzet javára saját választásukat?

Észrevették, vagy észreveszik-e a hazai politikusok, hogy ma a helyzet nem az, ami 1956 novemberében volt? Akkor egyszerű bábuk voltak Hruscsov kezében, s nekik ezerszer inkább volt szükségük Hruscsovra, mint annak őrájuk. Igaz, ma is Moszkvától függnek, s hatalmuk alapja ma is a Szovjetunió ereje. De ha az alapvető tények nem is – az arányok mégis megváltoztak. Ma Hruscsovnak – és erre kellene rádöbbenniök, ha eddig még nem jöttek volna rá – legalább olyan szüksége van Kádárék támogatására, mint Kádárék-nak az övére. Hogy ezt a támogatást Mao ellenében megadják neki – rendben van. A végzetes hiba az volna, ha feltétel nélkül adnák meg. Ha nem fizettetnének érte. Nem maguknak, az országnak. A történelem arra tanít, hogy egy nagyhatalomtól csak akkor lehet tartós engedményt kicsikarni, ha valahol vereséget szenved. A monarchiának Königgrätzre volt szüksége, hogy Ausztria engedjen a magyar nemzeti követeléseknek. A mai Oroszország Königgrätze nem Nyugaton van, hanem Pekingben. Közeleg az idő, amikor – reméljük – Magyarország benyújthatja majd a számlát. Hadd mondják csak Kádárék majd akkor: a hűségükért. A nemzet úgyis úgy fogja érteni: ’56-ért.

Fizetni, persze, sokféleképpen lehet. Gazdasági téren is, és ez sem megvetendő. A legfontosabb azonban: függetlenedésben. Nem a Szovjetunióval való szembefordulásra gondolunk, hanem egy, a mainál lényegesen szabadabb, önállóbb kül- és belpolitikát folytató, a Szovjetunióval továbbra is barátságban élő Magyarországra. És van még egy kérdés, amelyet a magyar kormánynak előbb-utóbb kötelessége napirendre tűznie s rendezésében megnyerni szovjet szövetségesei támogatását is. Lapunk más helyén részletesen ismertetjük azt a megdöbbentő erejű dokumentumot, amely Budapesten át jutott el Nyugatra, s amely az erdélyi magyarság megpróbáltatásairól ad számot. Nincs egyetlen olyan kormánya a világnak, amely szótlanul tűrné, hogy egy népéből való, mintegy kétmilliós kisebbséget egy szomszédos ország jogaiban korlátozzon, létében, kultúrájában fenyegessen. Éppen elég ideig tűrte, tovább nem tűrheti ezt a magyar kormány sem. Ez nem irredentizmus, ez nem sovinizmus – ez emberi, nemzeti, demokratikus és szocialista kötelesség.

Az a tény, hogy a román pártvezérek a kínaiak felé kacsingatnak s viszonyuk Moszkvával megromlott, szinte nem remélt alkalmat ad arra, hogy a magyar kormány Erdély kérdését igyekezzék napirendre tűzni. Az a dokumentum, amely Erdélyből jött, nem fehérlovas bevonulásról, nem visszacsatolásról ábrándozik; valóban, mi sem volna kétes értékűbb, mint most Hruscsovra bízni Hitler egykori szerepét, azt, hogy Nagy Igazságtevőként, hol a magyarokat, hol a románokat fogja rövidebb pórázra Erdély darabolgatásával. A dokumentum egy Svájchoz hasonló, több nyelvű, független Erdélyt javasol. Ezt kellene megvizsgálnia, Moszkvával megtárgyalnia, s az ENSZ elé vinnie a magyar kormánynak.

Mikor ezeket a sorokat írjuk, Kádár János egy nagyszámú párt- és kormányküldöttség élén Moszkvában tartózkodik. Különösen fényes fogadtatásban részesült: elébe ment a pályaudvarra Hruscsov is, Mikoján is. Tárgyalásaikról ma még semmit sem tudni. De talán hamarosan világosabban fogjuk látni: élnek-e az új helyzet adta új lehetőségekkel a magyar kommunisták vezetői, s megpróbálnak-e csatlósokból legalább szövetségesekké válni?

Ami elkerülhetetlen^*

A magyar ügy – s ez előre látható volt – nem maradhatott ki a szovjet–kínai vitából. A szeptember 5-i pekingi nyilatkozat, amely főként azzal hívta fel magára a világ figyelmét, hogy először adott hírt a tavaly Közép-Ázsiában, az orosz–kínai határon lezajlott nagyméretű határkonfliktusról, új adalékot szolgáltatott a magyar forradalom történetéhez is. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi fejleményekről szólva, a kínai kommunisták most a következőket jelentik ki: „A két esemény különböző jellegű volt, de a szovjet kommunista párt vezetősége mindkét esetben súlyos hibákat követett el. Azzal, hogy csapatmozdulataival a lengyel elvtársakat erőszakosan engedelmességre akarta kényszeríteni, a szovjet vezetés a nagyhatalmi sovinizmus vétkébe esett. Viszont, a kritikus pillanatban, amidőn a magyar ellenforradalmárok a kezükben tartották Budapestet, a szovjet vezetésnek egy ideig az volt a szándéka, hogy a kapituláció politikáját folytassa, és átengedje a szocialista Magyarországot az ellenforradalomnak.”

A pekingi dokumentum szerint a kínai beavatkozásnak köszönhető, hogy az oroszok Magyarországon végül is „rendet teremtettek” és az erős kéz politikáját alkalmazták. „A kínai párt – mondja a szeptember 5-i nyilatkozat – ebben az időpontban élesen szembeszállt a szovjet vezetés téves módszereivel és helyes javaslatokat terjesztett elő. A szovjet vezetők elfogadták ezeket a javaslatokat (értsd: leverték a magyar forradalmat), de a további események bebizonyították, hogy megőrizték bosszúvágyukat a kínai kommunista párttal szemben.”

A kínai nyilatkozat legfőbb érdekessége nem az, hogy kommunista forrásból is megerősíti azt a feltevést, miszerint a magyar forradalom napjaiban volt olyan pillanat, amikor az oroszok hajlandók voltak tudomásul venni, hogy elveszítik Magyarországot. Ezt, ha nem is ilyen kerek megfogalmazásban, de többé-kevésbé eddig is tudtuk. Mikor Hruscsov 1959 végén hazánkba látogatott, december 2-án, a budapesti Ganz–MÁVAG gyárban tartott gyűlésen az 1956 október–novemberi eseményekre visszaemlékezve a következőket jelentette ki: „Ezekben, a Magyarország munkásosztályára nézve válságos napokban, mi, szovjet kommunisták, megtanácskoztuk, hogyan segítsünk a magyar munkásosztálynak, a magyar dolgozó népnek. Elvtársaink egyike-másika azt mondotta, vajon helyesen fogják-e fel majd a magyar elvtársak, ha a segítségükre sietünk?” Nyilvánvaló tehát, hogy a szovjet vezetés határozatlan volt s a vélemények megoszlottak afelől, helyes-e fegyveresen beavatkozniok, avagy sem. Az is nyilvánvaló, hogy a vezetésen belül nem az azóta pártellenesnek bélyegzett Molotov–Malenkov–Kaganovics csoport viszolygott a beavatkozástól, hanem a még ma is a hatalomban osztozkodó Mikoján és Szuszlov.

E két szovjet államférfi a forradalom napjaiban kétszer is Magyarországon járt. Ők voltak azok, akik – első útjuk alkalmával – leváltották Gerőt; hazatérve meglehetősen tárgyilagosan tájékoztathatták kollégáikat a magyarországi helyzetről, s az ő információik nyomán született meg a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata – a forradalmi idők e kulcsdokumentuma – amelyben Moszkva önkritikát gyakorolt, elismerve, hogy megsértette „az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszonyában”, utasítást adott, hogy a szovjet katonai alakulatok hagyják el Budapestet és kinyilvánította: „a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.” Ők voltak azok, akik második útjuk során teljes bizalmukról biztosították Nagy Imrét, ígéretet tettek arra, hogy további szovjet csapatok nem lépik át a határt, s a Varsói Szerződéssel kapcsolatos tárgyalások sürgősen megkezdődnek, elfogadták a többpártrendszer gondolatát, s amit kértek, az az volt: a magyar vezetők őrizzék meg az ország szocialista vívmányait és ne engedjék, hogy Magyarország szovjetellenes bázissá váljék. Nagy Imre további magatartása, s azok a cselekedetei, amelyeket utóbb a hivatalos kommunista sajtó „árulásként” szokott nyilvántartani, elválaszthatatlanok Mikoján és Szuszlov ígéreteitől, majd ezeknek az ígéreteknek a megszegésétől.

Utólag nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy a két szovjet politikus csak időt akart nyerni, és mikor ígéreteiket megtették, már tudták, hogy meg fogják szegni őket. Hruscsov idézett nyilatkozata „egyes elvtársak” habozásáról, s most a kínai dokumentum, amely szerint a szovjet vezetés kész volt a „kapitulációra”, ellentmond ennek a különben tetszetős feltevésnek. Valószínű, hogy Mikoján és Szuszlov őszinte szándékkal és hátsó gondolatok nélkül tárgyalt Nagy Imrével, Tildyvel s az akkor még „forradalmár” Kádárral. Miért fordított hát köpönyeget a szovjet kormány, miért változtatta meg az álláspontját a szó szoros értelmében egyik napról a másikra? Ez az a pont, ahol a mostani kínai dokumentum valóban újat mond.

Az eddigi magyarázatok között a legvalószínűbbnek az látszott, hogy Hruscsovot nem egy tényező, hanem az összevágó, egy irányba ható tényezők egész sorozata vitte rá a fegyveres beavatkozásra. A legfontosabb ilyen tényezők:

1. A szovjet birodalom teljes felbomlásától való félelem. Walter Ulbricht, Zapotoczky, valamint a bolgár és román pártlapok akkori megnyilatkozásaiból teljesen világos volt, hogy a csatlós pártok és kormányok vezetői közölték Hruscsovval: ha a magyar forradalmat nem veri le, akkor nem garantálhatják, hogy saját országaikban meg tudják őrizni a hatalmat.

2. A legfelső szovjet vezetésen belül Molotovék sürgető fellépése. A legmegrögzöttebb sztálinisták joggal vethették Hruscsov szemére, hogy a XX. pártkongresszus nélkül nem került volna sor a magyarországi eseményekre, s a helyzet további romlásáért neki kell viselnie a felelősséget.

3. A szovjet katonai vezetők állásfoglalása, akik nyilván nem kívánták magyarországi támaszpontjaikat feladni, s ráadásul „legyőzöttként” távozni egy kis, tízmilliós országból.

4. A szuezi ügy, amely megosztotta a világközvélemény figyelmét és a nyugati nagyhatalmakat is.

5. Az a tény, hogy Amerika éppen elnökválasztás küszöbén állt, és ez még abban az esetben is korlátozta volna Eisenhower cselekvési szabadságát, ha egyébként cselekedni akart volna.

Olyan, eléggé ritka helyzet állt elő, amikor a materiális tényezők kivétel nélkül a fegyveres beavatkozás mellett szóltak, s ellene legfeljebb afféle apró morális ok érvelt, mint az adott szó megszegése. S a kínaiak most új adalékot szolgáltatnak az eddig sem vékony dossziéhoz: azt, hogy a beavatkozás az ő javaslatukra történt meg. Talán kissé eltúlozzák a szerepüket, hiszen a fenti tényezők nélkülük is hatottak volna, de annyi bizonyos: ha valami tétovázás esetleg még maradt a szovjet vezetőkben, a kínai beleszólás megadhatta a végső lökést.

Az, hogy a kínai kommunisták alaposan kivették részüket a szovjet megszállás konszolidációjából (Csou En-laj látogatása és éles hangú beszédei Budapesten, 1957 januárjában), s baljós szerepet töltöttek be Nagy Imre kivégeztetésében („A magyarországi ellenforradalom főbűnösének elítélése jó hír”, Zsenminzsibao, 1958. június 18.) – eddig sem volt titok. De hogy már az 1956. november 4-i beavatkozásban is részük volt, ezt mostani nyilatkozatukig nemcsak bizonyítani nem lehetett, hanem mindeddig éppen arra volt bizonyíték, hogy Maóék még a Kreml „liberálisainál” is messzebbmenően rokonszenveztek a magyar forradalommal.

1956. november 1-én a Kínai Népköztársaság kormánya nyilatkozatot adott ki a szovjet kormány október 30-i, fentebb már említett deklarációjáról. A kínai nyilatkozat mindenekelőtt megdicséri az orosz önkritikát, megjegyezvén, hogy valóban voltak félreértésekre, elidegenedésre vezető hibák a szocialista országok közötti viszonyban, majd kijelenti (az idézet a Népszabadság 1956. november 3-i számából való): „A legutóbbi események során a lengyel és a magyar nép követelte a demokrácia, a függetlenség és az egyenlőség szilárdítását és a nép anyagi jólétének fokozását a termelés fejlesztése alapján, és a Kínai Népköztársaság kormánya úgy véli, hogy ezek a követelések teljesen helyesek… Tekintettel a szocialista országok közötti ideológiai egységre és harci céljuk közösségére, gyakran és könnyen megtörténik, hogy egyesek olykor figyelmen kívül hagyják az államok egyenjogúságának elvét az államközi viszonyokban. Az ilyen hiba lényegében a burzsoá sovinizmus hibája. Az ilyen hiba a nagyhatalmi sovinizmus hibája…”

Ez a szolidaritás-nyilatkozat a magyar és a lengyel nép követelései mellett arra vallott, hogy Kína a budapesti és varsói eseményeket sietve felhasználja, hogy első ízben mondja ki nyilvánosan az oroszokra azt a vádat, amit most naponta megismétel: a burzsoá és nagyhatalmi sovinizmus vádját. A nyilatkozatot a szovjet TASZSZ hírügynökség november 2-án, tehát nem egészen 48 órával a magyarországi fegyveres beavatkozás előtt továbbította Pekingből. Ha igaz az, amit a kínai kommunisták most állítanak, hogy a szovjet vezetőket ők beszélték rá az intervencióra (s mi okunk volna rá, hogy – a fenti kiegészítések mellett – ebben kételkedjünk?), akkor ez legkorábban a tragikus vasárnapot megelőző pénteken, november 2-án történhetett. Iszonyú adalék ez ahhoz, hogy forradalmunknak minden reménye megvolt a győzelemre, s leverése jóformán az utolsó órákban határoztatott el.

Moszkva mindmáig nem válaszolt az új kínai nyilatkozatnak a magyar forradalomra vonatkozó részére. Válaszol-e rá valaha is? Nem jobb-e neki, ha felelet nélkül hagyja? A kínai kommunisták azzal, hogy maguknak követelik az 1956-os fegyveres beavatkozás kezdeményezésének dicsőségét, a nyugati, de nemcsak a nyugati: a magyar, lengyel s más népi demokratikus közvélemény szemében óriási szolgálatot tesznek Hruscsovnak: segítenek tisztábbra mosni a szovjet történelem Sztálin halála óta legsötétebb foltját, a magyar forradalom vérbe fojtását. Ha Hruscsov valóban kész volt arra, hogy Magyarországot kiengedje a keleti tömbből, s csak Peking követelésére tiporta el tankjaival a magyar forradalmat, ez – legalábbis részben – mentesíthetné őt a szörnyű tett felelőssége alól.

Annál a kérdésnél azonban, visszautasítják-e a szovjet vezetők a kínai „vádat”, sokkalta fontosabb: magukra vállalják-e? Hajlandók lesznek-e előbb vagy utóbb a világ előtt kinyilatkoztatni, hogy csak vonakodva és a kínaiak nyomására avatkoztak be Magyarországon? Hajlandók lesznek-e, akármilyen nehéz legyen is ez számukra, az első lépést megtenni a magyar forradalom rehabilitálásának irányában? Mivel – bárhogyan ügyeskednének is – elképzelhetetlen, hogy önmagukat is ne kelljen dezavuálniok, csodaszámba menne, ha ez egyhamar megtörténnék, s lehetséges, hogy a vezetői gárda egy egészen új nemzedékére van szükség, hogy egyáltalán bekövetkezzék. Annyi azonban bizonyos, hogy a Nyugathoz való további közeledés, de a kelet-európai megbékélés is újra és újra bele fog ütközni a magyar forradalom „átértékelésének” problémájába.

Annál inkább így van ez, hiszen a mostani hivatalos álláspont tarthatatlanságára, logikai visszásságára és átmeneti jellegére a józan ész néhány igen egyszerű kérdése is rávilágít.

Ha a magyar forradalom eltiprását és Nagy Imréék kivégzését a kínai kommunisták sürgették, azok tehát, akikről azóta bebizonyosodott, hogy „kalandorok”, „őrültek”, „egy új atomháborúra gyújtogatnak”, „száz- és százmilliók halálát kívánják” – nem valószínű-e, hogy már a magyar ügyben is rossz tanácsadói voltak a Szovjetuniónak? Ha pedig Nagy Imrééknek a jugoszlávok adtak menedéket s ugyancsak ők élesen elítélték a kivégzésüket – azok a jugoszlávok, akikről azóta kiderült, hogy „igaz kommunisták”, „a béke felelősségteljes hívei”, „a szocializmus építői” –, nem valószínű-e, hogy ebben a kérdésben már öt évvel ezelőtt is nekik volt igazuk?

A magyar forradalom ellen az egyik legfőbb vád az volt, hogy felszámolta a „gazdasági igazgatási szerveket és helyükbe a munkásság megtévesztésére szánt, úgynevezett munkástanácsokat állított fel”. (Az idézet Nagy Imre halálos ítéletének indoklásából való.) Hruscsov néhány héttel ezelőtt Jugoszláviában járt; a rakovicai traktor- és gépgyár munkástanácsa előtt kijelentette, hogy „a szovjet gazdasági igazgatás módszere kissé elöregedett”, a jugoszláv munkástanácsokat viszont „haladó intézménynek” nevezte, és hozzáfűzte: közelebbről tanulmányozni kell, mennyiben lehetne összeegyeztetni őket a szovjet munkaszervezés jelenlegi formáival. Lehetséges-e ezek után fenntartani azt az állítást, hogy a magyar forradalom munkástanácsai „a munkásság megtévesztésére” alakultak?

A Nagy Imre elleni halálos ítélet indoklása a volt magyar miniszterelnök egyik legnagyobb bűnéül azt rója fel, hogy 1956 januárjában, tehát jóval a forradalom kitörése előtt, egyik írásában a tömbpolitika felszámolását sürgette. A vád tagadhatatlan. Nagy Imre, ’56 januárjában valóban leírta: „Az államok békés egymás mellett élése a hatalmi tömbök felszámolását követeli.” Hruscsov most Belgrádban elismerte a szocialista Jugoszlávia jogát ahhoz, hogy kívül maradjon a hatalmi tömbökön és Brioniban, a nemzetközi sajtó képviselői előtt kijelentette, hogy „a tömbök átmeneti jelenségek”. Meddig lehet még Nagy Imrénél bűnnek nevezni azt, ami ma Moszkvában már hivatalos álláspontnak számít?

Hét év sem telt még el a magyar forradalom óta, s íme egymás után porladnak semmivé a vádak, amelyeket ellenségei kentek rá. A nagy revízió nem a nemzetre vár, hanem azokra, akik szabadságharcát eltiporták, vezetőit kivégeztették. Fájdalmas, kínos, alázatot követelő revízió? Lehet. Elodázható? Lehet. De végül is: elkerülhetetlen.

Újévi számvetés^*

A vas és a beton, a technika és a tervszerűség, a mérnöki pontosság és a tudományos előrelátás korát éljük? Kevés esztendő volt írott történelmünkben, amelyik jobban megmutatta, mennyire bizonytalan, mennyire kiszámíthatatlan az emberi élet és minden, amit az ember alkotott, mint 1963. Fényes nappal, ezrek és ezrek szeme láttára egy gyilkos fegyver másodpercek alatt kiolthatta annak a fiatal, tetterős, becsületes férfinak az életét, aki a világ leghatalmasabb országának az élén állott; két puskagolyó könnyedén végezhetett azzal az emberrel, akinek egyetlen gombnyomására atom- és hidrogénbombák tömege hullhatott volna az égből, és százmilliók pusztulhattak volna el. Orvosok és papok hiába állták körül a jó János pápa betegágyát: a rák ellenében egyaránt tehetetlen a tudomány és az ima. Szkopjéban megmozdult a föld, és egyik percről a másikra ezrek vesztek oda; hol voltak a szeizmográfok, amelyek jelezték volna a veszélyt? Olaszországban átszakadt egy gát, és a víz meg a kőomlás ezreket ölt meg; hol voltak a mérnökök, akik építették, vagy akik észrevették volna az első repedéseket? Diktátorok, akik előző nap még pöffetegen ültek palotáikban, egy éjszaka leforgása alatt hullákká vagy földönfutókká váltak; holnap-holnapután már senki sem fog emlékezni Kasszem és Diem, Sylvanus Olympio és Fulbert Yulu nevére. Népvezérek és uralkodók, akik nemrég még testvérekként ölelkeztek, egyszerre csak zsarnoknak és kalandornak kezdték nevezni egymást: Ben Bellát és II. Hasszánt, Algériát és Marokkót az arab egység agyonreklámozott jelszava nem tudta megakadályozni abban, hogy háborút ne kezdjenek egymás ellen. És az a barátság, amelyet annyi ünnepi beszéd, hivatalos nyilatkozat és vezércikk hirdetett nagynak, öröknek, megbonthatatlannak, 1963-ban az egész világ színe előtt nyílt gyűlölködésbe fordult át; ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a Szovjetunió és Kína ma kit tekint inkább ellenségének – a nyugati világot-e, avagy egymást?

A döbbenetnek, a meglepetéseknek, a tragédiáknak és a tragikomédiáknak ebben a kavalkádjábán, amelyben a rossz és a jó, a teljességgel hátborzongató és a majdnem nevettető emberi mértékegységekkel meghatározhatatlan arányokban keveredik, akadtak olyan események is, amelyek ha biztonságot nem, de bizonyos reményt mégis jelentenek. Afrikában és Ázsiában új országok nyerték el függetlenségüket; Berlinben – legalább karácsonyra – rés nyílt a Falon: a hidegháború dühe alábbhagyott; Moszkvában aláírtak egy atomegyezményt, amelynek hatékonysága nem nagyon jelentős, de tendenciája bíztató; s ami bennünket a legközvetlenebbül érint: Kelet-Európában folytatódott az enyhülés. A Szovjetunió, a kubai kudarc és a Pekinggel való viszály nyomán, kezdi egyre nyíltabban beismerni, hogy katonailag is, gazdaságilag is gyengébb, mint a Nyugat; Hruscsov 1963-ban már egyetlen ultimátumot sem dörgött el a német különbékéről; mindössze néhány apróbb provokációval próbálkozott meg (incidensek a berlini úton, Blaghoorn professzor letartóztatása), de erőteljes ellenállással találkozva, tüstént meghátrált; s nem rejtegetve a mezőgazdasági csődöt, a nyugati országokhoz fordult gabonáért. Azokból a fenyegetésekből, amelyek 1962 decemberében a nevezetes moszkvai Manyezs-kiállításon hangzottak el a legjobb és legtisztességesebb orosz festők, írók, muzsikusok ellen, a végén semmi sem lett: akiket büntetéssel ijesztgettek, azokat jobbnak látták nem megbüntetni, akiket átmenetileg elhallgattattak, azok azóta újra megszólaltak.

Ha ma Magyarországon jobb világ van, mint tizenöt, tíz vagy akár két-három esztendeje, az nyilván azért van így, mert Moszkvában a viszonylag liberálisabb elemek vannak felül. A Szovjetuniónak, amely rövid néhány esztendő alatt elvesztette Kínát, Albániát, Észak-Koreát és Észak-Vietnamot – anélkül, hogy Jugoszláviát sikerült volna visszaédesgetnie a kommunista tömbbe –, a Szovjetuniónak, amelynek ma szó nélkül kell eltűrnie, hogy Románia ne úgy szavazzon az ENSZ-ben, mint a többi kommunista állam, ma jól jön a magyar vezetők hűsége, és a nemzetközi enyhülés óvatos szorgalmazása közben nem lehet ellenére az, hogy a Nyugat – egyebek közt saját rossz lelkiismeretének megnyugtatására is – kezd kedvezőbb véleményt alkotni arról az országról, amelyet hét évvel ezelőtt csúful cserbenhagyott, s ahol 1956-ban a történelem egyik legspontánabb forradalma és egyik leggyászosabb intervenciója zajlott le.

