V. Palackposta

 

Merre van előre?

Merre van előre?

A válasz egyszerű: nem hátra.

Nem abban a negyven évben, amit magunk mögött hagyunk, nem az egypártdiktatúrában. Nem is abban a rendszerben, amelyik a két világháború között dívott, s amelyet azért mégsem ok nélkül neveztek a hárommillió koldus országának. De a Habsburg-monarchiában sem, ahol a magyar érdekek az osztrákoknak voltak alárendelve. Felesleges szószaporítás volna erről beszélni, ha az utóbbi kettő irányában nem volnának érezhetők és hallhatók bizonyos nosztalgiák, s ha nem kellene számolni azzal, hogy nehézségeink közepette ilyen nosztalgiák a Kádár-korszak irányában is ébredezhetnek.

Mégis az, hogy előre – nem hátra van, ugyanakkor leegyszerűsítés is. Múlt nélkül nincs jövő, történelem nélkül nincs ország, hagyomány nélkül nincs nemzet. Nem lehet előrejutni a múlt legjobbjainak tanítása és példája nélkül. A magyar demokrácia nem a semmiből született. Viszi magával – vinnie kell magával – a Monarchia, a Horthy-korszak, a kommunista évtizedek legkiemelkedőbb társadalmi gondolkodóinak és legtisztességesebb politikusainak, az Eötvösöknek, a Jásziknak, a Bajcsy-Zsilinszkyknek, a Nagy Ferenceknek, a Bibóknak, a Kéthlyknek, a Nagy Imréknek humanizmusát, patriotizmusát, liberalizmusát, népiségét, demokratikus szocializmusát. Ezért érzek meddőnek sok mai vitát és érzem retrográdoknak azokat a vitatkozókat, akik a kizárólagosság, a kirekesztés, az egyedül üdvözítő tanok alapjáról hadakoznak. Előre – a pluralizmusban van, abban a sokféleségben, amelyik nem akarja ráerőszakolni a maga álláspontját a másikra, amelyik tiszteli a saját véleményétől eltérő nézeteket is.

Egy francia politikus az ötvenes évek elején azt mondta, hogy a kommunista párt nem balra és nem jobbra, hanem keletre van. Ma azt lehetne mondani, hogy előre – nem jobbra és nem balra van, hanem nyugatra. Nem látok más (biztató) jövőt Magyarországnak, mint azt, hogy nyugati országgá váljék.

A nyugati országokat – Európában és a tengeren túl – kivétel nélkül középen kormányozzák. Egyszer a jobbközép, másszor a balközép kap többséget, de ez csak árnyalatokat módosít azon, hogy a meghatározó politikai és gazdasági irányítás a centrumban van.

És a szélsőségek? Vannak Nyugaton is, miért ne lennének. Franciaország esetében: van egy valaha nagyon erős, most egyre gyengülő baloldali szélsőség, a kommunista párt, és van egy valaha alig 1–2 százalékos, ma meglehetősen erős jobboldali szélsőség, a Le Pen-féle irányzat. De ezeknek nincs szerepük az ország irányításában, a nemzeti sorsot érintő kérdésekben.

Magyarországon a baloldali szélsőségnek van szervezeti megnyilvánulása, az MSZMP. A jobboldalinak nincsen. Ezt sajnálatosnak tartom. Sokkal egészségesebb volna, ha a szélsőjobboldali, ultranacionalista, rasszista erők saját pártot alakítanának, ezáltal – akárcsak az MSZMP – lemérhetők lennének, és nem centrista pártokban keresnének (és találnának) rejtekhelyet. Ehhez persze az is kellene, hogy ott ne is adjanak menedéket nekik.

1989 az eufória esztendeje volt. A múlt év elejétől 1990 nyaráig olyan események követték egymást, amelyek még egy évvel korábban is elképzelhetetlenek voltak: Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Kelet-Németország kiszakadása a szovjet tömbből, Ceausescu bukása, a szovjet tagállamok magukra ébredése, konszenzus kialakulása Washington és Moszkva között. Úgy festett, hogy egy békés, nyugodt, fejlődő, összeforró nemzetközi rend van kialakulóban. És ezzel a renddel – ha gondokkal-bajokkal küszködve is – biztosítva lesz a fokozatos javulás, és a javulás nyomában a jólét.

A kuvaiti válság, az iraki agresszió szétfoszlatta ezt a túl szép illúziót. Számunkra ez rosszabbkor nem is következhetett volna be.

A csőd, amit a letűnt rendszer maga után hagyott, amúgy is nagyobb, mint ahogy azt az emberek többsége sejtette. Világkrízis nélkül is két-három évnél gyorsabban nem lehetett volna kilábalni belőle. De az általános krízis áttételeiben – az olajárak emelkedésével, a beruházási kedv lohadásával – még kritikusabbá teszi a magyar (cseh, lengyel, szovjet) helyzetet.

Nem csoda hát, ha a tegnapi „legvidámabb barakk” – ma lehangolt, rosszkedvű és bizalmatlan. A kimúlt rezsim nemcsak a gazdaságot tette tönkre, hanem egész nemzedékek mentalitását is: beléjük ültette, hogy minden az államtól „jön”, hogy nem érdemes jól dolgozni, ez az eredményen úgysem változtat, hogy a közélet mások dolga, nem az övék.

Ha ezen a mentalitáson nem tudunk úrrá lenni, akkor előre semerre sincs. Ha a bürokrácia gáncsot vet az amúgy sem tolakodó beruházásoknak, ha sikerül magunkról világszerte elterjesztenünk, hogy „csalódottak” vagyunk, ha a szabad választásokon a közömbösségünkről győzzük meg a nyugati közvéleményt, akkor aztán nemcsak rövidebb, de hosszabb távon is miért lehetnénk optimisták?

És ehhez – mintegy betetőzésként – még hozzájön, hogy Magyarország ma fölösleges, anakronisztikus, a nyugati világban rossz emlékeket és rossz szájízt keltő marakodások színhelye. Lehet persze vállat vonni, mondván: „ez a mi dolgunk”. Lehet az önsajnálkozás révetegségébe takarózni: úgyis „egyedül vagyunk”.

De talán mégiscsak jobb volna sürgősen abbahagyni az öngyilkos belviszálykodást. A magunk kedvéért – a határokon túl élő magyarság kedvéért, jövőjéért legalább annyira!

A veszélyhelyzetekben – háborúk, nemzetközi és gazdasági válságok idején – nincs más kiút, mint a fogak összeszorítása, a megfeszített munka és az egészséges erők összefogása.

Ha a világháborús Angliában össze tudtak fogni konzervatívok és munkáspártiak, ha ma a békés Ausztriában össze tudnak fogni szocialisták és kereszténydemokraták – akkor Magyarországon az úgynevezett jobbcentrum és a balcentrum pártjai, a szélsőségek szélre állításával miért ne tudhatnának egymásnak kezet adni, és kéz a kézben vágni neki a nehéz időszaknak?

A nagykoalíció mielőbbi megvalósulása felé – legalábbis én így látom, különben már a tavaszi választások előtt és után is így láttam – ma erre van előre.

 

Javaslat médiaügyben

A magyar televízióban és rádióban olyan viszonyok uralkodnak, amelyek méltatlanok egy szabad és demokratikus országhoz. A demokratikus Magyar Köztársaság televíziójában például tavaly októberben saját szememmel-fülemmel láttam-hallottam egy olyan adást, amelyiknek fasiszta hangja 1944-re emlékeztetett; akkor is a március 19-i német megszállás utáni hónapok, de még inkább a nyilasidők rádiójának hangjára.

Ahol országos méretekben csak állami rádió és televízió van, ott a kormány mindig arra törekszik, hogy ezek a médiák az ő politikáját szolgálják. Ez így volt több nyugati országban is a régebbi, monopóliumos időkben, de bizonyos arányokra, mértéktartásra, az objektivitás látszatára még akkor is ügyeltek. A magyar rádiónak, s főleg a televíziónak nem bizonyos – mentegethető – kormánypárti elfogultság róható fel, hanem főként az, hogy a hangadók, akik egyébként többnyire a letűnt rendszer legalázatosabb, évtizedes kiszolgálói voltak, nem is a törvényes kormánynak, hanem annak a klikknek a szószólói, amelyiknek a vezetőit a legnagyobb kormánypárt már hónapokkal ezelőtt kizárta a soraiból. Ez a helyzet nemcsak politikai, de a legelemibb financiális szempontból is abszurd: az állami médiákat az adófizetők pénzéből tartják fenn; az adófizetők túlnyomó többségét a koalíció és az ellenzék múlt- és jövőbeli szavazói alkotják. Ennek ellenére a pénzükből egy törpe kisebbség gazdálkodik (garázdálkodik?), és azt főleg arra használja fel, hogy a nemzet közvéleményét és a szomszéd országokban élő magyarságot saját kénye-kedve szerint manipulálja, a maga szélsőséges világnézetét igyekezzék belesulykolni a többségbe. Ilyesmi a diktatúrákra, és nem a demokráciákra jellemző.

