Miért nem kellenek alapszerződések?

Hálás vagyok Meiszter Dávid ny. helyettes államtitkárnak Mire jó egy alapszerződés? című cikkéért (Népszabadság, 1994. július 28.). Jó ideje hiába töröm a fejem azon, mit is jelent az, hogy „alapszerződés”. Több mint három évtizede figyelem a nyugati sajtót, nem egy diplomáciával-történelemmel foglalkozó könyvet is elolvastam, de ezzel a fogalommal sohasem találkoztam – talán az utóbbi években egyszer-kétszer, de még ebben sem vagyok biztos. Meiszter Dávid cikkéből az derül ki: nem véletlen, hogy a Nyugat nem, vagy csak alig-alig ismeri ezt a kifejezést. „Az alapszerződések gondolata a magyar külpolitikában a Varsói Szerződés alkotta szövetség szétesését követően merült fel” – írja Meiszter. – „A Varsói Szerződésben szereplő pozitív garanciák – megtámadtatás esetén minden eszközzel való kölcsönös segítségnyújtás – helyébe azt »találtuk ki« – fűzi hozzá –, hogy a szomszédos országok negatív garanciákat adjanak egymásnak: »nem használják fel és másoknak sem engedik területük felhasználását a másik szerződő fél elleni fegyveres agresszió végrehajtására«.” A „találtuk ki” kifejezés arra enged következtetni, hogy az alapszerződés fogalma – magyar találmány, továbbá, hogy a diplomácia történetében semmiféle hagyománya nincsen, és még továbbá, hogy sem a határok, sem a kisebbségek problematikájával nincs összefüggésben. Ahogy Meiszter Dávid háttérinformációként közli is velünk: az egész alapszerződési dolgot azért „találtuk ki”, hogy az akkor már ingadozó hatalmú Gorbacsovot megtámogassuk a Varsói Szerződés felbomlásával elégedetlen szovjet konzervatív-katonai táborral szemben. Az „alapszerződés” olyan elképzelés volt, amitől kitalálói azt remélték, hogy „a biztonsági garancia pótlékaként »adható el«.” Kissé nyersebben fogalmazva: ügyeskedés, pótlék, trükk.

Valki László, az ELTE nemzetközi tanszékének vezetője néhány nappal később némileg korrigálta Meiszter Dávid történelmi visszapillantását. A „Magyar Nemzet” 1994. augusztus 6-i számában közölt nyilatkozatában elmondta, hogy a világ első alapszerződését 1972 decemberében kötötték, az NSZK és az NDK között – a két német állam viszonyát szabályozták abban a dokumentumban, amelyet Grundvertrag-nak neveztek el. Ennek a szó szerinti fordítása az „alapszerződés”.

Mindebből már le is vonható néhány következtetés:

1. Az emberiség több ezer éves diplomáciatörténetében az alapszerződés teljesen újkeletű fogalom. Nem mi, magyarok találtuk ki, hanem a németek, és nem normális körülményekre, hanem egy egészen speciális helyzetre: egy erőszakkal kettéosztott ország és kettészakított nép viszonyaira alkalmazták. Másodszori alkalmazása sem volt igazán külpolitikai motivációjú cselekedet, hanem szinte egy másik ország, a Szovjetunió belügyeibe való – egyébként jó szándékú – beavatkozás: egy gyengülő hatalmú állam- és pártvezető megtámogatása veszélyes (számunkra is veszélyes) ellenfeleivel szemben. (Az, hogy ezt a formulát az egyszeri, szovjet–magyar alkalmazása után a magyar külügyminisztérium más országokra is kiterjesztette, enyhén szólva nem tartozott a Bem rakpart legjobb ötletei közé. Úgy fest, hogy magyar–román és magyar–szlovák vonalon most azt esszük – fölöslegesen és immár nemzetközileg is figyelve, – amit az előző kormány főzött. Éppen ezért, amikor a mai ellenzék most nemegyszer gúnyolódva kommentálja a jelenlegi erőfeszítéseket, méltányosabb volna nem elfelejtenie, hogy ezt az egész alapszerződéssorozat-ötletet jobb lett volna nem „kitalálnia”.)

