Utóhang helyett

Minek?

Kedves Miklós Gábor,

a múlt héten felhívott telefonon: írjak valamit a Népszabadságnak. Azt válaszoltam: egyébként is lassú mozgású agyam a 36 fokos párizsi hőségben teljesen működésképtelenné vált – a felkérés igazán jólesett, de képtelen vagyok bármiféle szelleminek minősíthető teljesítményre.

A kánikula azóta csökkent, és most ideültem az írógép mellé, immár bővebb és kevésbé meteorologikus választ adva Önnek és szerkesztőségének, miért nem írok. Nagy elméleti fejtegetések helyett, vállalva a szerénytelenség vádját, hadd legyen ez a levél konkrét és – kivételesen – „önidéző”.

Tavaly tavasszal, rögtön a kormányváltozás után, írtam egy cikket a Magyar Hírlapban, az volt a címe: Skandinávul. Egyebek közt elregéltem benne, hogy amikor – megtisztelő módon – a lakásán fogadott Izland miniszterelnöke, az ajtót ő maga nyitotta ki, a felesége hozta be a teát és az aprósüteményeket, nem volt ott sem őrség, sem háztartási alkalmazott; Oslóban, ahol egy tudós barátom bevitt magával a Parlamentbe, az Országház lépcsőjén bemutatott a norvég miniszterelnöknek, aki egyedül ballagott lefelé, és bent az épületben, a büfé egyszerű asztala mellett kellemesen elbeszélgettünk a külügyminiszterrel, akit ugyancsak nem őrzött a kutya sem. Felvetettem a cikkemben: miért ne élhetnének, közlekedhetnének a mi nyakig eladósodott országunk politikusai „skandinávul”, azaz úgy, ahogy a „normális” emberek élnek?

A cikkre semmiféle visszhang nem érkezett, minden ment tovább úgy, mint addig – kb. 50, 75 vagy ki tudja hány esztendő óta. Aztán most, július végén bekövetkezett az országgyűlési elnök autójának balesete, három halottal, egy súlyosan sebesült fiatalasszonnyal, és kiderült: a kétségkívül magas funkciót betöltő politikust testőrök védték (ki ellen?), Mercedesét motoros rendőrök „vezették fel”, sőt még egy másik, vadul robogó autó is utat vágott a kocsijának (kinek a pénzéből?, csak nem az adófizetőkéből?). Kiderült az is, hogy Magyarországon 500 embernek van joga közlekedési előnyöket biztosító „kék fényt” felrakni a kocsija tetejére – most 200-tól állítólag meg akarják vonni ezt a jogot, 300-nak tehát megmarad, s így, ha másban nem, de fontos és kiváltságos emberekben sokkalta gazdagabbak vagyunk az egész nyugati világnál és kiváltképpen a szegény Franciaországnál, ahol a most megválasztott Chirac–Juppé-kormányzat az első intézkedései között azt vezette be, hogy még a minisztereknek sincs többé joguk közlekedési előnyökhöz, alacsonyabb beosztásúakról nem is beszélve. „Skandinávul” – bátorkodtam javasolni? Továbbra is az marad, ami volt: „rákosiul”, „kádárosan”, „szovjetesen”.

Idén tavasszal, még az úgynevezett Bokros-csomag előtt, de már akkor, amikor előrelátható volt, hogy sok tízezer ember elbocsátására fog sor kerülni, „Mi lenne, ha fönt kezdenék?” címmel írtam egy cikket a Magyar Hírlapba. Elmondtam azt, hogy míg a 10 milliós Magyarországnak 386 képviselője van, addig a 40 milliós Spanyolország parlamentjében 350, a 15 milliós Hollandiáéban 150, a 10 milliós Belgiuméban ugyancsak 150, a közel 60 milliós Franciaországéban 577 képviselő ül. Még ha az ottani felsőházakat is hozzászámítjuk, akkor is mi „vezetünk” az egy lakosra jutó képviselők számában. Ha a hozzánk lélekszámban és átlagos termelési értékben legközelebb álló Portugáliának, ahol a parlament, akárcsak nálunk, egy házból áll, elég 250 képviselő, akkor – kérdeztem én –, minek nekünk 386? Felvetettem azt: mi lenne, ha a magyar Országgyűlés, amelyik hamarosan tízezrek (százezrek?) elbocsátását fogja megszavazni, jó példával járna elöl: képviselőinek a fele lemondana mandátumáról és visszamenne eredeti foglalkozásához? Nem tudok róla, hogy a javaslatnak bármiféle foganatja lett volna.

