Győzni is tudni kell!

Címzett ismeretlen. Mármint a fenti cím címzettje. A választások második fordulója fogja csak meghatározni, hogy egy pártról, két pártról, esetleg két pártnak és pártonkívülieknek a koalíciójáról lesz-e szó. Címzett mégsem teljesen ismeretlen: körvonalai többé-kevésbé már most kialakultak. Leegyszerűsítve: a mostani választások győztese vagy győztesei.

A cím nem eredeti. Valójában csak rímel fél évszázad óta barátomnak és publicista-kollégámnak, Kende Péternek a keddi Magyar Hírlapban megjelent cikkcímére: „Veszteni is tudni kell”. A maga okos és általános nagyrabecsülésnek örvendő hangján Péter rámutat arra, mennyire rossz, stílustalan vesztesek a mai vesztesek. Az egyetlen miniszterelnök kivételével, akiben megvolt az a lelkierő és demokratikus civilizáltság, hogy gratulált a győzteseknek.

Így igaz. Rossz vesztesek. A Pesti Hírlap keddi számának egyik cikkében például azt lehetett olvasni: „Az MSZP megválasztásával az ország lakossága bebizonyította: nem érdemli meg a szabadságot.” Elnézést a hasonlatért, de ez a mondat a berlini bunkerban dühöngő Adolfot juttatta az eszembe; több mint húsz éven át dicsőítette, minden más népnél különbnek, világuralomra elhivatottnak mondotta a németeket, de 1945 májusában már habzó szájjal azt hörögte, hogy azért veszítette el a háborút, mert a német nép nem érdemelte meg őt. És persze Brecht jut az ember eszébe, akit úgy mellesleg drámaíróként nem szívelek, de aki a kommunista vakhitből kijózanodva, maró gúnnyal jegyezte meg: ha a nép nem úgy viselkedik (nem úgy választ), ahogy a vezetők elvárják, akkor egyszerűen – ki kell cserélni a népet.

Hallottam a választás estéjén a televízióban egy énekművészt is (a nevét nem tudtam megjegyezni), aki kijelentette: ha fiatalabb volna, akkor most elhagyná az országot. Feltételezem, hogy nem Nyugat felé, mert ott ugyanolyan rothadt szabad választási viszonyok uralkodnak, mint nálunk – talán Belgrádba vagy Bagdadba, ahol mindig ugyanazok a győztesek. Ezzel a mentalitással egyébként négyévenként kivándorolhatna Magyarország lakosságának kvázi a fele. Nyolc év alatt kiürülne az ország. Ez volna az, amit „nemzeti elkötelezettség”-nek neveznek?

Hagyjuk a túlzásokat! Ismerjük el: veszíteni nehéz! Lóversenyen, kártyaasztalnál, futballpályán, úszómedencében, kötélhúzásban, politikában egyaránt. Nemigen láttam még kiütött bokszolót, aki széles mosollyal tápászkodott föl a ringben. Emberek vagyunk. Ne várja senki, hogy a mostani választások vesztesei csárdást járjanak örömükben!

Még akkor sem, ha – miként Kende Péter joggal megjegyzi – már jóideje tudhatták, hogy veszíteni fognak. Még akkor sem, ha – mint ugyancsak ő emlékeztet rá – 1990-es, nagy győzelmük idején, a második fordulóban is az urnák elé járuló polgároknak csupán 41,5 százaléka, a választásra jogosultak összességnek 19 százaléka szavazott az MDF jelöltjeire, ami akkor sem volt mindenre kiterjedő felhatalmazás.

Ennél a statisztikánál elidőznék egy kissé, mert valódi mondanivalóm innen eredeztethető. Péter, aki tudós ember, nálam sokkal jobban tudja: ilyesfajta számítással könnyen kimutatható, hogy a nyugati demokráciákban a többséget képviselő, kormányzó pártok tulajdonképpen szinte kivétel nélkül a szavazásra jogosultak összességének csak a „kisebbségét” állították maguk mellé, még az 50 százalékot sem érik el jóformán sohasem. Az Egyesült Államok elnökére az összes szavazásra jogosultnak talán 25 százaléka sem szavaz – legitimitását mégsem vonja senki kétségbe. Persze, Kende Péter a statisztikájával nem az 1990-es magyar választás érvényességét kérdőjelezi meg, hanem azt mondja, joggal, hogy a demokráciában a győzelem nem jogosít fel mindenre.