Az egyetlen, ami számunkra mértékadó lehet: milyen a nép sorsa és az ország nemzetközi pozíciója? Azok a nyugati újságírók, akik manapság szinte elárasztják a lapokat magyarországi beszámolóikkal, és azok az emigránsok, akik mostanában hazalátogatnak, egybehangzóan állítják, hogy az emberek otthon szabadabban beszélnek, nyugodtabban élnek, jobban esznek, választékosabban öltözködnek, többet szórakoznak, kevesebb gonddal küszködnek, mint a közelmúltban. Ha egyes túlzásoktól eltekintünk is, az összkép hitelességében nincs okunk kételkedni. Nem volt-e 1963-ban általános politikai amnesztia, amelynek általánossága ugyan kétséges, de Bibó Isvánnak és sok más társának mégis meghozta a börtönből való szabadulást? Nem érezhető-e a nagyobb szabadság fuvallata akkor is, ha egyik-másik hazai folyóiratot vagy könyvet lapozgatjuk? Nem jöttek-e az elmúlt esztendőben tízezrével Nyugatra magyar vendégek, köztük a szellemi élet olyan kiemelkedő alakjai, mint Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, s akik nem is olyan rég még börtönben sínylődtek: Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor?

A turisták – orvosok, mérnökök, művészek, tisztviselők – (mert munkás vagy paraszt ma sem látogat sűrűbben külföldre, mint a régi világban), beszámolóikban nagyjából megerősítik azt, amit a hazalátogatók mesélnek. Nagyjából, de nem teljesen. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy az ő történeteikben lényegesen több szó esik egyes visszásságokról és bajokról, mint azokéban, akik egy vagy két hetet töltenek a Margitszigeten, a Gellért Szállóban vagy a tihanyi Motelban. Őtőlük, anélkül, hogy az általános javulást tagadnák, bőségesen hallhatunk a hivatalok packázásairól, egyes funkcionáriusok korlátoltságáról és rosszakaratáról, olyasmiről – s ezt minden rendszerezés nélkül jegyzem ide –, hány paraszt lett öngyilkos az erőszakos szövetkezetesítés következtében, hogyan kényszerülnek továbbra is lopni a munkások az üzemekben, milyen szégyenletesen alacsony a kezdő tanárok és orvosok fizetése, hány olyan kép van, amelyet nem engednek kiállítani, hány színdarab, amelyet nem mutatnak be, hány könyv, amely nem jelenhet meg.

De a döntő különbség a hazalátogatók és a hazulról látogatók, vagy egyszerűen: a külföldiek és az otthoniak helyzetmegítélésében nem is itt van, nem ezekben az egyáltalán el nem hanyagolható, s részleteknek is csak hűvös kívülállással nevezhető tényekben. Van valami, ami mindennél sokkalta fontosabb. A külföldi, a kellemesen eltöltött vizit után, visszatér abba az országba, ahol él. Utána az özönvíz. Hozza magával, persze, a megnövekedett rokonszenvet Magyarország irányában, azt a varázst, amivel hazánk jóformán mindenkit megigéz, kívánja, hogy tovább javuljon az élet, a nép kedvéért is, és azért is, hogy jövőre vagy két év múlva – olcsón – újra ott üdülhessen. De ha ne adj isten, esetleg romlanék a helyzet, akkor – felháborodnék, sajnálkoznék, feddően csóválná a fejét, aggódnék az otthoni rokonokért, barátokért, ismerősökért – akárcsak ’56-ban –, aztán tehetetlenül meghúzná a vállát – akárcsak ’56-ban –, és többet nem menne oda nyaralni. Aki otthon él, még ha pár hétre Nyugatra jön is, annak vérre, életre-halálra megy ez a „játék”. Annak a kérdések kérdése nem is az, hogy ma milyen a helyzet, hanem még ennél is inkább: holnap és holnapután milyen lesz? Marad-e legalább olyannak, amilyen most, javul-e, avagy romlik? Aki otthon él, az a jelenlegi, félelemtől mentesebb életben sem tud szabadulni a félelemtől: holnapra – minden előjel, előzetes bejelentés nélkül, ismeretlen és befolyásolhatatlan hatalmi vetélkedések következményeként – nem tér-e vissza a tegnapi, a sztálini világ? A mai rendszernek a legfőbb szövetségese, hogy tudatosan ébren tartja ezt a félelmet; legfőbb gyengesége, hogy valójában neki magának sincs módja arra, hogy – ha a falra festett ördög megjelennék – akkor elűzze.

A mai Magyarország legmélyebb aggodalma és legégetőbb kérdése – kimondva vagy kimondatlanul –: mi a garancia? Mi a garancia arra, hogy amit eddig elért az ország, megmarad? Mi a kezesség arra, hogy a múlt bűnei nem fognak megismétlődni? Mi a biztosíték arra, hogy ami ezután jön, jobb lesz és nem rosszabb az eddiginél?

A rendszer erre a kérdésre nem tud válaszolni. Nem tud és nem is tudhat, hiszen ennek a rendszernek a lényege éppen az, hogy – nincs benne semmire garancia. Milyen biztosítékokat adhat az a hatalom, amelyik maga is egy idegen hatalom függvénye? Milyen biztosítékai lehetnek ott a népnek, ahol a választás legfőbb jellegzetessége, hogy – nem lehet választani: egy lista van, s ez a lista – bármi legyen is a program, bárki legyen is a miniszterelnök – biztosan több mint 99 százalékot kap? Ahhoz, hogy bármiféle komoly garanciáról lehessen beszélni, Magyarországnak először is függetlennek kellene lennie; másodszor, sőt nem is másodszor, hanem ezzel egy időben: alkotmányos demokráciának.

Ezek – maximális követelések. Megfeledkeznünk, lemondanunk róluk nem szabad; megvalósulásukban reménykednünk – rövid távon – nem lehet. De hát akkor a felszíni csillogás, a lelkendező beszámolók, a tagadhatatlan javulás ellenére, mélyebbre tekintve, garanciák után kutatva – reménytelen-e a magyar helyzet? A dolgok nem ilyen egyszerűek. A szabadabb beszéd, a szabadabb írás, a szabadabb gondolkodás, a külfölddel való közvetlenebb kapcsolat végzi a maga munkáját, ha túl gyorsan nem is, de állhatatosan; az egypárt-diktatúra, hacsak újabb erőszakot nem alkalmaz, egyre inkább defenzívába szorul, a közszellem fokozatosan demokratizálódik. Paradox módon azonban nem a belső fejlődés, hanem Magyarország nemzetközi lehetőségei azok, amelyek ma a legtöbb reményt nyújthatnák – feltéve, hogy a jelenlegi vezetők élni tudnának és akarnának ezekkel a lehetőségekkel.

A szovjet birodalom bomlása, amely Sztálin halálával indult meg, s amely az utóbbi években különösképpen meggyorsult, váratlan lehetőségeket kínál azoknak az országoknak, amelyek tegnap még a legtökéletesebb csatlósok voltak, vagy akár még ma is az azok. Utaltunk már fentebb az albán és a román példára. Volt-e hívebb szolgája Sztálinnak Enver Hodzsánál és Gheorghiu-Dejnél? Ma mind a ketten rebellisek, s a románok nem is egyszerűen „balról”, hanem – a szovjet-kínai konfliktust kihasználva – a román nacionalista érdekek képviseletében. Ideje volna, hogy a magyar vezetők is felébredjenek, észrevegyék, hogy új szelek fújdogálnak a világban, felfedezzék, hogy nem kell feltétlenül a Szovjetunió ellenségévé válnia annak, aki Moszkvának adott esetben nemet mond, s főleg: felkészüljenek és az ország nemzetközi helyzetét, cselekvési szabadságát biztosítsák arra az esetre, ha Moszkvában valami előre nem látható történik: Hruscsov esetleg rákényszerül a sztálini módszerek alkalmazására, vagy megbukik, vagy meghal.

Az első, legelemibb feltétele a szabad nemzeti cselekvőképességnek az, hogy az idegen csapatok mielőbb hagyják el az ország területét. December 11-én az Agence France Press rendkívül érdekes jelentést közölt Moszkvából. Szóról szóra idézem: „Moszkvai diplomáciai körökben arról beszélnek, hogy folyamatban van a Magyarországon állomásozó szovjet katonák családtagjainak fokozatos hazaszállítása. Ez az akció, egyáltalán nem látványos módon, körülbelül egy hónappal ezelőtt kezdődött el, és állítólag annak az előjele, hogy a következő hónapokban a szovjet katonai alakulatok elhagyják az országot. Ugyanezekben a diplomáciai körökben ebből az alkalomból aláhúzzák, hogy ez a lépés, amennyiben igaznak bizonyul, közös egyezmény következménye Magyarország és a Szovjetunió között, és olyan légkörben következnék be, amikor is Magyarországon a politikai helyzet stabilizálódik.” Ha a hír igaz, csak üdvözölni lehet. Könnyű, persze, egy kézlegyintéssel azt mondani: „Mi változik akkor, ha kimennek az oroszok? A szovjet határ alig 300 kilométernyire van Budapesttől; a helytartóikat otthagyják, Magyarország továbbra is a Varsói Szerződés tagja marad, és csapataikkal adott esetben órák alatt el tudják árasztani az országot.” Mindez így van; de valami mégiscsak változik. Az, hogy húszéves megszállás után Magyarországon először nem lesznek majd idegen katonai egységek. Elfeledhetjük-e, hogy az 1956-os forradalomnak elsőszámú követelése volt a szovjet csapatok távozása? A forradalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha egyszerűen semmibe vennénk vagy lebecsülnénk ennek a követelésnek valóra válását. Lehet, sőt valószínű, hogy egyhamar tényleg nem változnék semmi; de a távolabbi jövőbe nézve, mégiscsak más egy olyan ország helyzete, amelyet idegen erők tartanak megszállva, mint az olyané, ahol a puskák, ágyúk, tankok és repülőgépek kizárólag a nemzet fiainak a kezében vannak.

Az önálló, vagy legalábbis önállóbb magyar külpolitikának második feltétele a Nyugattal való kapcsolatok megjavítása, illetve normalizálása. 1963 utolsó heteiben itt is történt néhány nem jelentéktelen kezdeményezés. Angliával és Franciaországgal a diplomáciai képviseleteket nagykövetségi rangra emelték. Formalitás? Több annál: közeledés ahhoz az Európához, amelyhez Magyarország – földrajzi helyzete és múltja révén – valójában tartozik. De nem kevésbé fontos az sem, hogy december 14-én Mód Péter külügyminiszter-helyettes Washingtonban felkereste Averell Harriman amerikai külügyi államtitkár-helyettest, és – az AFP hírügynökség jelentése szerint – közölte: Magyarország kész megtárgyalni az Egyesült Államokkal, a rendezés érdekében, minden, a két ország között fennálló kérdést, beleértve Mindszenty hercegprímás ügyét is. A Mindszenty-ügyet elsősorban nem Amerikával, hanem magával a hercegprímással és a Vatikánnal kell rendezni; de a lényeges nem ez, hanem az, hogy – úgy látszik – Budapesten végre rájöttek: elsősorban nem az Egyesült Államoknak, hanem Magyarországnak hátrányos, ha nem normalizálja viszonyát azzal az országgal, amellyel a Szovjetunió is igyekszik javítani a kapcsolatait.

A harmadik feltétel a magyar külpolitika önállósodására, ami több is mint feltétel: kötelesség – az erdélyi magyarok kérdésének nyílt fölvetése. 1963 fordulópontot jelentett Erdély ügyében; a legnagyobb világlapok, az Observer, a Le Monde, a Le Monde Diplomatique elkezdtek beszélni arról, ami mindeddig tabu volt. Csak a forma szerint legilletékesebb, a magyar kormány hallgat. Mitől félnek? A sovinizmus vádjától? Az, hogy a legbűnösebb sztálinista múltú román vezetők napról napra megsértik majdnem kétmillió magyar emberi jogait, nem sovinizmus? Szóvá tenni a sérelmeket, kiállni az egyenjogúság védelmében, számonkérni a visszaéléseket, a nemzetközi közvélemény figyelmét, hivatalosan is felhívni a kétnemzetiségű, kétnyelvű ország, Erdély problémájára: ez volna az, amitől egy magyar kormánynak meg kell riadnia? Corneliu Mănescu román külügyminiszter – a magyar külügyminiszter vendégeként – december 16–18 között „baráti látogatáson” Budapesten tartózkodott. Fogadta őt Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes, Péter János külügyminiszter pedig vacsorát adott a tiszteletére: ez minden, ami a távozásakor kiadott pár soros kommünikéből megtudható. Volt-e szó Erdélyről, ha nem, miért nem, ha igen, hogyan s miképpen: úgy látszik, a magyar nép még nem elég érett ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről kormánya tájékoztassa őt. A román kommunisták ma már taggyűléseken, népgyűléseken informálják országukat, és „félhivatalos”, de nagyon is irányzatos beszélgetésekben az egész Nyugatot is arról, milyen ellentéteik vannak a Szovjetunióval. Mikor fogják végre a magyar kommunisták is a magyar nép és a világ elé tárni azt, amit már úgyis tud ország-világ: mi történik Erdélyben, s azt is, amit egyelőre senki sem tud: hajlandók-e tenni is valamit az erdélyi magyarság felszámolásának a megakadályozására?

Mi a garancia? – kérdezik otthon aggódva, és kérdezzük itt, az emigrációban is –, mi a garancia arra, hogy a magyarországi helyzet továbbra is javulni fog? Azzal kezdtük ezt az újévi számvetést: milyen törékeny, bizonytalan, kiszámíthatatlan a világ, amelyben élünk. Túl sokat várnánk egy diktatúrától, ha éppen tőle remélnénk százszázalékos biztosítékokat. Annak mindenesetre, hogy a helyzet ne romoljék, egyik alapfeltétele – s ez egyaránt vonatkozik otthonélőkre, emigránsokra, hazalátogatókra és hivatalos vezetőkre -, hogy ne legyünk elégedettek azzal, ami van. Aki felelősséget érez a nép sorsáért és a nemzet ügyéért, az szívből örül minden javulásnak, de a Szilveszter éjszakáján született költővel azt vallja:

Togliatti testamentuma^*

Osztályharc a párton belül^*

Egyedülálló eset: ezekkel a szavakkal jellemezte a legtöbb nyugati újság azt a sztrájkot, amely több mint két héten át megakadályozta a belga kommunista párt lapjának, a Drapeau Rouge-nak a megjelenését. Az újságírók léptek sztrájkba, a nyomdászok szolidaritást vállaltak velük, és a nem kommunista újságírók együttérzésükről biztosították őket. A munkabeszüntetésnek több oka is volt, de ott szerepelt köztük, előkelő helyen, a legklasszikusabb: a fizetésemelés követelése. Krisztus sírját sem őrzik ingyen, s úgy látszik, kommunista pártlapba sem szeretnek túlságosan olcsón írni a munkatársak. Annál kevésbé, ha a pártvezetők lényegesen jobban élnek náluk. A belga párt nem valami jelentős, néhány évvel ezelőtt ráadásul még ketté is szakadt, orosz és kínai frakcióra. A szakadás azzal járt, hogy a két pártocska még jelentéktelenebbé vált, másrészt viszont azzal, hogy vezetőiket – hűségük, illetve hűtlenségük jutalmaként – Moszkva és Peking a legkülönbözőbb kegyekben s nem utolsó sorban: anyagi juttatásokban részesíti. Röviden: a pártok kisebbek lettek, a vezetők jóléte megnövekedett. A húsosfazekak mellett azonban, úgy látszik, csak számozott helyek voltak, s az újságírók már nem kerültek a közelükbe. Mindenképpen érthető tehát a lázadásuk.

Az üggyel, hol komolyan, hol gunyorosan, az egész világsajtó foglalkozott. Nyilván azért, mert Nyugaton játszódott le, mindenki szeme láttára. Amire a világsajtó sokkal kevésbé figyel fel – nyilván azért, mert az úgynevezett Keleten zajlik, és burkoltabb formák közepette –, az, hogy a párton belüli osztályharcnak bizonyos megnyilvánulási formái, mutatis mutandis, a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban is mind erőteljesebbekké válnak. Az osztályharc fogalma Marx és Engels óta jóformán mindent elvesztett eredeti jelentéséből, s itt sem pontos meghatározásként, hanem a leegyszerűsítés kedvéért használjuk. Egyszerűen arról van szó, hogy a párt legfelső vezetése és a párttagság között ma már nem csupán szakadék tátong (ez egymagában nem volna új jelenség), hanem a szakadék két szélén álló két csoport, a kisszámú vezetőréteg és a viszonylag nagyszámú tagság, egyre nyíltabb bizalmatlansággal, egyre ellenségesebb érzelmekkel viseltetik egymás irányában.

Hadd foglalkozzunk – a sok közül – a magyar példával.

A magyarországi párt, amelyet a szovjet tankok helyeztek vissza korábbi egyeduralkodó helyzetébe, ma Moszkva legmegbízhatóbb fiókintézményének számít. Ez annyiban megegyezik a lakosság óhajaival, hogy a szovjet–kínai vitában a Kreml enyhébb vonalának a támogatását jelenti, s annyiban nem, hogy a románoktól eltérően a budapesti kommunisták mindeddig a leghalványabb jelét sem mutatták annak, hogy a két óriás konfliktusát megpróbálják bizonyos függetlenedésre felhasználni. Túl azonban ezeken a külpolitikai jellegű megfontolásokon, a szovjet pártvonal hű követése óhatatlanul az ország belső életének bizonyos liberalizálódásával jár együtt. Ennek a folyamatnak a párttagság szempontjából különösen egy vetülete a fontos: az a tény, hogy a pártvezetés a múltnál fokozottabban igyekszik szakembereket bevonni, főleg a gazdasági irányításba, az egykor mellőzött, félreállított és nem egyszer üldözött szakértőket igyekszik felhasználni, dolgoztatni, s odáig is elmegy, hogy vezető állásokba helyezi őket. Az ország számára ez a folyamat hasznos – hasznosabb csak akkor lenne, ha bizonyos határokon túl a politikai dogmák nem kötnék meg a szakemberek kezét. Akkor aligha kerülne sor arra, hogy most Kállai Gyula miniszterelnöknek be kelljen jelentenie az ötéves terv kudarcát, azt, hogy sem a mezőgazdaságban, sem az életszínvonal emelésében nem tudták a nagy hangon beharangozott tervet teljesíteni. Ilyen ideális, a dogmákkal gyökeresen szakító helyzetről azonban ma még álmodni sem lehet – a szakemberek korlátok közötti meghallgatása is eredménynek számít.

A legfőbb pártvezetők számára a folyamat nem jár pillanatnyi veszéllyel: ők hatalmi pozícióikat az oroszoktól kapták, s ezekből ma csak az oroszok mozdíthatnák ki őket. Akárhány dilettáns legyen is közöttük – s az Ég a tanúja, no meg tízmillió magyar, hogy a legtöbbjük az –, az ő állásaikat, ezeket a bizalmi beosztásokat a legjobb szakemberek sem veszélyeztethetik.

Más azonban a helyzet alacsonyabb szinten. Az a politika, amelyik azt hirdeti, hogy a szakembert akkor is meg kell becsülni, ha nem párttag, aláássa a párttagok biztonságát és tekintélyét, s talán nem követünk el súlyos hibát, ha azt mondjuk: hosszabb távon halálos csapással fenyegeti a pártot. Nem egyes állásokról van itt szó, hiszen az üzemi főmérnök vagy a vegyészeti laboratórium tudósvezetője nem fogja elvenni a pártitkár vagy propagandista állását, hanem a betöltött szerepről, a tényleges befolyásról, a helyi hatalomról. Márpedig a párton belüli osztályharcban, akármilyen paradoxnak tűnjék is ez, a legfelső vezetés egyre sűrűbben a párton kívüliekkel igyekszik összefogni a saját, tudatlannak és műveletlennek minősített tagságával szemben. Mintha, tudat alatt és nem nyíltan megvallva, azt gondolná magában: műveletlennek és hozzá nem értőnek itt vagyunk mi, politikai bizottsági tagok és miniszterek – egyre kevesebb szükségünk van a hozzánk túlságosan is hasonló, de kevésbé szerencsés közkatonákra. Nem jelenti ez azt, hogy a párttagoknak ne lennének továbbra is bizonyos kiváltságaik, de hatalmuk és tekintélyük csökkenését napról napra jobban érzik, és a jövőtől való aggodalom egészen pánikba ejti, vezetőikkel szemben az ellenzékiségig sodorja őket.

A hazai sajtó tele van erre vonatkozó leírásokkal és panaszokkal.

„Gyakran hallani pártgyűléseken – írja a Vas Népe (1964. december 13.) – a kommunistákkal való beszélgetéseken türelmetlen véleményeket. »Mellőznek bennünket a tisztségek betöltésénél« – mondja egyikük. »Véleményünk ellenére is beállították a főmérnököt, a főkönyvelőt« – hallani mástól…”

„Megyénk jó néhány pártszervezetében éppen az kelt aggodalmat – panaszolja a Csongrád megyei Hírlap (1965. január 22.) –, hogy az utóbbi időben mintha a gazdasági vezetők, a pártonkívüliek itt-ott kezdenék lebecsülni a pártszervezetet. A gazdasági vezetők egy része kevésbé veszi figyelembe a kommunisták tanácsait, bírálatait. A nemrégen megtartott párttitkári tanfolyamon néhányan arról beszélnek: a dolgozók körében olyan vélemények is elhangzanak, hogy »nem sok van már a pártszervezetre bízva, nem sokat számít már a kommunisták szava«…”

Ugyanebben a cikkben, valamivel odébb: „Nemrégiben történt Makón, hogy a minisztériumi kiküldött jelentős átszervezést javasolt az egyik intézmény munkájában. A javaslat egyáltalán nem nyerte meg az ott dolgozók tetszését, a kiküldött azonban ezt nem vette figyelembe, sőt még a párttitkárral sem tárgyalt, mert tudta, hogy az határozottan szembeszállna elképzeléseivel. Mikor mégis szóba került, hogy jó lett volna a pártitkárral beszélnie, azt válaszolta: »Annyit ér nekem a párttitkár, mint elefántnak a bolhacsípés«…”

Talán felesleges is megjegyeznünk: a mi szempontunkból teljesen mellékes, kinek volt igaza az utolsó esetnél, a minisztériumi kiküldöttnek-e, avagy a párttitkárnak; a lényeges: hogyan beszélhet ma valaki, büntetlenül, egy párttitkárról, miféle sirámokkal van tele a párttagság. Ha az előnyök fogyatkoznak, ha a hatalom csökken, ha a beleszólás joga és súlya egyre gyakrabban a zéróval egyenlő – mire lesz akkor jó a párthoz való tartozás, a tagsági könyv: vetődik fel a pártközlegényekben a kérdés. Óhatatlanul a sztálini idők vicce jut az eszünkbe. Az egyik üzemben sztahanovistákat tüntetnek ki. Kovács Péter vasesztergályosnak átnyújtják a díszoklevelet, az vár egy kicsit, aztán megkérdezi: „És a pénzjutalom?” „Ezzel a kitüntetéssel nem jár pénz” – feleli neki az üzem igazgatója. Mire Kovács Péter: „Csak a szégyen?”