1993 februárja és 1994 októbere között három cikket volt szíves közölni tőlem a Népszabadság. Az első címe az volt: „A készülő magyar–román alapszerződésről”, a másodiké: „Miért nem kellenek alapszerződések?”, a harmadiké: „Az idő nem sürget”. A címek önmagukért beszélnek. Röviden: megpróbáltam rábeszélni a mindenkori magyar kormányt, hogy ne siesse el az alapszerződéseket; román és szlovák szomszédainkkal „kössünk sorozatosan mindannyiunkat gazdagító, konkrét gazdasági és kulturális egyezményeket, alapszerződés helyett sok-sok alapos szerződést, tárgyaljunk – a közvetlenül érdekeltek bevonásával – higgadtan és folyamatosan a három országban élő kisebbségek helyzetének az európai normákon alapuló rendezéséről, és a legfontosabb kérdéseknek békés, Európához méltó rendezése után természetesen sor kerülhet egy-egy ünnepélyes deklarációra, de ezt sokkal inkább nevezzük majd Barátsági és Jószomszédi Nyilatkozatnak, mintsem (a német Grundverlagból lefordított) alapszerződésnek.” Hiába bizonygattam, hogy az úgynevezett „nyugati nyomásnak” nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, az alapszerződéseknek nevezett irományoknak igen kevés közük lesz ahhoz, mikor fognak befogadni minket az Európai Unióba vagy a NATO-ba – az illetékesek beszédeiből-nyilatkozataiból megtudhattam, hogy a Balladur francia miniszterelnök által az idén márciusban összehívott párizsi értekezleten óriási szerepe lesz jó hírünk és jövőnk szempontjából, ha sikerül nyélbe ütnünk ezeket a szerződéseket, és mivel a magyar–szlovák alapszerződést ott és akkor alá is írtuk, ez nagy diplomáciai győzelmet jelentett nekünk és „elszigetelte” a román kormányt, amelyik az 1201-es ajánlást visszautasítva megmutatta, hogy ő a felelős a magyar–román alapszerződés meghiúsulásáért.

Mi történt azóta? Az alapszerződést aláíró Szlovákia és alá nem író Románia kormányai olyan oktatási törvényeket alkottak, amelyek életfunkcióiban, fennmaradásában fenyegetik a magyar kisebbségeket, több mint két és fél millió magyart. Meciar és Iliescu, az aláíró és az alá nem író a múlt héten tökéletes egyetértésre jutott abban, hogyan babráljanak ki velünk a jövőben, és – ha csak tudnak – hogyan szigeteljenek el minket, Románia diadalmas elszigetelőit. Rokonszenves külügyminiszterünknek minapi bukaresti tárgyalásain minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult az alapszerződés megkötésére, s a tárgyalások után úgy vélekedett, hogy bizonyos, le nem becsülhető részleges megállapodások után „sikerült kiszabadulnunk az alapszerződés fogságából”. (Legfeljebb arról nem esett szó, miért és hogyan kerültünk bele ebbe a „fogságba”. Csak nem amiatt az Edouard Balladur miatt, aki a nevét hordozó, saját eredeti tervéből kioperálta a leglényegesebb passzusokat, s aki már hónapok óta nem miniszterelnök Franciaországban – sőt, az új francia köztársasági elnök legszemélyesebb ellenfele?) Az elmúlt napokban, a Magyar Nemzet kérdésére: vajon az alapszerződés hiánya nem befolyásolhatja-e negatívan európai integrációs esélyeinket, Kovács László igen bölcsen ezt válaszolta: „Az alapszerződés nem cél, hanem eszköz. Meggyőződésem, ha Magyarország és valamely szomszédja között érezhetően javul a viszony s a problémák a rendezés irányában haladnak, akkor nem fognak szemrehányást tenni a »papír« hiánya miatt. Vagyis önmagában az alapszerződés létrejöttének elmaradása nem csökkenti Magyarország integrációs esélyeit.” Egy másik, a történelmi megbékélés lehetőségére vonatkozó kérdésre ez volt a külügyminiszteri válasz: „A közeljövőben is arra kell törekednünk, hogy a gazdasági együttműködés, a kulturális kapcsolatok, a lakossági érintkezés bővüljön, mindennek a feltételrendszere javuljon. A normális kapcsolatrendszer létrehozásának ugyanakkor nem elengedhetetlen feltétele az alapszerződés létrejötte, elég példaként említeni a magyar–osztrák viszonyt.”