Tarthatatlan érv az, hogy a kormány – az állami médiák szabadságát respektálva – nem kíván beleszólni a munkájukba, beleértve a személyi-személyzeti kérdéseket is. Vajon amikor egy III/III-as ügynök erőszakos és erőszakot reklamáló fenyegetőzésének engedve a média elnökeit kitiltotta munkahelyükről, akkor nem szólt-e bele? Ahol kizárólag állami televízió és rádió van, ott a kormány a felelős a műsoraikért is, az alkalmazottak magatartásáért is.

A jelenlegi helyzet az olyannyira áhított Európai Unió normáival mérve kétségessé teszi a közelgő magyar választások teljes szabadságát, a nyugati kormányok és közvélemény szemében pedig már eddig is sokat ártott, a választásokkal összekapcsolódva a jövőben még többet árt Magyarország jó hírének és tekintélyének.

Az idő sürget. Most nem érdemes a múlton rágódni. Előre kellene nézni, legalábbis a következő két hónap megadott keretében. Engedtessék meg, hogy egy konstruktív javaslattal kísérletezzem.

A kormány nevezzen ki pontosan meghatározott, lehetőleg az ellenzékkel egyeztetett hatáskörrel egy választási médiaellenőrző bizottságot olyan Nyugaton élő vagy onnan hazatelepült magyarokból, akik a sajtó régi, vitathatatlan szakemberei, akik egyetlen mai pártnak sem tagjai és akiknek tekintélye a koalíció és az ellenzék részéről egyaránt kétségbevonhatatlan. Ennek a bizottságnak legyen a feladata az állami tömegtájékoztatás választási tárgyilagosságának felügyelete.

A bizottság tagjaiul négy személyiség felkérésére gondolok: Csicsery-Rónay Istvánra, aki részt vett az ellenállási mozgalomban, 1945 után a Független Kisgazdapárt külügyi osztályát vezette, a Magyar Közösség tagjaként börtönt viselt, az Egyesült Államokban a Hírünk a Világban című folyóirat szerkesztője és a washingtoni Occidental Press könyvkiadó vezetője volt; Borbándi Gyulára, aki ’45 után a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedett, az emigrációban a Szabad Európa Rádió munkatársa volt és a népi irányzathoz közel álló, müncheni Új Látóhatárt szerkesztette; Kende Péter akadémikusra, aki Nagy Imre köréhez tartozott és a párizsi Magyar Füzetek szerkesztőjeként a hazai és a kisebbségi ellenzék írásainak-könyveinek publikálója volt; Sárközi Mátyásra, aki szépírói tevékenysége mellett a nyugati magyar „Ki kicsodá”-t szerkesztette és évtizedekig dolgozott a londoni BBC-nél. Ez a négy, különböző nézeteket valló, de senkitől sem függő demokrata gazdag tapasztalatokkal rendelkezik a négy legnagyobb nyugati ország, az USA, Németország, Franciaország és Anglia médiagyakorlatát illetően, s ugyanakkor kitűnően ismeri a mai hazai viszonyokat is.

A bizottság úgy működhetnék, hogy rotációs módon hetenként más-más volna az elnöke; vitás esetekben, ha szavazategyenlőség állna fenn, a mindenkori elnök szavazata döntene.

Javaslatomat úgy teszem meg, hogy a megnevezettek egyikével sem beszéltem róla, és egyetlen párt vagy mozgalom véleményét sem kértem ki.

Ha a kormány elfogadja, akkor az érdekeltek hozzájárulásával a választási kampány megkezdéséig még könnyen megteremtheti a bizottság felállításának és működésének szervezeti és anyagi feltételeit.

 

Győzni is tudni kell!

Címzett ismeretlen. Mármint a fenti cím címzettje. A választások második fordulója fogja csak meghatározni, hogy egy pártról, két pártról, esetleg két pártnak és pártonkívülieknek a koalíciójáról lesz-e szó. Címzett mégsem teljesen ismeretlen: körvonalai többé-kevésbé már most kialakultak. Leegyszerűsítve: a mostani választások győztese vagy győztesei.

A cím nem eredeti. Valójában csak rímel fél évszázad óta barátomnak és publicista-kollégámnak, Kende Péternek a keddi Magyar Hírlapban megjelent cikkcímére: „Veszteni is tudni kell”. A maga okos és általános nagyrabecsülésnek örvendő hangján Péter rámutat arra, mennyire rossz, stílustalan vesztesek a mai vesztesek. Az egyetlen miniszterelnök kivételével, akiben megvolt az a lelkierő és demokratikus civilizáltság, hogy gratulált a győzteseknek.

Így igaz. Rossz vesztesek. A Pesti Hírlap keddi számának egyik cikkében például azt lehetett olvasni: „Az MSZP megválasztásával az ország lakossága bebizonyította: nem érdemli meg a szabadságot.” Elnézést a hasonlatért, de ez a mondat a berlini bunkerban dühöngő Adolfot juttatta az eszembe; több mint húsz éven át dicsőítette, minden más népnél különbnek, világuralomra elhivatottnak mondotta a németeket, de 1945 májusában már habzó szájjal azt hörögte, hogy azért veszítette el a háborút, mert a német nép nem érdemelte meg őt. És persze Brecht jut az ember eszébe, akit úgy mellesleg drámaíróként nem szívelek, de aki a kommunista vakhitből kijózanodva, maró gúnnyal jegyezte meg: ha a nép nem úgy viselkedik (nem úgy választ), ahogy a vezetők elvárják, akkor egyszerűen – ki kell cserélni a népet.

Hallottam a választás estéjén a televízióban egy énekművészt is (a nevét nem tudtam megjegyezni), aki kijelentette: ha fiatalabb volna, akkor most elhagyná az országot. Feltételezem, hogy nem Nyugat felé, mert ott ugyanolyan rothadt szabad választási viszonyok uralkodnak, mint nálunk – talán Belgrádba vagy Bagdadba, ahol mindig ugyanazok a győztesek. Ezzel a mentalitással egyébként négyévenként kivándorolhatna Magyarország lakosságának kvázi a fele. Nyolc év alatt kiürülne az ország. Ez volna az, amit „nemzeti elkötelezettség”-nek neveznek?

Hagyjuk a túlzásokat! Ismerjük el: veszíteni nehéz! Lóversenyen, kártyaasztalnál, futballpályán, úszómedencében, kötélhúzásban, politikában egyaránt. Nemigen láttam még kiütött bokszolót, aki széles mosollyal tápászkodott föl a ringben. Emberek vagyunk. Ne várja senki, hogy a mostani választások vesztesei csárdást járjanak örömükben!

Még akkor sem, ha – miként Kende Péter joggal megjegyzi – már jóideje tudhatták, hogy veszíteni fognak. Még akkor sem, ha – mint ugyancsak ő emlékeztet rá – 1990-es, nagy győzelmük idején, a második fordulóban is az urnák elé járuló polgároknak csupán 41,5 százaléka, a választásra jogosultak összességnek 19 százaléka szavazott az MDF jelöltjeire, ami akkor sem volt mindenre kiterjedő felhatalmazás.

Ennél a statisztikánál elidőznék egy kissé, mert valódi mondanivalóm innen eredeztethető. Péter, aki tudós ember, nálam sokkal jobban tudja: ilyesfajta számítással könnyen kimutatható, hogy a nyugati demokráciákban a többséget képviselő, kormányzó pártok tulajdonképpen szinte kivétel nélkül a szavazásra jogosultak összességének csak a „kisebbségét” állították maguk mellé, még az 50 százalékot sem érik el jóformán sohasem. Az Egyesült Államok elnökére az összes szavazásra jogosultnak talán 25 százaléka sem szavaz – legitimitását mégsem vonja senki kétségbe. Persze, Kende Péter a statisztikájával nem az 1990-es magyar választás érvényességét kérdőjelezi meg, hanem azt mondja, joggal, hogy a demokráciában a győzelem nem jogosít fel mindenre.

De ha így van – és így van –, akkor ez a mostani választásra is érvényes. El lehetne itt is játszogatni a számokkal, már az első forduló számaival is. Elképzelhető például, hogy az MSZP a maga 32 százalékával végül majd abszolút többséghez jut a parlamentben, azaz egyedül fogja kormányozni azt a 68 százalékot is, az ország lakosságának több mint kétharmadát (!), amelyik nem rá, hanem ellene szavazott. (Sőt, ha a Kende Péter által említett szavazásra jogosultak számát vennénk tekintetbe, akkor nem 32, hanem mindössze 21 százalékról kellene beszélnünk…) Lehet ezért majd a választási törvényt hibáztatni, ami nyilván nem tökéletes – tökéletes választási módszer nem létezik –, de hát ez a törvény négy évvel ezelőtt is ugyanilyen volt, és kissé furcsa volna azt mondani: ha én nyerek, akkor jó, ha a másik nyer, akkor rossz.

