Második Trianon?

Harsány a cím? Túlzó a kérdés? Sokkoló? A célom éppenséggel a más vonatkozásban sűrűn emlegetett „sokkterápia” megkísérlése a magyar miniszterelnöknél és kormánya tagjainál.

A március 20-án Párizsban netalán aláírandó magyar–román és magyar–szlovák alapszerződésről van szó. Második Trianon 75 évvel az első után? 1920 és 1995 között ordítóak a különbségek. Akkor Magyarország háborúvesztes, térdre kényszerített ország volt; ma független, demokratikus és – hála 1956-os forradalmának, az 1989-es Németország egyesítését lehetővé tevő határnyitásának – Európa- és világszerte megbecsült ország. Akkor területének feldarabolása, a nemzet részekre szaggatása volt a tét; most baráti megállapodás két szomszédjával. De éppen a különbségek miatt miért a fékevesztett sietség, amikor a két szerződés tökéletlen, összecsapott és az országhatárokon kívül 3 millió, az országhatárokon belül is több millió magyar számára elfogadhatatlan?

Ezen a ponton mutatkozik meg a hasonlóság Trianonnal. A magyar népet akkor sem kérdezték meg, most sem kérdezik. Egy szabad választás eredménye sok mindenre feljogosít egy kormányt, de mindenre nem jogosít fel. Ráadásul: a Magyar Királyság akkor kényszerhelyzetben fogadta el területének igazságtalan megnyirbálását és az elcsatolt területeken élő magyarok másodosztályú állampolgárokká süllyesztését. Ha a Magyar Köztársaság ma beleegyeznék egy rossz alkuba, azt külső és belső kényszer nélkül tenné. Ennyiben tehát a magyar kormány indokolatlanabbul cselekednék, mint ahogy annak idején Horthyék.

A következmények beláthatatlanok volnának. Mihelyt a határok „légiesítése” bekövetkeznék, mihelyt az érdekelt három ország bejutna az Európai Unióba és rájuk is vonatkoznék majd az, ami az Unió tagjaira Nyugaton már érvényes, azaz az állampolgárok bármely más államban való letelepedésének és munkavállalásának joga, megtörténhetnék, hogy a rossz alapszerződések következményeként magyarok százezrei, milliói kelnének útra Magyarország felé, nemcsak gazdasági, hanem – magyarságukban megalázva, jogaikban folyamatosan megsértve – főleg politikai okokból. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Európa kellős közepén a XXI. század egy újfajta népvándorlással kezdődnék. Ősi magyar területek ürülnének ki, illetve szlovákok, románok (no meg szerbek) lakta területekké válnának, az anyaországi munkanélküliek száma pedig megkettőződnék, megsokszorozódnék. Kinek lenne ez jó – Meciarékon, Iliescuékon és a mindenkori Funarokon, Arkanokon kívül?

A Magyar Köztársaság Alkotmányának első fejezete, a fejezet 6. paragrafusának 3. pontja előírja: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatukat”. Az, ami az alapszerződések szövegéből eddig kiszivárgott, enyhén szólva nem tükrözi ezt a felelősségérzetet, és mivel a határokon kívüli magyarság túlnyomó többségében ellenzi ezt a szöveget, nem előmozdítja, hanem megrontja Magyarország kapcsolatát velük. Ennek következtében az alapszerződések egészen egyszerűen alkotmányellenesek. A magyar kormánynak, hacsak nem akarja megsérteni azt az alkotmányt, amelynek felesküdött, őre kell hogy legyen, tervezett formájukban tilos aláírnia őket.