2. A nemzetközi – nemzetek közti – diplomáciában ez a szerződési típus ismeretlen. Amikor tehát azt halljuk, hogy a nyugati országok szeretnék, ha a magyar–román és a magyar–szlovák alapszerződés mielőbb tető alá kerülne, sőt bizonyos fokig rossz néven is veszik, hogy a Magyar Köztársaság nem köti meg elég gyorsan ezeket a szerződéseket és – elsősorban a kisebbségek ügye miatt – túl sokat „akadékoskodik”, továbbá, amikor azt halljuk, hogy ezeknek a szerződéseknek meg nem kötése hátráltatni fogja az érdekelt országok csatlakozását az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, akkor illő tisztelettel megkérdezhetjük tőlük: miért nincsenek nekik alapszerződéseik? Hol van például a francia–olasz, a dán–holland, az angol–ír, a portugál–spanyol, az amerikai–kanadai, avagy a NATO-ban szövetséges görögök és törökök alapszerződése? Milyen jogon várnak el tőlünk egy olyan szerződési formát, amilyent ők maguk sohasem gyakoroltak?

3. Ha egy pillantást vetünk arra, mi lett a történelem első két alapszerződésének a sorsa, akkor kétségeink csak fokozódnak. Minekutána – nem utolsósorban hála nekünk, magyaroknak – a berlini fal leomlott, az 1972-es nyugatnémet–keletnémet Grundvertrag szinte egyik napról a másikra semmivé foszlott. Németország egyesült, és nem hinném, hogy akár Kohl kancellár, akár az akkori keletnémet vezetés azt mondta volna: hohó, vigyázat, nem egyesülhetünk, mert ezzel megszegjük a húsz évvel ezelőtt kötött alapszerződésünket. Ami pedig azt az alapszerződést illeti, amit mi, magyarok „találtunk ki” azért, hogy Gorbacsovot megtámogassuk, nemigen mondható el, hogy hosszan tartó eredményt értünk el vele. Lehet, hogy ez a „pótlék” ideig-óráig némi – nagyon kis – segítséget adott neki, de sem a konzervatívok-katonák 1991-es puccsát nem akadályozta meg, sem azt, hogy Gorbacsov néhány hónappal később megbukjék és a Szovjetunió darabokra hulljon. (Mellesleg – kérem, igazítsanak helyre, ha tévednék – a szovjet–magyar, illetve az orosz–magyar alapszerződés máig sincs érvényben – az orosz parlament máig sem ratifikálta.)

Már-már nem komikus-e, hogy mi most mindenképpen egy olyan szerződési formát akarunk magunkra erőszakolni, aminek történelmi múltja nincsen, s ami nemcsak semmiféle tartós eredményt nem tudott felmutatni, hanem már kétszer is kudarcot vallott?

 

***

 

De hát úgy tűnik, hogy a naponta emlegetett magyar–román és magyar–szlovák alapszerződést talán nem is annyira mi hiányoljuk, mint inkább keleti és északi szomszédaink sürgetik. Az ő vezérlő szempontjuk az – legalább is ezt mondják, – hogy nyugtalanítja őket a magyar „revizionizmus”, és ezért egy alapszerződésben le kell szögezni: a szerződő felek véglegesnek ismerik el a jelenlegi határokat, nincs és soha nem is lesz területi igényük egymás irányában. Meiszter Dávid megjegyzi: határklauzulának „nem kellene feltétlenül szerepelnie (az alapszerződésben), de mivel az Antall-kormány a határok kérdését sokáig lebegtette, elég nehéz indokolatlannak bélyegezni egyes szomszédaink erre vonatkozó igényét”. Anélkül, hogy az Antall-kormány külpolitikájának rajongója volnék (jó néhány megnyilatkozását súlyosan elhibázottnak tartottam), bizonyos frázispufogtatás és nem egy ügyetlen gesztus ellenére annak egyetlen jelét sem láttam, hogy Magyarország határainak kérdését „lebegtette” volna. Sajnos, említett szomszédainknak már a területükön élő magyar kisebbségek jogos igényeinek támogatása is bőven elegendő ahhoz, hogy közvéleményüket a magyar területi igények vádjával riogassák – sőt, még erre sincs szükségük: Ceausescu ezt a vádat már akkor is ismételgette, amikor a Kádár-rendszer – szégyenletes módon – három évtizeden át a kisujját sem mozdította a magyar kisebbségek védelmében.