Nicsak, nicsak. Ismerős szavak, ismerős gondolatok. Mintha már olvastam volna őket. Vagy lehetséges, hogy nemcsak olvastam, hanem én írtam le ugyanezt a Népszabadságban, 1–2–3 évvel ezelőtt? Ez még hízeleghetne is a hiúságomnak – de sokkal inkább bánt az, hogy hónapok-évek tárgyalásai, miniszteri-miniszterelnöki megbeszélései, szakértői egyeztetései, fáradságos és költséges utazgatásai, reménykedései, önámításai könnyen megtakaríthatók lettek volna. Csak éppen „odafönt” senki sem hallgatott egy egyszerű újságíróra.

Tudom, kedves Miklós Gábor, hogy amikor idáig jut, Ön is, és ha ezt a levelet a Népszabadság közlésre méltónak ítéli, az olvasó is azt gondolja: ez az újságíró felvág, azzal hetvenkedik, hogy ő milyen okos, mennyi mindent megmondott előre. Ízlésbántóan henceg: az idő őt igazolta. Holott számomra éppen az ellenkezője a tanulság. Az, hogy milyen naiv, gyermeteg, ostoba voltam, amikor azt hittem: van valami értelme a cikkeim megírásának. Mert a gyakorlat arról tanúskodik, hogy azon az olcsó önelégültségen túl, hogy egyben-másban igazam volt, az irkálásomnak nem volt a világon semmi jelentősége.

Ezeken az egyéni példákon jócskán túllépve, hadd érkezzem el a lényeghez: a sajtó szerepéhez a jelenlegi Magyarországon. A magyar sajtó munkásainak nagy többsége – hála a sajtószabadság biztosította lehetőségeknek – becsülettel végzi a munkáját. Ennek a munkának egyik része az ország népének informálása a haza és a világ eseményeiről; másik, nem kevésbé fontos része a társadalom helyzetének és benne az igazságtalanságoknak, a visszásságoknak, a visszaéléseknek a feltárása. Az elmúlt öt évben százszámra jelentek meg riportok, cikkek, elemzések milliós-milliárdos gazságokról, korrupcióról, érdemtelen végkielégítésekről, ilyen-olyan lobbykról és maffiákról, kétes működésű alapítványokról, zsíros privatizációkról, a népi tulajdon átjátszásáról a hatalom régi és újabb tulajdonosainak, vagy sógoraiknak-komáiknak a kezébe. Mi történt ezekben a sajtó által feltárt ügyekben? Néhány ritka kivételtől eltekintve: semmi. Emlékezetből és összevissza: mi történt azoknak a KISZ-vezetőknek az ügyében, akik – dicséretes módon – a kommunizmus híveiből a piacgazdaság híveivé váltak, de ezt – gyomorkavaró módon – mindjárt azzal bizonyították, hogy a közvagyonból elsőként ők szedték meg magukat? Mi történt abban az ügyben, hogy a vidéki pártsajtó nagy részét egy akkori pártnacsalnik közvetítésével átpasszolták egy német nagykapitalista érdekeltségnek? Visszakapta-e a magyar nép azt a 28 milliót, amit az MDF-kormány dobott oda egy magát népbarátnak és népvezérnek tartó illetőnek, és aztán ugyanez az MDF-kormány szivárogtatta ki a sajtóban, hogy az illető soha el nem végezte azt a munkát, amire a hatalmas összeget – szerény előlegként – felvette?

