Suetonius olvasása közben

Csak most került a kezembe az a két budapesti napilap, amelyik beszámolót közölt a miniszterelnök és tizenöt kiemelkedő gazdasági-pénzügyi szakember múlt heti bizalmas tanácskozásáról. A találkozó annyiban volt bizalmas, hogy a ténye ugyan a lapok első oldalán díszlett, a tartalmát azonban „erős titoktartás” övezte. Mikor a téma az ország súlyosnál is súlyosabb gazdasági helyzetének rendbe rakása, a hozandó rendszabályokkal kapcsolatos előzetes titoktartás teljes mértékben érthető. Az egyik nagy napilap annyit mégis megtudott, hogy „több javaslat hangzott el a PM-ben kidolgozott intézkedési tervről, az indítványok azonban részben hatálytalanítják egymást.” Ez nem nagyon meglepő: a szakemberek általában makacs emberek, még kettőt is nehéz közös nevezőre hozni, hát még tizenötöt. Vagyis: a miniszterelnök megkérdezhet annyi szakértőt, amennyit csak akar, a végén mégiscsak neki és a minisztereinek kell dönteniök. A politikusoknak. Ezért választották meg őket. Persze, az nem hátrány, ha a politikusok – értenek is a gazdasághoz.

A másik napilap erről a tizenötös tanácskozásról azt szivárogtatta ki, hogy „az államháztartás helyzetének javítását szolgáló intézkedések a bevételek növelését, de főleg a kiadások csökkentését célozzák”.

Ez fontos megállapítás, még ha nem is túlságosan eredeti. Minden valamirevaló családos háziasszony tudja, hogy ha nem állam-, hanem magánháztartási nehézségekkel küzd, akkor mindenekelőtt a kiadásainak a csökkentésével kell megpróbálkoznia (pl. 3–4 helyen is megnézi, hol olcsóbb a kolbász vagy a krumpli), és rágnia kell a férje fülét, hogy igyekezzék többet keresni (akár egy kis feketemunkával is).

E kettős célkitűzés nemcsak nem túl eredeti, hanem elég régi is. Mikor Vespasianus közel kétezer évvel ezelőtt, Kr. u. 69-ben Judea végleges leigázásának és Jeruzsálem ostromának hadvezéri feladatát átruházta fiára, Titusra, hogy Rómába visszasietve megragadja a császári hatalmat, a birodalom anyagi helyzetét mélyponton találta. Mindenekelőtt a kiadásokat csökkentette. Ahogy az uralkodása idején született kiváló történetíró és némileg pletykamester Suetonius, a „Caesarok élete” című bestseller szerzője írja (magyar fordítás: Kis Ferencné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968.): a törvényes jutalmakat még győzelme részeseinek is csak jó sokára fizette ki; mikor a tengerészei panaszkodtak, hogy Róma kikötővárosából, Ostiából a fővárosba vezető utat oda-visssza folyton gyalog kell megtenniök és lábbelikoptatás címén adjon nekik valami kis pótlékot, a válasza az volt, hogy elrendelte: ezentúl mezítláb tegyék meg az utat. Mikor egy fiatalember kenőcstől illatosan mondott köszönetet neki egy prefektusi állás elnyeréséért, azt felelte: „Bárcsak fokhagymától bűzlenél inkább!” és visszavonta a tékozló közhivatalnok kinevezését. Az állami kiadások visszafogásának kategóriájába tartozott az is, hogy mikor egy mesterember azt ígérte: hatalmas oszlopokat csekély költséggel felszállít a Capitoliumba, az illetőnek jó szándékáért magas jutalmat fizetett, de a nem éppen sürgős munkát mégsem végeztette el, mondván: engedje meg, hogy előbb enni adjon a népnek.

A bevételek növelésére egy sor vakmerő kezdeményezése volt. Nemcsak újra bevezette az elődje idején megszüntetett adónemeket, hanem új, még súlyosabb – és nyilván népszerűtlen – adókat is kreált. Elég originális ötlete volt, hogy minél kapzsibb természetűek voltak a főfunkcionáriusai, annál zsírosabb állásokba helyezte őket, hogy majd annál súlyosabb pénzbírságokat rójon ki rájuk. Ezért mondogatták róla, hogy ezeket az embereket szivacsoknak használta, ha kiszáradtak, engedte, hogy megnedvesedjenek, ha pedig nedvesek lettek, akkor kifacsarta őket. (Valószínűleg kevésbé ellenezte volna a vagyonadót, mint az SZDSZ…) Máig is emlékezetes intézkedése az volt, hogy császár létére nem átallott használati díjat bevezetni a nyilvános árnyékszékekre. Mikor a fia ezt a szemére vetette, az orra alá dugta az első befizetésekből származó pénzdarabokat, és megkérdezte tőle: ”bántja-e a szaguk?” „Nem” – felelte Titus. „Pedig, látod – mondta Vespasianus –, ez abból a vizeletből való.” Ismeretes, hogy ebből az anekdotából származik a híres mondás: „A pénznek nincsen szaga”.