Magyarország az 1947-es párizsi békeszerződés, majd a Helsinki Záróokmány aláírásakor hivatalosan elismerte a mostani – katonai és diplomáciai erőszakkal rákényszerített – határokat. Még hány szerződést kell aláírnunk ahhoz, hogy egyes szomszédaink ne legyenek nyugtalanok? Mi a garancia arra, hogy ha egy alapszerződésben most újra aláírjuk a határok tiszteletben tartását, akkor ettől megnyugodnak és előbb-utóbb nem fogják azt mondani, hogy csak „falból” írtuk alá – revíziós szándékaink semmit sem változtak? A minden tárgyi alapot nélkülöző, lélektani nyugtalanság ellenszere nem az aláírás, hanem a pszichoterápia vagy az idegcsillapító; alapszerződés helyett talán hatásosabb volna, a kedvezményes áron nagyobb mennyiségű Valeriánát szállítanánk azoknak, akik idegesek.

Vannak, akik odaát azzal érvelnek, hogy nyugtalanságuk egyik oka éppen a Helsinki Záróokmány, amely ugyan tiszteletben tartandónak nyilvánítja az európai országok határait, de elvben lehetővé teszi a határok békés úton, azaz az érdekelt felek megegyezésével történő megváltoztatását. Román és szlovák szomszédaink vezetői – köztük is első helyen a szociálnacionalisták – most olyan szerződést kívánnak aláíratni velünk, ami ezt a békés lehetőséget is kizárja.

Ennél a pontnál érdemes kissé elidőzni.

Először is: ha Románia és az akkori Csehszlovákia a Helsinki Záróokmányának ezt a pontját kifogásolhatónak tartotta, akkor miért írta alá?

Másodszor: ha azóta jöttek rá, hogy ez a pont számukra elfogadhatatlan, akkor a/ vagy hívassák össze a Helsinki Záróokmányt aláíró országokat és kérjék ennek a pontnak az újratárgyalását, b/ vagy mondják fel a maguk részéről a helsinki megállapodást.

Harmadszor: Magyarországra is vonatkozik az, hogy ha most olyan szerződést írna alá, ami kizárja a határok békés megváltoztatásának a lehetőségét, akkor ellentmondásba kerülne a Helsinki Záróokmányon szereplő aláírásával, megsértené ezt a záróokmányt – tehát a most tervezett alapszerződések aláírása előtt Magyarországnak is ki kellene lépnie a helsinki kötelékből.

Negyedszer: a békés határmódosítás lehetőségéről való lemondás történelmi, nemzetközi jogi és alkotmányjogi abszurdum.

– Történelmi. Az emberi civilizáció több ezer éves története során tömegével vannak olyan példák, amikor egyik ország békés úton átengedett területeket egy másik országnak, vagy egyes területek kiváltak egy országból, fejedelemségből, városállamból és egy másikhoz csatlakoztak. Franciaország (Napóleon) 1803-ban eladta Louisianát az Egyesült Államoknak. Oroszország (II. Sándor cár) 1867-ben eladta Alaszkát – ugyancsak az Egyesült Államoknak. Ebből a francia és orosz lelkekben utólagos megbánás születhetett ugyan, de fegyveres konfliktus nem lett. Az Egyesült Államok és Franciaország, az Egyesült Államok és Oroszország soha nem viselt háborút egymás ellen – ellenkezőleg, mind a két világháborúban egymás szövetségesei voltak. A történelem tehát Helsinki mellett tette le a voksát: békés határmódosítások igenis, mindig lehetségesek voltak és lesznek.

