Az idő nem sürget

Ezúton kérem az illetékeseket: ne dőljenek be annak, hogy Magyarország addig nem lehet tagja az Európai Uniónak, amíg nem köt alapszerződést Romániával és Szlovákiával. Hadd mondjam ki kereken: az Európai Unió tagságának és az alapszerződéseknek semmi közük sincs egymáshoz.

Amikor idén nyáron egy cikk keretében (Népszabadság, 1994. augusztus 17.) meg merészeltem kockáztatni azt a véleményt, hogy a mai körülmények között az úgynevezett alapszerződéseknek semmi értelmét sem látom – egyetlen, felületes alapszerződés helyett inkább konkrét és alapos szerződések sorát próbáljuk meg tető alá hozni szomszédainkkal –, akkor többen, beavatott és felelősségteljes politikusok, azt mondták nekem: még ha osztanák is az álláspontomat, azt tudnom kell, hogy a Nyugat részéről komoly nyomás nehezedik rájuk, az alapszerződések megkötését sürgetve.

Nos, először is azt kellene tisztázni: mi az, hogy „a Nyugat”. A fogalom meglehetősen tág. Az Európai Unióról lévén szó, „a Nyugat” jelenleg tizenkét országot jelent, 1995. január elsejétől talán tizenhatot. Azért „talán”, mert Ausztria és Finnország belépése már biztos, Norvégiáé és Svédországé még a közeljövőben megrendezendő népszavazásaiktól függ. Az Európai Unióba a tagállamok egyhangú jóváhagyásával kerülhet be új ország, a mi felvételünkhöz tehát tizennégy-tizenhat ország szavazatára lesz majd szükség. Mármost aligha valószínű, hogy a kisebb, de a szavazásban a nagyokkal egyenrangú országok, például Ausztria, Dánia, Portugália, Írország, Hollandia vagy Belgium szavazatát befolyásolná az, vajon kötöttünk-e alapszerződést a szomszédainkkal vagy sem. Az is elég valószínűtlen, hogy ez a kérdés Angliát, Olaszországot és Spanyolországot túlságosan foglalkoztatja. Úgy fest, hogy Németország szívesen venné, ha az alapszerződések létrejönnének, és ezt leginkább Franciaország kívánja. Vegyük szemügyre ezt a két országot, ennek a két országnak az elvárásait és feltehető reakcióit!

 

A franciákról

 

Göncz Árpádnak és kíséretének szeptember végi párizsi tárgyalásai valóban arra vallanak, hogy a francia vezetők az alapszerződések dolgát elég hangsúlyosan szóvá tették. Balladur miniszterelnök azt mondta a Magyar Köztársaság elnökének, hogy mindazoknak, akik az Európai Unióba be szeretnének lépni, „az összes konfliktusforrást fel kell számolniuk”. Alain Lamassoure, az európai ügyek minisztere azt nyilatkozta a magyar sajtó párizsi tudósítóinak, hogy „az Európai Unió kész új tagok fölvételére, de nem új feszültségforrások »importjára«”. Catherine Colonna külügyi szóvivő hozzátette: Párizs reméli, hogy Magyarország hamarosan aláírhatja a jószomszédi szerződéseket két szomszédjával, Romániával és Szlovákiával.

Ezek szerint a francia aggodalom az, hogy az Európai Unióba belépő Magyarország esetleg konfliktus-, illetve feszültségforrásokat hozna magával. Előrebocsátva, hogy a mai Franciaország a leghatározottabban rokonszenvezik a mai Magyarországgal, s azt, hogy noha Párizsban a románbarátságnak mélyek a gyökerei, de az Iliescu-féle Romániáról meglehetősen lesújtóak a vélemények – úgy gondolom, a magyar diplomácia a legteljesebb tisztelettel elmagyarázhatná Párizsnak:

1. Magyarország határain belül semmiféle nemzetiségi konfliktusok nincsenek. Rendezni való problémák vannak, de ezeket nem lehet sem konfliktusoknak, sem feszültségforrásoknak nevezni. Magyarország tehát semmiféle konfliktust nem „importálna” az Európai Unióba.

