Mi lenne, ha fönt kezdenék?

Olvasom: „A folyó fizetési mérleg hiányát 2,5 milliárd dollárral kell mérsékelni, az államháztartás várható 370 milliárd forintos deficitjét 170 milliárd forinttal kell csökkenteni”. (Magyar Hírlap, 1995. február 23.) A dollármilliárdokon sem nekem, sem az olvasók nagy többségének nem érdemes elmélkednie, legfeljebb tátott szájjal hallgathatjuk a szakértők vélekedését – az olyasmi, mint „a folyó fizetési mérleg” és annak mérsékelése az átlag halandónak „magas”. Maradnak a forintmilliárdok. Dollárra fordítva ezek sem szerényebbek, de legalább forintban vannak kalkulálva. Valahogy közelebbről – testközelből – érzékelhetők. Világos belőlük, hogy a magyar államháztartás deficites, és ezt a deficitet 200 milliárd forinttal csökkenteni kell ahhoz, hogy úgy-ahogy elkezdjünk kimászni a mostani kátyúból, amelyik sokkal, de sokkal süppedőbb, mint ahogy azt azok próbálják kellemesebbé tenni, akik úgy érvelnek: felesleges a helyzet dramatizálása, ez csak tovább rontja a közhangulatot, és még mélyebbre taszít minket. Mintha csupán a jó hangulattól már kevésbé volna drámai a helyzet. „Vígan megyünk tönkre” – mondták jókedélyű eleink, és mit tesz isten – tönkre is mentek…

Ötödik pénzügyminiszterünk éppen úgy tudja, mint az elődei, hogy az államháztartás rendbe hozására – azaz egy biztatóbb jövő megalapozására – nincs harminchatféle megoldás. Csak két, párhuzamosan alkalmazandó lehetőség van: az állami bevételek fokozása és az állami kiadások csökkentése. Az előbbi már folyik, elég a villanyszámlákra nézni, az autó tankját benzinnel megtölteni, krumplit-kenyeret-zoknit vásárolni az üzletekben. A miniszter(ek) számára – a bevételek növelése – a viszonylag könnyebb oldala a dolognak. Mindenki morog, mindenki megpróbál spórolni, és aki csak nem fizetésképtelen, az – fogcsikorgatva bár, de – fizet. Enni kell, fűteni kell, közlekedni kell, és a gyerekeket – legalább a gyerekeket – nem lehet elnyűtt vagy kinőtt ruhában, lyukas cipőben járatni.

Az államháztartási kiadások csökkentése már nehezebb. Eleven húsba vág. Szociális korlátozásokkal, juttatások megvonásával, elbocsátásokkal jár. Tragédiákkal jár. Ebbe mindeddig egyik kormány sem mert belekezdeni. Az vesse rájuk az első követ, aki maga szívesen csinálná. De hát a tízmillió magyar állampolgár közül ők voltak azok, akik pártprogramokat, kormányprogramokat fogalmaztak, ők voltak azok, akik miniszterelnökök, miniszterek, képviselők akartak lenni – akik a felelősséget vállalták.

Szidhatjuk az elődeiket, szidhatjuk őket, de ezzel nem megyünk sokra. Mi volna, ha megpróbálnánk segíteni nekik? Feltéve, hogy igényt tartanak rá. Mi volna, ha az ország vezetői felhívást tennének közzé: kérik, várják az emberek javaslatait, ötleteit, tanácsait – hol, miben, hogyan, mennyit spórolhatna az állam? Azokét az emberekét, akik benne élnek abban a bizonyos mindennapi életben, akik nem magas hivatalok falai között töltik egyébként hajszás, túlterhelt napjaikat és féléjszakáikat, akik látják, hogy a maguk területén hol folyik pazarlás, milyen felesleges állami kiadások vannak. Ötven év alatt megszokták, hogy szemet hunyjanak, a vállukat rándítsák: ez az állam pénze, ez nem a mi dolgunk. Hátha egy meggyőző hangú, őszinte felhívással – esetleg megfelelő jutalmakkal is – közüggyé lehetne varázsolni – a közügyeket…

Minden esetleges felhívásnak elébe vágva, általánosságok helyett hadd próbálkozzam meg jómagam egy konkrét elképzeléssel. Kérem, olvassák el az alábbi összehasonlítást:^*

 

 

Csak európai országokat soroltam fel; az Egyesült Államokban, ahol az évi bruttó nemzeti termék fejenként 16.270 dollár, 580.690 főre esik egy képviselő, és ha a szenátorokat is beleszámítjuk, akkor is 472.150 főre. De az amerikai állam felépítése annyira különbözik az európaiak többségétől, a „központi” államot alkotó 50 állam mindegyike saját alkotmánnyal, saját parlamenttel rendelkezik, saját, nagy hatalmú kormányzója van stb., hogy az összehasonlítás abszurddá válnék. (Még leginkább a Német Szövetségi Köztársaság hasonlítható hozzá – ezért hagytam ki Németországot is a felsorolásból.)

