Skandinávul

Meghívott Izland miniszterelnöke: szívesen lát otthonában valamelyik délután. Nem most történt, idestova 33 esztendeje. Egy reykjavíki társadalmi szervezet vendégeként néhány előadást tartottam a magyar forradalom ötödik évfordulóján. A megtisztelő invitáció időpontjában megálltam a kormányfő házának kapuja előtt. Ízléses, kényelmesnek látszó, komoly faház volt, hasonló a környék megannyi villájához. Becsengettem. A kapu kitárult – a miniszterelnök nyitotta ki. Beljebb tessékelt. Tágas nappaliban foglaltunk helyet. Talán tíz perce beszélgettünk, amikor nyílt az egyik ajtó, egy hölgy behozott egy nagyobb tálcát, tea, whisky és szárazsütemények voltak rajta. A miniszterelnök bemutatott a hölgynek. A felesége volt. Elénk rakta a csészéket, kiöntötte a teát, süteménnyel kínált, megkérdezte, hogy tetszik Izland, mit láttam eddig belőle, aztán kiment. A miniszterelnök arról faggatott, amiről akkoriban minden külföldi: mi is történt valójában ’56-ban Magyarországon, milyen méreteket öltött a leszámolás, mi a jelenlegi helyzet, mit lehetne tenni a börtönökben sínylődők érdekében? Másfél-két órát maradtam. A miniszterelnök kikísért, kinyitotta, majd becsukta mögöttem a kaput.

Visszafelé menet Párizsba, megálltam Oslóban. Volt ott egy idős szocialista, ismert tudós, Johan Vogt professzor, aki szerelmese volt ’56 ügyének (akkoriban sok ilyen ember élt a nyugati világban), részt vett abban a nemzetközi bizottságban, amelyik a magyar politikai foglyok mielőbbi kiszabadulásán munkálkodott; az ő vendége voltam. Egyik nap a főváros utcáit jártuk, megéheztünk, „jöjjön”, mondta a professzor, „itt van a közelben a Parlament, ott megebédelhetünk”. Felfelé baktatva az épület lépcsőin, a professzor odaszólt egy lefelé igyekvő, szikár férfiúnak: „Állj meg, bemutatok neked valakit, aki ott volt Budapesten ’56-ban, könyvet is írt róla.” A férfi csatlakozott hozzánk, vagy tíz percet beszélgettünk a lépcsőn, aztán lement az utcára, beszállt a kocsijába, begyújtotta a motort és elhajtott. Norvégia miniszterelnöke volt. A büfében, falatozás közben (hadd jegyezzem meg, Norvégiát nem a konyhája tette ismertté a világban) Vogt professzor odacipelt az asztalunkhoz egy másik férfit. Azzal egy jó fél órát beszélgettünk az aktuális magyar helyzetről. Norvégia külügyminisztere volt.

Mindezt nem azért mondom el, hogy magas ismeretségeimmel kérkedjem. A neves államférfiaknak már a nevükre sem emlékszem, ők még kevésbé az enyémre. Hasonló történetek akkoriban nem egy magyar íróval, emigráns politikussal megestek. Számomra a maradandó emlék az volt, hogy az izlandi miniszterelnök házában nem inas nyitott ajtót, hanem ő maga, nem szobalány hozta be a teát, hanem a felesége, nem állami rezidenciában laktak, hanem abban a házban, amelyikben a férj vezetői funkciójának kezdete előtt és majd vége után; a norvég miniszterelnöknek nem volt sofőrje, maga vezette saját – nem állami – kocsiját, a parlamentbe minden norvég állampolgár beléphetett, vendéget is vihetett a büfébe, a kormány tagjait nem kísérték testőrök, minden honfitársuk odaléphetett hozzájuk és elbeszélgethetett velük.