2. Nemzetiségi konfliktusok és feszültségek Romániában és Szlovákiában vannak, elsősorban az ott élő magyarokkal, de más kisebbségekkel is.

3. A magyar parlamentbe bejutó hat párt között egyetlenegy sincs, amelyik a választási kampányában vagy a programjában gyűlöletet hirdetett volna a románok vagy a szlovákok ellen; ilyen politikai nézetekkel a mai Magyarországon nem lehet szavazatokat szerezni. Ezzel szemben a román kormányba a közelmúltban vettek be két olyan minisztert, akik annak a pártnak a tagjai, amelyiknek a fő politikai jelszava a magyargyűlölet; a két héttel ezelőtti szlovákiai választásokon a legtöbb szavazatot az a párt kapta, amelyik nyíltan magyarellenes. Érdemes elgondolkodni ezen az alapvető különbségen.

4. Magyarország természetesen szolidáris a határain kívül élő magyarokkal, azzal a három és fél millió emberrel, akik ezeregyszáz éve élnek ott, ahol élnek. Elvárja tehát, hogy Románia és Szlovákia a határain belül biztosítsa ezeknek a kisebbségeknek egyéni és kollektív jogait. Mihelyt ez megtörténik, és ezt nemzetközileg szavatolják és ellenőrzik, azonnal elhárul az egyetlen akadály az alapszerződések aláírása elől. De ezt az akadályt mi nem tudjuk elhárítani – csak a román és a szlovák kormány teheti meg.

5. Magyarország és szomszédai között nincsenek sem olyan ismétlődő, olykor ökölre menő, sőt lövöldözéssel is fenyegető konfliktusok, mint például a francia és a spanyol halászok között, sem olyan véres konfliktusok, mint amilyenek évtizedeken át, mindmostanáig, Észak-Írországban voltak; ha ezek nem lehettek akadályai Spanyolország, Anglia és Írország felvételének az Európai Unióba, miért lehetne Magyarország felvételének akadálya az, hogy Románia és Szlovákia vétenek a területükön élő kisebbségek jogai ellen? Ha az Európai Unió az említett konfliktusok ellenére jól működik, miért ne működnék jól egy békés Magyarországgal a soraiban? Konfliktusokat legfeljebb Románia és Szlovákia importálna – nem ránk, hanem rájuk kell nyomást gyakorolni, hogy azokat a határaikon belül rendezzék.

6. Miközben rendkívül fontos volna a franciák megfelelő, folyamatos tájékoztatása a tényleges helyzetről, bizonyos történelmi emlékeztetők sem ártanának. Minden francia politikus tudja, hogy az első világháború után Közép-Európát illetően Franciaországot félrevezették, becsapták. Elhitették vele például, hogy a déli szlávok: szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, montenegróiak, bosnyákok – egy nemzetet alkotnak; így született meg Jugoszlávia. Elhitették velük, hogy a csehek és a szlovákok lényegében ugyancsak egy nemzet; így született meg Csehszlovákia. Az eredmény mindkét esetben közismert: a Trianonban francia bábáskodással világra jött Jugoszlávia és Csehszlovákia megszűnt létezni. Hozzátehetjük: a latin testvérnek minősített és területileg mesterségesen felduzzasztott Románia nem a franciák, hanem a németek oldalán lépett be a második világháborúba. Az akkori – 1918 utáni – félrevezetésnek a következménye az is, hogy ma három és fél millió magyar él Magyarország határain kívül – másodosztályú állampolgárként. Alain Lamassoure miniszter a már idézett interjúban kijelentette, hogy „Franciaországot felelősség terheli a múlt alakulásáért, mert azok a döntések, amelyeket az első világháború után igyekezett érvényre juttatni Párizs, nem bizonyultak jónak Európa, s bizonyos kelet-közép-európaiak számára. De – tette hozzá – ez már végérvényesen a múlté, s egyszer és mindenkorra lezárult az az időszak, amikor – a két háború között – Franciaország Magyarország kárára fejlesztette kapcsolatait több, Magyarországgal határos országgal.” Ha az európai ügyek francia minisztere ma így nyilatkozik, elképzelhető-e, hogy Franciaország Magyarország ellen szavazzon az Európai Unióban?