– Nemzetközi jog. Mióta a világ világ, soha egyetlen nemzetközi szabály vagy szerződés nem akadályozta (nem akadályozhatta) meg, hogy szuverén államok ilyen vagy olyan okból, békés úton ne állapodhassanak meg területük egy részének átengedésében, eladásában vagy cseréjében. Területcserékre, tudjuk, számtalan példa volt a múltban és lehet a jövőben is – területátengedések sincsenek kizárva, még Európán belül sem. Ha Írország ma háborút indítana az Egyesült Királyság ellen Észak-Írország felszabadításáért, akkor megsértené az ENSZ alapokmányát is, a Helsinki Záróokmányt is. De ha Anglia holnap – a lakosság többségének akaratától függően, különböző feltételek közepette – átengedné Észak-Írországot az Ír Köztársaságnak, akkor ki és milyen jogon szólhatna ebbe bele? A tervezett magyar–román és magyar–szlovák alapszerződések a békés határváltoztatás lehetőségének kiiktatásával olyan jogtól fosztanák meg az aláíró országokat, amellyel minden más független ország szabadon rendelkezik.

– Alkotmányjog. A fentiekből következően minden állam szuverenitásának elidegeníthetetlen része, hogy parlamenti döntés vagy népszavazás alapján határait békés eszközökkel – vétellel, eladással, cserével – módosíthassa. (Egyébként a háborús út is része a szuverenitásnak, de ezt Európában a Helsinki Záróokmány aláírása kizárja.) A békés határmódosítás lehetősége szervesen hozzátartozik éppúgy a magyar, mint a román és a szlovák állam szuverenitásához. Miféle alapszerződés akadályozhatná meg például azt, hogy Románia határai egyszer békés megegyezés alapján Moldova irányában megváltozzanak? Vagy azt, hogy Szlovákia és Csehország – ha kölcsönösen úgy kívánják – ne cserélhessen ki néhány határmenti falut vagy akár nagyobb területrészeket is? És nem békés határmódosítás volt-e Csehszlovákia kettéválása? Ami szomszédainkra áll, áll miránk, magyarokra is. (A magyar–ukrán alapszerződés idevonatkozó pontja nem példaértékű precedens, hanem az a sajnálatos kivétel, ami erősíti a szabályt.) Az alapszerződés tervezett szövege megsértené a magyar állam szuverenitását. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az Alkotmánybíróság elfogadhassa és a köztársasági elnök, a nemzeti szuverenitás legfőbb őre és záloga aláírhassa.

 

***

 

Mondják: a magyar kormány addig nem akarja aláírni a határformulát, amíg az alapszerződés nem biztosítja kielégítő módon a szlovákiai és a romániai magyarok százezreinek-millióinak egyéni és kollektív jogait. Dicséretes álláspont. Ám ahogy a határok békés megváltoztatási lehetőségének kiiktatását a nemzetközi jog és az alkotmány szempontjából, úgy a határkérdésnek és a kisebbségi jogok kérdésének összekapcsolását egész sor más okból vélem abszurdnak. Hadd említsem meg a legkézenfekvőbbeket.

Az országok közötti határok objektív tényezők. Világosan meg vannak rajzolva, nemzetileg és nemzetközileg könnyen ellenőrizhetők. Ha egyik vagy másik ország erőszakkal megváltoztatná őket, ha csapataival átlépné a határt, az a technika mai állása mellett pillanatok alatt megállapítható. Az erőszakos határsértőket-határmódosítókat nemzetközileg rögvest meg lehet bélyegezni, meg lehet fékezni, vissza lehet szorítani.