A világban persze nincs mindenütt így. Leegyszerűsítve, kétféle államvezetés létezik. Az egyik elkápráztat: a látványosságot, a csillogást-villogást kedvelő, szigorúan protokolláris, erősen különböző a polgárok hétköznapi életétől. Ilyen például – más-más háttérrel és fokon – a francia, az amerikai, a malájföldi, a szaúd-arábiai és nem egy afrikai országé. A másik egyszerű, közvetlen, sallangmentes. Ilyen a skandináv, de nemcsak a skandináv, a svájci, az ausztrál, a kanadai is. Ennek semmi köze az ország államformájához vagy anyagi helyzetéhez. Izland köztársaság, Norvégia királyság, Svájc és Svédország a világ leggazdagabb országai, Zaire vagy a Közép-afrikai Köztársaság nyomorúságosan szegények.

Az utóbbi években elképedve figyeltem, hogyan lesz úrrá az ifjú Magyar Köztársaság különféle állami megnyilvánulásain, az ország határain belül és kívül a fényűzés, a talmi és minden valódi alapot nélkülöző pompa, a díszegyenruhákban, palotákban, sokmilliós rendezvényekben cifrálkodó öntetszelgés.

Néhány példa, amelyeket elég közelről ismerek.

Új Külügyminisztériumunk első tevékenységei közé tartozott, hogy az államháztartás helyzetéhez mérve csillagászati összegekért – több mint félmilliárd forintnyi devizáért – új követségi épületeket, nagyköveti lakásokat vásároljon szerte a világban. Franciaországban például a sietve megvásárolt nagyköveti rezidencia hárommillió dollárba került. Az eddigi, a város legelőkelőbb negyedében fekvő, több mint egymillió dollár értékű luxuslakás – a Kádár-korszak szerzeménye – túl szerénynek minősíttetett. Az egyik érv az volt (Népszabadság, 1991. április 12.), hogy „ki kell használni az ingatlanárak franciaországi pangását” – mellesleg az árak azóta tovább panganak, és ha most adnák el a rezidenciát, a veszteség több százezer dollár volna. S különben is, a külügyi szervek feladata az ország érdekeinek külföldi képviselete-e, avagy a telekspekuláció? Másik érv: „a magyar külpolitika megfelelő képviseletéhez volt szükség rá.” Mintha a francia külügyminisztérium vagy a Párizsban tevékenykedő külföldi diplomaták nem fütyülnének arra, hogy a Magyar Köztársaság nagykövete egymillió vagy hárommillió dollár értékű lakásban-házban lakik-e. Hasonló bevásárlások még fél tucat másik országban is lezajlottak: Angliában, Amerikában, Chilében, Dél-Afrikában stb. A tárgyilagosság kedvéért megjegyzendő, hogy mindezt ugyan az MDF vezette Külügyminisztérium kezdeményezte, de az Országgyűlés külügyi bizottsága egyhangúlag szavazta meg, azaz az MSZP, az SZDSZ, a KDNP, a Kisgazdapárt és a Fidesz képviselői is hozzájárultak.