De ha így van – és így van –, akkor ez a mostani választásra is érvényes. El lehetne itt is játszogatni a számokkal, már az első forduló számaival is. Elképzelhető például, hogy az MSZP a maga 32 százalékával végül majd abszolút többséghez jut a parlamentben, azaz egyedül fogja kormányozni azt a 68 százalékot is, az ország lakosságának több mint kétharmadát (!), amelyik nem rá, hanem ellene szavazott. (Sőt, ha a Kende Péter által említett szavazásra jogosultak számát vennénk tekintetbe, akkor nem 32, hanem mindössze 21 százalékról kellene beszélnünk…) Lehet ezért majd a választási törvényt hibáztatni, ami nyilván nem tökéletes – tökéletes választási módszer nem létezik –, de hát ez a törvény négy évvel ezelőtt is ugyanilyen volt, és kissé furcsa volna azt mondani: ha én nyerek, akkor jó, ha a másik nyer, akkor rossz.

Egy lépéssel továbbmenve: tegyük fel, hogy az MSZP koalícióra lép az SZDSZ-szel, maga mögött tudja a Munkáspárt, az Agrárszövetség, a Köztársaság Párt, a Vállalkozók Pártja támogatását vagy rokonszenvét is. Ez már több mint 60 százalék volna. Biztos, széles alapokon nyugvó többség.

De hát azért a kisebbség sem olyan kicsi! A Fideszről most ne essék szó, amelyiknek sikerült abba a paradox helyzetbe manővereznie magát, hogy jelöltjeinek egy része a második fordulóban félreáll az SZDSZ-jelöltek javára, de ha az SZDSZ belép a koalícióba, a Fidesz akkor is ellenzékbe vonul – azokkal az SZDSZ-es képviselőkkel, esetleges miniszterekkel szemben, akiket részben ő segített be a hatalomba. Ennél sikerültebb fából vaskarikát még keveset látott a magyar parlamentarizmus.

De ha a Fidesztől el is tekintünk, még mindig marad 30 százaléknyi választó, akik egyértelműen a szocialisták és a liberálisok ellen szavaztak. Azaz minden harmadik magyar. Az úgynevezett jobboldal. Azért mondom úgynevezettnek, mert ezalatt a gyűjtőfogalom alatt féltucatnyi párt, de százféle árnyalat értendő. Vannak köztük régi, meggyőződéses konzervatívok, a kiváló Nagy Ferenc és Kovács Béla eszméin nevelkedett kisgazdák (amely eszméknek a világon semmi közük nem volt és nincsen a mai Kisgazdapárthoz), mély hitű katolikusok és protestánsok, sokat szenvedett, egykori politikai foglyok, ’56-ban fegyverrel bátran harcolók és III/III-as ügynökök, egykori és mai fasiszták, népiesek és urbánusok, no meg szép számmal volt kommunisták, mint például Csoóri vagy Fekete Gyula, akikkel annak idején együtt üldögéltünk az írószövetség párttaggyűlésein, vagy Kulin Ferenc, akit mégiscsak a Kádár–Aczél-rendszer nevezett ki a Mozgó Világ főszerkesztőjének, s akinek kiábrándulását és a párttal való szembefordulását megértem és átérzem, csak azt nem tudom egykönnyen felfogni, hogy miért futkároz a hideg a hátukon – nem a sztálinizmustól, nem a kádárizmustól, nem is az MSZP-től, hanem az olyan szavaktól, mint „szocialista” vagy „szocializmus”. Hogy kommunistából mitől lettek népiek, az világos – hogy mitől jobboldaliak, az kevésbé.