A táblázatból világos: a magyar parlamentben a lakosság számához és a termelés színvonalához viszonyítva túl sok a képviselő. Ez nem új jelenség. A Tisztelt Ház felduzzasztása „magyar betegség” – már az 1945-ös demokratikus parlamentnek is 421, a sokkal kevésbé demokratikus 1947-esnek pedig 411 tagja volt. Az ország lakossága akkor alig haladta meg a 9 milliót!

Mintha nemzeti kötelességünknek éreznénk, hogy a Nagy-Magyarország képviselőire méretezett ülésterem – legalább kivételes alkalmakkor – továbbra se tűnjék foghíjasnak.

A táblázat ellen felhozható, hogy bizonyos fokig szelektív; Dániában, Finnországban és Norvégiában kb. ugyanannyi lakosra jut egy-egy képviselő, mint nálunk. Igen ám, de Dánia és Finnország polgárainak évi átlag termelési produktuma a négyszerese, a norvégoké több mint a hatszorosa a magyarok egy főre eső évi bruttó nemzeti termékének. Egy ország demokratizmusa és anyagi helyzete természetesen nincs egyenes arányban egymással, de egy gazdag országnak mégiscsak könnyebb eltartania a képviselőit (és az adminisztrációját), mint egy szegénynek.

Magától adódik egy másik ellenvetés is (a továbbiakról majd gondoskodnak mások): a táblázat csak a magyar parlamentnek megfelelő képviselőházakat vette figyelembe, márpedig a legtöbb európai parlament két házból áll. Igaz, de ha az aránylag kis létszámú felsőházakat, szenátusokat, szövetségi tanácsokat is beleszámolnánk, az arányok – az egy lakosra eső reprezentánsok számai – gyökeresen akkor sem változnának meg. A hozzánk lélekszámban és átlagos termelési értékben leginkább közelálló Portugáliában a parlament egy házból áll – éppúgy, mint nálunk. Ha ott 250 képviselő elég – minek nekünk 386?

Olcsó demagógia volna a magyar parlament gyakorta félig-háromnegyedrészt üres padsorain élcelődni – azon, ami a televíziókban látható és amire sokan felhorkannak. (Nyugaton is sok helyütt ismerős ez a látvány, mégis csak a szélsőségesek, sőt ezeknek is csak egy része vonja kétségbe a parlament intézményét.) A távol lévő képviselők nem „lógnak”, hanem többnyire kerületeikben vagy a különböző hivatalokban sürögnek-forognak, választókerületüknek, választópolgáraiknak ügyeit próbálják elintézni. De ha már itt tartunk, a Magyar Köztársaság Alkotmányának II. fejezete, amely Az Országgyűlés címet viseli, 24. paragrafusának 1. és 2. pontjában kimondja: „Az Országgyűlés akkor határozatképes, ha a képviselőknek több mint a fele jelen van. Az Országgyűlés a határozatait a jelen lévő képviselők több mint a felének a szavazatával hozza”. Nem azt sugallja-e ez a két pont, hogy a törvényhozáshoz elegendő az országgyűlési képviselők fele, plusz egy képviselő, és az érvényes szavazáshoz a felének a fele, plusz egy szavazat?

Meggyőződésem, hogy egy kisebb létszámú parlament nem gyengítené, hanem erősítené magának a parlamentarizmusnak az eszméjét és a vonzerejét. Az egyes képviselők tekintélye megnövekednék, a nép sokkal kevésbé érezne – akár igazságtalanul is – olyasmit, hogy „felesleges embereket”, „szavazógépeket” tart el.

Egy szó, mint száz: akkora országnak, mint Magyarország, a jelenlegi 386 képviselő helyett bőven elég volna 193 képviselő. Ha a nálunk gazdagabb, sokszorosan gazdagabb országokban 40.000, 60.000 vagy 100.000 állampolgárnak elengedő egy képviselő, miért szükséges, hogy nálunk minden 27 000-nek legyen? Egyébként az Alkotmány nem szabja meg a képviselők számát, tehát létszámcsökkentés esetén még alkotmánymódosításra sem volna szükség, mindössze az idevonatkozó törvényt kellene megváltoztatni, amit maga az Országgyűlés elég egyszerűen megtehetne. Ha egy későbbi alkotmánymódosítás – évszázados hagyományt és Svájc, Ausztria, Hollandia, Belgium, azaz a hozzánk hasonlítható kis országok példáját alkalmazva – nálunk is bevezetné a kétkamarás rendszert – mondjuk – egy 150 főnyi képviselőházzal és egy 50 főnyi felsőházzal, az is 186 parlamenti helyet „spórolna meg”. Nem tudom, mennyibe kerül egy képviselő az adófizetőknek, de aligha járok messze a valóságtól, ha feltételezem: a képviselők jelenlegi számának felére csökkentése évente félmilliárd forint megtakarítását jelenthetné. Valamivel kevesebbet? Valamivel többet? Akiknek a pontos adatok a kezében vannak – elsősorban maguk a képviselők – könnyen kiszámíthatják.