Ismétlem: Magyarország képe Párizsban kitűnő. Felesleges bármilyen képzelt vagy eltúlzott „nyomás” miatt fejet hajtani és elvtelen engedményeket tenni a határainkon kívül élő magyarok kárára. A franciák nagy műveltségű, okos emberek – karteziánusok, azaz a logika, a ráció, az észérvek hívei. És mivel egy új, fiatal politikusnemzedék nőtt fel a Szajna partján is, a történelemnél maradva érdemes emlékezetükbe idézni, mit mondott a magyar ’56-ról de Gaulle, Mendès-France, Mitterrand, Sartre, Raymond Aron, Mauriac, Martin du Gard. Érdemes idézni Albert Camus-t, aki kijelentette: Franciaország, Európa, az egész világ örök hálával tartozik Magyarországnak azért „a királyi örökségért”, amelyet a szabadság és a haladás védelmében elbukva, láncra verve is az emberiségre hagyott.

Ha minden egyéb feltételt teljesít – belső demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása, és utoljára, de nem utolsósorban: a gazdasági felzárkózás –, ezt az országot ki lehetne-e rekeszteni az Európai Unióból, csak azért, mert a szomszédai nem tartják tiszteletben a kisebbségi jogokat?

Meg vagyok győződve arról, hogy minden francia politikai vezető világosan látja: Magyarország – a maga tiszta és mindeddig folt nélküli demokráciájával, belső rendjével és nyugalmával, nehéz és fájdalmas gazdasági erőfeszítéseivel, nemzetközileg elismert kultúrájával, minden agresszivitástól való viszolygásával – ma Közép-Európában nem destabilizációs tényező, hanem éppen ellenkezőleg, a stabilitás egyik pillére. Csehország és Lengyelország mellett a legmegbízhatóbb pillér. Nincs az a felelős francia politikus, nincs olyan francia kormány, amelyik ennek az országnak a felvételét megvétózná az Európai Unióba.

 

A németekről

 

A németekről rövidebben szólhatok, annál is inkább, mert lehet ugyan, hogy ők is szorgalmazzák az alapszerződések megkötését – bár erről sok szó nem esik –, de ők aztán még kevésbé akadályoznák meg a felvételünket, mint bárki más.

Most olvastam a volt bonni nagykövet, Horváth István Európa megkísértése című, nemrég megjelent könyvét, amelyiknek a legfontosabb oldalai az 1989-es eseményeket ismertetik. Hadd idézzek, némi kommentárral, néhány részletet a könyvből.