Egy lépéssel továbbmenve: tegyük fel, hogy az MSZP koalícióra lép az SZDSZ-szel, maga mögött tudja a Munkáspárt, az Agrárszövetség, a Köztársaság Párt, a Vállalkozók Pártja támogatását vagy rokonszenvét is. Ez már több mint 60 százalék volna. Biztos, széles alapokon nyugvó többség.

De hát azért a kisebbség sem olyan kicsi! A Fideszről most ne essék szó, amelyiknek sikerült abba a paradox helyzetbe manővereznie magát, hogy jelöltjeinek egy része a második fordulóban félreáll az SZDSZ-jelöltek javára, de ha az SZDSZ belép a koalícióba, a Fidesz akkor is ellenzékbe vonul – azokkal az SZDSZ-es képviselőkkel, esetleges miniszterekkel szemben, akiket részben ő segített be a hatalomba. Ennél sikerültebb fából vaskarikát még keveset látott a magyar parlamentarizmus.

De ha a Fidesztől el is tekintünk, még mindig marad 30 százaléknyi választó, akik egyértelműen a szocialisták és a liberálisok ellen szavaztak. Azaz minden harmadik magyar. Az úgynevezett jobboldal. Azért mondom úgynevezettnek, mert ezalatt a gyűjtőfogalom alatt féltucatnyi párt, de százféle árnyalat értendő. Vannak köztük régi, meggyőződéses konzervatívok, a kiváló Nagy Ferenc és Kovács Béla eszméin nevelkedett kisgazdák (amely eszméknek a világon semmi közük nem volt és nincsen a mai Kisgazdapárthoz), mély hitű katolikusok és protestánsok, sokat szenvedett, egykori politikai foglyok, ’56-ban fegyverrel bátran harcolók és III/III-as ügynökök, egykori és mai fasiszták, népiesek és urbánusok, no meg szép számmal volt kommunisták, mint például Csoóri vagy Fekete Gyula, akikkel annak idején együtt üldögéltünk az írószövetség párttaggyűlésein, vagy Kulin Ferenc, akit mégiscsak a Kádár–Aczél-rendszer nevezett ki a Mozgó Világ főszerkesztőjének, s akinek kiábrándulását és a párttal való szembefordulását megértem és átérzem, csak azt nem tudom egykönnyen felfogni, hogy miért futkároz a hideg a hátukon – nem a sztálinizmustól, nem a kádárizmustól, nem is az MSZP-től, hanem az olyan szavaktól, mint „szocialista” vagy „szocializmus”. Hogy kommunistából mitől lettek népiek, az világos – hogy mitől jobboldaliak, az kevésbé.

Ám legyen bár akárhány árnyalata is a vesztes jobboldalnak – egy dolgot soha, egyetlen pillanatra sem szabad elfelejteni vagy szem elől téveszteni: a vesztesek ugyanolyan magyarok, mint a győztesek. Mikor négy éve, azaz történelmi mércével: tegnap – ők voltak a győztesek, ezt a tényt az akkori veszteseket illetően ők nemegyszer kétségbevonták. A választási kampány során olvastam egy szélsőjobboldali demagóg kijelentését, miszerint ők jobb magyarok, mint az ellenfeleik. Elméláztam: vajon mivel méri azt, ki a rossz, ki a jó és ki a jobb magyar? Méterrel? Kilóval? Celsiusszal? Esetleg deciliterrel?

Az új győztesnek-győzteseknek soha többé nem szabad ilyesfajta megkülönböztetésekbe belemenniök. A politika – politika, a magyarság – magyarság. Az ellenzékiek ugyanolyan magyarok, mint a kormánypártiak, a vesztesek sem rosszabb, sem jobb magyarok, mint a győztesek. Elfogadhatatlan mindenfajta megkülönböztetés, kirekesztés, győzelmi fölény, elhivatottsági gőz, fenyegetőzés, agyagba döngölési kísérlet, valamint a köztörvényes bűnözők, a sikkasztók, a népvagyon megdézsmálóinak kivételével mindenféle számonkérés vagy felelősségre vonás. A politikai hibákért már kimondta az ítéletet maga a választás. És az elmúlt négy évben nemcsak hibák voltak. Az a tény, hogy négy éven át alapjaiban stabil maradt a demokrácia, az a tény, hogy nyugodt és szabad választásokra kerülhetett sor, az a tény, hogy ma Magyarország méltón sorakozik a nyugati demokráciák mellé – ha az utóbbi egy-két év kilengéseit és visszaéléseit el nem is feledteti, – mégis érdeme a mai veszteseknek. Történhetett volna másképpen is.

A vesztesek szomorúak. Vannak köztük, akik nem csupán szomorúak – elkeseredettek is. Vannak, akik szélsőséges kijelentésekre ragadtatják el magukat. Az új hatalomnak úgy kell viselkednie, hogy tekintettel legyen minden emberi érzékenységre. Hogy azok, akiknek ma könny ül a szemében, vagy akiknek összeszorul az ökle, holnapra megnyugodjanak. Ne csak megértsék, de érezzék is, hogy a választási vereségük a legkevésbé sem azt jelenti, mintha másodrendű állampolgárok lennének. Az a 30, sőt a Fidesszel együtt majdnem 40 százaléknyi állampolgár, aki most ellenzékbe kerül, 3–4 millió a tíz millióból. Politikailag – eszméikben, elképzeléseikben – ellenzékiek. Emberségükben, hazafiságukban, jogaikban és kötelességeikben egyek-egyformák a többiekkel.

Ezekben a milliókban százszámra vannak nagy tehetségű művészek, írók, tudósok, remek mérnökök, varázslatos kezű sebészek, ezerszámra bátor vállalkozók, ötletdús feltalálók, áldozatkész papok, százezerszámra tisztességes hivatalnokok, nemzet-napszámos pedagógusok, a legnagyobb tiszteletet megérdemlő kétkezi dolgozók a gyárakban és a földeken. És ha a Fidesz továbbra is ellenzékben érleli a narancsait: mennyi istenáldotta, ígéretes, a holnapokat magában hordozó fiatal! Hogyan lehetne nélkülük, pláne: ellenük egy új, gazdagabb, igazságosabb Magyarországot elképzelni és megvalósítani?

Még valamit. Ellenzékbe kerül most a XX. századi magyar közgondolkodás egyik legfontosabb áramlata, amit összefoglaló meghatározással népinek neveznek. Ezt az ideológiát lehet elfogadni vagy elutasítani, szeretni vagy nem szeretni, de a jelentőségét tagadni nem lehet. Nincs itt hely arra, hogy az ember részletes elmélkedésbe bocsátkozzék, arról szóljon, hogy ez az eszmeáramlat mennyire összetett volt mindig – szélesre nyitott ernyője alá miként kerültek olyan kommunisták, mint Erdei Ferenc vagy Darvas József, olyan antikommunisták, mint Kovács Imre, olyan balról jobbra átlengő tehetségek, mint Féja vagy Kodolányi, olyan „centristák”, mint Veres Péter, olyan demokrata-óriások, mint Bibó István vagy Szabó Zoltán, olyan költő-író nagyságok, mint Németh László vagy Illyés Gyula. A mai népi irány egyik tragédiája az, hogy Illyés halála óta egyetlen kiemelkedő, európai látókörű, kultúrájú, nyelvtudású, tehetségű vezetője sincsen; valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy amit az elmúlt négy évben a gyakorlatba megpróbáltak átültetni belőle, az inkább miniszteri bársonyszékek, alapítványi főnökségek és suhanó luxuskocsik „elfoglalásában” volt sikeres, semmint a népi irányzat ihletőjének számító paraszti nép felemelésében. De súlyos hiba volna azt hinni, hogy ez az irányzat most örök időkre megbukott, és nem él tovább nagyon sok tisztességes magyar lelkében, gondolkodásában. Ennek az áramlatnak csak a mostani, harmadosztályú szószólói találták ki azt, hogy valaha is jobboldali avagy szocialistaellenes volt. Az ellenkezője az igaz. Valódi képviselőihez közeledni, az igazi, önzetlen népiekkel szót érteni: az új parlamenti többségnek egyik legfontosabb feladata volna.

Utoljára, de nem utolsósorban: a győztesek elodázhatatlan kötelessége, hogy jobban, okosabban, hatékonyabban védelmezzék a határokon túli magyarság egyéni és kollektív jogait, mint ahogy ez az elmúlt négy esztendőben történt. Nem azt mondom ezzel, hogy semmi sem történt, csak éppen kissé sok volt a frázispufogtatás, túl sok volt a kisebbségek ügyének hazai, pártpolitikai célokra való felhasználása, túl kevés a megfelelő nemzetközi kapcsolatok kiépítése és a kézzelfogható eredmény. Az új kormány ne azzal törődjék, milyen méltatlan nyilatkozatokat tesz mostanában Duray Miklós, vagy hogyan sikerült a Kadhafi és Andropov talpát nyaló kommunistákból szájtépő sovinisztákká vedlett televíziósoknak olykor-olykor befolyásolniok Tőkés Lászlót; arra emlékezzék inkább, hogy Tőkés páratlan helytállása nélkül talán még mindig Ceausescu uralkodnék Romániában, no meg arra, milyen bátran vállalt Duray börtönt és meghurcoltatást akkor, amikor az MSZP egyik mai képviselőjelöltje még azzal szerzett pártérdemeket és nagyköveti állást, hogy Durayba és az őt védő Csoóriba beletiport. De túl a személyeken: a határokon túl élő magyaroknak az új kormányzatra nem kevésbé, hanem inkább lehessen tettekben-eredményekben számíthatniok, mint az eddigire!