A nagy sietség magyarázataként bel- és külpolitikai okokat szoktak megnevezni. A belpolitikában aligha lehet azzal érvelni, hogy a hazai tömegek nehezen elviselhető nyomást gyakorolnak a kormányra és türelmetlenül sürgetik az alapszerződések aláírását. Legyünk fájdalmasan realisták: az anyaországi lakosság jelentős része meglehetősen közömbös ez ügyben, más gondjai vannak. Inkább az a feltételezés járja, hogy a felettébb makacsnak ismert miniszterelnök akarja megmutatni: neki, igenis, alig néhány hónap alatt sikerül az, ami az előző kormánynak négy év alatt nem sikerült. Ha így volna, akkor felvetődik a kérdés: erkölcsös-e ezt a „sikert” – rosszul értelmezett presztízsmeggondolásból, a Parlament csodaszép épületében háborítatlanul üldögélve – 3 millió fennmaradásáért küszködő magyar kárára elérni? Nem igaz az, hogy az alapszerződések elhamarkodott aláírását csak a kisebbségek szélsőségeseknek nevezett elemei ellenzik; kvázi teljességük ellenzi! Horn Gyulának néhány éve még elképzelhetetlen módon, úgy is mondhatnám: mesterien sikerült a maga 56–57-es múltját otthon és külföldön elfelejtetnie, és a magyarországi választók abszolút többségének bizalmát elnyernie. Lehetséges, hogy ilyen gyakorlott politikus ne venné észre, hogy újra kezdik visszahúzni rá a pufajkát, talán nem is a határokon kívüli magyarok, akiket a sorsuk, az érdekeik, a véleményük iránt tanúsított fölényesség vérig sért ugyan, de a magyar pártharcok kevésbé érdekelnek – hanem a határokon belül éppen azok, akikkel alig négy hónappal ezelőtt, a Magyarok Világszövetségének küldöttközgyűlésén még nagyban parolázott? Ha hatalmi pozíciójából keresztülhajszolja a március 20-i aláírásokat, végzetes hibát követ el az összmagyarság szempontjából, de a saját politikai jövője szempontjából is. Ez utóbbi csak az ő kockázata – az ő baja – volna, ha ugyanakkor rövid távon 3 millió, hosszabb távon 13 millió magyar jövőjét nem kockáztatná vele.

Azt mondják, a nagy kapkodásnak külpolitikai oka is van. Ez sem igaz. Nem más, mint a román külügyminiszter jelentette ki a múlt héten, hogy „a március 20-i aláírás nem végzet, inkább serkentő jellegű a tárgyalások szempontjából”. Ha ezt a románok is elismerik, miért akarnak a magyarok már megint „jó tanulók” lenni? Szokás folyton-folyvást a franciákra hivatkozni: ők a fő sürgetők. A francia külügyminisztérium főtitkára február végén Budapesten járt, s ott ugyan kijelentette: „Franciaország nagyon szeretné, ha március 21-ig létrejönne a magyar–szlovák, illetve a magyar–román alapszerződés s ezeket beépíthetnék az európai stabilitási paktumba”; de azt a Fehér Könyvet, ami előkészületben van és az Európai Unió tagságára pályázó közép-európai országok felvételi kritériumait kívánja rögzíteni, Párizs csak júniusban szeretné előterjeszteni az Unió cannes-i csúcsértekezlete elé, és mint a főtitkár még ezen is túlmutatóan megjegyezte: „Nem látok összefüggést a Fehér Könyv és a stabilitási paktum között”. Párizs tehát „szeretné”, de a legkevésbé sem követeli az alapszerződéseket.

A francia magatartáshoz még az alábbiakat fűzném hozzá:

1. Mitterrand köztársasági elnök jó néhány évvel ezelőtt Budapesten kijelentette, hogy Trianon – hiba volt. Ezzel ugyan nem sokra mentünk, de elképzelhetetlen, hogy a francia diplomácia most újabb hibára próbáljon rákényszeríteni minket, hogy aztán újabb 70 év múlva „önkritikát” gyakorolhasson.

2. Franciaország elnökválasztás előtt áll. Az egyik jelölt Balladur miniszterelnök. A március 20–21-i párizsi nemzetközi értekezlet öt héttel előzi meg a választás első fordulóját. Az elnökjelölt Balladurnek nyilván jól jönne az a diplomáciai siker, amit egész Európa szeme láttára a magyar-román-szlovák alapszerződések ünnepélyes párizsi aláírása jelentene. (Bár túl sokat nem jelentene: nem hiszem, hogy a 60 milliós Franciaországban – az itt élő magyarokon, románokon és szlovákokon kívül – akad 60 ember, akinek a szavazatát az alapszerződések aláírása vagy alá nem írása befolyásolhatná.) De akárhogyan is van, Magyarországnak semmi köze a francia elnökválasztáshoz, és sem oka, sem joga nincs ahhoz, hogy egy elsietett aláírással beavatkozzék Franciaország belügyeibe.