A liberalizálódási folyamat, megindítóinak és végrehajtóinak eredeti elképzelései ellenére is, elég gyorsan odavezet, hogy a „párttag büszke címének” (Sztálin) legfelismerhetőbb velejárója a pártonkívüliek hol lenéző, hol sajnálkozó ajkbiggyesztése lesz. A helyzet természetesen a pártvezetőknek sem kellemes: érzik, hogy a tagok elárvultaknak, sőt elárultaknak tekintik magukat, és ami ettől elválaszthatatlan, lényegében hűtleneknek, a pártonkívüliekkel kacérkodóknak, árulóknak tekintik őket. Október 17-én a párt központi lapjának, a Népszabadságnak is foglalkoznia kellett a kérdéssel, megjegyezve, hogy a jelenség „már nem elszigetelt” és „különböző pártrendezvényeken, taggyűléseken mind gyakrabban és szenvedélyesebben kerül szóba”. A cikkből kiderül, hogy, igenis, párton belüli osztályharcról van szó: „A nézeteltérések a kommunisták között vannak – írja a lap. – Az esetek többségében ugyanis (az egyszerű párttagok) nem párton kívüli vezetőket bírálnak azért, mert fenntartásaik vannak a kommunistákkal szemben, hanem fontos állami és gazdasági funkciókat betöltő párttagokat marasztalnak el azért, mert helytelenül értelmezik és hajtják végre a párt politikáját, mert elvtelen módon járnak el a kommunisták rovására…”

A párt politikájának „helyes értelmezésével” a cikk adós marad és panacea helyett csak frázisokat ad tanácsként: jobban meg kell becsülni a kommunistákat, az állások betöltésénél jobban kell ügyelni a „megbízhatóságra”. Nem tud megoldást javasolni s ugyancsak általános szólamokat puffogtat Szirmai István, a Politikai Bizottság tagja is, aki a Társadalmi Szemle novemberi számában vezércikkben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Ebben a cikkben is inkább a helyzet felmérése az érdekes. „Rendszeresen felmerül az a panasz – írja Szirmai –, hogy a pártmunkások nem kapnak elég megbecsülést. »Sokszor egy pártonkívüli nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesül, mint a pártmunkások« – mondják. Azt hiszem, hogy ez jogos panasz. Nem általános, de elég gyakori jelenség”. S a válasz rá? „Nem biztosíthatunk anyagi előnyöket – más előnyöket sem – valakinek azért, mert kommunista, de jogos követelmény, hogy a közélet minden területén övezzük tisztelettel, megbecsüléssel elvtársainkat, harcostársainkat, a kommunistákat.” Nesze semmi, fogd meg jól! – az egyszerű párttagok szempontjából, akik a belga Drapeau Rouge újságíróihoz hasonlóan, bizony, anyagi és más előnyökről ábrándoznak, annál is inkább, mert akárcsak brüsszeli elvtársaik, ők is nap mint nap látják, hogy Kádár Jánosnak, Kállai Gyulának, Szirmai Istvánnak és a többi vezetőnek nem lebecsülhető anyagi és más előnyei vannak abból, hogy kommunisták. Az, hogy a pártvezetés csak a szó legszorosabb értelmében vett olcsó, azaz semmibe sem kerülő tanácsokkal tud szolgálni, nem véletlen. Két út áll előtte. Az egyik a sztálinizmushoz való visszakanyarodás, amikor a párttitkárral senki sem mert feleselni, amikor igazán nem kellett szónokolni arról, hogy a pártonkívüliek „becsüljék meg jobban” a kommunistákat. Világos, hogy a párttagság mostani panaszai mögött ott lapul a nosztalgia ezek után a „régi szép idők” után. „Vannak olyan hangok – írja imént idézett cikkében a Népszabadság –, amelyek szerint a fentebb említett torzítások nem véletlenek, hanem következményei a párt politikájának. Példaként hozzák fel az ellenforradalom előtti éveket, amikor – mint mondják – a dolog másképp volt, nem volt »liberalizmus« a pártban…”

A sztálinizmushoz azonban nem lehet visszatérni, egyszerűen azért nem, mert Moszkva is egyre távolodik tőle. Marad a másik út: a jelenlegi. (Ahhoz, hogy a „harmadik utat”, a nemzeti függetlenség és a valódi demokrácia útját válasszák, át kellene ugraniok a saját árnyékukat.) A mostani úton viszont, bármennyit toldozgassanak-foltozgassanak is, bármilyen cikcakkokat írjanak is le a vezetők (és cikcakkok alighanem még lesznek a szakemberek kisebb és a párttagok nagyobb megbecsülése irányában is), újra meg újra szembe fogják találni magukat ugyanazzal az akadállyal: saját tagságukkal.

S ebben, a maga könyörtelen törvényszerűségével az az igazság mutatkozik meg, hogy az európai kommunista országok fejlődése túlhaladt a lenini–sztálini szerkezeten, túlhaladt magán a kommunista párton. E pártok kezdeti szerepéről, „történelmi szükségszerűségéről” még lehet vitatkozni, de arról már csak vitatkozni sem lehet, hogy ma Európában a fejlődés gátjaivá váltak, összeütközésbe kerültek a társadalmi haladás erőivel, és ebben a konfliktusban (marxista terminológiával: ebben a kibékíthetetlen ellentmondásban) fel kell morzsolódniok. Mikor? A pontos dátumot csak jósok tudják megmondani. De talán érdemes a perspektívákkal kapcsolatban idézni a magyar párt egyik vezetőjének, a Politikai Bizottság tagjának, Gáspár Sándornak egy sokat eláruló megállapítását (Társadalmi Szemle, 1964. október): „A pártszervezetek életében a legnagyobb gondot az okozza, hogy a mai viszonyok között nem mindig látják, milyen módon végezzék munkájukat…” Hogyan is látnák? Hiszen éppen „a mai viszonyok között” valójában már semmi munkájuk sincsen, felesleges kölöncöt jelentenek az ország, a nemzet életében!

A Csongrád megyei Hírlap 1964. október 30-i számában a következő esetet meséli el: „Egyik makói üzemben fordult elő, hogy egy jól dolgozó, tekintélyes munkásnak ajánlották: kérje felvételét a pártba, s erre ő azt válaszolta a kommunistáknak: Nem megyek én hozzátok, hiszen úgyis feloszlóban vagytok…”

A makói munkás nemcsak jól dolgozó és tekintélyes. Előrelátó és bölcs ember is.

A fogadatlan prókátorok meg a többiek^*

Ezelőtt 15-16 esztendővel, amikor Rákosi Mátyás egy-egy „nagy beszédében” új normarendezést hirdetett meg, békekölcsönt vezetett be vagy másfajta ügyes csellel csökkentette az ország urának, vagyis a „dolgozó népnek” életszínvonalát, miközben derűtől ragyogó arccal kimutatta, hogy a csökkenés, a dialektika szabályai szerint, valójában a reálbérek emelkedését jelenti, a nemzet ujjongó lelkesedéssel „egy emberként” csatlakozott a húsába vágó intézkedésekhez; az üzemi „kisgyűlések” mindent helyeslő táviratainak „hurrázása” elnyomta, bár nem feledtette el a mögötte szisszenő kétségbeesést: de arról, hogy e kétségbeesés szavakká formálódjék – szó sem lehetett. E tekintetben – s ez nem kis dolog – a változás Magyarországon érezhető, sőt olvasható. A legújabb gazdasági intézkedéseket, a bérleszállításokat és áremeléseket fogadó nyílt ellenszenv, felháborodás, sőt kétségbeesés is utat talál a kifejezésre. A pártsajtó levelek, riportok, interjúk sorában közli – kissé meglepetten, kissé szépítve, de mégis közli – a dolgozók felháborodott megnyilvánulásait az intézkedések láttán. Az elemi erővel feltörő ellenszenvet ma, 1956 után, nehezebb elfojtani, bár az utóbbi hetekben tanúi vagyunk annak, hogy a nyílt beszédtől megrémülő rendszer sorozatos letartóztatásokkal igyekszik gátat vetni a munkások, az alkalmazottak, az értelmiségiek szabad véleménynyilvánításának. S amikor megkísérlik civilizáltabb formák között szólásra bírni a dolgozókat, érezni rajtuk a félelmet, a tömegektől való rettegést.

Ezért van az, hogy a Népszabadaság riportere, Cserhalmi Imre „nem csupán kíváncsisággal, hanem némi aggodalommal is” készült „a beszélgetésre”, amit a Híradástechnikai Ipari Kutatóintézetben folytatott az „értelmiségiek”-kel, ahol – meglepő módon – arról értesült a pártalapszervezet titkárától, hogy „nálunk jól tudnak számolni az emberek. Már a taggyűlésen előkerültek a logarlécek”, és „természetesen a számolgatásoktól senki sem derült jókedvre.”

Bizonyára nem derültek jókedvre az öregek és a nyugdíjasok sem, akiknek nevében egy levélíró ezekket írja a Népszabadságnak: „A rendelkezés nagyon sok hozzám hasonló beteg, rokkant nyugdíjast érint, oly értelemben, hogy a hús, a tejtermék és a tüzelő drágább lesz”.

A napi emésztő gondokra a válasz: frázispuffogtatás, a „daloló holnapok” ígérgetése – és olyan párhuzamok megvonása, amelyek egyszerre alaptalanok és ostobák. A párt központi lapja például azzal érvel, hogy „az Egyesült Államoknak napi 18 millió dollárjába kerül a vietnami háború”. Miért nem írják meg, mennyibe kerül ugyanez a háború – Magyarországnak? Miért nem hozzák nyilvánosságra, hogy a szocialista tábornak legalább napi 4 millió dollárjába kerül Fidel Castro uralmának fenntartása, azzal a jelentős különbséggel, hogy az amerikai gazdasági élet alig érzi a vietnami háború súlyát, s marad még holdrepülésre, húsra, vajra, autóra, iparfejlesztésre bőségesen, ugyanakkor, amikor a szocialista táborban egyre nagyobbak a gazdasági nehézségek és bajok. Miért kell (ha már beismerik, hogy baj van) mégis bebizonyítani, hogy nincs is olyan nagy baj, hogy a helyzet „nem olyan ijesztő”, bár „kisebb lesz a húsadag odahaza vasárnap”, viszont ettől függetlenül „tájékozottságunk alapján optimisták vagyunk”.

A húsadag kisebb lesz, az öntudat nagyobb. „A helyes fejlődés irányában haladunk”, mondja a Népszabadság, büszke félmosollyal. S mindjárt közli is velünk, mire van szükség, hogy megőrizzük ezt a helyes irányt. Elsősorban „szükség van további felvilágosító munkára”, másodsorban szükség van arra, hogy „szigorúbban lépjünk fel a pazarlók ellen”, hiszen – harmadsorban, de nem utoljára – „minden a termeléstől függ”. Ami igaz, az igaz: ezeket az érveket már hallottuk néhányszor az utolsó két évtized során. Csoda-e hát, ha a kissé kókadó fejű kommunistákba is új lelket kell önteni? Csoda-e, ha érvekkel kell ellátni őket, mielőtt felsorakoznak s elindulnak az élet harcmezejére, hogy megmagyarázzák a dolgozóknak: „az intézkedéseknek ne csak a negatív vonásait érezzük”. Ám miféle kommunisták azok, akiket arra kell figyelmeztetni a Népszabadság hasábjain, hogy ne szégyelljék magukat? – mert „nincs mit szégyellned, hűséges tanúd ez a kor”… „Nincs mit szégyellned egy-két felhő miatt sem, hiszen milliók tudják, hogy mögöttük most is ott van a Nap!” S ha mégis lenne olyan kommunista, aki a felhő mögött bujkáló Nap biztató képe ellenére is szégyellné magát, az tudja meg, hogy „hol van ma Isztambul vagy Madrid Pesthez képest, amellyel húsz éve holtversenyben állt, hol kapott a nép több húst, ruhát, lakást és – igenis! – demokráciát”. Az érvelés ereje valóban lenyűgöző, főképp ama magyarok számára, akik ha Isztambult vagy Madridot még nem látták is, de látták már Bécset vagy Münchent, amivel Pest legalább olyan holtversenyben állt húsz évvel ezelőtt, mint a felsorolt városokkal. S vajon hol kapott a nép több húst, ruhát, lakást és – igenis – demokráciát? A választ adja meg ki-ki hajlama szerint; a Népszabadság ehelyett arra figyelmezteti a kommunistákat, akik egy kissé, úgy látszik, mégis szégyellik magukat, hogy „ha akadna is, ki egyetlen árnyékos perctől ijedten nyelvét harapná ketté”, az illető gondoljon „a régi elvtársakra, kiket hóhérok vertek beteggé”. A szégyenkező kommunista itt bizonnyal kissé zavarban van, mert nem tudja, kikre gondoljon: azokra, akiket Horthy börtöneiben vertek beteggé, vagy azokra, akiket Rákosi börtöneiben…

A harci emlékezés, persze, önmagában nem oldja meg a problémákat. A nehézségeknek az „objektív okokon” kívül „szubjektív okai” is vannak, így tanítja ezt az elmélet. Rákosi Mátyás korában a kenyérhiány oka az volt, hogy a kulákok disznókkal etették fel a dolgozó nép eledelét; Kádár János korában a kulákok helyébe léptek a „fogadatlan prókátorok”, azok a „hirtelensütetű magyarok”, akik – mint a Népszabadság írja – „nem is kicsiny összegekért sütötték ki magyar mivoltukat”, azok a „népbarátok”, akik „csupán szavakban és legfeljebb jelszavakban törődtek ezzel a néppel”. Helyben vagyunk: a színen – végre-valahára –, megjelent az ellenség! Az ugyan még nem világos, hogyan lehet valakinek „nem kicsiny összegért” kisütnie magyar mivoltát, de azt már érezni, hogy ez az a pillanat, amikor a cikkíró Várkonyi Mihály tolla költői lendülettel igazi magasságokba fogja repíteni olvasóit. S az olvasóknak, ha sok mindenben csalódniok is kellett az elmúlt évtizedek során, ebben nem kell csalódniok. A pavlovi kommunista szájában az „ellenség” képzetének megjelenésekor csordultig meggyűlik a nyál. Várkonyi Mihály ezt bőségesen fel is használja a „fogadatlan prókátorok” elleni küzdelemben, s a szép magyar nyelv minden rendelkezésére álló eszközével, hasábokon át szégyenít meg mindenkit, akinek „a jövő és jelen nemzedékek sorsának alakulásához csupán annyi köze van, hogy a jelen nemzedék zsírján, a jövő nemzedék lehetőségein hízlalja halomra a saját szerencséjét”.

Figyeljük meg a képek teljességét, poétikus erejét, kifejező gazdagságát: halomra hízlalni a szerencsét a jelen nemzedék zsírján! Kellenek-e tisztább, zavarmentesebb képek a teljes meggyőzésre? Ha kellenek, Várkonyi Mihály készséggel szolgál velük: „Ne rágja szánkba senki olyan a saját véleményét, ne próbálja fogadatlan prókátorként selypítő mocskolódásával megzavarni gondolkodásunkat – írja –, aki a történelem előtt feltétlenül eljátszotta már a jogát, hogy a nép nevében szólhasson.” A nép nevében szólni ugyanis kizárólag Várkonyi Mihálynak van joga, aki – mint látható – a lehető legzengzetesebb stílusban él is ezzel a joggal. Tőle tudjuk meg azt is, hogy mindazt „amit tettünk, nagyon nagy mértékben a szóban forgó »pártfogók« ellenében tettük”, méghozzá azokkal a különös emberekkel, „akik öklüket nem mellkasdöngetésre, de munkára használták és használják”, még akkor is, „ha akár ezer vagy húszezer kilométerre innét, akár itthon emeli fel a fejét a múlt – akármennyire is fuvolahangon szól a farkas”.

Itt azután meg kell állnunk, mert sok mindent megértettünk. Egy országban, ahol nemcsak a farkas szól fuvolahangon, de a kommunista párt vezetői (és újságírói) a kezük és az agyuk helyett az öklükkel dolgoznak, felesleges is minden további magyarázat: miért kellett leszállítani a kezükkel és agyukkal dolgozó milliók életszínvonalát.

A titkos diplomácia alkonya^*

A burzsoá diplomáciának nem volt kíméletlenebb bírája a történelemben Leninnél és a bolsevikoknál. Nemcsak a cselekedeteit bélyegezték meg, hanem a módszereit is. Főként a titkosságát. Gyalázat – mondották –, hogy a külpolitika ügyeit a kulisszák mögött, a legnagyobb titokban intézik, s azokról a kérdésekről, amelyek végső soron egész népek sorsát, jövőjét, életét érintik, a népek háta mögött és tudta, megkérdezése, sőt tájékoztatása nélkül döntenek. Bezzeg, majd ha ők hatalomra kerülnek, minden másképpen lesz: a népet nemcsak informálni fogják a külpolitika eseményeiről, de véleményét is megkérdezik a tennivalókról.

Így aztán nem is keltett különösebb meglepetést, hogy 1917-ben az új forradalmi kormány egyik első cselekedete az volt, hogy nyilvánosságra hozták a cári rendszer valamennyi titkos külügyi megállapodását. Új korszak kezdődik a diplomácia történetében – mondották –, a zárt ajtóknak, a hazudozásnak, a nép félrevezetésének – legalábbis, ami Oroszországot illeti – végleg befellegzett. Nem tagadható, hogy ez a magatartás hatásosnak bizonyult. Például abban, hogy Kínában megszületett a kommunista párt és a fiatal értelmiségiek szép számban csatlakoztak hozzá, nem lebecsülendő szerepet játszott a korábbi titkos orosz–kínai szerződések nyilvánosságra hozatala és egyben megtagadása is. Micsoda különbség a Kínát megalázó, szipolyozó imperialisták és a szovjet hatalom között – állapították meg a pekingi és sanghaji lelkesedők. Vége azoknak az időknek, amikor a népeket sötétségben lehetett tartani, amikor játékszerek voltak uraik kezében.

Felesleges itt arról elmélkedni, meddig tartott ez az új korszak. Felesleges azon tépelődni, vajon a breszt–litovszki békétől a Hitlerrel történt megállapodásig miként tájékoztatták a szovjet vezetők – más népekről nem is beszélve – a saját népüket arról, milyen titkos szerződések vannak éppen készülőben, vagy mi a nép véleménye az éppen megkötött paktumokról. Annyi tény, hogy a burzsoá diplomácia titkosságának elítélése továbbra is érvényben maradt, és minden alapfokú szeminárium kötelességtudóan hangsúlyozta: milyen gyökeres a különbség e tekintetben is a kommunista és a nem kommunista államok külpolitikája között.

Mindez most nem a Párttörténet, hanem a budapesti újságok olvasása közben jut az ember eszébe, s nem is a szovjet, hanem a magyar külpolitikát figyelve. Semmi kétség: eseményekben nincs hiány. Alig múlik el nap, hogy a hazai sajtó ne számolna be magyar államférfiaknak külföldön, külföldieknek Magyarországon tett látogatásairól, a köztük folyó tárgyalásokról, a tárgyalások után kiadott nyilatkozatokról. Éppen ezekre szeretnénk – megfigyeléseinket az utolsó negyedév eseményeire korlátozva – futó pillantást vetni.

December 16-án a Népszabadság első oldalán közlemény jelent meg a következő címmel: Kádár János és Biszku Béla elvtárs baráti látogatása a Szovjetunióban. A közleményből kiderült, hogy Kádár és Biszku december 11. és 14. között Moszkvában járt, s ott megbeszéléseket folytatott Brezsnyevvel, Kosziginnal és Podgornijjal. „Az SZKP és az MSZMP vezetői – folytatja a kommüniké – tájékoztatták egymást az országukban folyó szocialista és kommunista építés eredményeiről, megvitatták a szovjet–magyar kapcsolatok kérdéseit, eszmecserét folytattak a nemzetközi helyzet, valamint a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom problémáiról. Mindkét fél igen kedvezően értékelte az SZKP és az MSZMP kapcsolatait, a két párt testvéri barátságát és teljes nézetazonosságát. A találkozó résztvevői örömmel állapították meg, hogy minden területen eredményesen fejlődik a Szovjetunió és Magyarország együttműködése. Emellett megvitatták az együttműködés kibővítésére számba jöhető intézkedéseket. A szovjet és a magyar vezetők megbeszéléseit a szívélyes barátság és a teljes megértés légköre jellemezte.”

A kissé unalmas közleményt azért idézzük ilyen részletesen, hogy aki annak idején esetleg nem olvasta volna, láthassa: milyen pontosan, alaposan, őszintén tájékoztatják a magyar népet – legalábbis mióta a titkos diplomácia megszűnt –, olyan életbe vágó kérdésekről, mint a szovjet–magyar kapcsolatok. Elsőnek a kommüniké időpontjára érdemes felfigyelni: azt az egyszerű tényt, hogy az ország legfőbb vezetője és egyik helyettese fontos tárgyalásokra Moszkvába utazik, két nappal a hazatérésük után hozzák csak nyilvánosságra! De Gaulle, Wilson, Johnson, Erhard bejárja az egész világot, és ezt mindenki előre, de legkésőbb utazásuk napján megtudja. Igaz, hogy ez a titkos burzsoá diplomácia. Kádár és Biszku átszalad Moszkvába: ez állami és párttitok. Igaz, ez a nyílt, magasabbrendű, „szocialista” diplomácia.

És a kommüniké tartalmi része: ember legyen a talpán, aki megtudja belőle, valójában miről is tárgyaltak és miben is állapodtak meg. Ki mit mondott, ki mit kívánt, ki mit javasolt, ki mit fogadott el vagy utasított vissza: megannyi rejtély. Persze, mondják erre a kommüniké készítői, nem fogjuk az ellenség orrára kötni azt, ami csak minket illet. Ha a magyar népet az ellenségek közé számítják, akkor még van is valami az érvelésükben.

Sajnálatos véletlen folytán a magyar kormány Kádár és Biszku Moszkvából való visszatérése után öt nappal áremeléseket és bércsökkentéseket jelentett be. A legártatlanabb lelkekben is felvetődhetett a kérdés, hogy ez az életszínvonal-csökkentés nem állt-e kapcsolatban a frisskeletű moszkvai úttal? Nem lett volna mégis okosabb őszinte tájékoztatót kiadni a tárgyalásokról, s így elejét venni az effajta találgatásoknak? Avagy éppen azért nem lehetett őszintén beszélni, mert a moszkvai út és az életszínvonal-csökkentés időbeli közelsége nem volt puszta véletlen?

Három nappal a drákói rendelkezések után, december 22-én, mint a Népszabadság első oldaláról mindenki megtudhatta, észak-vietnami gazdasági kormányküldöttség érkezett hazánkba. „Szívélyes légkörben” tárgyaltak Kádárral, Kállaival, Fock Jenővel (aki annál szívélyesebb és jobbkedvű lehetett, mert ő volt az, aki az életszínvonal-csökkentést bejelentette), meglátogatták a Telefongyárat és a Budapesti Konzervgyárat, aztán megállapodtak abban, hogy Magyarország a jövőben fokozatosan fogja segíteni Vietnamot. Ami a nadrágszíját éppen összehúzó tízmillió magyart a legjobban érdekelte volna: miben áll majd ez a fokozott segítség, hány millióba fog kerülni az országnak, hány szelet húsba, hány pár cipőbe minden egyes magyar állampolgárnak – mélységes titok maradt. Hadititok. Az Egyesült Államok dollármilliókat költ a vietnami háborúra – de legalább közlik a saját népükkel, mennyit költenek. Lehetséges, hogy a hivatalos adatok egyetmást eltitkolnak, mint ahogy egy pillanatig sem állítjuk, hogy az úgynevezett burzsoá diplomáciának ne volnának titkai, cselei, fondorlatai, hazugságai. De a magyar dolgozók megelégednének azzal, ha legalább nagyjából, hozzávetőlegesen tudnák, mibe kerül nekik Vietnam. Az új típusú, nyílt, „szocialista” diplomácia korában erről szó sem lehet.

A következő látogató Magyarországon Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök volt. Mint ugyancsak a Népszabadság első oldaláról megtudhattuk, január 10. és 13. között tartózkodott Budapesten. Furcsa módon a Népszabadság ezt január 14-én közölte, tehát egy nappal azután, hogy elutazott. Miért kellett titokban tartani az ottlétét, nem tudjuk. Valami oka biztosan volt, máskülönben éppúgy nyilvánosságra hozták volna a megérkezését, mint a vietnami kormányküldöttségét, vagy pár nappal utóbb a lengyelekét. A kommüniké csak annyit jegyzett meg: „A találkozók során a magyar államférfiak elvtársi, kötetlen eszmecserét folytattak Ion Gheorghe Maurerral a nemzetközi helyzet és a két szomszédos szocialista ország időszerű kérdéseiről. A véleménycserék szívélyes, baráti légkörben folytak…”

Melyek azok az „időszerű kérdések”, amelyekről magyar–román viszonylatban szó esett? Ami minden magyart leginkább izgat: beszéltek-e Erdélyről? Megpróbálták-e a budapesti vezetők védelmükbe venni a kétmilliónyi erdélyi magyart? Ha igen, mi volt a románok válasza? Ha nem, miért nem? Még szerencse, hogy a titkos burzsoá diplomáciának befellegzett! Így legalább az egész ország megtudhatta azt, amire a leginkább kíváncsi…

Január 18., a Népszabadság első oldala: ezúttal a lengyel vezetők, Gomulka, Cyrankiewicz és Kliszko érkezett Budapestre. Másnap már haza is utaztak; látogatásukról ugyanaz az üres blabla tájékoztatja a magyar népet, mint a már említett találkozókról: „szívélyes, baráti légkör”, „eszmecsere országaik és pártjaik együttműködése továbbfejlesztésének lehetőségeiről, valamint a külpolitika, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom időszerű kérdéseiről…” Nesze semmi, fogd meg jól!

