A teljes szöveg, amit Rákosi túlzónak talált, pontosan így hangzott:

„Az új szakasz politikája rendkívül kiszélesíti a valóban demokratikus kritika szabadságát. Ennek a kritikának erős fegyvere a szatíra, amely leleplezi és megsemmisíti mindazt, ami elavult, rothadt, ellenséges, alantas. Új szatírairodalmunk még a kezdet kezdetén van. A párt minden támogatást megad számára, tudván, hogy a szocialista szatíra kialakítása politikailag és művészileg úttörő jellegű, nehéz és bátorságot követelő feladat. A szatíra irányulhat az ellenséges elemek, az ellenséges osztályok maradványai ellen éppúgy, mint a mi fejlődő társadalmi rendünk hibái, visszahúzó erői, fonákságai ellen. A szatíra középpontjába természetesen a negatív jelenségek kerülnek, méghozzá a művészet törvényei szerint: felnagyítva. A szatirikus bírálat elfojtásaként vissza kell utasítani minden olyan kísérletet, amely mechanikusan azt követeli, hogy a szatirikus műben a jó és a rossz olyan arányban szerepeljen, mint társadalmunk egészében, a pozitív erők ugyanolyan előtérbe állítását várja el, mint ahogy társadalmunk egészében a pozitív elem uralkodik. (!) De mai szatíránk hibáinak főforrása az, hogy íróink nem értették meg eléggé az alapvető különbséget a régi és az új szatíra között. Míg a régi szatíra éle a kizsákmányoló társadalom egésze, a rothadt, elnyomó rendszer és e rendszer lényegéből fakadó jellegzetességek ellen irányult, addig a mai szatíra a nép szabadságát és felemelkedését biztosító rendszerünk hibáit veszi célba. A szatíraírónak érzékeltetnie kell, hogy ezek a negatív jelenségek a mi társadalmunk lényegétől idegenek, hogy a negatív alakok ellenséges közegben mozognak, tevékenykednek, hogy előbb vagy utóbb bukásra vannak ítélve. Csak így lesz hű a szatíra a valósághoz, csak így mozgósítja a tömegeket aktív harcra a meglévő hibák és fonákságok ellen. Ugyanakkor alá kell húzni: a szatíra pártosságának nemcsak az az ismérve, hogy félreérthetetlenül állástfoglal rendszerünk mellett, hanem az is – és nem kevésbé –, hogy szenvedélyes gyűlölettel fordul szembe mindennel, ami a nép előrehaladását gátolja. Nem a kritika tompításán, hanem ellenkezőleg, a helyes kritika élezésén mutatkozik meg, hogy az író milyen következetesen áll a nép és a haladás ügye mellett.” (Horváth Márton: „Irodalmunk helyzete és feladatai”, 1954. február 1.)