Ám legyen bár akárhány árnyalata is a vesztes jobboldalnak – egy dolgot soha, egyetlen pillanatra sem szabad elfelejteni vagy szem elől téveszteni: a vesztesek ugyanolyan magyarok, mint a győztesek. Mikor négy éve, azaz történelmi mércével: tegnap – ők voltak a győztesek, ezt a tényt az akkori veszteseket illetően ők nemegyszer kétségbevonták. A választási kampány során olvastam egy szélsőjobboldali demagóg kijelentését, miszerint ők jobb magyarok, mint az ellenfeleik. Elméláztam: vajon mivel méri azt, ki a rossz, ki a jó és ki a jobb magyar? Méterrel? Kilóval? Celsiusszal? Esetleg deciliterrel?

Az új győztesnek-győzteseknek soha többé nem szabad ilyesfajta megkülönböztetésekbe belemenniök. A politika – politika, a magyarság – magyarság. Az ellenzékiek ugyanolyan magyarok, mint a kormánypártiak, a vesztesek sem rosszabb, sem jobb magyarok, mint a győztesek. Elfogadhatatlan mindenfajta megkülönböztetés, kirekesztés, győzelmi fölény, elhivatottsági gőz, fenyegetőzés, agyagba döngölési kísérlet, valamint a köztörvényes bűnözők, a sikkasztók, a népvagyon megdézsmálóinak kivételével mindenféle számonkérés vagy felelősségre vonás. A politikai hibákért már kimondta az ítéletet maga a választás. És az elmúlt négy évben nemcsak hibák voltak. Az a tény, hogy négy éven át alapjaiban stabil maradt a demokrácia, az a tény, hogy nyugodt és szabad választásokra kerülhetett sor, az a tény, hogy ma Magyarország méltón sorakozik a nyugati demokráciák mellé – ha az utóbbi egy-két év kilengéseit és visszaéléseit el nem is feledteti, – mégis érdeme a mai veszteseknek. Történhetett volna másképpen is.

A vesztesek szomorúak. Vannak köztük, akik nem csupán szomorúak – elkeseredettek is. Vannak, akik szélsőséges kijelentésekre ragadtatják el magukat. Az új hatalomnak úgy kell viselkednie, hogy tekintettel legyen minden emberi érzékenységre. Hogy azok, akiknek ma könny ül a szemében, vagy akiknek összeszorul az ökle, holnapra megnyugodjanak. Ne csak megértsék, de érezzék is, hogy a választási vereségük a legkevésbé sem azt jelenti, mintha másodrendű állampolgárok lennének. Az a 30, sőt a Fidesszel együtt majdnem 40 százaléknyi állampolgár, aki most ellenzékbe kerül, 3–4 millió a tíz millióból. Politikailag – eszméikben, elképzeléseikben – ellenzékiek. Emberségükben, hazafiságukban, jogaikban és kötelességeikben egyek-egyformák a többiekkel.

Ezekben a milliókban százszámra vannak nagy tehetségű művészek, írók, tudósok, remek mérnökök, varázslatos kezű sebészek, ezerszámra bátor vállalkozók, ötletdús feltalálók, áldozatkész papok, százezerszámra tisztességes hivatalnokok, nemzet-napszámos pedagógusok, a legnagyobb tiszteletet megérdemlő kétkezi dolgozók a gyárakban és a földeken. És ha a Fidesz továbbra is ellenzékben érleli a narancsait: mennyi istenáldotta, ígéretes, a holnapokat magában hordozó fiatal! Hogyan lehetne nélkülük, pláne: ellenük egy új, gazdagabb, igazságosabb Magyarországot elképzelni és megvalósítani?