Mindeddig olyan találkozókról volt szó, amelyeken kommunista országok politikusai tárgyaltak más kommunista országok vezetőivel. Lehetséges, hogy a nagy titkolódzásnak az egyik oka az, hogy nem akarják esetleges őszinteségükkel megörvendeztetni az „imperialistákat”. Hogy miért tárgyalnak folyton olyasmiről, aminek az „imperialisták” csak örülnek, az megint más kérdés. Tény azonban, hogy mihelyt nem kommunista államférfiakkal találkoznak hazánk kitűnő vezetői, mindjárt bőbeszédűbbekké válnak a kommünikék. Kállai Gyula miniszterelnök február elején felesége és tucatnyi beosztottja kíséretében egyhónapos körútra indult Afrikába és Ázsiába, minek során öt országot keres fel. Ezzel az úttal aztán tele vannak az újságok, hatalmas beszámolók, riportok, fényképek tömege jelenik meg, az olvasó még olyan részletekről is értesül, hogy külön trópusi szakorvost vittek magukkal, hogy – az áldozatkészség teteje – „lesz olyan nap, amikor a küldöttség 12 óránál többet tölt a levegőben”, hogy Kállai Gyula megérkezésekor Addisz–Abebában „21 ágyú díszlövései hangzottak el” (Dar es Salaamban csak 19 ágyú üdvlövöldözött, úgy látszik, nincs több nekik), s Egyiptomban, ahol „hagyományos, kedves szertartás az ünnepi szavalókórus – a Magyarország kiküldött tudósítójának jelentése szerint –, a pálmafák és eukaliptuszok tövében véletlenül egybeverődött harminc-negyven főnyi tömeg” (mert a parányi Egyiptomban már 30-40 ember tömegnek számít, és mihelyt véletlenül egybeverődnek, szavalókórust alakítanak), ütemesen skandálta: „Aasat asz-szadaakat al-arabijat al-magarijat”, ami minden iskolás gyerek tudomása szerint azt jelenti: „Éljen az arab–magyar barátság.”

A magyar–egyiptomi tárgyalásokról kiadott közlemény körülbelül huszonötször olyan hosszú, mint a magyar–szovjet, a magyar–abesszin közlemény legalább ötvenszer akkora, mint a magyar–román kommüniké, ékes bizonyságául annak, mennyivel fontosabbak a Nasszerral és a Hailé Szelassziéval fennálló kapcsolataink, mint a Moszkvával és a Bukaresttel való viszonyunk. Félreértés ne essék: egy pillanatig sem kifogásoljuk, hogy Magyarország jó barátságban akar élni Egyiptommal, Abesszíniával, Tanzániával, Indiával, sőt még a kuvaiti fejedelemséggel is. De nem lehetne ezeket a baráti kötelékeket millió forintokba kerülő díszutazások nélkül, szerényebb, mindennapos, követi vagy nagyköveti színvonalon is megfelelően fejleszteni? Nem is szólva arról, hogy félő: az út során kötött gazdasági egyezmények nekünk lényegesen többe fognak kerülni, mint az üdvlövéseket leadó vendéglátóknak. A magyar–egyiptomi közös közlemény homályban tartja a részleteket (bár az meglehetősen közismert, hogy Nasszer barátsága költséges luxus), de a magyar–etióp kommüniké már valamivel világosabb: „a felek megállapodtak abban, hogy a magyar fél meghatározott mezőgazdasági vállalkozások létrehozásával részt vesz az etióp mezőgazdaság fejlesztésében”. Felvetődik a kérdés: nem volna-e helyesebb az etióp mezőgazdaság megsegítését nálunk gazdagabb országokra, az Egyesült Államokra, Angliára, Németországra, Franciaországra, a Szovjetunióra bízni, s „a magyar fél” nem tenné-e jobban, ha történetesen a csődbe jutott magyar mezőgazdaság fejlesztésében venne aktívabban részt?

De mindez kákán csomót-keresésnek tűnhet akkor, ha kicsit áhítatosabban elmélyülünk a Kállai-féle küldöttség diadalútjáról közölt riportokban. Maradhat-e magyar szem szárazon, amikor azt olvassa, hogy Kállai Gyulát az etiópiai uralkodó a Szentháromság-rend nagyszalagjával, feleségét pedig a Sába királynője érdemrenddel tüntette ki, s mikor – ugyancsak a Népszabadság első oldalán megpillantja Kállait és Kállainét a Négus jobbján, illetve balján, pompás kitüntetéseikkel? Mert ugyan mi hiányzott még hazánk felvirágzásához, ha nem az abesszin Szentháromság-rend (a nagyszalaggal, természetesen), no meg Sába királynőjének érdemérme? S nem dobban-e meg az örömtől és a büszkeségtől minden igaz hazafi szíve, amikor a Magyar Nemzet riportere tájékoztatja őt arról, hogy az egyesült Tanganyika és Zanzibár fővárosában a budapesti vendégeket szuahéli nyelven ez a felirat köszöntötte: Karibu Kállai, és miközben a magyar küldöttség végigvonult az Uhuru Sugárúton, a fekete táncosok, óriás tamtam dobok mellett erre az ütemre járták vad táncaikat: Nyerere-Kállai…

Mondja még ezek után valaki, hogy nincs önálló magyar külpolitika!

Dunának, Oltnak egy a hangja^*

Végre! – döbbent belém, ahogy a szemem megakadt, az újságárus bódéja mellett, a Le Monde első oldalán. Még jóformán meg sem vettem a lapot, már falni kezdtem a címoldal legközepén elhelyezett cikket. Vita a magyar és a román kommunisták között – adták hírül az első sorok.

Lehetséges volna? Hát felébredtek? Sok-sok évi késéssel ugyan, de végre-valahára szóvá teszik az erdélyi magyarok ügyét? Még két hete sincsen, hogy Kádár és Kállai hivatalos látogatóként Bukarestben járt, és a románokkal kiadott közös nyilatkozatuk tele volt olyasfajta kifejezésekkel, mint „fejlődő kapcsolatok”, „elvtársi légkör”, a „nézetek azonossága” stb. Két hét elteltével már nem fejlődnek a kapcsolatok, már nem elvtársi a légkör, már nem azonosak a nézetek?

Mi történt?

A Le Monde forrásként Komócsin Zoltánnak, a kommunista párt egyik titkárának az előadását idézi, amely az MSZMP Politikai Akadémiáján hangzott el, s amelyet a Népszabadság március 24-i száma közölt, és – mint a francia lap írja – a Magyar Távirati Iroda külföldnek szánt szolgálata „nagy reklámmal” kürtölt világgá. Komócsintól már március 5-én – tehát Kádár és Kállai bukaresti útja előtt – publikált egy nagy cikket a Népszabadság a nemzetközi helyzetről, de ebben a románokra még nem történt utalás. A mostani beszéd sem említi név szerint őket, de célzásai egyértelműek.

Mit kifogásolnak a magyar kommunisták román elvtársaik magatartásában? Erdély erőszakos elrománosítását, a magyar kisebbség elleni megkülönböztető intézkedéseket? A cikkben erre is van egy halovány utalás. Komócsin arról beszél, hogy a szomszédos kommunista államok viszonyában minden kérdést, így a nemzetiségek kérdését is, alá kell rendelni a szocializmus építése ügyének, ugyanakkor azonban minden szocialista nemzetnek harcolnia kell, méghozzá első helyen, a saját nacionalizmusa ellen. A meglehetősen bonyolult marxista–leninista tolvajnyelvet magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy a magyar kommunisták mindeddig azért nem vetették fel az erdélyi magyarüldözés kérdését, mert Romániában is a kommunisták vannak uralmon – viszont a román kommunistáknak elsőrendű kötelességük volna, hogy küzdjenek a saját nacionalizmusuk ellen, azaz hagyjanak fel az erdélyi magyarok elnyomásával.

A célzás, mint látható, meglehetősen burkolt. A baj azonban nem ez. Burkoltabban vagy nyíltabban, de mégis, először meg merték említeni hivatalosan és nyilvánosan azt az ügyet, ami eddig tabu volt. A baj más, sokkal súlyosabb.

A fővád Budapesten a román kommunisták ellen nem Erdély; a fővád, sőt a fővádak a következők: Bukarest meglazítja a kapcsolatait a Szovjetunióval, a Nyugattal kacérkodik, túlhangsúlyozza, mintegy ünnepli a saját függetlenségét és szuverenitását, szovjetellenes tendenciáival előnyökre igyekszik szert tenni a nemzetközi politika színterén, népszerűséget hajhász vele a saját lakossága előtt, nem vesz részt eléggé az oroszok uralta Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának tevékenységében, és a többi szocialista országgal való együttműködést alárendeli saját önző, nemzeti érdekeinek.

A románok legfőbb bűne tehát, hogy nem elég hűségesek az oroszokhoz, hogy nem hagyják magukat eléggé kizsákmányolni, hogy a saját érdekeiket nem rendelik alá az oroszok érdekeinek, hogy több függetlenségre törekednek, mint amennyiben eddig részük volt, hogy jobb politikai és gazdasági kapcsolatokat akarnak kialakítani a Nyugattal, mint amilyeneket eddig az oroszok engedélyeztek neki, röviden: megpróbálnak elsősorban románok és nem csatlósok lenni.

Hogy aztán ebben a románkodásban és önállósulásban odáig mennek el, hogy az erdélyi magyarokat is el akarják románosítani? Ez is említést kap a Komócsin-beszédben, de csak mint amolyan mellékmotívum, amelyik a fődallamot kívánja megtámogatni. Kádárék szemében nem a magyarellenesség, hanem a szovjetellenesség a román kommunisták igazi vétke.

Erre vall egyébként a Komócsin-beszéd közlésének az időpontja is. Az erdélyi magyarokat idestova tíz éve üldözik már. A világsajtó, az emigráns magyar sajtó, a Nemzetközi Jogászszövetség hosszú évek óta napirenden tartja ezt a kérdést, tájékoztat, verekszik, tiltakozik. Kádárék nemcsak hallgattak, mint a csuka, de a nyugati hangokat provokációnak minősítették. Hogyan fedezték föl most egyszerre Erdélyt? És miért éppen most fedezték fel?

A válasz ugyanolyan egyszerű, mint amilyen felháborító és szánalmas. Most kezdődik a szovjet kommunista párt 23. kongresszusa. A kongresszus egyik főtémája a szovjet–kínai viszály. Az oroszok szeretnének minél több kommunista pártot maguk mellett felsorakoztatni. A románok mindeddig nem voltak hajlandók csatlakozni hozzájuk s megbélyegezni a kínaiakat. Nem mintha Peking-rajongók volnának, hanem mert felfedezték, milyen váratlan lehetőségekkel jár a szovjet–kínai konfliktus a saját függetlenségük, nemzeti érdekeik védelme szempontjából. Az oroszok a lelkükre beszéltek, udvaroltak nekik, fenyegették őket. Évek óta hiába. A pártkongresszus veszedelmesen közeledett. Így határozták el, hogy bevetik legengedelmesebb híveiket. A Kádár–Kállai kettőst. Először csak négy fal közti tárgyalásokon: ez a magyarázata a bukaresti útnak. S mikor ez nem hozott eredményt, elrendelték a nyilvános támadást. Ez a magyarázata a Komócsin-beszédnek és cikknek.

Erdély nem cél, hanem csak eszköz mindebben. Kétmillió erdélyi magyar megpróbáltatásait arra akarják felhasználni – óh, nem arra, hogy a sorsuk megjavításáért érveljenek –, hanem, hogy a rakoncátlan Romániát visszakényszerítsék a fejhajtó szovjet hűbérállamok sorába. S vajon ki vállalkoznék erre, a Moszkvából parancsba adott, kétes értékű zsarolói szerepre, ha nem az a budapesti kormány, amelyik hatalmát – hatalmát? nagy szó; inkább: állását – a szovjet tankoknak köszönheti?

Tegyük fel, nagy jóindulattal, s annak ellenére, hogy az eddigi események ennek éppen a fordítottjára vallanak, tegyük fel mégis, hogy Kádárék meggondolása az: hátha sikerül a mostani szovjet–román ellentéteket az erdélyi magyarság védelmére felhasználniok, s a moszkvai vezetők Bukarest-ellenes mérgét az erdélyi kérdés rendezésére kiaknázniok. Az elképzelés ismerős. Horthyék kísérleteztek vele Hitlernél, és egy ideig úgy festett, sikerrel. Tudjuk, mi lett a vége.

Az erdélyi kérdést szolgalelkűséggel és alázatossággal tartósan megoldani nem lehet. Csak egyetlen valódi megoldás van: egy független Magyarország és egy független Románia, békés, higgadt, mértéktartó, a szenvedélyeken felülemelkedő megegyezése. A feladat nem könnyű, egyebek közt azért sem, mert a román kommunisták belpolitikája még a magyarokénál is inkább tele van a sztálinizmus maradványaival. Csakhogy Kádárék nem ezt kifogásolják náluk, hanem azt, ami magatartásuk egyetlen pozitív eleme, azt, amit nem támadniok, hanem követniök kellene: a függetlenedési törekvéseiket.

Tokiótól Washingtonig, Bukaresttől Havannáig, az olasz kommunistáktól a zulukaffer kommunistákig, ki így, ki úgy, de már mindenki észrevette, hogy a szovjet–kínai viszály egyszer és mindenkorra megbontotta a kommunista tábor egységét. Mindenki észrevette, hogy ami volt, örökre elmúlt – soha ez az egység helyreállítható nem lesz. Mindenki észrevette már, Kádár és garnitúrája kivételével. Mindenki azon töri a fejét, kapitalisták és kommunisták egyaránt, hogy milyen következtetéseket vonjon le ebből az új helyzetből, és miképpen hasznosítsa azt a saját maga számára –, Kádár és garnitúrája kivételével. Ők még mindig azon tülekednek, hogy átlátszó fércelőcérnával összetoldozzák-foldozzák azt, amit vulkánerejű társadalmi és történelmi erők megfellebbezhetetlenül széttéptek. Ha reakciós az, aki korlátoltságból vagy szűk érdekvédelemből a kiváltságaihoz való görcsös ragaszkodás miatt, vagy mindezen okokból együtt szembeszegül a fejlődés fő irányával, akkor Kádár és társai, a felbomló szovjet gyarmatbirodalom érdekeinek feltétel nélküli kiszolgálásával és a kommunista egység délibábos ábrándjának kergetésével semmivel sem kevésbé reakciósok, mint a Ku-Klux-Klan négerüldözői.

…Ady sorai zúgnak-zakatolnak, fél évszázad messzeségéből-közelségéből. „Dunának, Oltnak egy a hangja…” S tovább: „Mikor fogunk már összefogni, Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?”

Mikor, mikor, mikor?

Cannes és a Szegénylegények^*

Füttykoncert fogadta a cannes-i filmfesztiválon a zsűri döntéseit. Szegény, rokonszenves Jean Marais, aki a díjazott filmek listáját olvasta fel, hosszú percekig szóhoz sem tudott jutni. Nem csökkentette a közönség ellenszenvét és felháborodását az sem, hogy ez idén a zsűrinek olyan szépséges és elbűvölő elnökasszonya volt, mint Sophia Loren. A nemtetszés vihara botrányba fullasztotta a díjkiosztás ceremóniáját, s a vihar, a sajtó hasábjain, máig sem ült el.

Egy hetekig tartó nemzetközi művészeti versengésben természetesen lehetetlen tökéletesen igazságos ítéleteket hozni. A cannes-i filmfesztivál döntéseit is vita szokta követni mindig, de más a vita és más a felzúdulás. Idén pedig erről van szó.

Mi az, amit a kritikusok és a nézők a leginkább kifogásolnak? Elsősorban, hogy a Nagydíjat megosztották a francia Claude Lelouch nem éppen világot rengető, de alapjában véve elég jó filmje, az Egy férfi és egy asszony és az olasz Pietro Germi értéktelennek tűnő vígjátéka, az Urak és hölgyek között. Germi kitűnő rendező, de legújabb filmje – melléfogás. Érdemtelen a Nagydíjnak nemcsak a felére – az egytizedére is. Értéktelen film az angol Alfie is, amelyet a zsűri Különdíjjal jutalmazott. Általános vélemény szerint elhibázott volt az a döntés is, amely a Legjobb Rendezés Díját a Lenin Lengyelországban című halálosan unalmas szovjet film alkotójának, Szergej Jutkevicsnek juttatta.

Minket, magyarokat, ez idén különösképpen érdekelt a fesztivál. Hosszú esztendők óta először került olyan magyar film bemutatásra, amelynek esélye volt arra, hogy díjjal jutalmazzák: Magyarországot a Szegénylegények képviselte.

Az Irodalmi Újság közvetlenül a budapesti bemutató után, 1966 február elsejei számában beszámolt a Szegénylegényekről. Egyik otthoni munkatársunk megírta: a film az 1848–49-es szabadságharc bukása után játszódik, s – röviden – arról szól, hogyan próbálják megtörni egy egyszerű, fehérre meszelt parasztházban, a „félelem házában” a hatalom csendbiztosai azokat a nehéz életű szegénylegényeket, akik hívek maradtak a forradalom eszméihez. Budapesti levélírónk hozzáfűzte, hogy véleménye szerint Jancsó Miklós filmje – remekmű, s megjegyezte: noha történelmi témáról van szó, „a film mondanivalójának mai érvénye, közelebbi emlékeket idéző ereje nyilvánvaló”.

Nosza, ki is kaptunk dicsérő sorainkért a Népszabadságtól. Szemünkre vettetett, hogy ugyanúgy értelmezzük a filmet, ahogy minden épeszű hazai néző értelmezi, s uram bocsá! – nemcsak az 1848-at követő kínvallatásokra, önkényeskedésekre gondolunk… A mindentudó pártlap, a rendező megszólaltatásának ürügyén, még azt is kétségbe vonta, hogy munkatársunk valóban látta-e a filmet, avagy csak az ellenség hangja beszél belőle.

Az egész ügyet most azért érdemes megemlíteni, mivelhogy a Szegénylegények – ha díjat nem is kapott Cannes-ban – a francia kritika legjobbjai részéről igen meleg fogadtatásban részesült. A Le Monde filmkritikusa, a kiváló Jean de Baroncelli például ezeket írta róla: „Jancsó Miklós filmje sokkal különb, mint általában a történelmi filmek lenni szoktak. Valójában a rendőrterror örök drámája ez, mindazzal, amivel ez utóbbi együttjár: gonoszsággal, megaláztatással, kínzással, mindazzal, amit a rendező megbélyegez. Könnyen ki lehet találni, mit jelképez ez a film a magyarok számára… Szép film, valóban szép. A legjobb mindazok közül, amiket Keletről bemutattak. Az egyetlen közülük, amely megérdemli, hogy a díjazottak sorába kerüljön.”

Furcsa módon, a nagytekintélyű francia filmkritikus véleménye szinte szóról szóra megegyezik azzal, amit az Irodalmi Újság négy hónappal ezelőtt írt a Szegénylegényekről. Furcsa módon ő is ugyan-olyan jónak tartja és ugyanúgy értelmezi Jancsó Miklós filmjét, mint mi tettük. Lehetséges, hogy ő is ki fog kapni a Népszabadságtól? Lehetséges, hogy neki is szemére vetik majd, hogy – nem is látta a filmet. S azért, mert egy magyar alkotást dicsér, az ellenség hangja beszél belőle?

Annyi bizonyos, hogy noha a pesti pártlapnak saját külön tudósítója volt Cannes-ban, nem vettük észre, hogy a Le Monde meleg méltatását idézte volna. Annál sajnálatosabb hiányosság ez, mivel Jean de Baroncelli a díjkiosztás – azaz a Szegénylegények mellőztetése – után is hűséges maradt az álláspontjához, és lapjában elítélte a szovjet film díjazását s azt, hogy egy jelentéktelen román film is díjat kapott, ahelyett, hogy – mint írta – a Szegénylegényeket tüntették volna ki, amely „a magyar filmművészet magáraébredését mutatja”.

Ám hiába állt ki teljes mellel a magyar film mellett, a Népszabadság, a hazafiság e jeles szócsöve csak hallgat. Hogyan is tehetné szóvá, hogy igazságtalannak tartja egy szovjet film díjazását egy magyar helyett? Vagy talán nem is tartja igazságtalannak. Neki bizonyára jobban tetszik Lenin Lengyelországban (s utódai Magyarországon), mint a mi saját, bebörtönzött, megkínzott szegénylegényeink.

Drótok, rácsok, aknák^*

Állok a határon, ’56 óta harmadszor vagy negyedszer járok Ausztriában, de eddig egyszer sem jutott az eszembe, hogy a magyar határig elmenjek. Nem jutott eszembe? Talán a seb volt még túl friss, vagy a belső igény még nem elég éles, hogy megtegyem azt a néhány kilométert, ami Bécstől idáig vezet. Most el kellett jönnöm. Az évforduló miatt is (mint ahogy, ki tudja miért, sírokhoz is évfordulókon szoktunk elzarándokolni); néhány hét múlva tíz éve lesz, hogy nem láttam magyar földet. És el akartam hozni ide a lányomat is. Alig múlt két éves, amikor azon a novemberi éjszakán elmenekültünk hazulról. Most tizenkettő, az értelme nyiladozik; hadd lásson ő is legalább néhányszáz négyzetkilométert abból a földből, amelyen született.

Már az idevezető úton szorongatta valami a szívemet. Burgenland, majdnem ötven évvel Trianon után, még mindig kicsit Magyarország. A parasztházak, a baromfiudvarok, a tehénlegelők, a kukoricaföldek, a kispadon üldögélő, vasárnapra kiöltözött öregek – otthoniak. A fehérbornak hazai íze van, nem úgy, mint a valószínűleg értékesebb, de mégiscsak más zamatú francia boroknak. A vendéglőben végre nem „gulasch”-t vagy „goulach”-t tesznek elénk, hanem pontosan azt a zónapörköltet, amit először az apám kóstoltatott meg velem, amikor hatéves koromban elvitt magával egy igazi, nagy kirándulásra: Pestről – Gödöllőre. Szinte a helyiérdekű vasút szaga is az orromban van, miközben eszem.

Aztán még néhány perc a kocsival, s itt a határ. Az autót odaállítom az osztrák vámház mellé, s félénken néhány lépést teszünk előre. A határ mesterséges találmány, s az ég tudja, hol ér véget Ausztria s hol kezdődik Magyarország, ahová nekünk, magyaroknak, tilos és büntetendő cselekmény betennünk a lábunkat. Az osztrák határőr, aki a motorzúgásra kidugta a fejét a vámházból, megnyugtat, hogy még mehetünk tovább is – ez még az ő országa, amely nyilván véd minket a mi országunkkal szemben –, menjünk el addig a kis halomig, onnan jobban lehet látni.

A kis halomról, amelyet kőkereszt díszít, valóban jobban lehet látni. Előttünk enyhe lankák, békés szántóföldek, mezei ösvények, kis erdők, távolabb hegyek és szabad szemmel is jól kivehetően Sopron tornyai. „Ez már Magyarország?” – kérdi a lányom. Igen, ez már Magyarország.

És előttünk, ameddig csak ellátni, szögesdrót. Ehhez nem kell magyarázat, pontosan tudja, hogy mi ez, a televízióból, ahol sűrűn játszanak dokumentumfilmeket a hitleri koncentrációs táborokról. „Ebben is van villanyáram?” Nem tudom. „És ha valaki megérinti, meghal?” Nem tudom. Lehetséges.

Az aknákat nem látni, azok a föld alatt vannak. De a földből konokul égnek fúrva orrukat, jobbra is, balra is, figyelőtornyok. Ezeket is ismeri, a háborús filmekből, tudja, hogy „miradors” a francia nevük, s tudja, hogy ezeket is a német-nácik alkalmazták előszeretettel. „Katonák is vannak bennük?” Nem tudom. Nem látok semmiféle mozgást. „Hátha csak elbújnak, hogy ne lehessen észrevenni őket.” Nem tudom. Senkit se látok. „És ha valaki át akar jönni, arra rálőnek?” Mondom, hogy senkit sem látok. „Ide nem lőhetnek át?” Nem, ide nem szabad átlőniök.

A szemközti határsorompó száz vagy százötven lépés. Autó érkezik elé, Sopron felől. Német rendszámú. A magyar határőrök az utasokat – felnőtteket, gyerekeket – egytől egyik leszállítják. Elveszik az útleveleket, s beviszik egy épületbe. Jó negyedóra eltelik, amíg visszahozzák és visszaadják őket. Addig a fináncok működnek. Kinyittatják a csomagtartót, felnyittatják a bőröndöket, össze-vissza turkálnak mindent. Végre felemelkedik a sorompó. A nyugatnémet turisták elhagyhatják Magyarországot. Az arcukon van valami megkönnyebült ragyogás, amint az osztrák határőr elé érkeznek. Az jóformán rájuk sem hederít, legyint nekik, s mehetnek tovább, Bécs felé.

Újabb autó, harmadik, negyedik. Megismétlődik az iménti jelenet. Nem „szúrópróba” folyik, hanem alapos kutatómunka. A lelkem rajta, nem szeretem a világ egyetlen határőrét és fináncát sem. De idén, a nyaralás alatt, öt országhatáron mentünk át, rogyásig pakolt csomagtartóval, tucatnyi nagy és kis kofferral, s egyetlen határőr le nem szállított egyikünket sem az autóról, egyetlen vámőr nem nyittatta ki a csomagjainkat. Olyat meg sehol sem láttam, hogy minden autót és minden csomagot megvizsgáltak volna. A lányom, aki – úgy látszik – túlságosan megszokta, hogy a határokon csak úgy könnyedén át lehet menni, franciául motyogja maga elé: „Horrible… Horrible…”

Azért hoztam el a határra, hogy a szülőföldjét lássa, és nem azért, hogy politikai leckét adjak neki. A leckét nem is tőlem kapta. Tőlük.