A Magyarok Világszövetsége. Ezt a szervezetet a Horthy-rendszer hozta létre, célja az akkori kormányok politikájának propagandája volt. Kádárék folytatták és „továbbfejlesztették”. Ez a szervezet volt az, amelyik a nyugati magyarokat kartotékozta, megfigyelte, besúgta, megtévesztette, megvesztegette, avagy beszervezte – már akit, és kit hogyan lehetett. A demokratikus emigráció azt hihette, hogy a világszerte kompromittált MVSZ az egypártrendszerrel együtt örökre el fog tűnni. Nem ez történt. A világszövetség – szerencsére más feladatokkal, de az MDF vezette kormány propagandaszerveként – nemcsak tovább él, hanem akkora anyagi eszközökkel rendelkezik, mint amekkorákkal a Horthy- és a Kádár-világban soha. Két évvel ezelőtt Budapest tele volt ragasztva méregdrága plakátjaival, teleaggatva zászlaival, a televízióban és a rádióban másról sem lehetett hallani, mint pompázatos kongresszusáról. Ennek a kongresszusnak az előkészítése a legszebb bolsevik hagyományok szerint történt. A nyugati magyarság „delegátusait” a budapesti központ és a különböző MDF-nagykövetek „választották” – tekintélyes, nem egy esetben világhírű franciaországi magyarok hosszú soráról tudok, akiknek máig sincs halvány sejtelmük sem arról, ki „képviselte” őket a nevezetes kongresszuson. A rendezőknek az volt a fontos, hogy az elnök és a vezetőség megválasztásánál a „demokratikus” többség jó előre biztosítva legyen. Jellemző egyébként, hogy három alelnöke közül a kárpát-medencei és a nyugati magyarok reprezentánsa mellett a hazai tízmillió magyart a Pofosz elnöke képviseli. Ami önmagában nem volna helyteleníthető, ha a tízmillió magyar valóban megválasztotta volna. A kongresszus több százmillió forintba került. Vajon hozott-e egyetlen fillérnyi hasznot is azoknak, akik megkérdezetlenül finanszírozták: Magyarország lakosságának? Az MVSZ évi költségvetése 200 millió forint, s azt olvasom, hogy újabban székházként egy káprázatos budapesti épületre tart igényt. Mi a fenének? Ha ez a szervezet megszűnnék, a világon senkinek sem hiányoznék saját vezetőin és azokon kívül, akiknek útiköltségét és hotelszámláit fizetni szokta. A kormány kebelében működik a Határon Túli Magyarok Hivatala. Feladata a kapcsolattartás a kisebbségi magyarokkal – ez átfedi az MVSZ tevékenységének nagy részét. Ha ebben a kormányhivatalban három szobába beültetnének három funkcionáriust, akik a nyugati magyarsággal tartanának kapcsolatot, a nem éppen dicsőséges múltú világszövetségnek nyugodtan le lehetne húzni a rolóját. A ráköltött évi 200 milliót sokkalta jobb volna a szomszéd országokban élő magyarság politikai és kulturális támogatására fordítani.

Magyarország szegény ország. Ezt az országot a hitleri, sztálini, brezsnyevi rablások után az elmúlt tízegynéhány évben háromszor fosztották ki. Ezúttal nem idegenek. Magyarok.

Először Kádárék, főként a külföldi kölcsönök nyakló nélküli és többnyire rosszul felhasznált felvételével. Ezt a 21 milliárd dolláros adósságot nyögi ma is és nyögi még sokáig a nép.

Másodszor a Grósz–Németh-vezetés idején, amikor az elvtársak ügyesebbjei észrevették, hogy a politikában befellegzett nekik, és az új, liberális rendelkezéseket gyorsan kihasználva átmentették magukat és pereputtyukat a gazdasági életbe, megszerezve vagy – nyilván nem minden ellenszolgáltatás nélkül – a nyugati tőkének átjátszva azt, ami a hazai iparban és kereskedelemben a legjövedelmezőbb volt. A hírhedt hazai „orosz maffia” újgazdagjai csupa olyan jó elvtársból tevődnek össze, akik Moszkvában végezték tanulmányaikat, kitűnően tudnak oroszul, és most régi, szovjet barátságaikat felhasználva ideológusokból, politikusokból virágzó üzletemberekké váltak. Egy másik, „nyugati” példa arról a területről, amit eléggé ismerek: a kommunista párt vidéki lapjaiból hét újságot sikerrel átpasszoltak az antikommunista nézeteiről közismert, nagykapitalista, nyugatnémet Axel Springer sajtókonszernnek, és a szeretett hazáért oly sok önzetlen áldozatot hozó „von” Ferenczynek. Az „Ellenforradalom tollal és fegyverrel” című klasszikus mű szerzője újabb bestsellert írhatna erről a HVG által finoman „abszurd”-nak minősített manőverről (1990. április 14. és november 3-i szám), s mint újsütetű tőkés vállalkozó arról is, hogy személy szerint volt-e neki némi profitja ebből a „privatizációból”, avagy sem.