Kérem az olvasót, hogy ezekben a hiányos, hevenyészett, hajnali 5 és 7 óra között papírra vetett sorokban ne valami programfélét lásson, amihez sem alapom, sem jogom nincsen, még kevésbé tanácsadást azoknak, akiket személyesen nem is ismerek, vagy valami papos szónoklatot, ami egész lényemtől távol áll, avagy a „Szeressük egymást, gyerekek!” kezdetű régi sláger dúdolását – nem tudok énekelni –, hanem megannyi ádáz acsarkodás után sok-sok aggodalmat és halvány reménykedést a magyar jövőben. Győzni is tudni kell – írtam a cikkem címéül. Ehhez a „tudományhoz” hozzátartozik – nemzetközi síkon példa rá a legyőzött Németország és Japán, vagy most Dél-Afrika és a Közel-Kelet esete –, hogy a békejobbot elsőnek mindig az erősebbeknek, a győzteseknek kell nyújtaniok.

 

Skandinávul

Meghívott Izland miniszterelnöke: szívesen lát otthonában valamelyik délután. Nem most történt, idestova 33 esztendeje. Egy reykjavíki társadalmi szervezet vendégeként néhány előadást tartottam a magyar forradalom ötödik évfordulóján. A megtisztelő invitáció időpontjában megálltam a kormányfő házának kapuja előtt. Ízléses, kényelmesnek látszó, komoly faház volt, hasonló a környék megannyi villájához. Becsengettem. A kapu kitárult – a miniszterelnök nyitotta ki. Beljebb tessékelt. Tágas nappaliban foglaltunk helyet. Talán tíz perce beszélgettünk, amikor nyílt az egyik ajtó, egy hölgy behozott egy nagyobb tálcát, tea, whisky és szárazsütemények voltak rajta. A miniszterelnök bemutatott a hölgynek. A felesége volt. Elénk rakta a csészéket, kiöntötte a teát, süteménnyel kínált, megkérdezte, hogy tetszik Izland, mit láttam eddig belőle, aztán kiment. A miniszterelnök arról faggatott, amiről akkoriban minden külföldi: mi is történt valójában ’56-ban Magyarországon, milyen méreteket öltött a leszámolás, mi a jelenlegi helyzet, mit lehetne tenni a börtönökben sínylődők érdekében? Másfél-két órát maradtam. A miniszterelnök kikísért, kinyitotta, majd becsukta mögöttem a kaput.

Visszafelé menet Párizsba, megálltam Oslóban. Volt ott egy idős szocialista, ismert tudós, Johan Vogt professzor, aki szerelmese volt ’56 ügyének (akkoriban sok ilyen ember élt a nyugati világban), részt vett abban a nemzetközi bizottságban, amelyik a magyar politikai foglyok mielőbbi kiszabadulásán munkálkodott; az ő vendége voltam. Egyik nap a főváros utcáit jártuk, megéheztünk, „jöjjön”, mondta a professzor, „itt van a közelben a Parlament, ott megebédelhetünk”. Felfelé baktatva az épület lépcsőin, a professzor odaszólt egy lefelé igyekvő, szikár férfiúnak: „Állj meg, bemutatok neked valakit, aki ott volt Budapesten ’56-ban, könyvet is írt róla.” A férfi csatlakozott hozzánk, vagy tíz percet beszélgettünk a lépcsőn, aztán lement az utcára, beszállt a kocsijába, begyújtotta a motort és elhajtott. Norvégia miniszterelnöke volt. A büfében, falatozás közben (hadd jegyezzem meg, Norvégiát nem a konyhája tette ismertté a világban) Vogt professzor odacipelt az asztalunkhoz egy másik férfit. Azzal egy jó fél órát beszélgettünk az aktuális magyar helyzetről. Norvégia külügyminisztere volt.

Mindezt nem azért mondom el, hogy magas ismeretségeimmel kérkedjem. A neves államférfiaknak már a nevükre sem emlékszem, ők még kevésbé az enyémre. Hasonló történetek akkoriban nem egy magyar íróval, emigráns politikussal megestek. Számomra a maradandó emlék az volt, hogy az izlandi miniszterelnök házában nem inas nyitott ajtót, hanem ő maga, nem szobalány hozta be a teát, hanem a felesége, nem állami rezidenciában laktak, hanem abban a házban, amelyikben a férj vezetői funkciójának kezdete előtt és majd vége után; a norvég miniszterelnöknek nem volt sofőrje, maga vezette saját – nem állami – kocsiját, a parlamentbe minden norvég állampolgár beléphetett, vendéget is vihetett a büfébe, a kormány tagjait nem kísérték testőrök, minden honfitársuk odaléphetett hozzájuk és elbeszélgethetett velük.

A világban persze nincs mindenütt így. Leegyszerűsítve, kétféle államvezetés létezik. Az egyik elkápráztat: a látványosságot, a csillogást-villogást kedvelő, szigorúan protokolláris, erősen különböző a polgárok hétköznapi életétől. Ilyen például – más-más háttérrel és fokon – a francia, az amerikai, a malájföldi, a szaúd-arábiai és nem egy afrikai országé. A másik egyszerű, közvetlen, sallangmentes. Ilyen a skandináv, de nemcsak a skandináv, a svájci, az ausztrál, a kanadai is. Ennek semmi köze az ország államformájához vagy anyagi helyzetéhez. Izland köztársaság, Norvégia királyság, Svájc és Svédország a világ leggazdagabb országai, Zaire vagy a Közép-afrikai Köztársaság nyomorúságosan szegények.

Az utóbbi években elképedve figyeltem, hogyan lesz úrrá az ifjú Magyar Köztársaság különféle állami megnyilvánulásain, az ország határain belül és kívül a fényűzés, a talmi és minden valódi alapot nélkülöző pompa, a díszegyenruhákban, palotákban, sokmilliós rendezvényekben cifrálkodó öntetszelgés.

Néhány példa, amelyeket elég közelről ismerek.

Új Külügyminisztériumunk első tevékenységei közé tartozott, hogy az államháztartás helyzetéhez mérve csillagászati összegekért – több mint félmilliárd forintnyi devizáért – új követségi épületeket, nagyköveti lakásokat vásároljon szerte a világban. Franciaországban például a sietve megvásárolt nagyköveti rezidencia hárommillió dollárba került. Az eddigi, a város legelőkelőbb negyedében fekvő, több mint egymillió dollár értékű luxuslakás – a Kádár-korszak szerzeménye – túl szerénynek minősíttetett. Az egyik érv az volt (Népszabadság, 1991. április 12.), hogy „ki kell használni az ingatlanárak franciaországi pangását” – mellesleg az árak azóta tovább panganak, és ha most adnák el a rezidenciát, a veszteség több százezer dollár volna. S különben is, a külügyi szervek feladata az ország érdekeinek külföldi képviselete-e, avagy a telekspekuláció? Másik érv: „a magyar külpolitika megfelelő képviseletéhez volt szükség rá.” Mintha a francia külügyminisztérium vagy a Párizsban tevékenykedő külföldi diplomaták nem fütyülnének arra, hogy a Magyar Köztársaság nagykövete egymillió vagy hárommillió dollár értékű lakásban-házban lakik-e. Hasonló bevásárlások még fél tucat másik országban is lezajlottak: Angliában, Amerikában, Chilében, Dél-Afrikában stb. A tárgyilagosság kedvéért megjegyzendő, hogy mindezt ugyan az MDF vezette Külügyminisztérium kezdeményezte, de az Országgyűlés külügyi bizottsága egyhangúlag szavazta meg, azaz az MSZP, az SZDSZ, a KDNP, a Kisgazdapárt és a Fidesz képviselői is hozzájárultak.