Még valamit. Ellenzékbe kerül most a XX. századi magyar közgondolkodás egyik legfontosabb áramlata, amit összefoglaló meghatározással népinek neveznek. Ezt az ideológiát lehet elfogadni vagy elutasítani, szeretni vagy nem szeretni, de a jelentőségét tagadni nem lehet. Nincs itt hely arra, hogy az ember részletes elmélkedésbe bocsátkozzék, arról szóljon, hogy ez az eszmeáramlat mennyire összetett volt mindig – szélesre nyitott ernyője alá miként kerültek olyan kommunisták, mint Erdei Ferenc vagy Darvas József, olyan antikommunisták, mint Kovács Imre, olyan balról jobbra átlengő tehetségek, mint Féja vagy Kodolányi, olyan „centristák”, mint Veres Péter, olyan demokrata-óriások, mint Bibó István vagy Szabó Zoltán, olyan költő-író nagyságok, mint Németh László vagy Illyés Gyula. A mai népi irány egyik tragédiája az, hogy Illyés halála óta egyetlen kiemelkedő, európai látókörű, kultúrájú, nyelvtudású, tehetségű vezetője sincsen; valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy amit az elmúlt négy évben a gyakorlatba megpróbáltak átültetni belőle, az inkább miniszteri bársonyszékek, alapítványi főnökségek és suhanó luxuskocsik „elfoglalásában” volt sikeres, semmint a népi irányzat ihletőjének számító paraszti nép felemelésében. De súlyos hiba volna azt hinni, hogy ez az irányzat most örök időkre megbukott, és nem él tovább nagyon sok tisztességes magyar lelkében, gondolkodásában. Ennek az áramlatnak csak a mostani, harmadosztályú szószólói találták ki azt, hogy valaha is jobboldali avagy szocialistaellenes volt. Az ellenkezője az igaz. Valódi képviselőihez közeledni, az igazi, önzetlen népiekkel szót érteni: az új parlamenti többségnek egyik legfontosabb feladata volna.

Utoljára, de nem utolsósorban: a győztesek elodázhatatlan kötelessége, hogy jobban, okosabban, hatékonyabban védelmezzék a határokon túli magyarság egyéni és kollektív jogait, mint ahogy ez az elmúlt négy esztendőben történt. Nem azt mondom ezzel, hogy semmi sem történt, csak éppen kissé sok volt a frázispufogtatás, túl sok volt a kisebbségek ügyének hazai, pártpolitikai célokra való felhasználása, túl kevés a megfelelő nemzetközi kapcsolatok kiépítése és a kézzelfogható eredmény. Az új kormány ne azzal törődjék, milyen méltatlan nyilatkozatokat tesz mostanában Duray Miklós, vagy hogyan sikerült a Kadhafi és Andropov talpát nyaló kommunistákból szájtépő sovinisztákká vedlett televíziósoknak olykor-olykor befolyásolniok Tőkés Lászlót; arra emlékezzék inkább, hogy Tőkés páratlan helytállása nélkül talán még mindig Ceausescu uralkodnék Romániában, no meg arra, milyen bátran vállalt Duray börtönt és meghurcoltatást akkor, amikor az MSZP egyik mai képviselőjelöltje még azzal szerzett pártérdemeket és nagyköveti állást, hogy Durayba és az őt védő Csoóriba beletiport. De túl a személyeken: a határokon túl élő magyaroknak az új kormányzatra nem kevésbé, hanem inkább lehessen tettekben-eredményekben számíthatniok, mint az eddigire!

Kérem az olvasót, hogy ezekben a hiányos, hevenyészett, hajnali 5 és 7 óra között papírra vetett sorokban ne valami programfélét lásson, amihez sem alapom, sem jogom nincsen, még kevésbé tanácsadást azoknak, akiket személyesen nem is ismerek, vagy valami papos szónoklatot, ami egész lényemtől távol áll, avagy a „Szeressük egymást, gyerekek!” kezdetű régi sláger dúdolását – nem tudok énekelni –, hanem megannyi ádáz acsarkodás után sok-sok aggodalmat és halvány reménykedést a magyar jövőben. Győzni is tudni kell – írtam a cikkem címéül. Ehhez a „tudományhoz” hozzátartozik – nemzetközi síkon példa rá a legyőzött Németország és Japán, vagy most Dél-Afrika és a Közel-Kelet esete –, hogy a békejobbot elsőnek mindig az erősebbeknek, a győzteseknek kell nyújtaniok.