Merre van előre?

Merre van előre?

A válasz egyszerű: nem hátra.

Nem abban a negyven évben, amit magunk mögött hagyunk, nem az egypártdiktatúrában. Nem is abban a rendszerben, amelyik a két világháború között dívott, s amelyet azért mégsem ok nélkül neveztek a hárommillió koldus országának. De a Habsburg-monarchiában sem, ahol a magyar érdekek az osztrákoknak voltak alárendelve. Felesleges szószaporítás volna erről beszélni, ha az utóbbi kettő irányában nem volnának érezhetők és hallhatók bizonyos nosztalgiák, s ha nem kellene számolni azzal, hogy nehézségeink közepette ilyen nosztalgiák a Kádár-korszak irányában is ébredezhetnek.

Mégis az, hogy előre – nem hátra van, ugyanakkor leegyszerűsítés is. Múlt nélkül nincs jövő, történelem nélkül nincs ország, hagyomány nélkül nincs nemzet. Nem lehet előrejutni a múlt legjobbjainak tanítása és példája nélkül. A magyar demokrácia nem a semmiből született. Viszi magával – vinnie kell magával – a Monarchia, a Horthy-korszak, a kommunista évtizedek legkiemelkedőbb társadalmi gondolkodóinak és legtisztességesebb politikusainak, az Eötvösöknek, a Jásziknak, a Bajcsy-Zsilinszkyknek, a Nagy Ferenceknek, a Bibóknak, a Kéthlyknek, a Nagy Imréknek humanizmusát, patriotizmusát, liberalizmusát, népiségét, demokratikus szocializmusát. Ezért érzek meddőnek sok mai vitát és érzem retrográdoknak azokat a vitatkozókat, akik a kizárólagosság, a kirekesztés, az egyedül üdvözítő tanok alapjáról hadakoznak. Előre – a pluralizmusban van, abban a sokféleségben, amelyik nem akarja ráerőszakolni a maga álláspontját a másikra, amelyik tiszteli a saját véleményétől eltérő nézeteket is.

Egy francia politikus az ötvenes évek elején azt mondta, hogy a kommunista párt nem balra és nem jobbra, hanem keletre van. Ma azt lehetne mondani, hogy előre – nem jobbra és nem balra van, hanem nyugatra. Nem látok más (biztató) jövőt Magyarországnak, mint azt, hogy nyugati országgá váljék.

A nyugati országokat – Európában és a tengeren túl – kivétel nélkül középen kormányozzák. Egyszer a jobbközép, másszor a balközép kap többséget, de ez csak árnyalatokat módosít azon, hogy a meghatározó politikai és gazdasági irányítás a centrumban van.

És a szélsőségek? Vannak Nyugaton is, miért ne lennének. Franciaország esetében: van egy valaha nagyon erős, most egyre gyengülő baloldali szélsőség, a kommunista párt, és van egy valaha alig 1–2 százalékos, ma meglehetősen erős jobboldali szélsőség, a Le Pen-féle irányzat. De ezeknek nincs szerepük az ország irányításában, a nemzeti sorsot érintő kérdésekben.

Magyarországon a baloldali szélsőségnek van szervezeti megnyilvánulása, az MSZMP. A jobboldalinak nincsen. Ezt sajnálatosnak tartom. Sokkal egészségesebb volna, ha a szélsőjobboldali, ultranacionalista, rasszista erők saját pártot alakítanának, ezáltal – akárcsak az MSZMP – lemérhetők lennének, és nem centrista pártokban keresnének (és találnának) rejtekhelyet. Ehhez persze az is kellene, hogy ott ne is adjanak menedéket nekik.

1989 az eufória esztendeje volt. A múlt év elejétől 1990 nyaráig olyan események követték egymást, amelyek még egy évvel korábban is elképzelhetetlenek voltak: Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Kelet-Németország kiszakadása a szovjet tömbből, Ceausescu bukása, a szovjet tagállamok magukra ébredése, konszenzus kialakulása Washington és Moszkva között. Úgy festett, hogy egy békés, nyugodt, fejlődő, összeforró nemzetközi rend van kialakulóban. És ezzel a renddel – ha gondokkal-bajokkal küszködve is – biztosítva lesz a fokozatos javulás, és a javulás nyomában a jólét.

A kuvaiti válság, az iraki agresszió szétfoszlatta ezt a túl szép illúziót. Számunkra ez rosszabbkor nem is következhetett volna be.

A csőd, amit a letűnt rendszer maga után hagyott, amúgy is nagyobb, mint ahogy azt az emberek többsége sejtette. Világkrízis nélkül is két-három évnél gyorsabban nem lehetett volna kilábalni belőle. De az általános krízis áttételeiben – az olajárak emelkedésével, a beruházási kedv lohadásával – még kritikusabbá teszi a magyar (cseh, lengyel, szovjet) helyzetet.

Nem csoda hát, ha a tegnapi „legvidámabb barakk” – ma lehangolt, rosszkedvű és bizalmatlan. A kimúlt rezsim nemcsak a gazdaságot tette tönkre, hanem egész nemzedékek mentalitását is: beléjük ültette, hogy minden az államtól „jön”, hogy nem érdemes jól dolgozni, ez az eredményen úgysem változtat, hogy a közélet mások dolga, nem az övék.

Ha ezen a mentalitáson nem tudunk úrrá lenni, akkor előre semerre sincs. Ha a bürokrácia gáncsot vet az amúgy sem tolakodó beruházásoknak, ha sikerül magunkról világszerte elterjesztenünk, hogy „csalódottak” vagyunk, ha a szabad választásokon a közömbösségünkről győzzük meg a nyugati közvéleményt, akkor aztán nemcsak rövidebb, de hosszabb távon is miért lehetnénk optimisták?

És ehhez – mintegy betetőzésként – még hozzájön, hogy Magyarország ma fölösleges, anakronisztikus, a nyugati világban rossz emlékeket és rossz szájízt keltő marakodások színhelye. Lehet persze vállat vonni, mondván: „ez a mi dolgunk”. Lehet az önsajnálkozás révetegségébe takarózni: úgyis „egyedül vagyunk”.

De talán mégiscsak jobb volna sürgősen abbahagyni az öngyilkos belviszálykodást. A magunk kedvéért – a határokon túl élő magyarság kedvéért, jövőjéért legalább annyira!

A veszélyhelyzetekben – háborúk, nemzetközi és gazdasági válságok idején – nincs más kiút, mint a fogak összeszorítása, a megfeszített munka és az egészséges erők összefogása.

Ha a világháborús Angliában össze tudtak fogni konzervatívok és munkáspártiak, ha ma a békés Ausztriában össze tudnak fogni szocialisták és kereszténydemokraták – akkor Magyarországon az úgynevezett jobbcentrum és a balcentrum pártjai, a szélsőségek szélre állításával miért ne tudhatnának egymásnak kezet adni, és kéz a kézben vágni neki a nehéz időszaknak?

A nagykoalíció mielőbbi megvalósulása felé – legalábbis én így látom, különben már a tavaszi választások előtt és után is így láttam – ma erre van előre.