A harmadik fosztogatás a rendszerváltás után, az Antall–Boross-kormány alatt ment végbe. A főszerepeket az MDF és koalíciós partnereinek egyes elemei játszották. Anélkül, hogy a két kormányfő tisztességét megkérdőjelezném: lehetetlen volt nem tudniok róla. Jóformán nincs olyan nap, amikor a sajtó ne számolna be privatizációs botrányokról, panamákról, az állami vagyon hűtlen kezeléséről. A nép pénzéből óriásivá felpumpált hangzatos nevű alapítványok hálózzák be az egész országot, és közöttük nem egyben önkinevezett vagy pártérdemeikért jutalmazott vezérek és vezérkarok olyan vagyonok fölött rendelkeznek, amilyenekről az egyszerű halandóknak sejtelmük sincsen. Állami hivatalok arcpirító szerződéseket kötöttek vitatható tehetségű emberekkel, főúri végkielégítéseket osztogattak csődöt mondott alkalmazottaknak. A kormány, amelynek a sajtó ügyeitől távol kellett volna tartania magát, újságokat alapított, meggyőződéses tollforgatók mellett olyan újságírókat vett fel, akiket a miniszterelnökség politikai államtitkára is zsoldosoknak minősített, csak éppen olvasókat felejtett el vásárolni, és az olvasóhiány okozta monumentális deficiteket – mindenféle áttételekkel – az adófizetők pénzéből fedezi. Olyan emberek, akik képtelenek egy mondatot is kiejteni anélkül, hogy a „nép” vagy a „nemzet” szó ne legyen benne, hosszú évek óta sokkal kevésbé a népért, mint amennyire a népből élnek. Mekkora képmutatás és kapzsiság, milyen mohó cinizmus kellett ahhoz, hogy egy volt III/III-as ügynök 28 millió forintot vegyen fel az állam pénzéből, előlegként egy olyan forgatókönyvre, ami aztán sohasem készült el; ahhoz, hogy miközben legjobb íróink és költőink napi anyagi gondokkal küszködnek, egy Költőcske Sándor ötmilliót vágjon zsebre egy eleve bukásra kárhoztatott margitszigeti lovasbemutató dalszövegeiért. Diákkoromban a romániai korrupció jellemzésére idézgettünk egy kis bökverset: „Útlevelem ezer lejért megcsinálja Pop Simon – adok neki kétezer lejt s megcsókol a popsimon”. A magyar Pop Simonokra nem az a jellemző, hogy másokat csókolgatnak – még ők várják el, hogy mások csókolják a feneküket. A szemérmetlen és fennhéjázó korrupció csápjai befonják az egész országot, erről mindenki tud és beszél – a letűnt koalíció megannyi becsületes embere és választója is –, de ellene nem tesz senki semmit. Fordított Rózsa Sándorok hada garázdálkodik mindenfelé: a szegényektől veszik el a köz pénzét, és a saját gazdagításukra fordítják. Székelykapus mélymagyarjaink, akik kihívó nyugati autócsodákban suhannak a budapesti aszfalton, mikor jártak utoljára (gyalog) a Moszkva téren? Látták-e, milyen a helyzetük a Székelyföldről jött, de megfelelő papírokkal nem rendelkező munkásoknak? Mikor ereszkedtek le utoljára nagy kegyesen a Batthyány téri metró mélységeibe – megfigyelték-e azokat a szerencsétlen öregasszonyokat, akik széttárt karjaikban egy-egy szőttessel, blúzzal álldogálnak ott reggeltől estig, hogy száz-kétszáz forinthoz jussanak? Őket lopják meg napról napra, akik „legálisan” vagy illegálisan az államot megkárosítják.

Demagógia? Egyszerű helyzetkép. Nem kell közgazdasági szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember tudja: a fojtogató nyomor problémáját nem lehet csupán a korrupció felszámolásával megoldani, s a korrupciót teljesen, véglegesen eltüntetni lehetetlen. De már az is ír volna a sebekre, ha a korruptak hivalkodása nem szúrná a munkájukból élő milliók szemét.