A Magyarok Világszövetsége. Ezt a szervezetet a Horthy-rendszer hozta létre, célja az akkori kormányok politikájának propagandája volt. Kádárék folytatták és „továbbfejlesztették”. Ez a szervezet volt az, amelyik a nyugati magyarokat kartotékozta, megfigyelte, besúgta, megtévesztette, megvesztegette, avagy beszervezte – már akit, és kit hogyan lehetett. A demokratikus emigráció azt hihette, hogy a világszerte kompromittált MVSZ az egypártrendszerrel együtt örökre el fog tűnni. Nem ez történt. A világszövetség – szerencsére más feladatokkal, de az MDF vezette kormány propagandaszerveként – nemcsak tovább él, hanem akkora anyagi eszközökkel rendelkezik, mint amekkorákkal a Horthy- és a Kádár-világban soha. Két évvel ezelőtt Budapest tele volt ragasztva méregdrága plakátjaival, teleaggatva zászlaival, a televízióban és a rádióban másról sem lehetett hallani, mint pompázatos kongresszusáról. Ennek a kongresszusnak az előkészítése a legszebb bolsevik hagyományok szerint történt. A nyugati magyarság „delegátusait” a budapesti központ és a különböző MDF-nagykövetek „választották” – tekintélyes, nem egy esetben világhírű franciaországi magyarok hosszú soráról tudok, akiknek máig sincs halvány sejtelmük sem arról, ki „képviselte” őket a nevezetes kongresszuson. A rendezőknek az volt a fontos, hogy az elnök és a vezetőség megválasztásánál a „demokratikus” többség jó előre biztosítva legyen. Jellemző egyébként, hogy három alelnöke közül a kárpát-medencei és a nyugati magyarok reprezentánsa mellett a hazai tízmillió magyart a Pofosz elnöke képviseli. Ami önmagában nem volna helyteleníthető, ha a tízmillió magyar valóban megválasztotta volna. A kongresszus több százmillió forintba került. Vajon hozott-e egyetlen fillérnyi hasznot is azoknak, akik megkérdezetlenül finanszírozták: Magyarország lakosságának? Az MVSZ évi költségvetése 200 millió forint, s azt olvasom, hogy újabban székházként egy káprázatos budapesti épületre tart igényt. Mi a fenének? Ha ez a szervezet megszűnnék, a világon senkinek sem hiányoznék saját vezetőin és azokon kívül, akiknek útiköltségét és hotelszámláit fizetni szokta. A kormány kebelében működik a Határon Túli Magyarok Hivatala. Feladata a kapcsolattartás a kisebbségi magyarokkal – ez átfedi az MVSZ tevékenységének nagy részét. Ha ebben a kormányhivatalban három szobába beültetnének három funkcionáriust, akik a nyugati magyarsággal tartanának kapcsolatot, a nem éppen dicsőséges múltú világszövetségnek nyugodtan le lehetne húzni a rolóját. A ráköltött évi 200 milliót sokkalta jobb volna a szomszéd országokban élő magyarság politikai és kulturális támogatására fordítani.

Magyarország szegény ország. Ezt az országot a hitleri, sztálini, brezsnyevi rablások után az elmúlt tízegynéhány évben háromszor fosztották ki. Ezúttal nem idegenek. Magyarok.

Először Kádárék, főként a külföldi kölcsönök nyakló nélküli és többnyire rosszul felhasznált felvételével. Ezt a 21 milliárd dolláros adósságot nyögi ma is és nyögi még sokáig a nép.

Másodszor a Grósz–Németh-vezetés idején, amikor az elvtársak ügyesebbjei észrevették, hogy a politikában befellegzett nekik, és az új, liberális rendelkezéseket gyorsan kihasználva átmentették magukat és pereputtyukat a gazdasági életbe, megszerezve vagy – nyilván nem minden ellenszolgáltatás nélkül – a nyugati tőkének átjátszva azt, ami a hazai iparban és kereskedelemben a legjövedelmezőbb volt. A hírhedt hazai „orosz maffia” újgazdagjai csupa olyan jó elvtársból tevődnek össze, akik Moszkvában végezték tanulmányaikat, kitűnően tudnak oroszul, és most régi, szovjet barátságaikat felhasználva ideológusokból, politikusokból virágzó üzletemberekké váltak. Egy másik, „nyugati” példa arról a területről, amit eléggé ismerek: a kommunista párt vidéki lapjaiból hét újságot sikerrel átpasszoltak az antikommunista nézeteiről közismert, nagykapitalista, nyugatnémet Axel Springer sajtókonszernnek, és a szeretett hazáért oly sok önzetlen áldozatot hozó „von” Ferenczynek. Az „Ellenforradalom tollal és fegyverrel” című klasszikus mű szerzője újabb bestsellert írhatna erről a HVG által finoman „abszurd”-nak minősített manőverről (1990. április 14. és november 3-i szám), s mint újsütetű tőkés vállalkozó arról is, hogy személy szerint volt-e neki némi profitja ebből a „privatizációból”, avagy sem.

A harmadik fosztogatás a rendszerváltás után, az Antall–Boross-kormány alatt ment végbe. A főszerepeket az MDF és koalíciós partnereinek egyes elemei játszották. Anélkül, hogy a két kormányfő tisztességét megkérdőjelezném: lehetetlen volt nem tudniok róla. Jóformán nincs olyan nap, amikor a sajtó ne számolna be privatizációs botrányokról, panamákról, az állami vagyon hűtlen kezeléséről. A nép pénzéből óriásivá felpumpált hangzatos nevű alapítványok hálózzák be az egész országot, és közöttük nem egyben önkinevezett vagy pártérdemeikért jutalmazott vezérek és vezérkarok olyan vagyonok fölött rendelkeznek, amilyenekről az egyszerű halandóknak sejtelmük sincsen. Állami hivatalok arcpirító szerződéseket kötöttek vitatható tehetségű emberekkel, főúri végkielégítéseket osztogattak csődöt mondott alkalmazottaknak. A kormány, amelynek a sajtó ügyeitől távol kellett volna tartania magát, újságokat alapított, meggyőződéses tollforgatók mellett olyan újságírókat vett fel, akiket a miniszterelnökség politikai államtitkára is zsoldosoknak minősített, csak éppen olvasókat felejtett el vásárolni, és az olvasóhiány okozta monumentális deficiteket – mindenféle áttételekkel – az adófizetők pénzéből fedezi. Olyan emberek, akik képtelenek egy mondatot is kiejteni anélkül, hogy a „nép” vagy a „nemzet” szó ne legyen benne, hosszú évek óta sokkal kevésbé a népért, mint amennyire a népből élnek. Mekkora képmutatás és kapzsiság, milyen mohó cinizmus kellett ahhoz, hogy egy volt III/III-as ügynök 28 millió forintot vegyen fel az állam pénzéből, előlegként egy olyan forgatókönyvre, ami aztán sohasem készült el; ahhoz, hogy miközben legjobb íróink és költőink napi anyagi gondokkal küszködnek, egy Költőcske Sándor ötmilliót vágjon zsebre egy eleve bukásra kárhoztatott margitszigeti lovasbemutató dalszövegeiért. Diákkoromban a romániai korrupció jellemzésére idézgettünk egy kis bökverset: „Útlevelem ezer lejért megcsinálja Pop Simon – adok neki kétezer lejt s megcsókol a popsimon”. A magyar Pop Simonokra nem az a jellemző, hogy másokat csókolgatnak – még ők várják el, hogy mások csókolják a feneküket. A szemérmetlen és fennhéjázó korrupció csápjai befonják az egész országot, erről mindenki tud és beszél – a letűnt koalíció megannyi becsületes embere és választója is –, de ellene nem tesz senki semmit. Fordított Rózsa Sándorok hada garázdálkodik mindenfelé: a szegényektől veszik el a köz pénzét, és a saját gazdagításukra fordítják. Székelykapus mélymagyarjaink, akik kihívó nyugati autócsodákban suhannak a budapesti aszfalton, mikor jártak utoljára (gyalog) a Moszkva téren? Látták-e, milyen a helyzetük a Székelyföldről jött, de megfelelő papírokkal nem rendelkező munkásoknak? Mikor ereszkedtek le utoljára nagy kegyesen a Batthyány téri metró mélységeibe – megfigyelték-e azokat a szerencsétlen öregasszonyokat, akik széttárt karjaikban egy-egy szőttessel, blúzzal álldogálnak ott reggeltől estig, hogy száz-kétszáz forinthoz jussanak? Őket lopják meg napról napra, akik „legálisan” vagy illegálisan az államot megkárosítják.

Demagógia? Egyszerű helyzetkép. Nem kell közgazdasági szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember tudja: a fojtogató nyomor problémáját nem lehet csupán a korrupció felszámolásával megoldani, s a korrupciót teljesen, véglegesen eltüntetni lehetetlen. De már az is ír volna a sebekre, ha a korruptak hivalkodása nem szúrná a munkájukból élő milliók szemét.