A kisebbségi jogok esetében az objektív tényezőkhöz szubjektívok keverednek. Talán elég, ha Iliescu elnöknek arra a nemrégiben tett párizsi nyilatkozatára utalok, miszerint nincs a világon még egy ország, amelyikben a kisebbségeknek olyan széles körű jogaik volnának, mint Romániában. Lehet, hogy ő ezt el is hiszi, de nem biztos, hogy ugyanezt Budapesten vagy Kolozsvárott, vagy akár Bécsben, Bonnban, Washingtonban is így látják. Egyes szlovák, román, szerb politikusok sokallják az ott élő magyarok jogait – az ott élő magyarok keveslik. A magyar kormányok is keveslik. Léteznek persze objektív mércék is: az anyanyelvi oktatás helyzete, a kétnyelvű feliratok problémája, az anyanyelvi sajtó, rádió és televízió szabadsága vagy korlátozottsága – van-e vagy nincs román nemzetiségű elítélt is a marosvásárhelyi véres eseményeket követően, visszaállították-e vagy sem a kolozsvári magyar Bolyai Egyetemet, van-e vagy nincs közösségi autonómia Székelyföldön és Szlovákia déli részén – mindez könnyen megállapítható. De a kisebbségi lét ezernyi más szubjektív adottságból is áll: idegenek betelepítése magyarlakta területekre, (a magyaroknak, sőt az erdélyi románoknak is az olténiaiak idegenek, a betelepítőknek viszont ugyanolyan, „szabadon költöző” állampolgárok, mint bárki más), a politikai vezetők (első helyen a kitűnő Kincses Előd) és az értelmiségi elit ilyen-olyan, többnyire láthatatlan módszerekkel való rákényszerítése az ország elhagyására, a különféle agyafúrt zaklatások, a magyar őslakosság „bozgor”-nak nyilvánítása, az olyasfajta hangulatkeltés, hogy „ezek csak hallgassanak, hiszen a mi kenyerünket eszik”, vagy „ha itt nem jó nekik, akkor menjenek haza”, azaz Magyarországra, a magyarok háttérbe szorítása az állami funkcióknál, a kormányban, a hadseregben, a rendőrségnél, kórházak, intézmények, vállalatok, bankok vezetésénél, stb. – mindezek elsősorban szubjektív, többnyire megfoghatatlan tényezők, hiszen könnyű azt mondani: aki elment, a saját akaratából ment el, az állások betöltésénél pedig senkit sem szorítottak háttérbe, csak éppen a legmegfelelőbb embert nevezték ki, és az történetesen nem magyar volt, hanem román.

A határkérdés és a kisebbségi problémák összekapcsolásakor az objektív-szubjektív antagonizmus mellett nem hanyagolható el az időbeniség különbözése sem. Az aláírás egyszeri cselekedet; a szerződést aláírják, a szerződés alá van írva, punktum. A kisebbségi jogok tiszteletben tartása viszont folyamat, méghozzá hosszú, valójában végeláthatatlan folyamat. Lehet respektálni, aztán kevésbé, aztán még kevésbé respektálni őket – és megfordítva, vagy ide-oda hullámoztatva. Mindenesetre a folyamat állandó figyelemre, ellenőrzésre szorul. Mi történik akkor, ha megsértik, megcsorbítják a kisebbségek jogait? Akkor, az összekapcsolás értelmében, érvénytelennek kellene nyilvánítani a határklauzulát. Ebből lenne aztán az igazi haddelhadd! Hiszen ez – kürtölnék világgá éppen azok, akik a kisebbségi klauzulát megsértettek, (ám ezt soha el nem ismernék) – ez napnál világosabb kinyilvánítása volna annak, hogy Magyarországnak területi követelései vannak szomszédja (szomszédai) irányában.

Ugyanez a feloldhatatlan kettősség mutatkozik meg egy másik esetben is, amelyre – reméljük – sohasem kerül sor, de hát egy szerződésnek illik olyasmit is előre látnia, ami – előreláthatatlan. Tegyük fel, hogy valamelyik szerződő fél átlépné a másik fél határait; ez esetben több mint valószínű, hogy a megtámadott ország rendszabályokat foganatosítana a támadóval egynemzetiségű kisebbségiekkel szemben, azaz automatikusan összekapcsolná a határkérdést a területén élő kisebbségiek sorsával. De mi történnék, mindenféle háborús cselekedet, a legcsekélyebb határkonfliktus nélkül, a tökéletes béke állapotában az alapszerződés kisebbségi kötelezettségeinek megsértése esetén? A határkérdéssel való összekapcsolásból annak kellene következnie, hogy – ha a tiltakozásai eredménytelenek maradnak – a sértett fél benyomul annak az országnak a területére, amelyik a kisebbségi jogokat megsértette. Több, mint valószínűtlen, nemde? Vagyis az összekapcsolás az esetleges szankciók terén is kétféle mércével járna.

