1953. március 15-én, a Kossuth-díj kiosztásának ünnepségén, a szertartás lezajlása után, a parlamenti büfében álldogáltunk és beszélgettünk Darvas Józseffel, az akkori közoktatási miniszterrel és Veres Péterrel, az írószövetség elnökével, amikor odalépett hozzánk Rákosi Mátyás. Az első üdvözlések és gratulációk után Veres Péter legújabb regényére terelődött a szó. Ez a könyv, amely egy több kötetre tervezett nagy önéletrajz első része volt, s egy parasztfiú útját ábrázolta a század elején, azokban a napokban jelent meg.

– Olvastam a könyvedet, Péter – kezdte Rákosi. – Jó könyv, szép könyv, csak tudod-e, mi a te bajod?

Veres Péter kíváncsian nézett rá.

– Az a te bajod, barátom, hogy vajból van a szíved…

– Ezt mire érted? – kérdezte Péter bácsi.

– Nézd, írsz a könyvedben a faluról, a falusi életről, de egyetlen szót sem írsz a kulákokról. Mintha a ti falutokban nem is lettek volna kulákok.

– Hát nem is igen voltak – mondta Veres Péter.

– Ne mondj már nekem ilyet – torkolta le Rákosi. – Én is falusi gyerek voltam. Nálunk is voltak kulákok, gőgösek, rondák, kizsákmányolók, szívták a szegényparasztok vérét, s a parasztok meg gyűlölték őket… A te bajod az, hogy erről hallgatsz… Nem akarod meggyűlöltetni a kulákot…

Szemmellátható volt, hogy Veres Péterben forr a méreg. Rátarti ember az öreg, aki mélyen meg van győződve, hogy senki nála jobban a magyar falut nem ismeri; s most meg jön ez a szatócsfi és kioktatja, hogyan kell a paraszti életet hitelesen ábrázolnia. De felelni erre egyenesen nem lehetett, hacsak nem akart még inkább a kulákok védőjének látszani. Ezért hát kitért a vita elől, de azt nem állta meg, hogy más oldalról, igen kacifántosan, vissza ne szúrjon.

– Más most az én bajom – mondta s nagy aggodalmasan nézett Rákosira. – Folytatom a könyvet és most elakadtam vele…

– Nocsak – szólt Rákosi –, mi a baj, hátha segíthetünk…

– Tudod – folytatta az öreg –, éppen 1918–19-nél tartok… Akkortájt tucatjával jöttek a szocialista röpcédulák le hozzánk, a faluba… Mi meg faltuk őket, tanultunk belőlük, forradalmasodtunk általuk…

– No, mi itt a hiba? – kérdezte Rákosi.

– A hiba az – sorolta gúnyos nyugalommal az író –, hogy ti, kommunisták aztán később kisütöttétek, hogy az egyik röpcédulát szociáldemokraták írták, a másikat frakciósok írták… Hát most mi a csudát csináljak ezekkel…

– Eh – legyintett Rákosi –, ezen nem érdemes sokat rágódni… írhatod nyugodtan, hogy a párt küldte le őket…

– De nemcsak ez a baj – folytatta Veres. – Nagyobb baj is van. Tudod, mikor Vörös Őrségben a románok ellen harcoltunk, az egész frontszakasznak, ott a Tiszánál, Böhm Vilmos volt a parancsnoka…

Böhm nevére Rákosi arca elborult: ez a szociáldemokrata pártvezető a legsötétebb jobboldali munkásárulók listáján szerepelt s csak az emigráció mentette meg a biztos börtöntől.

– Mármost mi a Böhmről azt hittük, hogy rendes ember és becsületesen vezet bennünket… Most aztán mit írhatok róla?

Rákosi ekkorra már tudta, mit feleljen.

– Nézd – mondta –, nem kell ebből olyan nagy dolgot csinálnod… A legjobban azt tennéd, ha az egész cselekményt átvinnéd a Tiszáról – az északi frontra… Ott nincs semmi probléma… Ott én voltam a parancsnok… Ott rólam írhatnál…

Veres Péter készségesen bólogatott:

– Persze, persze, hiszen szívesen megtenném… Csak hát tudod, hogyan van… Ha a valóságban nem ott játszódott…

(M. T.)