Sem kedvem, sem hajlamom nincs a moralizálásra. Alkatomhoz mindig közelebb állt Epikurosz, mint egy pusztába vonuló, zebraganajt szedegető aszkéta. Aki gazdagodni akar, ám tegye. De a magánszektorban tegye, és ne a nép megrövidítésével. Kétféle pénz van. A magánpénz, amelyet mindenki úgy költ, ahogy a kedve tartja: elkártyázza, elissza, ellóversenyzi, elnőzi, elfiúzza, bankban kamatoztatja, a termelésbe fekteti be, a gyerekei között osztja szét, jótékony célra adományozza – az ő dolga. De a másik, a közpénz, ami nem más, mint dolgozó emberek jövedelmének adója – az szent. Aki ahhoz nyúl, az sokkalta vétkesebb, mint az, aki a Centrum Áruházban elemel egy pár zoknit. Egy valódi demokráciának kérlelhetetlennek kell lennie a közvagyon tolvajaival szemben. Piacgazdaság van, a magánszektor tárva-nyitva áll. Nem kötelező köztisztviselőnek, s még kevésbé miniszternek vagy országgyűlési képviselőnek lenni. De ha valaki az utóbbit, a közszolgálat útját választja, az menjen rajta egyenes derékkal, vagy tűnjék el!

Vajon a most formálódó új hatalom emberei tanulnak-e a távolabbi és a közeli múltból? Vajon a legnagyobb párt emberei, akik – még ha netán nem is voltak haszonélvezői az ország fentebb említett első és második kifosztásának, de többségükben mégiscsak asszisztáltak hozzá – ott akarják-e folytatni, ahol pártbeli elődeik közül jó néhányan abba sem hagyták, avagy gyökeresen szakítani fognak az utóbbi évtized gyakorlatával? Vajon egy koalíció esetében az SZDSZ emberei a hatalom húsosfazeka mellé kerülve meg tudják-e őrizni kezük tisztaságát? Vajon az ország háromszoros kifosztása után sor kerül-e egy negyedikre is?

Nem állítom, hogy egy esetleges negyedik fosztogatást az ország nem bírna ki – ez az ország a tatárjárást is kibírta. De ami belepusztulhat, az a fiatal, zsenge demokrácia. Intő példaként itt van Olaszország: a fél századon át uralkodó pártok tönkrementek a korrupció vizsgálóbírói leleplezésében, és letűnésükből a szélsőségek profitáltak. Korrupciós visszaélések napfényre kerülésével Spanyolországban is megingott a hatalom épülete. A szovjet birodalom utódállamairól felesleges hosszabban szólni, a kijátszott, kifosztott tömegek mindenfelé kezdenek egy „erős kézre”, magyarul: egy újabb diktatúrára áhítozni.

Itt az idő, dönteni kell: a skandináv úton indulunk-e el, vagy a bizánci–afrikai úton? Észak-Európa radikálisan takarékoskodó közerkölcseit választjuk-e példaként, vagy Eurázsia egyes országaiét? Új képviselőink, minisztereink megtanulnak-e eddigi lakásukban élni, maguk vezette kocsin közlekedni, metrón, autóbuszon, villamoson járni, avagy folytatni kívánják azt a rongyrázást, amelyik a bukott kormányra és parlamenti többségre volt jellemző, és BMW-ken, Mercedeseken vágtatnak-e a saját bukásuk felé?

Ha pedig valaki úgy vélné, hogy Skandináviát idézve idegen, nyugati példát állítok az ezeregyszáz éves Magyarország elé, annak hadd feleljem halkan és tisztelettudóan: gróf Széchenyi István a Lánchíd és a gőzhajózás gondolatát, a Hitel, a Világ és a Stádium eszméit nem Nagycenkről, de még csak nem is Lakitelekről hozta magával.

 

Suetonius olvasása közben

Csak most került a kezembe az a két budapesti napilap, amelyik beszámolót közölt a miniszterelnök és tizenöt kiemelkedő gazdasági-pénzügyi szakember múlt heti bizalmas tanácskozásáról. A találkozó annyiban volt bizalmas, hogy a ténye ugyan a lapok első oldalán díszlett, a tartalmát azonban „erős titoktartás” övezte. Mikor a téma az ország súlyosnál is súlyosabb gazdasági helyzetének rendbe rakása, a hozandó rendszabályokkal kapcsolatos előzetes titoktartás teljes mértékben érthető. Az egyik nagy napilap annyit mégis megtudott, hogy „több javaslat hangzott el a PM-ben kidolgozott intézkedési tervről, az indítványok azonban részben hatálytalanítják egymást.” Ez nem nagyon meglepő: a szakemberek általában makacs emberek, még kettőt is nehéz közös nevezőre hozni, hát még tizenötöt. Vagyis: a miniszterelnök megkérdezhet annyi szakértőt, amennyit csak akar, a végén mégiscsak neki és a minisztereinek kell dönteniök. A politikusoknak. Ezért választották meg őket. Persze, az nem hátrány, ha a politikusok – értenek is a gazdasághoz.

A másik napilap erről a tizenötös tanácskozásról azt szivárogtatta ki, hogy „az államháztartás helyzetének javítását szolgáló intézkedések a bevételek növelését, de főleg a kiadások csökkentését célozzák”.

Ez fontos megállapítás, még ha nem is túlságosan eredeti. Minden valamirevaló családos háziasszony tudja, hogy ha nem állam-, hanem magánháztartási nehézségekkel küzd, akkor mindenekelőtt a kiadásainak a csökkentésével kell megpróbálkoznia (pl. 3–4 helyen is megnézi, hol olcsóbb a kolbász vagy a krumpli), és rágnia kell a férje fülét, hogy igyekezzék többet keresni (akár egy kis feketemunkával is).

E kettős célkitűzés nemcsak nem túl eredeti, hanem elég régi is. Mikor Vespasianus közel kétezer évvel ezelőtt, Kr. u. 69-ben Judea végleges leigázásának és Jeruzsálem ostromának hadvezéri feladatát átruházta fiára, Titusra, hogy Rómába visszasietve megragadja a császári hatalmat, a birodalom anyagi helyzetét mélyponton találta. Mindenekelőtt a kiadásokat csökkentette. Ahogy az uralkodása idején született kiváló történetíró és némileg pletykamester Suetonius, a „Caesarok élete” című bestseller szerzője írja (magyar fordítás: Kis Ferencné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968.): a törvényes jutalmakat még győzelme részeseinek is csak jó sokára fizette ki; mikor a tengerészei panaszkodtak, hogy Róma kikötővárosából, Ostiából a fővárosba vezető utat oda-visssza folyton gyalog kell megtenniök és lábbelikoptatás címén adjon nekik valami kis pótlékot, a válasza az volt, hogy elrendelte: ezentúl mezítláb tegyék meg az utat. Mikor egy fiatalember kenőcstől illatosan mondott köszönetet neki egy prefektusi állás elnyeréséért, azt felelte: „Bárcsak fokhagymától bűzlenél inkább!” és visszavonta a tékozló közhivatalnok kinevezését. Az állami kiadások visszafogásának kategóriájába tartozott az is, hogy mikor egy mesterember azt ígérte: hatalmas oszlopokat csekély költséggel felszállít a Capitoliumba, az illetőnek jó szándékáért magas jutalmat fizetett, de a nem éppen sürgős munkát mégsem végeztette el, mondván: engedje meg, hogy előbb enni adjon a népnek.

A bevételek növelésére egy sor vakmerő kezdeményezése volt. Nemcsak újra bevezette az elődje idején megszüntetett adónemeket, hanem új, még súlyosabb – és nyilván népszerűtlen – adókat is kreált. Elég originális ötlete volt, hogy minél kapzsibb természetűek voltak a főfunkcionáriusai, annál zsírosabb állásokba helyezte őket, hogy majd annál súlyosabb pénzbírságokat rójon ki rájuk. Ezért mondogatták róla, hogy ezeket az embereket szivacsoknak használta, ha kiszáradtak, engedte, hogy megnedvesedjenek, ha pedig nedvesek lettek, akkor kifacsarta őket. (Valószínűleg kevésbé ellenezte volna a vagyonadót, mint az SZDSZ…) Máig is emlékezetes intézkedése az volt, hogy császár létére nem átallott használati díjat bevezetni a nyilvános árnyékszékekre. Mikor a fia ezt a szemére vetette, az orra alá dugta az első befizetésekből származó pénzdarabokat, és megkérdezte tőle: ”bántja-e a szaguk?” „Nem” – felelte Titus. „Pedig, látod – mondta Vespasianus –, ez abból a vizeletből való.” Ismeretes, hogy ebből az anekdotából származik a híres mondás: „A pénznek nincsen szaga”.

Csak azt ne higgye valaki, hogy szállóigeszerű egyéni fukarsága ellenére Rómát illetően is fösvény volt. Mihelyt az államháztartás rendbe jött, nagy építkezésekbe kezdett. Neki köszönhető a Colosseum és Titus diadalíve – lényegesen szebb és időtállóbb alkotások, mint amilyen a pesti Népstadion vagy a párizsi Pompidou-múzeum. „Meleg pártfogásban részesítette a tehetséges embereket és a művészeket” – írja Suetonius. – „Elsőnek ő juttatott közpénzből évente százezer sestertius életjáradékot a görög és latin szónokoknak, kiváló költőket és művészeket nemcsak magas fizetéssel, de drága ajándékokkal is jutalmazott”. Noha néhány anyagi visszaéléséről nem egy pletyka (vagy igaz történet?) maradt fenn, a történetíró megjegyzi: „A rossz úton szerzett eszközöket a lehető legjobban használta fel”.