Semmi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy bárkinek az állására-kenyerére törjek. Mielőtt ebbe az írásba belekezdtem, végignéztem a tavaly választott országgyűlés tagjainak rövid életrajzi adatait. Csupa kitűnő, többségükben jó, sőt kiemelkedő képzettségű, a szakmájában ismert és elismert ember: ügyvéd, orvos, pedagógus, agronómus, építész-, gépész-, vegyészmérnök, városrendező, közgazdász, külföldi egyetemen tanító professzor, külkereskedelmi szakember, üzletkötő, felvásárló, gyáros – majdnem minden foglalkozásból többen is vannak, így egynek-egynek a távozása közülük nem veszélyeztetné az országgyűlés szakmai összetételét, a különböző érdekek képviseletét, a szellemi színvonalat. Ha minden második képviselő visszamenne eredeti területére, ott magas felkészültségével, ötletgazdagságával, kezdeményező képességével mennyi hasznot hozna az országnak, és felvirágoztatott működési helyével, a mostaninál remélhetőleg magasabb jövedelmével és a jövedelem után fizetett adójával további tíz- vagy százmilliókkal – esetleg egy másik félmilliárddal – csökkenthetné az államháztartás deficitjét. S ugyanakkor természetesen önzetlen tanácsaival „az élet sűrűjéből” segíthetné volt kollégáit. (Nem előzetes vigaszt öntök szavakba egy, az elfogadástól még igen messze álló javaslathoz – vajon elfogadják-e egyáltalán? A Magyar Hírlap 1995. január 23-i számában Szilágyi A. János részletesen beszámolt arról, mi történt azzal a közel 250 képviselővel, akik nem jutottak be az új parlamentbe. Végignéztem a listát: néhányan nyugdíjba vonultak – exképviselőkként a cikk szerint „a korábbi munkakörükhöz képest lényegesen magasabb képviselői javadalmazásnak köszönhetően tisztes nyugdíjat élveznek” –, meglepően sokan a magánszektorban kamatoztatják honatya- és honanyaként szerzett ismereteiket és kapcsolataikat, ugyancsak sokan régi mesterségüket folytatják. A majdnem 250 exképviselőből mindössze 4 olyan volt, aki legalábbis januárig, nem talált vagy nem vállalt állást!)

Mi sem volna logikusabb, mint ha egy hatpárti megállapodás eldöntené, hogy minden párt a felére csökkenti képviselőinek a számát, s aztán rábeszélné az egyes képviselőket: mondjanak le a mandátumukról, és a megüresedett helyeket a pártok nem töltenék be újra. Hogy ennek mi a törvényes útja-módja, nem tudom – ha egyetért vele, éppen az országgyűlés az illetékes, hogy ezt az utat megtalálja. A pártok aránya a parlamentben így semmit sem változnék – két párt kivételével mindegyiknek páros számú képviselője van, ennél a kettőnél igazságos volna „lefelé kerekíteni”, hogy az egy-egy mandátumos Agrárszövetségnek és a Vállalkozók Pártjának a képviselője megőrizhesse a helyét.

Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat jóformán mindenkinek tetszhet, aki – nem képviselő. A képviselők ama felének, amelyikre vonatkozik, vagy ha nem is mindegyiknek, de közülük jó néhánynak feltehetőleg nem fog tetszeni. De vajon azok a törvények, amelyeket hamarosan kénytelenek lesznek meghozni és amelyek náluk sokkal kevésbé kvalifikált, sokkal védtelenebb és kiszolgáltatottabb embereket raknak majd ki az utcára – ezeknek a nőknek és férfiaknak talán tetszeni fognak? Ők, a képviselők nem maradnának állás és jövedelem nélkül – legfeljebb nem üléseznének a Parlamentben. Nem kellene tehát túl nagy áldozatot hozniok. De ha a jövő érdekében az egész országtól, minden állampolgártól áldozatot követelnek – és ez elkerülhetetlen lesz, – nem az volna-e a legszebb, ha az országos méretű takarékoskodást a jó példa felmutatásával odafönt, saját magukon kezdenék?