Az állampolgárok 95 százalékának folyamatosan süllyed az életszínvonala, egy jobb jövő megalapozásának reményében nyomasztó terheket kell viselniök – a gyorsan és persze mindig „legálisan” meggazdagodó harácsolók pedig röhögnek a markukba. Igazuk van. A sajtó ugyan megír róluk egyet-mást. Hát aztán? Másnap, harmadnap újabb botrányokról számolnak be az újságok, az egyik eltakarja, elfeledteti a másikat.

Az az abszurd helyzet alakult ki, hogy ha egy újságíró, egy lap téved vagy – ne adj’ isten – valótlant állít, akkor sajtópert indítanak ellene és elítélik; örülhet, ha megússza egy helyreigazítással. De ha a valóságot írja (és ez az esetek túlnyomó többsége), akkor a nevükön nevezett, tényszerűen és bizonyíthatóan kipellengérezett figuráknak a hajuk szála sem görbül. Itt csak a sajtó felelős. A felelősök – nem felelősek.

Ha Franciaországban, ahol élek és ahol persze ugyancsak akad korrupció, bűn, visszásság, a Le Monde, a Canard Enchainé, a Le Point vagy a Nouvel Observateur kipattant valami botrányt, köztársasági elnökök, miniszterelnökök beleremegnek (egyik miniszterelnök öngyilkos is lett), mamutcégek, óriásbankok vezérigazgatói lemondásra kényszerülnek, Európa-képviselő, milliárdos üzletember-politikus és futballcézár a vádlottak padjára kerül, olykor miniszterekre, nagyvárosok polgármestereire csapódik rá a börtöncella ajtaja, és a minimum az, hogy a megvádoltak hosszan, nemegyszer dadogva magyarázkodnak a televízióban. A világ leghatalmasabb emberét, az Egyesült Államok elnökét, Richard Nixont két újságíró buktatta meg. Magyarországon? Általában mindent beborít a jótékony feledés – éppúgy, mint évtizedeken át a pártállami időkben, vagy korábban, abban a rendszerben, amelyiket Móricz Zsigmond írt le a „Rokonok”-ban.

Félreértés ne essék: ég óvja az országot az olyan sajtóviszonyoktól, amikor felülről sugalmazott vagy felső kegyeket hajhászó „meggymagügyek” során egy-egy újságcikk vagy televíziós riport elegendő volt ahhoz, hogy emberek a rácsok mögé kerüljenek; azok az újságírók a diktatúra szolgalegényei voltak. A szabad sajtó – se nem rendőrség, se nem ügyészség, se nem bíróság. A demokratikus sajtó munkatársai a legkevésbé sem tévedhetetlenek (nem mintha a rendőrség vagy a bíróság az volna), nem hibátlanok és nem bírálhatatlanok. De azért – a minden szakmában előforduló kivételektől eltekintve – annál lelkiismeretesebbek, semhogy szavuknak-írásaiknak jóformán semmi foganatja ne legyen.

Amíg pedig ez a helyzet, amíg a politikai és gazdasági hatalom megengedheti magának, hogy az egyébként negyedik vagy ötödik hatalomnak nevezett, de inkább annak csúfolt sajtóból csúfot űzzön, addig nem teljes a demokrácia Magyarországon. Az az újságíró, aki valamit is ad magára, nemcsak azért ír, mert ez a foglalkozása, mert ebből él, hanem azért is, mert reméli: valami értelme van a munkájának, valamit talán előbbre visz – az olvasót, a közvéleményt, az országot nemcsak tájékoztatja-szórakoztatja, hanem szolgálja-segíti is. Ezt hittük mi, jó néhányan, az ’56-ot megelőző 2–3 évben a Szabad Népnél, az Irodalmi Újságnál, és igazunk volt. Ezt hitték 33 éven át a honorárium nélküli emigrációs sajtó munkatársai, és egy évtizeden át a hazai szamizdat állásaiktól megfosztott szerkesztői-szerzői, és igazuk volt. De a mai Magyarországon nincsen így.

Akkor pedig írhatok én is, más is a Népszabadságba vagy egyebütt, szabadon és igyekvőn bármit. Csak az a kérdés: minek? Vagy egy fokkal kevésbé udvariasan: mi a fenének?

Üdvözlöm Önt és mindenkit, akit illet

Méray Tibor