S a legkínosabb, a legmegalázóbb még hátra van. Mikor a határra érkeztünk, úgy déli két óra felé, még egyedül voltunk. De félhárom tájban elkezdenek ideszállingózni mások is. Bécsi, kismartoni kirándulók, munkások, polgárok, akik az imént elfogyasztott vasárnapi ebéd után, látcsövekkel felszerelve, hozzák ide a családjukat, a gyerekeiket, mint ahogy egy másik vasárnapon az állatkertbe viszik őket, hogy „szórakozzanak”, nézzék, mi történik odaát, nézzék ezt a szögesdróttal körülkerített, roppant ember-ketrecet, ami Magyarország. Az F betűvel jelzett kocsiról ítélve, nyilván azt hiszik, hogy franciák vagyunk. Van valami cinkosság a felénk küldött mosolyaikban. „Mi, a nyugatiak… és azok, a keletiek…”

És én egyszerre azon kapom rajta magam, hogy nem is a düh, vagy a harag, vagy a lázadás, vagy a tiltakozás dúl bennem, hanem a szégyen. „Szégyellenem kell, hogy magyar vagyok…” Szégyellem magam azért, ami elsősorban nem is a mi hibánk: hogy tíz évvel ezelőtt nem sikerült véglegesen eltüntetnünk a szögesdrótokat, a „biztonsági zárak”-nak elkeresztelt aknamezőket, a sorompókat, a figyelőtornyokat. Szégyellem magam a balsorsunkért, a kudarcainkért, az ügyetlenségünkért, a bátorságunkért, a gyávaságunkért.

Szégyellem magam – bármilyen furcsának tűnjék – azokért, akik elüldöztek a hazámból, akikkel szemben állok, akik odahaza idegen megbízásból a hatalmat gyakorolják, akik a huszadik század második felében, Európa kellős közepén, szégyenországot csinálnak Magyarországból.

Szégyellem magam azokért, akik nem szégyellik magukat.

Mert annak, hogy ők szégyellnék magukat, semmi jele nincsen. Párizsba visszaérkezve, egyhónapos késéssel került a kezembe a Népszabadságnak az a száma, amelyik három teljes újságoldalon közli Kádár János nyilatkozatát Henry Shapirónak, az amerikai UPI hírügynökség tudósítójának. Micsoda önelégültség, mennyi otromba gőg, hány agyoncsépelt frázis az „egészséges fejlődésről”, a „rendszer megszilárdulásáról”, az ország „nemzetközi tekintélyéről”, a mezőgazdaság szocialista átszervezésével (a kolhozosítással) aratott „új, történelmi jelentőségű győzelemről” stb.

Az amerikai újságíró, ha a szögesdrótokról és az aknamezőkről hallgatott is, feltett egy kérdést, ami kapcsolatos velük: „Az utazás szabadságát elidegeníthetetlen jognak vagy előjognak, privilégiumnak tekintik-e?”

„Mi ezt nem ilyen értelemben kezeljük – felelte Kádár. – Mint minden szervezett államban, nálunk is minden állampolgárnak joga van útlevelet kérni. Jelenlegi gyakorlatunk szerint, ha ennek nincs törvényes akadálya, az útlevelet meg is kapja. Bizonyos szabályozás természetesen van, s ezt maga az állam gyakorolja. A döntések általános meghozatalánál gazdasági meggondolás is – deviza- és valutáris kérdések stb. – szerepet játszhat, ugyanúgy, mint más államban…”

Érdemes szemügyre venni ezt a zavart és zavaros mellébeszélés. „Minden állampolgárnak joga van útlevelet kérni…” Kérni igen. De kapni? „Ha ennek nincs törvényes akadálya, meg is kapja…” Miféle törvényes akadálya lehet annak, hogy valaki megkapja azt, ami törvényes joga? A deviza- és valutáris kérdések is szerepet játszhatnak, „ugyanúgy, mint más államban”… Miféle más államban? Talán Oroszországban vagy Albániában, vagy a hozzájuk hasonlókban. Mert egyébként egyetlen olyan nem diktatórikus állam sincsen, ahol az útlevél joga összefügg a valutakérdéssel. Azt szabályozhatja egy állam, hogy mennyi pénzt vihet ki valaki magával. De az útlevelet – ettől teljesen függetlenül – kötelessége mindenkinek azonnal kiadnia.

S a Kádár-nyilatkozat még így, ebben a handabandázó, ködösítő formában is megtévesztő megszépítése a valóságnak. Magyarországról érkezőktől az utolsó nyolc évben soha annyi panaszt nem hallottam, mint ezen a nyáron. Nagy Imre kivégzése óta ekkora elégedetlenséggel és félelemmel, ennyi kilátástalansággal és reménytelenséggel még nem találkoztam. Az ostornyeles lámpák, a Rákóczi úti árkádos házak és az új Erzsébet híd emlegetésének a korszaka lezárult. Ömlik-zubog a méltatlankodás és a keserűség. Vonatkozik ez mindenre, az életszínvonal leszállítására éppen úgy, mint az árucikkek minőségére, vagy a „fúrásokra”, vagy a „kitolásokra”, vagy a „vietnami műszakokra”, amelyek a régi, békekölcsönös idők alig álcázott visszatérését jelentik. S vonatkozik ez az utazás szabadságára is. Azt mesélik: az új irányelv szerint „elég volt a túl sok utazgatásból”. Lényegesen több az útlevél-visszautasítás, mint eddig, s aki megkapja, azzal közlik, hogy az elkövetkező három évben ne számítson újabb külföldi útra. Az elmúlt években azzal búcsúztak a hazaiak: „Talán, egy kis szerencsével, jövőre újra…” Idén a búcsúk letörtek, lehangoltak, az utolsó szavak majdnem mindig ilyenek: „Ki tudja, mikor… Három év múlva, vagy soha?…”

Bécsben egy turista odaadta nekem, okulás céljából, az Országos Idegenforgalmi Hivatal és az Ibusz kiadványát, amelyik ezt a címet viseli: Hasznos tudnivalók külföldre utazóknak (Budapest, 1966.) Van benne egy melléklet, amelyik felsorolja, mi minden kell egy Nyugatra szóló látogató és turista útlevél-kérelemhez. Hadd másoljam ide a főbb pontokat:

1. Látogató útlevél kérelmezése esetén három hónapnál nem régibb, magyar nyelvű meghívó levél (ha valaki külföldi szeretne meghívni, akkor az tanuljon meg előbb magyarul) eredeti borítékkal. (Nehogy, isten ments, valaki hamisítson magának egy meghívást, és így próbáljon 5 egész dollárral a zsebében az országból kijutni).

2. Turistautazás esetén a Magyar Nemzeti Bank előzetes valutaengedélye, ígérvény. (De szép magyar szó: ígérvény.)

3. Részletes önéletrajz. (Ehhez is meg lehetett volna jegyezni, Kádár szavával: ugyanúgy, mint más államban. Mert köztudott dolog, hogy ha egy angol vagy egy norvég külföldre akar menni, akkor előbb be kell nyújtania a részletes önéletrajzát.)

4. Két aláírással és bélyegzővel ellátott munkaadói javaslat. (Mit szólnának az olasz vagy a francia kommunista munkások, ha a főnökük aláírása és bélyegzős javaslata kellene ahhoz, hogy külföldre utazhassanak?) Kisiparosok, kiskereskedők és egyéb önálló foglalkozásúaknak KIOSZ, KISOSZ adóigazolás. Nyugdíjas, háztartásbeli, munkaképtelen stb. személy esetében a lakóbizottsági elnök és a háztömbbizalmi javaslata. (Nem világos: írók, művészek, orvosok önálló foglalkozásúaknak, avagy stb. személyeknek számítanak-e, s így az adóigazolásuktól vagy a lakóbizottsági elnökük és a háztömbbizalmijuk javaslatától függ-e a külföldi útjuk?)

5. Látogató útlevél esetében deviza-lemondó nyilatkozat. (Az sem egészen világos, miért kell külön nyilatkozatban lemondani arról a pénzről, amit az illető amúgy sem kaphat meg?)

6. Statisztikai lap. (Hogy ez mi, arról fogalmam sincsen.)

Félreértés ne essék: mindez nem az útlevélhez kell. Csupán az útlevél-kérelemhez! Mert a felsorolás után még ott áll ez a mondat: „Az útlevélkérelmek elbírálásának határideje: egy hónap”. Tehát valaki összeszedheti, kitöltheti ezt a rengeteg papirost, megírhatja a részletes önéletrajzát, megszerezheti a főnökének a hozzájárulását, a lakóbizottsági elnökének és a háztömbbizalmijának a javaslatát – és aztán az állam minden indoklás nélkül visszadobhatja a kérelmét. Ez az, amit Kádár nyilatkozatában így emleget: „Bizonyos szabályozás természetesen van…”

Mi, akik Nyugaton élünk, s az utóbbi években kezdtünk kicsit belefásulni a hazai látogatókba, el is felejtettük, mi mindenen kellett keresztülmenniök azoknak, akik kicsit kopottasan becsöngettek hozzánk, a maguk szalámirúdjával, barackpálinkájával és matyó hímzésével.

És mindezt Kádárék természetes helyzetnek tartják, sőt, ezt tartják természetesnek, szocialistának, magasabbrendűnek, élenjárónak, példamutatónak. Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy a már említett nyilatkozatban Shapirónak arra a kérdésére: „Vannak-e politikai foglyok Magyarországon?”, Kádár így válaszolt: „Vannak… Számuk csekély, néhány száz lehet…” Minden szó külön figyelmet érdemel. Mi az, hogy „lehet”? Kádár talán nem is tudja a számukat? Ilyen apróságokkal nincs is ideje foglalkozni? Mi az, hogy „néhány száz”? A magyar nyelv törvényei szerint ez legalább 3-400 és legfeljebb 999. De mennyi: 300, 700, 900? Vagy ez is mellékes? A csattanó különben a mondat elején van: „Számuk csekély”. Mert ugyan mi is az: néhány száz politikai fogoly? Ott, ahol ezrekben és tízezrekben szoktak számolni. A legmegdöbbentőbb, hogy Kádár észre sem veszi saját fogalmazásainak cinizmusát. Az egykori politikai fogolyból tökéletes besulykoltságú börtönőr lett.

Néhány száz foglya vasrácsok mögött van.

Tízmillió: szögesdrótok és aknamezők mögött.

Tények^*

Nyár óta ismét sűrűbbé váltak a politikai jellegű letartóztatások, bűnperek és ítéletek Magyarországon. Megszaporodásuk összefüggött azzal, hogy az enyhébb időjárást kihasználva, a szokottnál többen igyekeztek kimenekülni az országból, de nyilván azzal is, hogy a forradalom 10. évfordulójának küszöbén a hatóságok mindent megtettek, hogy a lakosságban elmélyítsék a félelemérzést.

A letartóztatások és bebörtönzések jelentős része „tiltott határátlépésre irányuló kísérletek” következménye. Azokból a cikkekből és közleményekből, amelyek a hazai sajtóban, főleg a vidéki lapokban megjelennek, úgy tűnik, hogy a külföldre menekülés szándéka elsősorban munkásokban és parasztokban él, olyanokban tehát, akiknek nehezebb útlevélhez jutniok, mint az értelmiségieknek. Néhány példa: a Nógrád című lap közlése szerint Balassagyarmaton letartóztatták Koncz Károly 37 éves budapesti segédmunkást és Nagy József 26 éves szállítómunkást, akik Csehszlovákián és Nyugat-Németországon át az Egyesült Államokba szerettek volna kijutni. A Pest Megyei Hírlap arról ad hírt, hogy a zalaegerszegi határőrség elfogta Sara István 30 éves turai alkalmi munkást, Harsányi József 30 éves hajduszovátai kőművest és Buránszki János 28 éves tasi lakost, akik Jugoszlávián át szerettek volna Ausztriába jutni. T. Tihamér műszerészt hatodszor fogták el tiltott határátlépés kísérlete miatt. Maglócán két bányászt fogtak el: Tóth László tatabányai segédvájár és öccse Ausztriába szeretett volna menekülni.

Sok a külföldre szándékozók között a fiatal is. A Győri Járás-bíróság 5 hónapi szabadságvesztésre ítélte M. L. 17 éves és F. P. 16 éves fertőszentmiklósi diákot, akik az osztrák határon próbáltak átjutni. A határőrök „éberségének” egyéb áldozatai: Pataki Ignác, dunaföldvári lakos, akit a Paksi Járásbíróság 10 hónapra ítélt Vidosa Géza 37 éves vecsési lakos, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak, Borsodi Pál 62 éves, Borsodi Imre 27 éves, Borsodi János 26 éves és Major István 22 éves soproni lakosok, akik előzetes letartóztatásban várják a bíróság ítéletét, Bojtor Károly, kismarosi lakos, V. István szegedi, Zs. László, Sz. Anna és M. Éva kiskorú szobi lakosok, Rinkó Sándor zalamerenyei lakos, akit 4 hónapi szabadságvesztésre ítéltek.

A határvédelmi szervek magatartása és lélektana már-már a klinikai határokat súrolja. A Békés Megyei Népújság nemrégiben közölte Zagyva Béla határőr-őrnagy cikkét, amelyben a következők voltak – inkriminált bűnesetekként – felsorolva: „Czirle Mihály eleki lakos az elkóborolt sertése után ment át a Román Szocialista Köztársaság területére, hogy azt visszahajtsa. Balogh Ferenc, Sánta János, geszti lakosok lovaskocsival három méter mélységben és körülbelül húsz méter hosszúságban hajtottak át a határon, mivel egy árkot kívántak megkerülni és így rövidebbnek találták az utat. Balogh Ferenc és Balogh Béla, lőkösházi lakosok a határnyiladék kaszálása közben a Román Szocialista Köztársaság tulajdonát képező füvet is lekaszálták… Daróczi Mihály, battonyai lakos átbeszélt az államhatáron.”

„A felsorolt esetek – folytatja fejtegetéseit Zagyva őrnagy – az első olvasásra és hallásra jelentéktelennek tűnnek. De úgy gondoljuk, csak azok számára jelentéktelen, akik kevésbé ismerik a törvényeket, vagy nem tudják megérteni, hogy egy állam szuverenitása és annak tiszteletben tartása milyen feltételeket követel meg”.

Zagyva őrnagy és társai, akikben rendkívüli érzékenység él a magyar állam szuverenitását illetően (csak néhány tízezer szovjet katona hazánkban tartózkodása nem zavarja őket), szerencsére jól ismerik a Népköztársaság törvényeit, s ezeknek védelmében például – mint a cikk fölényes iróniával megjegyzi – az elkóborolt sertését Romániából visszahozó Czirle Mihály „kivizsgálás végett két napig a határőrizeti szervek »vendége« volt”. Hogy a cikkben említett több határsértőnek, köztük a határon átbeszélő Daróczi Mihálynak mi lett a büntetése, ez államtitok.

A megszállottságig menő emberüldözés nemcsak a baráti Románia, hanem a testvéri Csehszlovákia határain is divatos. A Nógrád című lapból a következőket tudjuk meg: „Az elmúlt napokban Jozef Stilranka, csehszlovák állampolgár került összeütközésbe a törvényeinkkel. Egy 13 éves kisfiú társaságában gombászni indult, s »véletlenül« Karancskesziben, rokonánál, Pulai Sándornénál kötött ki. Ellátogatott Karancsberénybe s ott a lakosság bejelentése alapján fogták el határőreink. Stilrankát átadták a csehszlovák hatóságoknak.” A cikk írója hozzáteszi: azok, akik ilyen esetekben elfelejtik feljelentési kötelességüket – „még ha rokoni alapon is, mint Pulai Sándorné –, bűnrészessé válnak a határsértésben”.

A határ menti megyék pártlapjai sajtókampányt folytatnak azért, hogy a lakosságot besúgásra, embertársaik denunciálására biztassák. A Kisalföld például részletesen beszámol arról a maglóci ünnepségről, amelyet Tóth László, tatabányai segédvájár és öccse lebuktatása után rendeztek, dicsérőleg említi meg négy besúgójuk nevét, s hogy „a határőrség és a megyei Rendőrfőkapitányság nevében Bárány Imre határőrezredes meleg szavakkal köszönte meg a sikeres közreműködést”, utána pedig „a jutalmak átvétele” következett. A Kelet-Magyarország dicséretben részesíti a nagyecsedi állomásfőnököt és két beosztottját, valamint egy tiszabezdédi téesz-tagot és egy MÁV-dolgozót, amiért menekülni szándékozó embereket feljelentettek.

Egyre több ítélet olvasható az újságokban olyanokkal szemben is, akik útlevéllel utaztak nyugatra és megtagadták a hazatérést. A Népszabadság megírja, hogy az év első felében 36 disszidenst fosztottak meg magyar állampolgárságától. A Tolna Megyei Népújság közli, hogy Dr. Rozgonyi László, bonyhádi lakost 3 évi és 8 hónapi, feleségét 3 évi és 4 hónapi, kiskorú, 17 éves lányukat pedig – távollétükben – 8 hónapi szabadságvesztésre ítélték. Rozgonyiék Jugoszláviába utaztak rokonlátogatásra, és onnan Nyugat-Németországba vándoroltak ki. Rendes Ferenc, bonyhádi lakost, aki feleségével és kislányával Nyugat-Németországba látogatott és onnan tudatták ismerőseikkel, hogy nem kívánnak hazatérni, 3 évi és 3 hónapi börtönre ítélték. Feleségét 3 év és 6 hónapi, kiskorú lányukat pedig 8 hónapi szabadságvesztéssel sújtották, és elrendelték otthon maradt vagyonuk teljes elkobzását. Szalai András és Víg Ferenc élsportolók a magyar kézilabda-válogatott tagjaiként 1966. február 18-án Svájcba utaztak. A Zürichben lezajlott mérkőzés után levélben közölték, hogy nem térnek vissza Magyarországra. A Budapesti Bíróság most mindkettőjüket távollétükben 2-2 évi szabadságvesztésre ítélte.

A menekülők és a menekültek mellett az üldözöttek másik nagy kategóriája az, akiket izgatással vagy összeesküvéssel vádolnak. Ezek között is a legtöbb a munkás.

Ávár (Bürger) László 37 éves büki építőbrigádi segédmunkás eddig 12 esztendőt töltött börtönben politikai okokból. A Vas Népe szerint idén júniusban a büki fürdőben „többek jelenlétében izgató kijelentéseket tett, a legdurvább hangon illette államrendünket és a rendőrséget”. A lap felháborodva állapítja meg, hogy a vádlott „magatartásán a bíróságon nem változtatott”.

– Bűnösnek érzi magát? – kérdezte tőle a bíró.

– Nem.

– Egyik vádpontbeli cselekményben sem?

– Egyikben sem.

A vádlott beszélni kezd:

– Egyébként a tárgyaláshoz is lenne hozzászólásom. Kérem annak elhalasztását, mert nem láttam a nyomozati anyagot.

A bíró eléje tárja a vádlott által aláírt anyagismertetésről szóló papírt:

– Maga írta alá?

– Igen, de…

A bíró a vádlott szavába vág:

– Védő kéri az elhalasztást?

A védő nem támogatja védence kérését, és azt válaszolja:

– Nem.

A Vas Népe megjegyzi: „A vádlott kígyóként próbál kisiklani bíráinak keze közül”, de – mint az ítéletből kiderül – kevés sikerrel: a Szombathelyi Járásbíróság Ávár Lászlót 4 és fél év szabadságvesztésre ítélte.

A Marcali Járásbíróság – írja a Somogyi Néplap – másfél évi szabadságvesztésre ítélte Börczi Mihály horvátkúti lakost, a Veszprémi Hittudományi Intézet hallgatóját. A vád szerint Börczi „egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy reakciós eszméket hirdessen”. A Somogyi Néplap felháborodottan jegyzi meg: „Jellemző gátlástalanságára, hogy a terhére rótt cselekményeket mindvégig tagadta, és egyáltalán nem tartotta magát bűnösnek.”

Letartóztatásban vár büntetésére két lőkösházi fiatalember is, a 28 éves Tapasztó Pál és a 21 éves Lénárt Ferenc. Az a vád ellenük, hogy 1966. július 23-án ököllel leütötték Földi István volt járási pártbizottsági másodtitkárt, aki az 1956-os forradalom után Tapasztó apját börtönbe záratta. Példás büntetést a lőkösházi bosszúállók ellen! – követeli háromhasábos cikke címében a Békés Megyei Népújság.

A Pest Megyei Hírlap egy fiatalkorúak elleni tárgyalásról számol be: „Heten ülnek a vádlottak padján. Szorosan, mint a fecskék a sürgönydróton… Egy kivételével 15-18 esztendősek… A terem kétharmadáig megtelt. Szipogó asszonyok és csontos öklű férfiak feszengenek a kényelmetlen székeken. A vádlottak szülei.” Állítólag fel akarták robbantani a dunaharaszti és a csepeli hidat, és ki akarták szabadítani a tököli börtön rabjait, hogy aztán felfegyverezzék őket. Öt vádlottat, köztük a Csepeli Autógyár ipari tanulóit, 7 hónaptól 2 évig terjedő, kettőt pedig 6, illetve 10 havi próbaidős szabadságvesztésre ítélt a bíróság.

Ugyancsak a Pest megyei Bíróság 2 év szabadságvesztésre ítélte Ottó Ferenc zeneszerző, gödöllői lakost. Ottó Ferenc 1955-ben zenét szerzett egy bizonyos, „úszító” Pálos-himnusz című vershez, majd német nyelvre is lefordította és 1964 decemberében tett lengyelországi utazása alkalmával átadta több pálos rendháznak. Más írásait nyugati turista barátai segítségével különböző emigráns folyóiratokhoz juttatta el.

A komáromi Dolgozók Lapja három ítéletről ad hírt. A 23 éves Toldy Lajost, egy tatabányai bányász fiát, izgatásra irányuló előkészületek miatt 1 év és 6 hónapi szabadságvesztésre, Eberling Lajos oroszlányi lakost a szocialista társadalmi rend szidalmazása miatt egy évre, Keresztes Géza tatabányai lakost nagyobb nyilvánosság előtt folytatólagosan elkövetett izgatásért egy év és 6 hónapra ítélték.

A Zalai Hírlap közli, hogy M. J. fiatalkorút, a Tanácsi Építőipari Vállalat dolgozóját izgatásért egy év és 3 hónapi szabadságvesztésre ítélték. Kilenc hónapi börtönre ítélték Németh Ernő amerikai állampolgárt, aki a forradalom idején hagyta el az országot, s most családjával turistaként látogatott haza. Otthon állítólag a népi demokratikus államrendet sértő kijelentéseket tett, ezért került, külföldi állampolgársága ellenére, börtönbe.

A Veszprém megyei Bíróság többnapos tárgyalás után hirdetett ítéletet Vaczkó László és hat társa ügyében. A vádirat szerint „Vaczkó ellenforradalmi eszmék terjesztésére illegális csoportot szervezett, amely előbb ellenforradalmi célzattal röpiratokat terjesztett, majd további teendőkre írásos programot állított össze, amelyben a népi demokratikus rendszer megdöntésére irányuló terveiket részletezték, magállapodva abban, hogy adandó alkalommal rendszerünk ellen fegyveres harcot kezdeményeznek. A program végrehajtására esküt tettek.” A Megyei Bíróság Vaczkó Lászlót 8 évi szabadságvesztésre, Fazekas Józsefet 5 évi, Burucs Dezsőt 4 évi, Vesztróczy Antalt 5 évi, Major Istvánt 3 évi, Gubics Dezsőt 2 évi szabadságvesztésre ítélte. Kocsi Józsefet bűnpártolás miatt 7 hónapi börtönre ítélték.

A Kisalföld a következő „bűnesetről” számol be: „Magashegyi Miklós 24 éves fertőrákosi lakos 1965-ben már bíróság előtt állt izgatás miatt. Akkor 10 hónapi szabadságvesztésre ítélték. Magashegyi azonban nem tanult az ítéletből. Az idei labdarúgó világbajnokság idején egyik fertőrákosi ismerősénél nézte televízión a Szovjetunió – Nyugat-Németország mérkőzést. A szobában rajta kívül még nyolcan tartózkodtak. Magashegyi a mérkőzés alatt becsmérelte a szovjet csapatot, egyes játékosokat s a szovjet népre gyalázkodó, gyűlöletkeltésre alkalmas kijelentéseket tett. A szobában tartózkodók közül többen is figyelmeztették Magashegyit, ő azonban folytatta a gyalázkodást. A Soproni Járásbíróság nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette miatt 2 évi szabadságvesztésre ítélte.”

