Ebben az időszakban visszájára fordult a politikus művészet immár tíz esztendős követelménye: most minden mű politizált, de úgy, hogy a rendszer kihallhatta belőle saját halálos ítéletét. Háy Gyula darabja, a „Varró Gáspár igazsága” az ártatlanul bebörtönzöttek példáját állította színpadra; Németh László drámája, a „Galilei” még ennél is nagyobb kérdésekkel foglalkozott: az igazság és a hatalom viszonylataival, a dogma és az igazság problémáival, azt a kérdést vetve fel és válaszolva meg – Galilei sorsával példázván –: ki tesz nagyobb szolgálatot a népnek, az emberi haladásnak, az-e, aki a dogmát fogadja el, vagy az, aki síkraszáll az igazságért. Galilei kínzása a színpadon – persze azonnal és közvetlenül a népi demokratikus börtönök kínzópadjairól beszélt. S aligha volt véletlen, hogy amikor Az ember tragédiája első jelenetében Lucifer támadja az Urat – a tagadás szelleme az Istent – s felhangzik a válasz: Csak hódolat illet meg, nem bírálat – a nézőtér tapsaiban benne volt annak a rendszernek az elítélése, amelyet szintén csak hódolat illetett meg, bírálat soha.