1989. augusztus 25-én Németh Miklós és Horn Gyula Bonnba repül, és a gymnichi kastélyban megbeszélést folytat Kohl kancellárral és Genscher külügyminiszterrel. Ismertetik azt a tervüket, hogy megnyitják a magyar–osztrák határt az NDK-s menekülteknek, és ezzel lényegében feleslegessé válik a két német állam közötti határokat szimbolizáló berlini fal. „Arra a többször visszatérő kérdésre – folytatja Horváth István –, hogy a magyar kormány ezért vár-e valamit az NSZK-tól, Németh és Horn határozott nemmel válaszolt. A menekültek ügye humanitárius megoldást igénylő politikai kérdés, nem lehet tehát sem politikai, sem pedig gazdasági alku tárgya – hangsúlyozták. Németh még hozzátette: Németország meg fogja találni a segélynyújtás megfelelő formáit! A korrekt, elsősorban humanitárius szempontokat szem előtt tartó magyar magatartás hatására a kancellár és külügyminisztere szemmel láthatólag elérzékenyült.” Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a magyar politikusokban ott helyben felvetődhetett volna, hogy ha Kohl és Genscher nem is egyszer, hanem többször is megkérdezték: mit vár a magyar kormány cserébe a határnyitásért, akkor bizonyára nem háborodtak volna fel, ha a határozott „nem”, azaz a „semmi” helyett egy habozó „tíz-húszmilliárd dollár” lett volna a válasz – a saját akkori pártjuknak, az MSZMP-nek „köszönhető” iszonyatos államadósság részbeni vagy teljes átvállalásának a megemlítése. Kohl és Genscher talán kevésbé érzékenyültek volna el, de lehetetlen lett volna nemet mondaniuk, és ezzel azt a felelősséget vállalniuk, hogy e Németország számára nem nagyon jelentős összeg miatt meghiúsuljon a több mint négy évtizede várt-remélt német egység. Bizonyára kevésbé lovagiasaknak vélték volna a magyarokat, de ma Magyarország gazdaságilag virágzó ország volna.

Ezen ma már nem érdemes borongani. Maradjunk a németek irántunk táplált érzelmeinél. Még két rövid idézet a könyvből:

„A német vezetés rendkívül hálás volt a magyar kormánynak a határok megnyitásáért, a humanitárius cselekedetért. Nyilatkozatok tömege szólt Magyarország mellett, az ország megsegítéséért. Egyesek – így például Geissler, a CDU főtitkára – a magyar népet Nobel-békedíjra javasolta felterjeszteni.” (241. old.)

„Magyarország az adott időszakban történelmében egyedülálló erkölcsi és politikai tőkével rendelkezett, nemcsak Németországgal, hanem az egész szabad világgal szemben. Németország hálás volt az egyesítéshez nyújtott segítségért, a Nyugat pedig a kommunizmus felszámolásában játszott szerepünkért. Azokban az időkben Kohl kancellár nemegyszer említette: »Biztosítom önöket, Magyarország előbb lesz tagja az Európai Közösségnek, mint Ausztria.«” (268. old.)

Nem így történt – és ennek elsősorban gazdasági okai voltak és vannak: a magyar gazdaság szerkezete még nem versenyképes, a magyar pénzügyi egyensúly nem éri el a kívánt szintet. A Nobel-díjat sem kaptuk meg. De hogy az egyesült Németország ne támogassa teljes súlyával – és ez a súly nem csekélység! – felvételünket az Európai Unióba, az elképzelhetetlen. Bármilyen pártállású legyen is a vezetése, ez minimális erkölcsi és politikai kötelessége, ennek semmiféle sietve összetákolt alapszerződés nem lehet az előfeltétele.

 

***

 

Ennyit – nagy vonalakban – arról a nyugati „nyomásról”, amelytől állítólag tartanunk kell. Magyarország 1956-ban és 1989-ben annyit tett Európáért, az európai egységért, mint de Gaulle és Adenauer történelmi kézfogása óta egyetlen más ország sem. Mi emelt fővel tárgyalhatunk – így kell tárgyalnunk –, készséggel elfogadhatunk jó tanácsokat, de senkitől sincs szükségünk leckékre, kioktatásra, külpolitikai feltételek megszabására. Kevés visszataszítóbb és veszélyesebb jelenség van, mint a nacionalista gőg, de az öntudat és az önérzet nem nacionalizmus. Nem nyugodhatunk bele abba – és ezt minden komplexus nélkül közölhetjük franciákkal, németekkel, angolokkal, olaszokkal –, hogy mások megrögzött, primitív nacionalizmusa miatt mi kerüljünk hátrányos helyzetbe.