A legsúlyosabb ítéletet a Veszprém megyei Bíróság hozta, október 13-án, közvetlenül a forradalom 10. évfordulója előtt. A vád szerint Hamusics János és Balázs Sándor államellenes fegyveres összeesküvést szerveztek, amelybe további öt személyt vontak be. Céljaik megvalósítására fegyvereket és robbanóanyagot szereztek. Március 28-án időzített robbanókészülékkel Városlőd és Ajka között felrobbantották a vasúti sínt, aminek következtében egy tehervonat kisiklott. A Megyei Bíróság Hamusics Jánost halálra, Balázs Sándort 14 évi, Papp Pált 8 évi, Buzás Istvánt 8 évi, Molnár Jánost 6 évi, Illés Józsefet 6 évi, Hamusics Lászlót 5 évi, Kiss Lajost és Lengyel Józsefet pedig – összeesküvés feljelentésének elmulasztása miatt – 1-1 évi szabadságvesztésre ítélte.

Az utóbbi években ez az első, vagy legalábbis az első nyilvánosságra hozott halálos ítélet politikai perben.

A tizenegyedik csapás^*

A fegyverek elhallgattak, de a Múzsák nem fognak egyhamar megszólalni. Clio sem, sőt talán legkevésbé Clio: ki tudja, hány évre, esetleg hány évtizedre lesz még szükség, amíg valaki pontosan, tárgyilagosan, adatokkal és dokumentumokkal, a kulisszák mögötti események ismeretében feldolgozhatja majd az 1967-es izraeli–arab konfliktus és a háború történetét. Nekünk, a kortársaknak, a tanúknak, az érdekelteknek csak a publicisztika marad, a hevenyészett és gyors, a sohasem tökéletes pontosságú, a sohasem elfogulatlan kommentálás. Nem irigylem a jövendő történetírót: emberfeletti munka várja; de – bármilyen esküdt ellensége legyek is a háborúnak – nem óhajtanám annak a mai embernek álarcát sem magamra ölteni, aki fennkölten hirdeti, hogy ő fölül tud emelkedni mindenen, szenvedésen és véren, fegyverek zaján, asszonyok és gyerekek rettegésén, s meg tudja őrizni objektivitását. Vannak pillanatok az életben és a történelemben, amikor az elfogulatlanság kártékony, amikor állást kell foglalni, amikor az ész mellett a szívre is hallgatni kell. Milyen üressé és semmitmondóvá vált például – méghozzá néhány óra leforgása alatt – az az álláspont, amelyik azt igyekszik elfogadtatni: azt a felet kell megbélyegezni, amelyik a tüzet megnyitja. Ma már nem titok, hogy a tüzet Izrael nyitotta meg – és igaza volt. Igaza volt, hiszen a háború nem az első lövésekkel, hanem Nasszer provokációjával, az akabai öböl lezárásával kezdődött. Hadd mondjam hát ki mindjárt bevezetőként: a konfliktus első percétől kezdve elfogult voltam, és ma is az vagyok. Izrael pártján voltam, Nasszerral és a többi koronás és krajcáros arab diktátorral szemben. Örülök, hogy Izrael győzött, örülök, hogy egy kis nép pár nap alatt ripityára verte a nagyszájú és többszörös túlerőt, s ha valami aggaszt, az csak az: a diplomáciai manőverek és a nyugati nagyhatalmak esetleges ügyetlenkedése meg ne fossza őket a katonai győzelem jogos eredményeitől. Nem a területi hódításokra gondolok, hanem arra, hogy az arab országok ismerjék el az izraeli állam létét, jogát az élethez, vállaljanak ünnepélyes kötelezettséget arra, hogy felhagynak ellenséges akcióikkal, s fosztassanak meg annak a lehetőségétől, hogy a szavukat megszegjék.

Ebbeli elfogultságomban örömmel tölt el, hogy Franciaországban, ahol élek, a közvéleménynek legalább kilencven százaléka ugyanúgy gondolkozott és érzett, mint én, a nem zsidók éppúgy, mint a zsidók. Örömmel tölt el, hogy a szabad és demokratikus világban, Skandináviától az Egyesült Államokig, Angliától Olaszországig hasonló volt a helyzet. S örömmel tölt el, hogy a szabadság és a demokrácia közismert bajnoka, a Szovjetunió egyszer megint kimutatta a foga fehérjét, és Kuba után második nagy diplomáciai vereségét szenvedte.

Mert az nyilvánvaló, hogy a mostani konfliktusnak Kairónál, Damaszkusznál és Ammannál is szégyenteljesebb vesztese – Moszkva. Azok, akik még nem tudták – s úgy látszik, Nasszer és társai ezek közé tartoztak –, mennyit ér veszélyes helyzetekben a Szovjetunió támogatása, most megtanulhatták. Nagy adag naivság kellett annak feltételezésére, hogy a Kreml komolyabb kockázatot fog vállalni az arab vezetőkért, amikor még saját észak-vietnami elvtársainak lövetését-bombázását is lagymatagon tűri. De ezúttal Moszkva dörgedelmei olyannyira egyértelműek voltak, hogy nem lehet túlságosan csodálkozni, ha Nasszerék bedőltek neki. „Senki számára ne legyen kétséges – harsogta a május 23-i szovjet kormánynyilatkozat –, hogy aki agressziót robbantana ki a Közel-Kelet térségében, az nemcsak az arab országok egyesült erejével találná szemben magát, hanem a Szovjetunió, az összes békeszerető államok határozott ellenintézkedéseivel is”. Száz óra sem kellett ahhoz, hogy a világ felmérje, mit jelent „az arab országok egyesült ereje”: s e rövid néhány nap megmutatta azt is, mennyire hatékonyak a Szovjetuniónak és csatlósainak „határozott ellenintézkedései”.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: nem hiszek abban az állításban, amelyet izraeli oldalról hangoztattak, miszerint Nasszert az oroszok bujtották volna fel. A kalandba maga kezdett bele. De az akabai öböl lezárása után a szovjet diplomácia a hibák és ügyetlenségek sorát követte el. Ahelyett, hogy Nasszert rávették vagy rászorították volna az öböl megnyitására, hangoskodásukkal és blöffjeikkel a kaland folytatására ingerelték. Ahelyett, hogy a háború első óráiban elfogadták volna az amerikaiak javaslatát az azonnali tűzszünetre, ragaszkodtak ahhoz, hogy az izraeli csapatok vonuljanak vissza az elfoglalt, akkor még csak néhány négyzetkilométernyi területekről, s ezzel utat nyitottak a további előnyomuláshoz. „Izrael elszámította magát” – gúnyolódott május 23-án a Vörös-tengeri kikötő lezárásán és U Thant példátlan baklövésén, az ENSZ- csapatok visszavonásán ujjongva a szovjet kormánynyilatkozat. Most aztán elmélkedhetnek azon, ki számította el magát. Milliárd rubelekért szállították a Migeket, a tankokat, a muníciót Nasszernak. Hát érdemes volt? Az arab ügy mindenre elszánt pártfogóinak hirdették magukat: ma Bagdadban, Algírban, Bejrútban szovjetellenes tüntetések vannak napirenden, és annak a vásári kutyakomédiának a során, amikor Nasszer lemondott és visszavonta lemondását, az egyiptomi Vezér félreérthetetlenül tudomására hozta híveinek, hogy legfőképpen Moszkvát okolja vereségéért. Hát érdemes volt?

Természetesen sokkal jobb, hogy a Kreml hátraarcot csinált, engedte elpáholni a barátait, mintsem ha megtartotta volna a szavát, beavatkozott volna s egy harmadik világháború rémét idézte volna fel. Csak azt ne akarja elhitetni, hogy – a világbékét mentette meg. A háborút, s nemcsak a világ –, hanem a mostani háborút is akkor akadályozta volna meg, ha a kezdet kezdetén lefogta volna az arab fanatikusok kezét. Hogy végül is visszakozott, ezzel nem az emberiséget, hanem saját érdekeit szolgálja: a berlini, a kubai, a vietnami krízis után azt ismerte be újólag, hogy gyengébb, mint a Nyugat, egyszerűen fél Amerikától. A történelmet sem újracsinálni, sem újraírni nem lehet; de a mostani tanulságok tükrében óhatatlanul feltevődik a kérdés: vajon teljesen reménytelen lett volna-e 1956-ban megpróbálni megmenteni a magyar forradalmat, s ha már ez nem sikerült, vajon nem jártak volna-e el helyesebben az amerikaiak, ha akkor engedték volna Angliának, Franciaországnak, Izraelnek leverni Nasszert?

Ami bennünket a mostani eseményekből a legközvetlenebbül érdekel, az természetesen a hivatalos Magyarország magatartása a lezajlott válság során. Talán felesleges is mondani: Kádárék most is ugyanolyan szolgamód viselkedtek, mint mindig, mióta csak hatalmon vannak. A május 25-i Népszabadságban egy V. P. monogram mögé búvó kommentátor ezeket írta: „Rokonszenvünk, cselekvő szolidaritásunk azoké, akik szembeszegülnek az imperializmus agresszív terveivel, s nemzeti szuverenitásukat oltalmazva egyben e térség békéjét és biztonságát is védelmezik”. Félreértés ne essék: nem Izraelről, hanem Egyiptomról van szó. Május 28-án a Magyar Nemzet szemrebbenés nélkül közli Nasszer nyilatkozatát: „Az Izraellel vívandó háború nem korlátozódna csak az egyiptomi vagy a szíriai határra, hanem átfogó háború lenne, és ebben a háborúban az lesz a célunk, hogy Izraelt elpusztítsuk”. A kitűnő hazai humanistáknak egyetlen elítélő szavuk sem volt a készülő népirtásról, hithű marxistáknak egyetlen fejcsóváló megjegyzésük nem volt ahhoz, hogy annak a népnek lányait és fiait akarják eltörölni a föld színéről, amelyik egyebek közt – Marxot adta a világnak. Ellenkezőleg, Magyarország újsütetű elnöke, Losonczi Pál, május 31-én üzenetet intézett Nasszerhoz, és ebben megígérte, hogy „számíthat a Magyar Népköztársaság szolidaritására és támogatására”.

Május 25-én a Népszabadság még ezt a címet adja egyik cikkének: Elszigetelődtek a reakciós monarchiák, és azt írja: „Szaúd-Arábia és Jordánia egyaránt felajánlotta segítségét, viszont Egyiptom és Szíria nem tart rá igényt, mert elítéli a két monarchia imperialistabarát reakciós politikáját”. Nem telik bele egy hét, és ugyanez a Népszabadság első oldalán közli az örömhírt a többé nem imperialistabarát és nem reakciós Husszein király és Nasszer katonai egyezményéről. A június 3-i Népszabadság már legfelül, három hasábon, a lap élén süvölti: Erősödik az arab egység. Hogy e félelmetes egység összetevői: az a Nasszer, aki egyiptomi kommunisták ezreit vetette börtönbe és gyilkolta le, az a kuvaiti emir, aki a világ egyik leggazdagabb kizsákmányolója, az a jeruzsálemi főmufti, aki Hitler lángoló szövetségese volt, az a Fejszal király, aki még csak nem is a feudalizmus, hanem a rabszolgatartás fenntartója országában: mindez a legkevésbé sem befolyásolja a hazai marxista–leninistákat. A lényeg az, hogy a föld színéről eltöröljék azt az Izraelt, ahol a náci táborokból megmenekült zsidók élnek, ahol kibucokban, azaz szövetkezetekben dolgoznak a földmívesek, ahol – az egész Közel-Keleten egyedül – az ország fennállása óta legálisan működhet a kommunista párt.

A háború eseményei ugyancsak nem hozták zavarba a hazai sajtót. Ferdítettek, hamisítottak, ahogy csak tudtak, elhallgatták, amit csak lehetett. Június 7-én, amikor Izrael már szétverte az egész ellenséges légihaderőt, amikor csapatai már mélyen bent jártak Egyiptomban és Szíriában, a Népszabadság még ilyeneket írt: „Az egyiptomi páncélos alakulatok az izraeli határ közelében fekvő Kontillánál átvették a kezdeményezést és behatoltak Palesztina földjére… Az arab páncélos erők elérték Negev térségét… Egyiptom légiereje több ellenséges repülőgépet megsemmisített és eddig újabb nyolc pilótát fogtak el…” S mikor a fejleményekről többé nem lehetett hallgatni, a budapesti újságokból egyszerre eltűnt az, ami nélkül a helynevek keveset mondanak az olvasónak: a térkép.

Maradt helyette – a töretlen szolidaritás. Pullai Árpád, a kommunista párt főtitkára nagygyűlésen ítélte el Izraelt, és biztosította „maradéktalan” támogatásáról az arab szabadságharcosokat. Állást foglalt – nyilván a magyar munkásosztály nevében – a Szakszervezeti Tanács elnöksége, az Ikarus Gyárban „tiltakozó nagygyűlést” szerveztek, amelyen egyebek közt felszólalt Omár Abdelgadir Ali, hazánkban tanuló arab diák, aki „a Magyarországon élő arabok”, e jelentős nemzeti kisebbség nevében köszönetet mondott a magyar nép hathatós segítségéért. Arab diákok tüntettek a budapesti angol és amerikai nagykövetség előtt, kitűnő szolgálatot téve ezzel is a „békés együttélés” eszméjének és hazánk nyugati kapcsolatainak.

Hogy Oroszország mindvégig Izrael-ellenes politikát folytatott, ez már csak azért sem meglepő, hiszen az orosz vezető körökben a cári pogromoktól a sztálini pogromokig, a „fehérköpenyes gyilkosok” perétől Paszternak meghurcolásáig a zsidóüldözésnek évszázados hagyományai vannak. Hogy Kádárék – mint mindenben – ebben is követték őket, ez sem újdonság: a csodálatos az lett volna, ha – a románokhoz hasonlóan – nem írták volna alá a kommunista pártok moszkvai értekezletének handa-bandazó nyilatkozatát, vagy nem szakították volna meg diplomáciai kapcsolataikat Izraellal. De mit szóljunk a kommunista párton belül azokról a zsidókról, akik odaadták magukat ehhez a népirtásra törő politikához? Mit szóljunk az Apró Antalokról, a Nemes Dezsőkről, a Szirmai Istvánokról, az Aczél Györgyökről, akik talán azt hiszik, hogy feledtetni tudják a származásukat, ha az arabok mellé csatlakoznak? Mit szóljunk a Népszabadság szerkesztőségében ülő Rényi Péterekről, Pándi Pálokról, s arról a Patkó Imréről, akinek volt képe papírra vetni: „rokonszenvünk, támogatásunk, az igazságos követeléseik békés megvalósulásáért küzdő arab erők mellett van”? Ne tartson nekem senki alapfokú szemináriumot arról, hogy más az anticionizmus és az antiszemitizmus. Azért, mert valaki zsidó, még egyáltalán nem kell cionistának vagy Izrael kritikátlan hívének lennie. De aki a mostani válságban, amikor az arab kalandorok még csak nem is titkolták, hogy 2 és fél millió zsidót el akarnak törölni a föld színéről, aki a mostani válságban Izrael ellen volt, az nemcsak anticionista, hanem antiszemita is. S van-e undorítóbb a zsidó antiszemitánál? Most a Nasszer mellett tevékenykedő SS-ezredesek, a Kairóban tanyázó auschwitzi gázkamrás náci orvosok oldalán megtalálták azt a helyet, ami méltó hozzájuk.

Amilyen szomorú ez a tünet, ugyanolyan biztató és megnyugtató az, amit a hazai közvélemény magatartásáról hall az ember. Turisták, akik a válság napjaiban jöttek el Budapestről, mesélik, hogy 1956 óta még soha nem volt olyan egységes a közérzés és a közgondolkodás, mint most. A pártvezetők klikkjét leszámítva az egész magyar nép Izrael pártján állt. Írhattak az újságok, amit akartak, torzíthattak, titkolózhattak, mindenki megértette az ügy lényegét: azt, hogy a helyi diktátorok vereségén túl, Magyarország rabtartóját, a Szovjetuniót érte súlyos kudarc – a tíz egyiptomi csapás után a tizenegyedik. Ha Izrael győzelmét sikerül megszilárdítani, ha a haladás és a demokrácia erői a háború után a békét is megnyerik, ez nemcsak a Közép-Keleten teremthet rendet, hanem új helyzetet jelent a világpolitikában is: közelebb hozza saját szabadulásának napját.

Októbertől októberig^*

Első franciaországi albérletünk, 1957 elején egy orosz emigráns családnál volt. A véletlen hozta így, az egyik újság apróhirdetései között ez ígérkezett a legolcsóbbnak. Volt valami kesernyésen mulatságos abban, hogy az oroszok elől menekültünk, és hároméves lányunk, néhány hetes párizsi tartózkodás után, a magyar mellett nem franciául, hanem oroszul kezdett gagyogni. Lakásadónk valaha Kolcsak hadseregében, aztán az idegenlégióban szolgált, a felesége arisztokrata származéknak vallotta magát, ami vagy nem volt igaz, vagy ha igaz volt, csak azt bizonyította, hogy az orosz arisztokrácia enyhén szólva nem tartozott az európai főnemesség legkifinomultabbjai közé. Attól eltekintve, hogy ott loptak meg minket, ahol csak lehetett, igen kedvesen és barátian viselkedtek velünk. A kellemes tavaszi estéken hosszasan elbeszélgettünk egymással, a friss magyar és az akkor éppen negyvenéves orosz eseményekről, kommunizmusról, kolonializmusról, s persze legfőképpen az emigrációról, az emigráns életformáról. Ők, az öregek, igyekeztek átadni tapasztalataikat nekünk, a zöldfülűeknek, s főként a hamis illúzióktól, a vérmes optimizmustól óvtak bennünket, azt tanácsolva, hogy ne álmodozzunk hamaros hazatérésről, rendezkedjünk be hosszú, talán életfogytiglani kintmaradásra. Elrettentő példaként háziasszonyunk, Madame Kátja elmondotta azoknak a gazdag orosz emigránsoknak az esetét, akik 1918–19 tájban érkeztek Nyugatra, s számtalan bőröndjük közül a legtöbbet ki sem nyitották – minek is arra a pár hétre, míg a vörösöket meg nem döntik, mindent kipakolni, aztán újra becsomagolni. A hetekből hónapok, a hónapokból évek, az évekből évtizedek lettek, s Madame Kátja szerint még mindig akadtak olyan emigráns családok, ahol néhány koffer vagy láda érintetlenül várta a hazatérést.

A történet akkor nem fogott meg különösebben, semmiképpen sem illett ránk; mi egy kis kézitáskával menekültünk, s azt már útközben fel kellett nyitnunk, minthogy benne volt egyetlen „háztartási felszerelésünk”, a lányunk bilije. A makacs orosz emigránsok s a felbontatlan ládák esete csak most jutott újra eszembe, most, az Októberi Forradalom ötvenedik évfordulójának küszöbén. S most is, hogy úgy mondjam, ellenkező előjellel.

Az egész nyugati világ hangos a közelgő évfordulótól. A legnagyobb londoni és New York-i lapok képes különmellékleteket adnak ki, egy francia katolikus kiadó megjelentette Lenin, Trockij és Sztálin válogatott beszédeit, a televízió egyik adást sugározza a másik után, s éppen ma reggel hallottam a rádióban, hogy tegnap este volt Párizsban az Októberi Forradalom című új dokumentumfilm bemutatója. Félreértés ne essék, nem szovjet filmről van szó, hanem nyugatiról, amelyik a Paramount nevű amerikai gyár produkciójában készült, egy francia rendező forgatta, illetve állította össze, s a díszbemutatón díszbe öltözve jelen volt az üzleti, a tőzsde- és a bankárvilág színe-java, Rothschild báróval az élen. Felesleges itt ízlésbeli kérdéseken merengeni, s azon tűnődni, mit is ünnepelnek a gyárosok és a bankárok azon a forradalmon, amelyik alig ötven évvel ezelőtt orosz kollégáiknak elvágta a torkát vagy golyót röpített a fejébe. Nyilván a Hatalom előtt tisztelegnek, az Erőnek, a szputnyikoknak és a hidrogénbombáknak hódolnak elismeréssel: ma minél gazdagabb valaki Nyugaton, annál „sikkesebb” szovjetbarátnak lennie. Az, hogy egy valóban történelmi évfordulóról megemlékeznek, természetes. A kérdés csupán: hogyan? A kapitalista világ egy részét manapság ugyanaz a lelkiállapot jellemzi, mint fél évszázada azokat az orosz emigránsokat, akik nem nyitották fel a bőröndjeiket. Az akkori nagyhercegek és fehér tisztek a cári Oroszországot tartották örökkévalónak s a bolsevikok hatalomra jutását futó epizódnak tekintették; mai utódaik a szovjet világról hiszik, hogy örök időkre rendezkedett be, és fölényes mosollyal, könnyed kézlegyintéssel intézik el mindazt, ami ezen a világon belül mozgásban van és változást akar. Mintha egy ötvenéves jubileum már önmagában véve bizonyíték volna egy rendszer mellett; mintha például Franco rendszere attól, hogy harmincéves elmúlt, tehát történelmi mércével, lényegében egykorú a szovjethatalommal, már kiállta volna az idők próbáját és biztosította volna jövőbeli fennmaradását.

Ha volna túlvilág s a túlvilágiak látnák azt, ami idelent, a Földön történik, akkor Marx és Lenin alighanem elcsodálkozott volna (Sztálin már sokkal kevésbé), amikor Rothschild bárót megpillantotta a forradalmat ünneplő közönség soraiban. Elcsodálkozott volna és rossz jelnek tekintette volna a dolgot. Gyanús az a kommunizmus, amit a kapitalisták ünnepelnek. A proletárforradalom két prófétájának, ha volt történelmi érdeme, akkor az az volt, hogy a látszólag virágzása teljében lévő, megdönthetetlennek tűnő kapitalista világon belül felismerte azokat az erőket, amelyek új életre, változásra, forradalomra törekedtek. Ma nem volna nehéz dolguk ugyanezeket az erőket – a szovjet világon belül felismerniök. Próbáljuk meg vázlatosan sorra venni őket!

A munkások és a parasztok passzív ellenállásán túl, amelynek legfőbb megnyilatkozási formái a termelésben mutatkoznak meg (gyenge munkateljesítmény az államkapitalista szektorban és „fusizás” a munkahelyen vagy otthon, rossz munka a kolhozban és a szövetkezetben, jó munka a háztáji gazdaságban) – az aktív ellenállásnak három fő formájával találkozunk.

1. Egyes pártvezetőségek ellenállása a szovjet hegemóniával szemben. Akár „balról” (Kína, Albánia), akár „jobbról” (Románia) történjék is, az eredmény kézenfekvő: rövid tíz év alatt megbomlott, darabokra töredezett, visszavonhatatlanul szétszakadt a valaha egységes kommunista tábor.

2. Az Egyház ellenállása. A legmeggyőzőbb példa a lengyel. Ma Lengyelországban két hatalom van: az egyik a kommunista párté, a másik a katolikus egyházé. Wyszinsky kardinálisnak lényegesen több az őszinte és áldozatra kész híve, mint Gomulkának, a pártfőtitkárnak. A lengyel egyház, amelyet nevetséges kísérlet a reakcióval azonosítani – manapság a pártreakcióval szemben éppen ő képviseli a szabadságot és a demokráciát –, cselekvő szervezet. A lengyel főpapok és papok nemcsak hallgatással tiltakoznak, hanem tudnak és mernek „nem”-et is mondani, tudnak és mernek tömegeket felvonultatni.

3. Az értelmiség, mindenekelőtt az írók ellenállása. Az élen ma a cseh és a szlovák írók járnak. De, ami alighanem még az ő mozgalmuknál is jelentősebb: a szabadságtörekvések „járványa” a Szovjetunióra is átterjedt. Szinjavszkij és Daniel, valamint egész sor fiatal író bebörtönzése, Szolzsenyicin drámai levele a cenzúra ellen: megannyi jele annak, hogy Oroszországban is felnőtt egy új nemzedék, amelyik – Lenin szavával – „nem tud és nem akar a régi módon élni”. S ha ötven évvel a „legfejlettebb, legmagasabbrendű, legdemokratikusabb” szovjet rendszer hatalomra jutása után ennek a nemzedéknek legtehetségesebb és legbátrabb képviselőit még mindig kényszermunkatáborokba küldik, az bizonyos kétségeket támaszthat az iránt, vajon valóban örök időkre biztosítva van-e – szputnyikok ide és hidrogénbombák oda – ez a világ? A legnagyobb veszélyt számára, a legnagyobb reményt számunkra nem éppen a belső kudarc, az elmúlt és az elkövetkező ötven év jelenti-e?