3. A közelgő francia választásokon az ellenzéki szocialista jelölt, Lionel Jospin mellett két „kormánypárti” jelöltnek van esélye: Edouard Balladurnek és Jacques Chiracnak. Ez a két jelölt ugyanannak a pártnak a tagja; mindketten gaulle-isták, saját állításuk szerint harmincéves barátság fűzi őket össze, és most késhegyig menő harcot vívnak egymással. Nem telik el nap, hogy – itteni kifejezéssel élve – egy-egy nyílvesszőt ne lőnének egymás felé. Alain Juppé külügyminiszter, ez a fölöttébb tehetséges és – ami a szakmájában meglehetősen ritka – egyáltalán nem bürokratalelkű diplomata, a gaulle-ista párt jelenlegi elnöke hónapokon át a szívét kitette, hogy ezt a két embert kibékítse egymással, s az egyik elálljon a jelöltségtől a másik javára. Sikertelenül. A magyar diplomácia szelíden és tisztelettudóan megkérdezhetné a Quai d’Orsay egyes hivatalnokaitól: ha a miniszterüknek két ilyen régi barátot, hű harcostársat nem sikerült a megegyezésre rábírnia, ugyan miért várnák el, hogy Magyarország szinte napok alatt minden kérdésben megegyezzék két olyan szomszédjával, amellyel már sok mindenben szót értett ugyan, de bizonyos ellentétei évtizedekre, sőt évszázadokra nyúlnak vissza?

Franciaország nem az egyetlen ország Európában. Mégis, a francia–magyar jó viszony számunkra – Szent Istvántól napjainkig – mindig elsőrendűen fontos volt, és csak örülnünk lehet annak, hogy ez a viszony ma felhőtlen. Éppen ezért engedtessék meg, hogy az alábbi javaslatot ajánljam a magyar diplomácia figyelmébe:

Mivel a francia külügyminisztérium főtitkára szerint „az alapszerződések megkötésében Franciaország nem kíván közvetítő szerepet vállalni” – ami tökéletesen érthető –, a Franciaország iránti nagyrabecsülése és respektusa jeleként Magyarország kérjen fel három nagy felkészültségű, elfogulatlanságáról ismert, köztiszteletben álló francia szakértőt, hogy nyújtsanak segítséget az alapszerződések legkényesebb, mindmáig megoldatlan pontjának: a kisebbségi kérdés rendezésének a mindhárom szerződni kívánó ország számára elfogadható kimunkálásában. A következő három személyiségre gondolok: a szocialista Jacques Delors-ra, a brüsszeli Európa Bizottság most nyugalomba vonult elnökére (aki jó esélyei ellenére sem fogadta el a francia köztársasági elnökjelöltséget), a konzervatív-liberális Jean-François Deniau-ra, a Francia Akadémia tagjára (aki magas kora és súlyos betegsége ellenére példamutató bátorsággal, a helyszíneken az életét kockáztatva, különböző kontinenseken tevékenykedett és tevékenykedik az emberi jogok védelmében), és a pártonkívüli André Fontaine-re, a ragyogó tollú közíróra és történészre, a „Le Monde” volt főszerkesztőjére (aki szerintem a legjobb ismerője a XX. század európai történelmének és ezen belül is a kisebbségi kérdésnek). Ha vállalnák, akkor az ő véleményük és közvetítésük, tanácsaik és ajánlásaik megnyugtató módon előbbre vihetnék a magyar–román és a magyar–szlovák közeledés ügyét.

A magyar diplomácia e francia triumvirátus felkérésének szándékát haladék nélkül napirendre tűzhetné, és a felkérést nyilvánosságra hozhatná. Ez megnyugtató módon illusztrálná a francia kormány, az európai és a világközvélemény irányában Magyarország jó szándékát, rugalmasságát, megegyezési készségét; kézzelfoghatóan bizonyítaná, hogy Budapest nem gyorstalpaló és felületes látszatmegoldásra, hanem valóban baráti, tartós, mindenki számára hasznos megállapodásra törekszik, és meggyőzően indokolná azt is, hogy ilyen alapszerződések aláírásához nemzetközi konzultációra, nyugodt megfontolásra és több időre van szükség, mint amit a március 20-i dátum jelent.