Legyen végre világos: az alapszerződésekre nem nekünk van szükségünk, hanem északi és még inkább keleti szomszédunknak. Nem azért, mintha a határaikért aggódnának – nagyon jól tudják, hogy semmiféle magyar veszedelem nem fenyegeti őket, – hanem azért, hogy a gyors aláírás kikényszerítésével a kisebbségek megoldatlan kérdését egész Európa szeme láttára és a mi közreműködésünkkel (!) a szőnyeg alá söpörjék, és ezzel a saját felvételük elől elhárítsák az esetleges fő akadályt az Európai Unióba. Nehezen tudok olyan magyar kormányt elképzelni, amelyik ehhez az átlátszó manőverhez könnyelműen, a kisebbségi magyarok kárára asszisztálna. A nyugati nyomás érvéről már szóltam; egy másik érv úgy hangzik, hogy csak így tudnánk ténylegesen segíteni a határokon túli magyaroknak. De ha Marosvásárhelyen és Pozsonyban az ottani magyarság vezetői és tömegei nem így látják a dolgot, miért gondolja Budapest, hogy ő jobban meg tudja ítélni a helyzetet, mint azok, akik ott élnek és akiknek a jövőjéről van szó?

Az embernek az a benyomása, hogy a jelenlegi kormány – legalábbis működésének első heteiben – fordított előjellel hibázott, mint ahogy azt annak idején az Antall-kormány tette. Akkor a „lélekben tizenötmillió magyar” jelszava beváltatlan reményeket keltett, és semmit sem javított a kisebbségi magyarok helyzetén – sőt érvként és ürügyül szolgált az ellenpropagandához és az ellenintézkedésekhez. A mostani vezetés nem mondta ki, de érzékeltette: majd ő gyorsan sínre rakja az alapszerződések ügyét – nem úgy, mint az elődei. Erre utalt a miniszterelnök pozsonyi villámlátogatása és a román külügyminiszter nagy szívélyességgel történt fogadtatása Budapesten. Az eredmény? Konkrétan egyelőre semmi. És még ha Szlovákia esetében lehetett is azzal érvelni, hogy igyekezzünk megtámogatni azokat a pozsonyi politikusokat, akik a többieknél kevésbé nacionalisták (sajnos, nem nagy sikerrel, amiként ezt a mostani szlovákiai választások megmutatták), Románia esetében fennáll az a veszély, hogy „alájátszunk” az ottani vigyorpolitikának. Melescanu külügyminiszter budapesti látogatása – nyilván véletlenül – alig egy nappal előzte meg Juppé francia külügyminiszter bukaresti látogatását; a román diplomata már azzal nyugtatgathatta francia kollégáját, hogy Budapesten komoly előrelépést ért el. Juppé gratulált neki, de azért érzékeltette, hogy nem dőlt be: hangsúlyozta, hogy Romániának rendeznie kell a magyar kisebbség helyzetét. Csupa mosoly volt Iliescu elnök is az Európa Tanács október 4-i parlamenti közgyűlésén; kifejtette, hogy Magyarországgal, „amellyel annyi közös érdek fűzi össze Romániát, a viszony a jószomszédi kapcsolatok és a baráti együttműködés felé tart”. Tette ezt rövid két héttel azután, hogy honvédelmi államtitkára, bizonyos Mircea Pascu kifecsegte, vagy fenyegetésként kiszivárogtatta: minisztériuma, illetve a román hadsereg átfogó tervet dolgozott ki arra az esetre, ha az országban élő nemzeti kisebbségek erőszakos akciókkal (!) próbálnának meg érvényt szerezni követeléseiknek. Szerencsére Strasbourgban sem ültek fel Iliescu mosolyoffenzivájának: kérdések sora firtatta Románia kisebbségi politikáját. Még az ötödik éve börtönben sínylődő, marosvásárhelyi Cseresnyés Pál ügyét is felvetették, és a román elnök válasza, miszerint neki nincs joga kegyelmet gyakorolni, nemigen talált hitelre.