Michel Tatu, a Le Monde munkatársa, a kelet-európai események egyik legkitűnőbb értője és érzője, a prágai íróellenes hajszáról szólva, s a cseh pártvezetés magatartásának okait elemezve, október 10-én ezeket írta a lapjában: „A magyar Petőfi Kör emléke máig is kísért valamennyi kommunista vezető emlékezetében, az egész világon, Mao Ce-tungot is beleértve”. A mi forradalmunk tizenegyedik évfordulóján kell-e, elképzelhető-e ennél melegebb elismerés? A mag, amelyet elvetettünk, él. Sokhelyütt még a föld alatt, de egyes országokban már a föld fölé sarjadva. S így van ez még akkor is, ha ma valamennyi kommunista ország közül, az egyetlen Bulgáriát leszámítva, az 1956-ban fegyverrel fellázadó Magyarország tűnik a legcsendesebbnek.

Mert önmagunknak hazudnánk, ha szemet hunynánk afölött, hogy a már említett passzív munkás-paraszt ellenállástól eltekintve, az aktivitás ama három formájának, amelyet fentebb felsoroltunk, a mai Magyarországon nemigen látni jelét. A budapesti pártvezetés, a bukarestitől eltérően, a legszolgalelkűbb valamennyi között. Ami az egyházakat illeti, legalábbis kifelé, hallgatnak, igyekeznek valamiféle modus vivendit kialakítani. Ezen az sem változtat, hogy a protestáns egyháznak olyan kiemelkedő személyiségét, mint Ordass püspököt megfosztották hivatalától, s Mindszenty hercegprímás kényszerszáműzetésben van. Anélkül, hogy a többi püspöknek feltétlenül osztania kellene nézeteit, a magyar egyháznak, katolikus szemszögből nézve, mégiscsak ő a feje, s ezt tekintetbe véve, paptársai részéről a szolidaritásnak nem sok jelét láthatjuk irányában. Az írók, a művészek alkotnak – egyébként ez a legjobb és a legmaradandóbb, amit tehetnek –, de olyan politikai megmozdulásokban, mint a csehszlovák vagy a szovjet írók, nem vesznek részt.

Az okok világosak: ’56 bukása, Nagy Imréék sorsa, társaik éveken át tartó bebörtönzése, a nyugati segítség elmaradása, fásultság, no meg alighanem az is, hogy a Hatalom, ugyancsak ’56 tanulságait levonva, igyekszik türelmesebbnek és kevésbé elviselhetetlennek mutatkozni, mint északi és keleti szomszédai. Vajon kinek volna joga, különösen a kényelmes Nyugatról, bármiféle fellépésre vagy hangos jeladásra buzdítania azokat, akik otthon élnek? Kinek volna joga ítéletet mondani fölöttük a mai csönd miatt? Nincs-e jó adag igazság abban, hogy mi ’56-ban megtettük a magunkét – most azokon a sor, akik akkor hallgattak? Csak remélni lehet, hogy a Nyugat sem lesz feledékenyebb, mint mi. S mikor – a hatvanadik vagy a hetvenedik évfordulóján az Októberi Forradalomnak? – a mesterségesen összetákolt szovjet tábor helyét szabad és demokratikus államok vagy önkéntes egyesülésük tölti majd be, nem mások fogják majd elfogyasztani azt a gesztenyét, amit puszta kézzel mi kezdtünk el kikaparni a forró parazsakból?

Csillagosok, katonák^*

Elsőnek egy hirdetést olvastam a filmről, egy pesti lapban. Így hangzott: „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült el az első magyar–szovjet filmkoprodukció, mely a forradalmat követő polgárháború első hónapjainak hősi harcait idézi. A magyar hadifoglyokból regrutálódott internacionalisták küzdenek a Vörös Hadsereg soraiban; azok a forradalmárok, akik alig egy év múlva, hazatérésük után a tizenkilences Tanácsköztársaság első katonái lettek.”

Milyen lehet az első magyar–szovjet koprodukció, amelyik ráadásul Oroszországban játszódik, s dupla, ráadásul évfordulói ünnepségre készült? Mennyi torzítás, mennyi szépítés, mennyi hangzatos jelszó, mennyi üres pátosz lesz benne? Csoda-e, ha a beharangozó hirdetés után bizalmatlanul ültem be a vetítőterembe?

Mióta eljöttem hazulról, talán ha tíz magyar filmet láttam összesen. Eleinte lázasan lestem őket. Pár évvel ezelőtt, az első párizsi Magyar Filmhétnek mind az öt vagy hat bemutatóját megnéztem. Tavaly, a második Filmhét féltucatnyi előadása közül már csak egyre mentem el. Nem hiszem, hogy azért, mert az érdeklődésem csökkent, vagy mert „elszakadtam” volna a magyar filmtől, amelyhez odahaza valami közöm is volt. Az ok egyszerűbb. Nem tetszettek a filmek. Mihelyt elmúlt az első pillanatok andalító varázsa – az, hogy a mozivászonról nem franciául vagy angolul, hanem az anyanyelvemen szóltak felém –, előbb furcsálkodni, aztán unatkozni, végül bosszankodni kezdtem. Furcsálkodtam azon, hogyan beszélnek magyarul. Mesterkélt hanghordozással, mindent túlhangsúlyozva, minden mondatot „megjátszva” – egy-két kivételtől eltekintve a legjobb színészek is – úgy, ahogy az életben senki sem beszél. Amíg az ember otthon él, ezt nem veszi észre, valószínűleg azért nem, mert mihelyt beül a moziba, a füle tüstént rááll arra, hogy itt mozinyelven (vagy inkább: színháznyelven) fognak szólni hozzá. De a nyugati filmek rászoktatnak az emberi-hétköznapi beszédre, s ez a hamis deklamáló nyelvet fülsértővé teszi. Unatkoztam azért, mert a filmek, amiket láttam, úgy el voltak nyújtva, mint a rétestészta, egy helyben topogtak, vagy lassan, döcögve bukdácsoltak előre, legalább egy negyed- vagy egy fél órával hosszabbak voltak (s filmben ez rengeteg), mint amennyit drámai töltésük, belső történetük megengedett volna. S bosszankodtam azon, hogy mindent, amit már régóta értettem, újra és újra a szájamba rágtak, a nézőt tehát továbbra sem felnőttnek, hanem hülyének vagy legalábbis kiskorúnak tekintették, az állandó, idegesítő és süket politizálásról nem is beszélve. Borzongva gondoltam arra, mi lenne, ha saját, otthon írt filmjeimet kellene végignéznem. Azok is ilyenek voltak? Nyilván, sőt, még ilyenebbek is. Mindenesetre nem sok fejlődést láttam az elmúlt tíz évben, az egyetlen kivétel egy fiatal rendező munkája, a Sodrásban volt, amelyikre jótékonyan hatott az olasz–francia iskola, de például az otthon lelkesen, s Nyugaton is elég jól fogadott Húsz óránál alig vártam már, hogy kint lehessek a moziból.

Ilyen, nem túlságosan biztató előzmények után hadd mondjam ki mindjárt, hogy az első magyar–szovjet koprodukciónál, a Csillagosok, katonáknál jobb, megrázóbb, igazabb, hitelesebb, könyörtelenebb és szebb filmet keveset láttam életemben. Azok, akik készítették, mindenekelőtt a rendező, Jancsó Miklós, aztán két társa a forgatókönyvírásban: Hernádi Gyula és a nevéből ítélve grúz Georgij Mdivani, s az operatőr: Somló Tamás a mai modern filmművészet legjobbjai közé tartoznak – Jancsót, aki jóformán most kezdi a pályáját, a jövőt illetően minden különösebb erőfeszítés nélkül oda tudom képzelni abba a sorba, amelyet egy Bergman, egy Antonioni neve fémjelez.

Mindezt „becsületszóra”. Mielőtt a részletekbe mennék s indokolni próbálnám az elragadtatásomat, valamit még előre kell bocsátanom. Jancsó előző filmjéről, a Szegénylegényekről, amelyet egyébként sajnos nem láttam, az Irodalmi Újság igen meleg hangon számolt be. Nem sokkal a cikk megjelenése után a rendező nyilatkozatot adott a Népszabadságnak és ebben visszautasította az „emigráns sajtó” dicséreteit, illetve „belemagyarázásait”. Arra következtetek ebből, hogy odahaza még mindig akadnak, akik a kintiek jó szavait megpróbálják az alkotó művészek ellen felhasználni. Így aztán eleve előrebocsátom, hogy Jancsót nem ismerem, sohasem láttam, talán soha nem is fogom (a filmjei közül is csak egyet láttam, a korai Oldás és kötést, ami nemigen tetszett nekem – több volt benne az utánérzés, a keresettség, mint az eredetiség), de ami ennél is fontosabb: fogalmam sincs arról, mint akart ő ezzel a mostani filmjével mondani, jelképezni, megmutatni. Én csak azt tudom, következésképpen csak arról írok, hogy én mit láttam benne, mit hallottam ki belőle – lehetséges, hogy egyáltalán nem azt, amit ő akart. Tehát ha ő azt fogja nyilatkozni otthon, hogy én félreértettem a filmjét, akkor én már eleve koncedálom, hogy nem fogok ebben semmi kivetni- vagy csodálkoznivalót találni.

Illenék most, legalább röviden, elmondani a Csillagosok, katonák történetét, annál is inkább, mivel a filmet még nem játsszák nyugati filmszínházakban, és az Irodalmi Újság olvasói csak ezekről a hasábokról ismerkedhetnek meg vele. Csakhogy ennek a filmnek, amelyik az első perctől az utolsóig csupa történés, olyannyira, hogy az ember a lélegzetét visszafojtva figyeli, nincs vagy alig van szokványos értelemben vett meséje. Fehérek és vörösök mészárolják egymást, valamikor 18-ban, valahol a Volga mentén, olyan területen, ahol a fehérek vannak fölényben, valami szűnni nem akaró, mindig újra kezdődő kavargásban, valami logikátlanul logikus vagy logikusan logikátlan összevisszaságban, sem Istent, sem embert nem ismerő fanatizmussal, a középkori haláltáncokra emlékeztető végzetszerűségben. Nincs a filmnek központi hőse sem. Mindjárt az elején megismerkedünk egy magyar paraszttal, a vörösök közt verekedő internacionalistával. Különb, mint a parancsnoka, a megszállott komisszár – nem akar részese lenni az öldöklésnek. Már azt hisszük, ő lesz a hős, megérdemelné, ember az embertelenségben. Aztán jönnek a fehérek és lepuffantják, mint egy kutyát. Megismerkedünk egy fehér tiszttel. Furcsa, kiismerhetetlen, ugyanolyan megszállott, mint a vörös komisszár volt. Talán ő lesz a „negatív hős”? Jönnek a vörösök és leterítik, mint egy kutyát. Az emberi alakok feltűnnek és eltűnnek abban a nagy süllyesztőben, amelyik talán a tulajdonképpeni „hős”, s amit nevezhetünk történelemnek vagy polgárháborúnak, vagy forradalomnak és ellenforradalomnak (e kettőnek együtt és elválaszthatatlanul), s amelyik szedi predesztináltan, hidegen a maga véresen meleg, számtalan áldozatát.

Az ég tudja, hány filmet láttam az orosz forradalomról, otthon is, itt is (különösen most, az évforduló alkalmából, a Francia Televízióban), Eizenstein, Pudovkin s kisebb csillagok egész sora jobbrosszabb eposzokban igyekezett felidézni a sorsdöntő napokat. De ezek a filmek egytől egyig tézismunkák voltak, részletigazságokkal és nagy hazugságokkal, halálmegvető és nagylelkű leninistákkal, áruló mensevikekkel és esszerekkel, elállatiasodott cári tisztekkel. Az első film, ami olyannak mutatta meg az eseményeket, amilyenek akkor és valójában lehettek, egy magyar rendező alkotása, olyan emberé, aki az ábrázolt események idején még meg sem született. Lehetséges, sőt bizonyára igaz, amit a cikk elején idézett silány szövegű hirdetés állít, az ugyanis, hogy a film a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült. De aligha hinném, hogy a hivatalos és hivatásos ünneplőknek túl sok örömük telt benne – éppen azért, mert igaz. Mert olyannak ábrázol forradalmat és ellenforradalmat (a kettőt együtt és elválaszthatatlanul), amilyenek ténylegesen voltak: őrjöngőnek és eszeveszettnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jancsóban nincs több rokonszenv, különösen az egyszerű vöröskatonák és a magyar „internacionalisták”, mint a fehér tisztek iránt. (A film legvégén ez az összhatást inkább gyengítő, mint erősítő nyomatékot is kap: fölösleges és hitel nélküli, ahogy a megmaradt vörösök az Internacionálét énekelve legépfegyvereztetik magukat a fehérekkel, még fölöslegesebb és Horthy Miklós vérmezői vitézavatásait idézi, ahogy a megmaradt egy szál magyar kardjával tiszteleg az elesetteknek.) De ez a rokonszenv történelmi távlatból is érthető, s nem szorul arra a mentségre sem, amit a mai hazai viszonyok tálcán kínálnak. S éppen ez a rokonszenv ad még nagyobb hitelt annak, hogy az események összességét abszurdnak, értelmetlennek ítéljük. Annál is inkább, mert mi tudjuk, amit az akkor harcoló, az életüket feláldozó vöröskatonák nem tudhattak: mi lett abból a forradalomból, amiért a vágóhídra mentek s vágóhídra küldték ellenfeleiket; mi tudjuk, amit ők még nem tudhattak: hogy a polgárháború ezernyi szörnyűsége csak halovány előjáték volt ahhoz, ami a győzelem napjai után, a sztálini terror idején bekövetkezett. Aligha véletlen, hogy míg a fehéreknél van némi utalás arra, hogy ők a régi rend védelmezői, addig a kommunisták részéről – a legmegrögzöttebb szovjet és népi demokratikus hagyományokkal szakítva – egyetlen propagandaszólamot sem hallani az új rendről, az új világról, a pártról, Leninről, egyáltalán arról, hogy tulajdonképpen mit is akarnak, miért is harcolnak. Az nyilvánvaló: a fehérek legyőzéséért. De olyan kapacitású művésznek, mint Jancsó, tudatosan vagy a tudat alatt éreznie kellett, hogy ezen túlmenően minden programadás vagy frázis – a visszájára fordulna.

Említettem az imént, hogy meggyőződésem szerint az orosz forradalomról (de csak az oroszról? nem szól-e ugyanakkor a franciáról vagy a kínairól is?) ennél igazabb filmet még nem készítettek. De túl a politikai, vagy inkább már filozófiai magon, a szovjet filmgyártás ötven év alatt nem produkált egyetlen olyan filmet sem, amelyik ennyire orosz lett volna. Lakkozhatták az orosz tájat, ahogy akarták a Szibériai rapszódiában s a hozzá hasonló „látványos” giccsekben: soha annyira valóságosnak, szépnek, egyhangúnak és változatosnak nem tudták megmutatni, mint a magyar Somló Tamás felvételei. Soha annyira nem élt, nem lélegzett, soha olyan végtelen nem volt ez a táj, mint a Csillagosok, katonák westernszerű lovasjeleneteiben. S az orosz ember! Csak két példa. Ahogy a foglyaikat felállítják (vörösök, fehérek, egyre megy), aztán átcsoportosítják, aztán újra átcsoportosítják – mindez mennyire érthetetlen, mennyire gyermeteg, mennyire ismerős. A másik: egy kozák tiszt meztelenre vetkőztet egy parasztasszonyt, aki nem volt hajlandó egy menekülő magyart elárulni, s odadobja őt két katonájának. (A kozák tiszt – fehér, de a magyar nézők a nőgyalázás láttán vajon mire gondoltak?) Megérkezik a fehér parancsnok, a kozákot lefokozza, és kivégezteti. Ezt is ismerjük: a jó oroszt, aki nem tűrte a túlkapásokat, aki kenyeret osztogatott a gyerekeknek a pinceóvóhelyeken. De két perccel később ugyanez az emberi ember a legnagyobb hidegvérrel gyilkoltat le egy csomó vöröskatonát. A végletesség jóban és rosszban, a kiszámíthatatlanság, az orosz léleknek ez a valószínűleg a többszázados tatár megszállással magyarázható nem egészen európaisága – vajon van-e egyetlen szovjet film, amelyik ezt így megmutatta volna?

Az Új Írás novemberi számában közli egy rendezőszakos fiatalember, Maár Gyula feljegyzéseit. Maár két hónapig ott volt a Volga- parti Kosztromában, ahol a Csillagosok, katonákat forgatták, s a filmkészítés közbeni élményeit vetette papírra. Különösen megfogott a következő néhány sor: „Jancsó bizonyos dolgokkal egyáltalában nem törődik, köztük olyanokkal is, amelyek más típusú rendező számára kardinális problémákat jelentenének. Alig figyel például a filmben elhangzó szövegekre. Már máskor is tanúja voltam, hogy a szöveget úgy improvizáltatja a színésszel, hogy azt kéri: »itt mondjatok valamit«. Most is hallom, amint két orosz színészt így utasít: »Beszéljétek meg a jó orosz szöveget.«” A filmben alig-alig beszélnek, magyarul talán ha tíz mondat van benne, oroszul talán harminc; s az embernek az az érzése, hogy valóban amúgy is mindegy, ki mit mond. A film beszél az emberek helyett, emberibben, mint az emberi beszéd. Már-már embertelen kegyetlenségében a leghumánusabb és leghumanistább módon. Objektivitásában – elrettentően. Ötven évvel ezelőtti dolgok kelnek életre. Ötven év óta ezekről a dolgokról szavakban már mindent elmondtak, s mindennek az ellenkezőjét is. Újat csak így, majdnem némán lehetett mondani.

Már-már csoda azonban, hogy ezt így el lehetett mondani, hogy ezt a filmet a Szovjetunióban és Magyarországon le lehetett forgatni, hogy Budapesten, s ha nem tévedek, Moszkvában is be lehetett mutatni. Megvallom, talán semmin annyira le nem mértem azt a mozgást, erjedést, feszítést s igenis, haladást, ami az utóbbi években „odaát” történik, mint ezen az első magyar–szovjet koprodukciós filmen.

Amiben nincs alku^*

Lapunk harmadik oldalán két dokumentumot közlünk. Az egyik a Csehszlovák Írószövetség lapjában, a Literarny Listyben jelent meg és nyugati hírügynökségek jelentése alapján, néhány sorban, már június 1–15-i számunkban ismertettük. Most Prágából, feladó jelzése nélkül, magyarra fordítva, megküldték szerkesztőségünknek a teljes szöveget: az első tiszteletadást Nagy Imre emléke előtt, amelyik kommunista országban megjelent. Megindultan olvastuk és adjuk olvasóink kezébe, még akkor is, ha nem mentes tárgyi tévedésektől, s ha jó néhány olyan megállapítása van is, amelyekkel nem értünk egyet. Nyugodtabb világban, békésebb viszonyok között érdemes volna vitatkozni róluk: most, amikor Prágában ilyen cikket megírni és lenyomtatni a bátorság és a becsület jele, nincs itt az ideje a mégoly fontos részletek fölötti vitának. A csehszlovák írók lapjának legfontosabb megállapítása – és ez a döntő – egyezik a mi véleményünkkel, a magyar nép túlnyomó többségének a véleményével: Nagy Imre nem áruló volt, hanem a demokratikus szocializmus kiemelkedő képviselője, úttörője, halálig hű hirdetője és harcosa. Kivégzése nem a bűnös megérdemelt büntetése volt, hanem a bűnösök alattomos bosszúja a náluk ezerszer különb, tiszta és igaz emberen.

A másik a budapesti Népszabadság válasza a Literarny Listy cikkére. A hazai pártlap, a maga közismert és választékos stílusával, a csehszlovák írók újságát egyszerűen besorozza az „ellenséges propagandahangok” közé. Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy értetlenül állunk a Népszabadság kirohanása előtt. Könnyen el tudjuk képzelni, mekkora meglepetést és megdöbbenést okozott a pesti pártvezetők köreiben, amikor kezükbe kapták a Literarny Listy cikkét. Prágában rehabilitálják Nagy Imrét! Minő merénylet Budapest és Moszkva ellen! Milyen tűrhetetlen megtagadása a kommunista országok közti szolidaritásnak, amelyhez húsz év óta mindig hozzátartozott az egymás hibáinak és bűneinek cinkos takargatása, sőt magasztalása is. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy feltételezzük, miként hívták be tiltakozásra a budapesti csehszlovák nagykövetet a „Külügybe”, milyen protestáló jegyzékek mentek az Akadémia utcai pártközpontból Prágába, Dubčekhez. (Annyit egyébként el is értek, hogy a csehszlovák pártvezetés megbírálta a Literarny Listy cikkét – de a megjelenés tényén ez az utólagos rosszallás már édeskeveset változtat.)

’56-ról, a szovjet intervencióról, Nagy Imréék kivégzéséről beszélni és írni: tabu. A Népszabadság válaszcikke egyébként megelégedetten nyugtázza, hogy minderről Nyugaton is egyre kevesebb szó esik. Az az apróság, hogy mind a forradalom, mind a kivégzés tizedik évfordulójáról a legnagyobb és legtekintélyesebb nyugati újságok, rádiók, televíziós adók sorra megemlékeztek, csak kevéssé befolyásolja a pesti pártlap vágyálmait. Ez az „ellenség hangja”, még akkor is, ha ugyanezeket az újságokat vagy rádiókat huszonnégy órával korábban, például a nyugatnémet náci veszéllyel vagy a vietnami háborúval kapcsolatosan, még bőségesen idézték. De kommunista országban a csend, az agyonhallgatás az aranyszabály. Amit Könyves Kálmán a boszorkányokról mondott, azt a Népszabadság 1956-ra és Nagy Imréékre alkalmazza: „non sunt, nulla questio fiat!”

Arról már igazán nem tehetnek a pesti pártlap szerkesztői, hogy cikkük megjelenése után tíz nap sem telt el és a Nagy Csendről szóló elképzelésükre nem más cáfolt rá, mint magának a szovjet pártnak a vezetője, Leonyid Brezsnyev. Úgy látszik, Brezsnyev elvtárs nem eléggé hű vagy alapos olvasója a Népszabadságnak, nem tudja, hogy a magyar forradalmat ma már csak az ellenséges propagandaszervek emlegetik, s így történhetett meg, hogy abban a beszédében, amelyet július 3-án, Kádár János moszkvai látogatása alkalmával tartott, néhány szokványos üdvözlő mondat után azonnal rátért 1956 emlékének felidézésére. Kijelentette: „Jól emlékezünk arra, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a magyar kommunisták és az önök országának dolgozói 12 évvel ezelőtt”, és eldicsekedett azzal, hogyan segítette meg a szocialista országok „testvéri internacionalista szövetsége” (értsd, a Szovjetunió) a bajba jutott kommunistákat. Amiből kiderül, hogy Brezsnyevnek joga van emlékezni, sőt jól emlékezni arra, amire a nyugati sajtónak, a csehszlovák sajtónak vagy a magyar népnek nincs joga emlékezni. Az ok nyilvánvaló: az emlékek meglehetősen különböznek egymástól. Amit például Brezsnyev testvéri internacionalista segítségnek nevez, arra mi, mint egy idegen, imperialista nagyhatalom fegyveres beavatkozására emlékezünk.

De hát a szovjet párt vezetője nem azért idézi most fel 1956 eseményeit, hogy történelmi értekezést tartson, vagy mindenáron beszéljen olyasvalamiről, amiről – meggyőződésünk szerint – szívesebben hallgatna. Lányomnak mondom, menyem is értse: 1956 sürgős felelevenítése – a külföldi tudósítók felfigyeltek rá, hogy a terjedelmes beszéd harmadik percében már erről esett szó – nem a jelenlevő Kádár okulására szolgált, akinek erre semmi szüksége nem volt, hanem Prága felé irányult. Erre vall a beszédnek az a mondata is, amit a Népszabadság dőlt betűkkel közöl: „Számunkra nem lehet és soha nem is lesz közömbös a szocialista építés sorsa más országokban…” Magyarul: ha az a bizonyos szocialista építés Csehszlovákiában nem úgy alakul, ahogy az az oroszoknak tetszik, akkor ugyanaz történik majd, mint 1956. november 4-én Magyarországon.

A Brezsnyev után felszólaló Kádár tüstént „vette is a lapot”, s ha lehet, még nyíltabban, még egyértelműbben fenyegette meg a cseheket. „Folyjék bármelyik országban ez a harc (az osztályharc), a Magyar Szocialista Munkáspárt ilyen helyzetben is teljes mértékben a kommunistákkal, azokkal szolidáris, akik a dogmatizmussal, a revizionizmussal leszámolva, az osztályellenséggel szemben a munkásosztály hatalmát, a szocializmus ügyét védik. Mi megértjük harcukat és készek vagyunk minden internacionalista segítséget megadni hozzá.” A hangsúly azon a három szón van: „minden internacionalista segítség”. Magyarul: ha az oroszok elhatározzák, hogy fegyveresen beavatkoznak Csehszlovákiában, akkor a magyar kommunisták is készek csapataikat a csehek és a szlovákok ellen bevetni. A Le Monde moszkvai tudósítója gúnyosan idéz néhány mondatot mind Brezsnyev, mind Kádár beszédéből, annak bizonyságául, mennyire „visszhangja” volt a magyar párttitkár felszólalása az oroszénak. Valójában Kádár messzebb is ment Brezsnyevnél, még nála is világosabban fenyegetődzött.