Mindehhez a hatalom szilárd kézben tartásán túl három személyes tulajdonság kellett. Az egyik az, hogy elég bátor legyen. Merészségét már korán megmutatta: fiatalemberként, amikor Néro kíséretéhez tartozott, szörnyen magára haragította a művészi babérokra pályázó császárt, mert valahányszor Néro énekelni kezdett, ő kiment a teremből, de ha ott maradt is, mindig elaludt. Ha valaki ezt Kosztolányi „véres költőjével”, ezzel a közveszélyes őrülttel szemben meg merte cselekedni – annak, mikor ő került a trónra, volt bátorsága ahhoz is, hogy – ha kellett – akkor átmenetileg kemény intézkedéseket is foganatosítson.

A másik, ami jellemezte: nem saját magának harácsolt. Ő volt az első római császár, aki nem előkelő családból származott, és mint Suetonius írja: „Alacsony származásából sohasem csinált titkot, gyakran még büszkélkedett is vele.” Ennek megfelelően egyszerűen élt, „semmiféle díszre nem vágyott”, szakított a Rómában dívó fényűző életmóddal, a kicsapongásokkal. Még császársága előtt, amikor Afrika helytartója volt, „tisztességgel igazgatta tartományát, csak egyetlenegyszer hajigálták meg répával”. És – folytatja a történetíró – „annyi bizonyos, hogy onnan (Afrikából) semmivel sem tért vissza gazdagabban, mint ahogy elment”. Ennél szebb mondatot nehezen lehetne leírni egy ókori hatalmasságról. Egy újkoriról sem.

Harmadszor: bízott az emberekben. Megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a császárhoz tisztelgő látogatásokra érkezőket megmotozzák; „sérelmeket, ellenséges indulatot szívesen felejtett, megbosszulni sohasem akart… Távol állt tőle, hogy gyanú vagy bármiféle veszélytől való félelem alapján valakinek ártalmára legyen… Nem egykönnyen találunk olyan esetet, hogy valaki ártatlanul bűnhődött volna… Szelíden tűrte barátai szemtelenkedéseit, a jogászok csűrés- csavarását és a filozófusok gyalázkodásait.” Bizony, bizony, Elnöki Jogkörrel Felruházott Exalelnök Urak, a szemtelenkedőknél és a gyalázkodóknál sokkal enyhébben ironizáló Farkasházy Tivadart Vespasianus császár aligha távolította volna el a római rádiótól vagy televíziótól.

Mindezt nem azért vetem papírra, mintha feltételezném, hogy a magyar demokrácia miniszterelnökei, Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, vagy sűrűn váltakozó pénzügyminiszterei, avagy a mindenkori ellenzék vezetői ne olvasták volna Suetoniust. De valahogy az a benyomásom, mintha az első tizenkét Caesar életével ismerkedve, Vespasianus történetén átlapoztak volna. Abban viszont, hogy az őt követő Titus-fejezetet elolvasták, szinte biztos vagyok. Ha ugyanis arra keresi valaki a választ: vajon az MDF miért ígért fájdalommentes átmenetet az álszocializmusból a piacgazdaságba, vajon mire vár immár háromnegyed éve az új koalíció a bevételek növelése és főleg a kiadások csökkentése ügyében, akkor a Titus-életrajzban megtalálja a választ. Ott ugyanis egyebek közt ez áll: „Bármilyen kéréssel fordultak hozzá, Titus szívósan ügyelt rá, hogy reménytelenül senkit el ne bocsásson magától. Bizalmasai figyelmeztették, hogy többet ígér, mint amennyiért helytállhat, de ő csak annyit mondott: Nem távozhat el szomorúan senki, aki a császárral beszélt”.

Suetonius ezt dicsérően emlegeti. Hogy a magyar demokrácia vezető politikusainak esetében ugyanez dicséretnek számíthatna-e – efelől fennforoghatnak némi kétségek.

 

Mi lenne, ha fönt kezdenék?

Olvasom: „A folyó fizetési mérleg hiányát 2,5 milliárd dollárral kell mérsékelni, az államháztartás várható 370 milliárd forintos deficitjét 170 milliárd forinttal kell csökkenteni”. (Magyar Hírlap, 1995. február 23.) A dollármilliárdokon sem nekem, sem az olvasók nagy többségének nem érdemes elmélkednie, legfeljebb tátott szájjal hallgathatjuk a szakértők vélekedését – az olyasmi, mint „a folyó fizetési mérleg” és annak mérsékelése az átlag halandónak „magas”. Maradnak a forintmilliárdok. Dollárra fordítva ezek sem szerényebbek, de legalább forintban vannak kalkulálva. Valahogy közelebbről – testközelből – érzékelhetők. Világos belőlük, hogy a magyar államháztartás deficites, és ezt a deficitet 200 milliárd forinttal csökkenteni kell ahhoz, hogy úgy-ahogy elkezdjünk kimászni a mostani kátyúból, amelyik sokkal, de sokkal süppedőbb, mint ahogy azt azok próbálják kellemesebbé tenni, akik úgy érvelnek: felesleges a helyzet dramatizálása, ez csak tovább rontja a közhangulatot, és még mélyebbre taszít minket. Mintha csupán a jó hangulattól már kevésbé volna drámai a helyzet. „Vígan megyünk tönkre” – mondták jókedélyű eleink, és mit tesz isten – tönkre is mentek…

Ötödik pénzügyminiszterünk éppen úgy tudja, mint az elődei, hogy az államháztartás rendbe hozására – azaz egy biztatóbb jövő megalapozására – nincs harminchatféle megoldás. Csak két, párhuzamosan alkalmazandó lehetőség van: az állami bevételek fokozása és az állami kiadások csökkentése. Az előbbi már folyik, elég a villanyszámlákra nézni, az autó tankját benzinnel megtölteni, krumplit-kenyeret-zoknit vásárolni az üzletekben. A miniszter(ek) számára – a bevételek növelése – a viszonylag könnyebb oldala a dolognak. Mindenki morog, mindenki megpróbál spórolni, és aki csak nem fizetésképtelen, az – fogcsikorgatva bár, de – fizet. Enni kell, fűteni kell, közlekedni kell, és a gyerekeket – legalább a gyerekeket – nem lehet elnyűtt vagy kinőtt ruhában, lyukas cipőben járatni.

Az államháztartási kiadások csökkentése már nehezebb. Eleven húsba vág. Szociális korlátozásokkal, juttatások megvonásával, elbocsátásokkal jár. Tragédiákkal jár. Ebbe mindeddig egyik kormány sem mert belekezdeni. Az vesse rájuk az első követ, aki maga szívesen csinálná. De hát a tízmillió magyar állampolgár közül ők voltak azok, akik pártprogramokat, kormányprogramokat fogalmaztak, ők voltak azok, akik miniszterelnökök, miniszterek, képviselők akartak lenni – akik a felelősséget vállalták.

Szidhatjuk az elődeiket, szidhatjuk őket, de ezzel nem megyünk sokra. Mi volna, ha megpróbálnánk segíteni nekik? Feltéve, hogy igényt tartanak rá. Mi volna, ha az ország vezetői felhívást tennének közzé: kérik, várják az emberek javaslatait, ötleteit, tanácsait – hol, miben, hogyan, mennyit spórolhatna az állam? Azokét az emberekét, akik benne élnek abban a bizonyos mindennapi életben, akik nem magas hivatalok falai között töltik egyébként hajszás, túlterhelt napjaikat és féléjszakáikat, akik látják, hogy a maguk területén hol folyik pazarlás, milyen felesleges állami kiadások vannak. Ötven év alatt megszokták, hogy szemet hunyjanak, a vállukat rándítsák: ez az állam pénze, ez nem a mi dolgunk. Hátha egy meggyőző hangú, őszinte felhívással – esetleg megfelelő jutalmakkal is – közüggyé lehetne varázsolni – a közügyeket…

Minden esetleges felhívásnak elébe vágva, általánosságok helyett hadd próbálkozzam meg jómagam egy konkrét elképzeléssel. Kérem, olvassák el az alábbi összehasonlítást:^*

 

 

Csak európai országokat soroltam fel; az Egyesült Államokban, ahol az évi bruttó nemzeti termék fejenként 16.270 dollár, 580.690 főre esik egy képviselő, és ha a szenátorokat is beleszámítjuk, akkor is 472.150 főre. De az amerikai állam felépítése annyira különbözik az európaiak többségétől, a „központi” államot alkotó 50 állam mindegyike saját alkotmánnyal, saját parlamenttel rendelkezik, saját, nagy hatalmú kormányzója van stb., hogy az összehasonlítás abszurddá válnék. (Még leginkább a Német Szövetségi Köztársaság hasonlítható hozzá – ezért hagytam ki Németországot is a felsorolásból.)