Az új román kormánytaktika: úton-útfélen azt hirdetni, hogy a román–magyar viszony szinte felhőtlen. Bár így volna! De nincs így. S ehhez a meghamisított helyzetképhez a magyar illetékesek nem lehetnek „partnerek”. A különböző nemzetközi fórumokon tárgyilagosan ismertetniük kell, mi az, ami javult, és mi az, ami nem javult vagy éppenséggel romlott a magyar–román és a magyar–szlovák viszonyban. Az első ilyen jelentős alkalom október 31-én lesz Luxembourgban, ahol az európai tizenhatok (a tizenkét tag és a négy kandidátus) megkezdik a hat közép-európai országgal azt a tárgyalási sorozatot, amelyre ezentúl évente kétszer sor kerül majd, s amely tulajdonképpen út az egyes országok felvételének az előkészítése felé.

Az idő sürget, szokták mondani. Nos, ami az alapszerződéseket illeti, az idő nem sürget. Minket nem. A mai román és szlovák parlament összetétele úgyis olyan, hogy egy szerződést, amely a magyar kisebbségeknek az alapvető egyéni és kollektív jogokat biztosítaná, lehetetlen volna velük ratifikáltatni. Továbbmenően: az Európai Unióba való felvételünk legkorábban 2000 körül várható. Még ha ehhez feltétel volna is az alapszerződések megkötése – márpedig nem az –, akkor is volna rá öt-hat évünk. Azalatt annyi minden történhet! Például: alakulhatnak jobb, megértőbb, tágabb látókörű kormányok a szomszédainknál. Nem mellékes az sem, hogy – mint említettem – 1995. január elsejétől Ausztria és Finnország is tagja lesz az Európai Uniónak. Mindkét ország a barátunk – az osztrákok a „sógoraink”, a finnek a legnagyobb lélekszámú nyelvrokonaink. Érdekes lesz majd megfigyelni, hogy ennek a két országnak – Ausztriának, amelyik széles körű jogokat harcolt ki a dél-tiroli osztrákoknak, és Finnországnak, amelyik széles körű jogokat biztosít a saját svéd kisebbségének – hogyan tudják majd elmagyarázni a bukaresti és pozsonyi politikusok, hogy a magyar kisebbségek náluk hasonló, kedvező helyzetben élnek.

Kétezerig ne is tárgyaljunk? Dehogynem! Igyekezzünk megegyezni mindenben, amiben csak lehet, Romániával is, Szlovákiával is, és majd Szerbiával is. De állítsuk a talpára azt a gúlát, amelyik most a csúcsán áll: egy alapszerződés, ha egyáltalán megköttetik, nem felvételi vizsga, hanem érettségi bizonyítvány. Nem a kezdete, hanem a betetőzése lehet az időközben aláírt és életbe lépett sok-sok hasznos részletszerződésnek. A magyar miniszterelnöknek igaza van, hogy nem tekinti magát másnak, mint ami: tíz és fél millió magyar miniszterelnökének; ezeknek a többsége választotta meg őt, nekik köszönheti tisztét és előttük felelős. De ahogy a kisebbségben élő magyarok nem felejthetik el, hogy a Budapest iránti „előlegezett bizalmatlanság”, a finnyáskodó előítélet vagy a magyarországi pártokhoz való kötődés többet árt nekik, mint amennyit használ – éppen úgy sem a magyar miniszterelnök, sem a kormánya nem tévesztheti szem elől azt, hogy bármilyen összetételű legyen is a parlamenti többség a Duna partján, s bármennyire különbözzék is a politika a fizikától, itt, nálunk, áttételesen mégis érvényes Arkhimédész tétele: a határainkon belüli tíz és fél millió annyit veszítene a súlyából, mint amennyit a határainkon kívül három és fél millió érdekeiből feláldozna.