Sem kedvem, sem hajlamom nincs a moralizálásra. Alkatomhoz mindig közelebb állt Epikurosz, mint egy pusztába vonuló, zebraganajt szedegető aszkéta. Aki gazdagodni akar, ám tegye. De a magánszektorban tegye, és ne a nép megrövidítésével. Kétféle pénz van. A magánpénz, amelyet mindenki úgy költ, ahogy a kedve tartja: elkártyázza, elissza, ellóversenyzi, elnőzi, elfiúzza, bankban kamatoztatja, a termelésbe fekteti be, a gyerekei között osztja szét, jótékony célra adományozza – az ő dolga. De a másik, a közpénz, ami nem más, mint dolgozó emberek jövedelmének adója – az szent. Aki ahhoz nyúl, az sokkalta vétkesebb, mint az, aki a Centrum Áruházban elemel egy pár zoknit. Egy valódi demokráciának kérlelhetetlennek kell lennie a közvagyon tolvajaival szemben. Piacgazdaság van, a magánszektor tárva-nyitva áll. Nem kötelező köztisztviselőnek, s még kevésbé miniszternek vagy országgyűlési képviselőnek lenni. De ha valaki az utóbbit, a közszolgálat útját választja, az menjen rajta egyenes derékkal, vagy tűnjék el!

Vajon a most formálódó új hatalom emberei tanulnak-e a távolabbi és a közeli múltból? Vajon a legnagyobb párt emberei, akik – még ha netán nem is voltak haszonélvezői az ország fentebb említett első és második kifosztásának, de többségükben mégiscsak asszisztáltak hozzá – ott akarják-e folytatni, ahol pártbeli elődeik közül jó néhányan abba sem hagyták, avagy gyökeresen szakítani fognak az utóbbi évtized gyakorlatával? Vajon egy koalíció esetében az SZDSZ emberei a hatalom húsosfazeka mellé kerülve meg tudják-e őrizni kezük tisztaságát? Vajon az ország háromszoros kifosztása után sor kerül-e egy negyedikre is?

Nem állítom, hogy egy esetleges negyedik fosztogatást az ország nem bírna ki – ez az ország a tatárjárást is kibírta. De ami belepusztulhat, az a fiatal, zsenge demokrácia. Intő példaként itt van Olaszország: a fél századon át uralkodó pártok tönkrementek a korrupció vizsgálóbírói leleplezésében, és letűnésükből a szélsőségek profitáltak. Korrupciós visszaélések napfényre kerülésével Spanyolországban is megingott a hatalom épülete. A szovjet birodalom utódállamairól felesleges hosszabban szólni, a kijátszott, kifosztott tömegek mindenfelé kezdenek egy „erős kézre”, magyarul: egy újabb diktatúrára áhítozni.

Itt az idő, dönteni kell: a skandináv úton indulunk-e el, vagy a bizánci–afrikai úton? Észak-Európa radikálisan takarékoskodó közerkölcseit választjuk-e példaként, vagy Eurázsia egyes országaiét? Új képviselőink, minisztereink megtanulnak-e eddigi lakásukban élni, maguk vezette kocsin közlekedni, metrón, autóbuszon, villamoson járni, avagy folytatni kívánják azt a rongyrázást, amelyik a bukott kormányra és parlamenti többségre volt jellemző, és BMW-ken, Mercedeseken vágtatnak-e a saját bukásuk felé?

Ha pedig valaki úgy vélné, hogy Skandináviát idézve idegen, nyugati példát állítok az ezeregyszáz éves Magyarország elé, annak hadd feleljem halkan és tisztelettudóan: gróf Széchenyi István a Lánchíd és a gőzhajózás gondolatát, a Hitel, a Világ és a Stádium eszméit nem Nagycenkről, de még csak nem is Lakitelekről hozta magával.