A táblázatból világos: a magyar parlamentben a lakosság számához és a termelés színvonalához viszonyítva túl sok a képviselő. Ez nem új jelenség. A Tisztelt Ház felduzzasztása „magyar betegség” – már az 1945-ös demokratikus parlamentnek is 421, a sokkal kevésbé demokratikus 1947-esnek pedig 411 tagja volt. Az ország lakossága akkor alig haladta meg a 9 milliót!

Mintha nemzeti kötelességünknek éreznénk, hogy a Nagy-Magyarország képviselőire méretezett ülésterem – legalább kivételes alkalmakkor – továbbra se tűnjék foghíjasnak.

A táblázat ellen felhozható, hogy bizonyos fokig szelektív; Dániában, Finnországban és Norvégiában kb. ugyanannyi lakosra jut egy-egy képviselő, mint nálunk. Igen ám, de Dánia és Finnország polgárainak évi átlag termelési produktuma a négyszerese, a norvégoké több mint a hatszorosa a magyarok egy főre eső évi bruttó nemzeti termékének. Egy ország demokratizmusa és anyagi helyzete természetesen nincs egyenes arányban egymással, de egy gazdag országnak mégiscsak könnyebb eltartania a képviselőit (és az adminisztrációját), mint egy szegénynek.

Magától adódik egy másik ellenvetés is (a továbbiakról majd gondoskodnak mások): a táblázat csak a magyar parlamentnek megfelelő képviselőházakat vette figyelembe, márpedig a legtöbb európai parlament két házból áll. Igaz, de ha az aránylag kis létszámú felsőházakat, szenátusokat, szövetségi tanácsokat is beleszámolnánk, az arányok – az egy lakosra eső reprezentánsok számai – gyökeresen akkor sem változnának meg. A hozzánk lélekszámban és átlagos termelési értékben leginkább közelálló Portugáliában a parlament egy házból áll – éppúgy, mint nálunk. Ha ott 250 képviselő elég – minek nekünk 386?

Olcsó demagógia volna a magyar parlament gyakorta félig-háromnegyedrészt üres padsorain élcelődni – azon, ami a televíziókban látható és amire sokan felhorkannak. (Nyugaton is sok helyütt ismerős ez a látvány, mégis csak a szélsőségesek, sőt ezeknek is csak egy része vonja kétségbe a parlament intézményét.) A távol lévő képviselők nem „lógnak”, hanem többnyire kerületeikben vagy a különböző hivatalokban sürögnek-forognak, választókerületüknek, választópolgáraiknak ügyeit próbálják elintézni. De ha már itt tartunk, a Magyar Köztársaság Alkotmányának II. fejezete, amely Az Országgyűlés címet viseli, 24. paragrafusának 1. és 2. pontjában kimondja: „Az Országgyűlés akkor határozatképes, ha a képviselőknek több mint a fele jelen van. Az Országgyűlés a határozatait a jelen lévő képviselők több mint a felének a szavazatával hozza”. Nem azt sugallja-e ez a két pont, hogy a törvényhozáshoz elegendő az országgyűlési képviselők fele, plusz egy képviselő, és az érvényes szavazáshoz a felének a fele, plusz egy szavazat?

Meggyőződésem, hogy egy kisebb létszámú parlament nem gyengítené, hanem erősítené magának a parlamentarizmusnak az eszméjét és a vonzerejét. Az egyes képviselők tekintélye megnövekednék, a nép sokkal kevésbé érezne – akár igazságtalanul is – olyasmit, hogy „felesleges embereket”, „szavazógépeket” tart el.

Egy szó, mint száz: akkora országnak, mint Magyarország, a jelenlegi 386 képviselő helyett bőven elég volna 193 képviselő. Ha a nálunk gazdagabb, sokszorosan gazdagabb országokban 40.000, 60.000 vagy 100.000 állampolgárnak elengedő egy képviselő, miért szükséges, hogy nálunk minden 27 000-nek legyen? Egyébként az Alkotmány nem szabja meg a képviselők számát, tehát létszámcsökkentés esetén még alkotmánymódosításra sem volna szükség, mindössze az idevonatkozó törvényt kellene megváltoztatni, amit maga az Országgyűlés elég egyszerűen megtehetne. Ha egy későbbi alkotmánymódosítás – évszázados hagyományt és Svájc, Ausztria, Hollandia, Belgium, azaz a hozzánk hasonlítható kis országok példáját alkalmazva – nálunk is bevezetné a kétkamarás rendszert – mondjuk – egy 150 főnyi képviselőházzal és egy 50 főnyi felsőházzal, az is 186 parlamenti helyet „spórolna meg”. Nem tudom, mennyibe kerül egy képviselő az adófizetőknek, de aligha járok messze a valóságtól, ha feltételezem: a képviselők jelenlegi számának felére csökkentése évente félmilliárd forint megtakarítását jelenthetné. Valamivel kevesebbet? Valamivel többet? Akiknek a pontos adatok a kezében vannak – elsősorban maguk a képviselők – könnyen kiszámíthatják.

Semmi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy bárkinek az állására-kenyerére törjek. Mielőtt ebbe az írásba belekezdtem, végignéztem a tavaly választott országgyűlés tagjainak rövid életrajzi adatait. Csupa kitűnő, többségükben jó, sőt kiemelkedő képzettségű, a szakmájában ismert és elismert ember: ügyvéd, orvos, pedagógus, agronómus, építész-, gépész-, vegyészmérnök, városrendező, közgazdász, külföldi egyetemen tanító professzor, külkereskedelmi szakember, üzletkötő, felvásárló, gyáros – majdnem minden foglalkozásból többen is vannak, így egynek-egynek a távozása közülük nem veszélyeztetné az országgyűlés szakmai összetételét, a különböző érdekek képviseletét, a szellemi színvonalat. Ha minden második képviselő visszamenne eredeti területére, ott magas felkészültségével, ötletgazdagságával, kezdeményező képességével mennyi hasznot hozna az országnak, és felvirágoztatott működési helyével, a mostaninál remélhetőleg magasabb jövedelmével és a jövedelem után fizetett adójával további tíz- vagy százmilliókkal – esetleg egy másik félmilliárddal – csökkenthetné az államháztartás deficitjét. S ugyanakkor természetesen önzetlen tanácsaival „az élet sűrűjéből” segíthetné volt kollégáit. (Nem előzetes vigaszt öntök szavakba egy, az elfogadástól még igen messze álló javaslathoz – vajon elfogadják-e egyáltalán? A Magyar Hírlap 1995. január 23-i számában Szilágyi A. János részletesen beszámolt arról, mi történt azzal a közel 250 képviselővel, akik nem jutottak be az új parlamentbe. Végignéztem a listát: néhányan nyugdíjba vonultak – exképviselőkként a cikk szerint „a korábbi munkakörükhöz képest lényegesen magasabb képviselői javadalmazásnak köszönhetően tisztes nyugdíjat élveznek” –, meglepően sokan a magánszektorban kamatoztatják honatya- és honanyaként szerzett ismereteiket és kapcsolataikat, ugyancsak sokan régi mesterségüket folytatják. A majdnem 250 exképviselőből mindössze 4 olyan volt, aki legalábbis januárig, nem talált vagy nem vállalt állást!)

Mi sem volna logikusabb, mint ha egy hatpárti megállapodás eldöntené, hogy minden párt a felére csökkenti képviselőinek a számát, s aztán rábeszélné az egyes képviselőket: mondjanak le a mandátumukról, és a megüresedett helyeket a pártok nem töltenék be újra. Hogy ennek mi a törvényes útja-módja, nem tudom – ha egyetért vele, éppen az országgyűlés az illetékes, hogy ezt az utat megtalálja. A pártok aránya a parlamentben így semmit sem változnék – két párt kivételével mindegyiknek páros számú képviselője van, ennél a kettőnél igazságos volna „lefelé kerekíteni”, hogy az egy-egy mandátumos Agrárszövetségnek és a Vállalkozók Pártjának a képviselője megőrizhesse a helyét.

Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat jóformán mindenkinek tetszhet, aki – nem képviselő. A képviselők ama felének, amelyikre vonatkozik, vagy ha nem is mindegyiknek, de közülük jó néhánynak feltehetőleg nem fog tetszeni. De vajon azok a törvények, amelyeket hamarosan kénytelenek lesznek meghozni és amelyek náluk sokkal kevésbé kvalifikált, sokkal védtelenebb és kiszolgáltatottabb embereket raknak majd ki az utcára – ezeknek a nőknek és férfiaknak talán tetszeni fognak? Ők, a képviselők nem maradnának állás és jövedelem nélkül – legfeljebb nem üléseznének a Parlamentben. Nem kellene tehát túl nagy áldozatot hozniok. De ha a jövő érdekében az egész országtól, minden állampolgártól áldozatot követelnek – és ez elkerülhetetlen lesz, – nem az volna-e a legszebb, ha az országos méretű takarékoskodást a jó példa felmutatásával odafönt, saját magukon kezdenék?