Csak azt ne higgye valaki, hogy szállóigeszerű egyéni fukarsága ellenére Rómát illetően is fösvény volt. Mihelyt az államháztartás rendbe jött, nagy építkezésekbe kezdett. Neki köszönhető a Colosseum és Titus diadalíve – lényegesen szebb és időtállóbb alkotások, mint amilyen a pesti Népstadion vagy a párizsi Pompidou-múzeum. „Meleg pártfogásban részesítette a tehetséges embereket és a művészeket” – írja Suetonius. – „Elsőnek ő juttatott közpénzből évente százezer sestertius életjáradékot a görög és latin szónokoknak, kiváló költőket és művészeket nemcsak magas fizetéssel, de drága ajándékokkal is jutalmazott”. Noha néhány anyagi visszaéléséről nem egy pletyka (vagy igaz történet?) maradt fenn, a történetíró megjegyzi: „A rossz úton szerzett eszközöket a lehető legjobban használta fel”.

Mindehhez a hatalom szilárd kézben tartásán túl három személyes tulajdonság kellett. Az egyik az, hogy elég bátor legyen. Merészségét már korán megmutatta: fiatalemberként, amikor Néro kíséretéhez tartozott, szörnyen magára haragította a művészi babérokra pályázó császárt, mert valahányszor Néro énekelni kezdett, ő kiment a teremből, de ha ott maradt is, mindig elaludt. Ha valaki ezt Kosztolányi „véres költőjével”, ezzel a közveszélyes őrülttel szemben meg merte cselekedni – annak, mikor ő került a trónra, volt bátorsága ahhoz is, hogy – ha kellett – akkor átmenetileg kemény intézkedéseket is foganatosítson.

A másik, ami jellemezte: nem saját magának harácsolt. Ő volt az első római császár, aki nem előkelő családból származott, és mint Suetonius írja: „Alacsony származásából sohasem csinált titkot, gyakran még büszkélkedett is vele.” Ennek megfelelően egyszerűen élt, „semmiféle díszre nem vágyott”, szakított a Rómában dívó fényűző életmóddal, a kicsapongásokkal. Még császársága előtt, amikor Afrika helytartója volt, „tisztességgel igazgatta tartományát, csak egyetlenegyszer hajigálták meg répával”. És – folytatja a történetíró – „annyi bizonyos, hogy onnan (Afrikából) semmivel sem tért vissza gazdagabban, mint ahogy elment”. Ennél szebb mondatot nehezen lehetne leírni egy ókori hatalmasságról. Egy újkoriról sem.

Harmadszor: bízott az emberekben. Megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a császárhoz tisztelgő látogatásokra érkezőket megmotozzák; „sérelmeket, ellenséges indulatot szívesen felejtett, megbosszulni sohasem akart… Távol állt tőle, hogy gyanú vagy bármiféle veszélytől való félelem alapján valakinek ártalmára legyen… Nem egykönnyen találunk olyan esetet, hogy valaki ártatlanul bűnhődött volna… Szelíden tűrte barátai szemtelenkedéseit, a jogászok csűrés- csavarását és a filozófusok gyalázkodásait.” Bizony, bizony, Elnöki Jogkörrel Felruházott Exalelnök Urak, a szemtelenkedőknél és a gyalázkodóknál sokkal enyhébben ironizáló Farkasházy Tivadart Vespasianus császár aligha távolította volna el a római rádiótól vagy televíziótól.

Mindezt nem azért vetem papírra, mintha feltételezném, hogy a magyar demokrácia miniszterelnökei, Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, vagy sűrűn váltakozó pénzügyminiszterei, avagy a mindenkori ellenzék vezetői ne olvasták volna Suetoniust. De valahogy az a benyomásom, mintha az első tizenkét Caesar életével ismerkedve, Vespasianus történetén átlapoztak volna. Abban viszont, hogy az őt követő Titus-fejezetet elolvasták, szinte biztos vagyok. Ha ugyanis arra keresi valaki a választ: vajon az MDF miért ígért fájdalommentes átmenetet az álszocializmusból a piacgazdaságba, vajon mire vár immár háromnegyed éve az új koalíció a bevételek növelése és főleg a kiadások csökkentése ügyében, akkor a Titus-életrajzban megtalálja a választ. Ott ugyanis egyebek közt ez áll: „Bármilyen kéréssel fordultak hozzá, Titus szívósan ügyelt rá, hogy reménytelenül senkit el ne bocsásson magától. Bizalmasai figyelmeztették, hogy többet ígér, mint amennyiért helytállhat, de ő csak annyit mondott: Nem távozhat el szomorúan senki, aki a császárral beszélt”.

Suetonius ezt dicsérően emlegeti. Hogy a magyar demokrácia vezető politikusainak esetében ugyanez dicséretnek számíthatna-e – efelől fennforoghatnak némi kétségek.