Az összképhez hozzátartozik, hogy mindez alig két héttel azután történt, hogy Budapesten csehszlovák párt- és kormányküldöttség járt látogatóban, hogy húsz évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést írtak alá, hogy Kádár nyilvánosan összecsókolta és ölelgette Dubčeket, kijelentvén: „Mi, magyar kommunisták, teljes mértékben szolidárisak vagyunk csehszlovák elvtársainkkal…” Azt lehetne hinni, hogy a Moszkvában elhangzott mondatok azonosak a budapestiekkel. Gyermeteg dolog volna nem észrevenni, hogy ugyanazokat a szavakat Brezsnyev jelenlétében elmondani tökéletesen az ellenkezője, mint Dubček jelenlétében elmondani. Budapesten ez összefogást jelenthetett a csehekkel, segítséget nehéz helyzetükben az oroszokkal szemben; Moszkvában: ökölrázás a csehek felé. Hiszen mikor a Kreml vezetői ma a megsegítendő csehszlovák kommunistákról beszélnek, akkor nem a párt hivatalos vezetőire gondolnak – ezeket egyre sűrűbben, s nemegyszer név szerint is támadják –, hanem legbiztosabb támadóikra, a sztálinistákra.

Szegény Dubček a budapesti látogatás alkalmából még alighanem illúziókban ringatta magát, és azt hitte, hogy Kádárban hűséges barátra talált. Ki is jelentette: „Kádár elvtársat évek óta ismerem és nagyra becsülöm.” Évek óta? Kevés! Évtizedek óta kellene. Hiszen ismerte és becsülte őt Rajk László is, barátjának is hitte, egészen addig, amíg e jóbarát egyik főfelelőse nem lett letartóztatásának és kivégzésének. Ismerte és talán becsülte Nagy Imre is, a börtönéből is kiszabadította, miniszternek is kinevezte a forradalmi kormányban, míg végül a megbízhatónak hitt munkatárs megszökött, az orosz tankok nyomában jött haza, s szóbeli, írásbeli ígéreteit megszegve, fedezte egykori harcostársai kivégzését. Kár, hogy Dubček nem gondolkodott el a sémaszerűen ismétlődő recepten: először támogatni a haladó, a nemzeti törekvéseket, aztán feláldozni őket – képviselőikkel együtt – az orosz birodalom oltárán. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Kádárban ne volnának liberális velleitások – hálásabb is a jó ember, mint a hóhérsegéd szerepében tetszelegni –, mindössze annyit mondok, az eddigi tapasztalatok alapján, hogy amikor a helyzet kritikussá vált, amikor dönteni kellett, akkor Kádár eddig mindig a szovjet érdekek szolgálatát választotta.

Ennek a magatartásnak a mai helyzetben tragikus következményei lehetnek, mint ahogy az ellenkezőjének beláthatatlanul fontos és pozitív következményei volnának. Ma mindenki azt kérdezi magától, másoktól: be fognak-e avatkozni az oroszok, fegyveresen avagy sztálinista puccs megszervezésével, Csehszlovákiában? Senki sem tudja a választ, nem is tudhatja, mert érzésem szerint – legalábbis ma, július 11-én, amikor ezeket a sorokat írom, s miközben gyakorlatozó csapatokkal, pártvezetőségi levelekkel, Pravda-vezércikkekkel a nyomás napról napra fokozódik – véglegesen még maguk az oroszok sem döntöttek. De egyvalamiről meg vagyok győződve: ha Kádárék most a sarkukra állnának, ha közölnék Moszkvával, hogy egy fegyveres akcióban nemcsak részt nem vesznek, hanem ha az bekövetkeznék, nem garantálják Magyarország támogatását és hűségét, ez a kiállás döntő súllyal esnék latba. Megtehetnék-e annak ellenére, hogy Magyarországon szovjet csapatok állomásoznak? A leghatározottabban állítom, hogy igen. Ha a magyar kommunista párt gerinces fellépése nyomán sikerülne egy Prága–Budapest–Bukarest–Belgrád összefogást létrehozni, akkor a jelenlegi nemzetközi viszonyok közepette az oroszok semmiképpen sem engedhetnék meg maguknak, hogy erőszakkal eltiporják a csekszlovákiai liberális irányzatot. Sajnos azonban mindez sokkal inkább álmodozás, mint valóság. Budapest nem kapocs Prága és a szomszédos Bukarest meg Belgrád között, hanem éppenséggel az az ék, amelyet az oroszok az egymással rokonszenvező fővárosok és pártvezetőségek közé vertek. Következésképpen, hadd mondjuk ki jó előre és nyilvánosan: ha Csehszlovákiának valami baja esnék, azért elsőrendű felelősség terhelné a mai magyarországi kommunista vezetőséget!

A mostani, viharfelhős helyzetben különös visszhangot kap az a megállapítás, amelyet annyiszor olvashattunk egyes, hazánkban járt, jóhiszemű nyugati újságírók tollából, az ugyanis, hogy a jelenlegi rendszer, ha lassan, ha fokozatosan is, tulajdonképpen az ’56-os forradalom követeléseit váltja valóra. Időnként még olyan vélemény is elhangzott, hogy az emigráció harcának ma már semmi értelme sincsen, s a külföldön elő magyarok, az egyének éppúgy, mint az újságok, a legjobban tennék, ha – az enyhülés jegyében – elnémulnának, „merevségükkel”, bírálataikkal ugyanis csak akadályozzák a hazai fejlődést. Micsoda félreismerése a hazai helyzetnek, miféle téves és elfogadhatatlan álláspont! Mintha a magyar forradalom legfőbb követelései abban álltak volna, hogy ostornyeles lámpák legyenek az utcákon, hogy többen – és nem mindenki – kaphasson útlevelet, hogy a külföldi turisták motelekben és első osztályú szállodákban lakhassanak, hogy az irodalom és a művészet valamivel – és nem teljesen – szabadabb legyen, hogy a választásokon az egyetlen párt ne 99, hanem „csak” 98 százalékot kapjon, hogy az idegen megszállók láthatatlanabbakká váljanak – és ne hagyják el az ország területét –, a kormányzat valamivel enyhébbé, és ne függetlenebbé váljék! S mintha a belső demokráciát és a külső szabadságot az emigráció szókimondása és nem a hazai vezetés szolgalelkűsége gátolná!

Az elmúlt hetekben a nyugati világ egyik legfontosabb állama, Franciaország, súlyos válságon esett keresztül. Végigéltem ezeket a nehéz napokat, és francia barátaimtól nemegyszer hallottam – politikai beállítottságuktól függően hol büszkélkedve, hol aggodalmasan – a kérdést: „Ugye, valami ilyesmi volt maguknál is, 1956-ban?” Csak mosolyogni lehetett a naivságukon. Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a párizsi kormány az első diáktüntetések estéjén lövetett volna a tüntető fiatalokra és az első éjszakán behívta volna az amerikai csapatokat? Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a munkások sztrájkját törvénytelennek nyilvánították volna és idegen tankokkal verték volna le? S mit szóltak volna ahhoz, ha a válságból a kiutat nem titkos és szabad választásokon jelöli ki maga a nép – olyan választásokon, amelyeken a kommunisták éppúgy agitálhattak gyűléseken, rádióban, televízióban, mint az antikommunisták –, hanem egy kisebbségi klikk kényszerítette volna rá magát külső segítséggel az országra? Nem szeretném ezzel azt állítani, hogy a nyugati világban vagy Franciaországban minden tökéletes – akkor nem került volna sor a májusi nagy krízisre –, csak annyit szeretnék tanulságként levonni: tragikus múltunk, a demokráciában való kétségtelen járatlanságunk ellenére, mi, az Európa szívében élő magyarok is alkalmasak vagyunk a XX. század második felében arra, hogy szabadon dönthessünk afelett: milyen rendszerben akarunk élni, milyen bel- és külpolitikát akarunk folytatni.

Jól tudom, hogy a politika nemcsak a maximalista princípiumok, hanem a gyakran fájdalmas kompromisszumok világa is. Valószínű, sőt több mint valószínű, hogy a nemzetközi erőviszonyok következtében egy bármilyen irányzatú Magyarországnak is egész sor kompromisszumba kellene beleegyeznie. De ha azt például el is lehetne fogadni, hogy a szovjet csapatok egy vagy két év múlva hagyják el az országot, az elfogadhatatlan, hogy az idők végtelenségéig ott maradjanak: ha azt el is lehetne fogadni, hogy az ország addig ne lépjen ki a Varsói Szerződésből, amíg a szerződés jelenlegi határideje megállapítja, az elfogadhatatlan, hogy a szerződés lejártakor ne szuverén módon dönthessen további magatartásáról; ha azt el is lehetne fogadni, hogy október 23-áról egyelőre ne nevezzenek el utcát és Nagy Imrének egy ideig még ne állítsanak szobrot, az elfogadhatatlan, hogy forradalmunkat ellenforradalomnak, Nagy Imrét és mártírtársait hazaárulóknak minősítsék. S míg mindezt otthon nem lehet elmondani, addig az emigráció nemcsak önmagát, hanem az országot és a népet tagadná meg, ha elnémulna. Nem pózból vagy vitézkedésből kell szólnia, hanem szolgálatból és kötelességből. Aki abban nem alkuszik, amiben lehet, az merev, ostoba vagy szűk látókörű; aki abban alkuszik, amiben nem lehet, az egyszerűen tisztességtelen.

A holtpont^*

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Aggódva, bizakodón vagy bizalmatlanul, fogvacogva vagy fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel s ugyanakkor tehetetlenül, hetek óta Csehszlovákiára figyel a világ. Ha egy-egy napra átmeneti szenzációk – egy izraeli repülőgép elrablása, a bolíviai belügyminiszter szökése vagy Nasszer betegsége – kiszoríthatják is a bulvárlapok első oldaláról Prágát, az igazi nagy „suspense”, a Hitchcockhoz méltó feszültség, ami mellett egyéb csak futó epizódnak tűnik, a Hradzsin és a Kreml felől tépi idegeinket.

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Ha semmi egyéb nem történnék is, ha – ami nem nagyon valószínű – minden gyorsan és békésen elrendeződnék, ez a hetek óta tartó aggodalom már önmagában is jellemző volna. Mert ugyan miért is kell aggódni, miért is kell 14 millió embernek minden este úgy lefeküdnie, hogy ne tudja, reggelre kelve mi fog történni? Mi a csehek és szlovákok bűne, amiért rettegve kell várniok barátaik, „testvéreik”, „örök szövetségeseik” büntetését?

1956-ban, a magyar forradalom bukása után, a Nyugat nagyokosai leckeszerűen elmondták nekünk, milyen súlyos hibákat követtünk el, melyek voltak azok a „végzetes tévedések”, amiktől tartózkodnunk kellett volna, amiket az oroszok „nem tűrhettek el”, amikbe „törvényszerűen” beletörött a bicskánk. Türelmesen végighallgattuk, hogy:

1. nem lett volna szabad engedélyeznünk a többpártrendszert,

2. nem lett volna szabad felmondanunk a Varsói Szerződést és

3. nem lett volna szabad kinyilatkoztatnunk Magyarország semlegességét. Olykor, az adott helyzetre hivatkozva, megpróbáltuk legalább elmagyarázni: mi miért történt, aztán többnyire csak legyintettünk: hiába.

Hol vannak most ezek a nyugati bölcsek, hogy a cseheket is kioktassák: miért kell rettegniök? Hiszen Prága nem követte el a mi „hibáink” egyikét sem. Csehszlovákiában nincs többpártrendszer: a kommunista párt monopóliuma érintetlen. Csehszlovákia nem lépett ki a Varsói Szerződésből, sőt – a kritikus helyzet dacára – ahhoz is hozzájárult, hogy a közös hadgyakorlatok az ő területén folyjanak le. Csehszlovákia nem fordult az ENSZ-hez, nemcsak semlegesnek nem nyilvánította magát, hanem hűségesebben viselkedik, mint Románia, amelyik diplomáciai kapcsolatot létesített Nyugat-Németországgal, amelyik nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, amelyik a márciusi budapesti kommunista tanácskozásról tüntetően és zajosan kivonult.

Miért kell akkor a cseheknek és a szlovákoknak rettegve lesniök: eltiporja-e őket, avagy sem a Szovjetunió? A válasz elkeserítően, torokszorítóan egyszerű. Mert több szabadságot adtak a sajtónak, a rádiónak, a televíziónak, mint amennyit Moszkva hajlandó engedélyezni: mert megpróbálják a kommunizmust a demokráciával, a humanizmussal összeegyeztetni; mert megkísérlik a szocializmust a saját fejük, a saját hagyományaik, a saját elképzeléseik szerint – és nem az elfuserált szovjet példa másolásával – megvalósítani. Az „ellenforradalmi” szörnyetegeket, amelyek Moszkva fenyegető és következményeiben ma még beláthatatlan haragját felidézték, normális emberi nyelven úgy hívják: Szabadság, Demokrácia, Emberség, Önállóság.

Működésbe lépett hát a gőzhenger, amelynek az a feladata, hogy mindent, ami szép, ami szabad, ami emberi, könyörtelenül belepréseljen a neosztálinizmus sistergő aszfaltjába. A cél szentesíti az eszközt, s még az is, aki azt hitte, hogy őt már semmi sem lepi meg, még az is elámul: milyen hitvány, vásári, vidéki, primitív eszközöket alkalmaznak. Minekutána a csehszlovákiai hadgyakorlatok küszöbén a szovjet hadsereg hivatalos lapja, a Krasznaja Zvjezda büszkén megírta, hogy a felülmúlhatatlan szovjet tankok sötét éjjel, lámpák használata nélkül, órák alatt több száz kilométert tudnak megtenni – a hadgyakorlat után „technikai okok miatt” még arra is képtelenek voltak, hogy fényes nappal, két hét alatt átvánszorogjanak azon a néhány kilométeren, amelyik Kelet-Szlovákiát az orosz határtól elválasztja. Egy névtelen telefonhívás nyomán a cseh biztonsági szervek húsz amerikai gépfegyvert fedeztek fel Nyugat-Bohémiában. Kellett-e jobb bizonyíték arra, hogy az „imperialisták” valamire készülnek? Az egyetlen, ami a dologban sántított, az volt, hogy a fegyverek felfedezését a moszkvai és a szófiai lapok egy nappal korábban megírták, mint ahogy a cseh rendőrök megtalálták őket…

Aztán Varsóba összerángatták a sírig hű szövetségeseket, azokat, akiknek száma értekezletről értekezletre úgy fogy, akárcsak Agatha Christie regényében a „kicsi négereké”, azokat, akik még ma is füttyszóra, valamint az Ulbricht, Gomulka, Zsivkov és Kádár névre hallgatnak. Brezsnyevék kollektív levelet írtak Prágába, amiben nyilván az volt a kollektív, hogy az oroszok írták, a többiek meg aláírták. S miután alig négy hónappal ezelőtt Budapesten, a nagy nemzetközi tanácskozáson ünnepélyesen leszögezték, hogy „nincsenek és nem is lehetnek uralkodó és alárendelt pártok”, „egyetlen párt sem kényszerítheti rá akaratát más pártra vagy pártokra”, „minden pártnak szuverén joga, hogy a legteljesebb önállósággal meghatározza a saját politikáját, cselekvése formáit és harci módszereit” – eme szépen hangzó alapelvek nevében a sárga földig lehordták a Csehszlovák Kommunista Pártot, és több pontból álló programot dolgoztak ki, amelyet szerintük a cseh kommunistáknak magukévá kell tenniök. A program lényege: erőszak alkalmazása mindazokkal szemben, akik Moszkvának nem tetszenek, a cenzúra újrabevezetése, egyes kommunista vezetők leváltása, egyes régi sztálinisták megerősítése eddigi funkcióikban vagy éppen előléptetésük. Mindez természetesen azon az alapon, hogy egyetlen pártnak sincs joga más pártok ügyeibe beavatkoznia.

A varsói értekezlet idején a világsajtóban megjelentek olyan „bizalmas” értesülések, miszerint Kádárék a többieknél „mérsékeltebb” magatartást ajánlottak, titokban találkoztak is Dubčekkel és rokonszenvükről biztosították őt, igyekeznek „közvetíteni” Moszkva és Prága között, egyszóval: rendesebben viselkednek, mint a többiek. A múlt óhatatlanul bizalmatlanságot sugallt az embernek: vajon nem szereposztásról volt-e szó? Nem Moszkva bízta-e meg őket, hogy kikémleljék a cseh vezetők gondolatait? De hát a múlt tapasztalatai ellenére sem volt szabad eleve kizárni azt a lehetőséget, hogy hátha csoda történt, hátha megelégelték a 12 évi feltétel nélküli engedelmességet, és most, a csehekhez közeledve, megpróbálnak legalább valamelyest lazítani a gyeplőn. Ezt a feltevést támaszthatta alá az a körülmény is, hogy Dubček belpolitikája közelebb áll a hazai „liberalizálódáshoz”, mint a Novotnyé s az is – nem lebecsülendő részlet –, hogy Kádár tulajdonképpen Hruscsov és nem Brezsnyev embere volt, maga is megrendült, amikor Hruscsov megbukott, s ki tudja, nem él-e benne bizonyos félelem, hogy Brezsnyev egy szép napon túl fog adni rajta. A cseh események némi lehetőséget nyújtottak neki, hogy személy szerint is függetlenebbé tegye magát.

Akármi történt is a kulisszák mögött – ha egyáltalán valami történt s ha a „bizalmas” értesülések nem csupán találgatások voltak, vagy éppenséggel nem a budapesti Külügy sugalmazta őket, hogy a többieknél jobb sajtója legyen Nyugaton –, a tények, e makacs dolgok, mindmáig rácáfoltak az illúziókra. A varsói Ötök levelén, amely a sztálini perek jegyzőkönyvei, a zsdanovi művészeti határozatok, a Titót megbélyegző bukaresti okmány és a Nagy Imreper ítéletének indokolása mellett máris bevonult a kommunista mozgalom válogatott remekművei közé, e szomorú papírdarab alján ott van Kádár János és Fock Jenő aláírása is. A hazai újságok, élükön a hivatalos pártlappal, az elmúlt hónapok mértéktartóbb, olykor szinte rokonszenvező magatartása után, az utóbbi két hétben egyre komiszabbul uszítanak Csehszlovákia ellen. A Népszabadság július 19-i száma már olyan kézenfekvő valótlanságoktól hemzseg, miszerint Csehszlovákiában „veszélybe kerültek a szocialista vívmányok”, „ellenforradalmi restauráció” fenyeget, „a reakció erkölcsi terrort alkalmaz a kommunista párt és annak káderei ellen”, „egyre jobban zavarja a testvéri szocialista országokhoz és testvérpártokhoz fűződő viszonyt”, s mindezek következtében a Szovjetunió és szövetségesei részéről „e veszéllyel szemben megbocsáthatatlan lenne a közömbösség, a tétlenség”. A cikk azt a címet viseli: Az elvtársi aggodalom szava, de tartalmának sokkal inkább megfelelne a következő cím: A fegyveres szovjet intervenció lelki előkészítése.

Beavatkoznak-e végül fegyveresen is az oroszok? Ha megteszik, nyilván nem azért teszik majd, mert ez külön öröm számukra. Nagyon jól tudják ők is, milyen lesz egy ilyen lépés visszhangja, s nemcsak a „kapitalista világban”, hanem a kommunista pártok soraiban is: a jugoszláv, a román, a francia, az olasz kommunisták állásfoglalása után sok kétségük efelől nem maradhatott. Mindaz, amit eddig tettek, arra irányult, hogy ha lehet ne tankokkal, hanem más eszközökkel törjék meg – de megtörjék! – a csehek és a szlovákok gerincét. A sajtókampány, a Szovjetunió nyugati határain rendezett és nagy garral bejelentett hadgyakorlatok, a gazdasági segítség megtagadása, a napról napra elviselhetetlenebbé váló nyomás mind azt célozza, hogy Prága végül is engedjen, s térjen vissza az igazi „marxizmus–leninizmus”, azaz a belső elnyomás és a külső szolgaság kitaposott útjaira. A csehszlovák kommunista vezetők mindeddig tiszteletre méltó bátorsággal és csodálatot érdemlő ügyességgel álltak ellen: sem a fenyegetésektől nem ijedtek meg, sem a provokációknak nem dőltek be.

A szovjet pártelnökség találkozója a csehszlovák párt politikai bizottságával a megfélemlítési hadjárat újabb s talán utolsó „békés” manővere. Világos, hogy az oroszok miért ragaszkodtak a teljes vezetőségek találkozásához, miért tették meg ennek érdekében azt az engedményt is, hogy a megbeszélés ne orosz, hanem szlovák földön történjék. Arra a vonatra, ami Brezsnyevéket Csehszlovákiába vitte, ki lehetett volna tenni a plakátot: „Kádár kerestetik”. A találkozón az oroszok legfőbb célja az, hogy vagy Dubčekből faragjanak Kádárt, vagy a tárgyalóasztal mellett, a csehszlovák vezetők soraiban, megtalálják azt az árulót, aki hajlandó belülről megbontani az egységet, hátba döfni a demokratikus mozgalmat és beállni vagy visszaállni Moszkva zsoldjába. Már két héttel ezelőtt is, amikor a csehszlovák pártvezetőség higgadtan és méltóságteljesen visszautasította a varsói Ötök vádjait, Brezsnyev telefonon megkérdezte Dubčeket: vajon a válaszlevelet egyhangúan megszavazták-e? Igen – felelte Dubček. Kolder is? – firtatta tovább Brezsnyev. Kolder is – válaszolta Dubček. Brezsnyev nyilván dühösen gondolt arra, hogy már az olyan régi novotnystákra sem lehet számítani, mint Kolder. De azért fennmaradt benne és társaiban a remény, hogy az ő jelenlétükben Kolder vagy valamelyik másik vezető „bátrabb” lesz, azaz szembefordul a többiekkel, és átáll hozzájuk.

Mi történik azonban akkor, ha a belső puccs sem sikerül? Mi történik, hogyha a két vezetőség találkozója nem hoz megoldást? Moszkva számára lényegében csak két lehetőség marad: vagy lenyeli a békát, vagy fegyveresen gázolja le a prágai „ellenforradalmat”. A tragikus az, hogy a féktelen propagandahadjárattal, a katonai manőverekkel az oroszok már túlságosan elkötelezték magukat ahhoz, hogy ne törődhessenek bele a jelenlegi csehszlovákiai állapotokba. Nemcsak Dubčekék pozíciója világos, hanem Brezsnyevéké is: a meghátrálásba könnyen belebukhatnak. Durvaságukkal, korlátoltságukkal, a vérükbe ivódott cári és sztálini módszerekkel annyira elmérgesítették a helyzetet, hogy ma már ők is a presztízsükkel, az állásukkal, talán az életükkel is játszanak.

A mostani holtponton nem lehet sokáig elidőzni. Vagy a csehek tesznek lényegbevágó engedményeket, s egy újabb Münchennel ismét tágra nyitják egy hitleri típusú idegen uralom előtt a kaput, vagy az oroszok folyamodnak a nyers erőszakhoz. A Nyugat felháborodása? Tito, Ceauşescu, a nyugati kommunisták fejcsóválása? Ha mindez nem kellemes is – számukra ezerszer fontosabb az orosz gyarmatbirodalom fennmaradása, a jelenlegi és a további bomlás megakadályozása.

Aki hisz Istenben, imádkozhat Prágáért. Aki ateista, csak reménykedhet. S aki magyar, annak kötelessége fennhangon kimondania: cseh és szlovák barátaink, kommunisták és nem kommunisták, kívánunk nektek teljes sikert: szabadságot otthon, függetlenséget kifelé. De ha bekövetkeznék a legrosszabb, s ha ebben a legrosszabban Kádárék közvetve vagy közvetlenül részt vesznek, akkor tudnotok kell, hogy nem mi, magyarok, hanem egy idegen érdekeket kiszolgáló klikk volt és van ellenetek. Ahogy 1956-ban mi sem tévesztettük össze Novotnyt és társait a csehekkel és a szlovákokkal, úgy ti se tévesszétek össze azokat, akik népük ellenében, orosz fegyverekkel kerültek uralomra, a veletek érző, a veletek örülő, veletek síró magyar nemzettel.