Akik különböző természetű dolgokat akarnak egy kalap alá hozni, azok kisiskolás éveink gyermeteg számtani feladványát idézik föl: egy kiló alma plusz egy kiló körte – az hány kiló szilva? Egy egyszeri eseménynek és egy hosszan tartó folyamatnak, a határok objektív, ellenőrizhető tényének és a kisebbségi jogok gyakorta szubjektív, ellenőrizhetetlen gyakorlatának afféle „árukapcsolása”, mint amilyent magyar részről kívánnak megfogalmazni, már önmagában véve is naivság és képtelenség – arról nem is beszélve, hogy a tárgyaló partnerek még ezt sem akarják.

Kell-e mondanom, hogy ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy a magyar kormány ne tárgyaljon Romániával és Szlovákiával az ott élő magyarok egyéni és kollektív jogairól, az itt élő románok és szlovákok helyzetéről és ne verekedjék az eddiginél hatásosabban és eredményesebben a szomszédos országokban élő magyarságért? De ehhez nem alapszerződés kell, hanem folyamatos kétoldali megbeszélések, és – ha szükségeltetik – a kisebbségi jogokat egyértelműen meghatározó nemzetközi szervek, mindenekelőtt az Európai Unió bekapcsolása.

 

***

 

Nincsenek illúzióim. Az alapszerződés fogalmát már hosszú évek óta annyira besulykolták az emberekbe, nálunk is, a szomszédainknál is, hogy szinte a leghaloványabb valószínűsége sincs annak, miszerint érveimmel sikerül ezt a felesleges és szerintem több vonatkozásban egyenesen káros fából vaskarikát levétetni a napirendről. Még akkor sem, ha a legutóbbi idők nem egy eseménye és nyilatkozata csak megerősíti, hogy semmi szükség sincs rá. Az új hadügyminiszter szerint a magyar–román katonai megbeszélések jól alakultak, pedig nincs alapszerződés. A nem túl távoli jövőben lesz előrehaladás Bős-Nagymaros ügyében is – a mai helyzet örökké nem tartható fenn – akkor is, ha nincs alapszerződés. Gazdasági megállapodások egész sorát lehet kimunkálni, határátkelő helyek sorát megnyitni, a kulturális kapcsolatokat, az idegenforgalmat meg lehet sokszorozni kétoldali, kölcsönös megegyezésekkel, alapszerződés nélkül. De hát – repül a nehéz kő… Már több mint négy éve tömik a fejünket az alapszerződések „történelmi” fontosságával, és az embernek az a benyomása, hogy az új kormány szeretne e téren különösen gyors sikert elérni, mintegy megmutatván, hogy amit az elődje négy év alatt nem tudott tető alá hozni, azt ő néhány hét vagy hónap alatt megteszi. A hazai közvélemény elég fásult ez ügyben, belső problémái, anyagi gondjai jobban érdeklik. De a mostani kormánynak legalább annyira kellene ügyelnie, mint az elődjének: miként vélekedik és mit kíván a határainkon kívüli, közvetlenül érintett hárommilliós magyarság túlnyomó többsége – különben nem fogja tudni lemosni magáról azt, hogy „róluk, de nélkülük” állapodott meg, s ez a vád annál kényesebb volna, mert a koalíció vezető pártja mégiscsak annak a pártnak az utóda, amelyik 1956 után egészen 1988–89-ig nehezen jóvátehető bűnöket követett el a kisebbségi magyarokkal szemben.

A tárgyalások tele lesznek félreértéssel (Pozsonyban már az első nap után több szó esett arról, hogy ki kitől kért vagy nem kért bocsánatot, mint a megbeszélésről), ki- és belemagyarázással, nem mindig jóindulatú nyilatkozatokkal, vádaskodással (kik a felelősek a huzavonáért, a zsákutcába kerülésért, netán a kudarcért), belpolitikai motivációjú előre- és hátralépésekkel. Nem volna-e egyszerűbb, tisztességesebb és eredményesebb előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb azt mondani a román és szlovák vezetőknek: közelítsük egymáshoz az álláspontjainkat, kössünk sorozatosan mindannyiunkat gazdagító, konkrét gazdasági és kulturális egyezményeket – alapszerződés helyett sok-sok alapos szerződést –, tárgyaljunk – a közvetlenül érdekeltek bevonásával – higgadtan és folyamatosan a három országban élő kisebbségek helyzetének az európai normákon alapuló rendezéséről – de azt a germán eredetű Grundvertragot, amelyet nem a mi számunkra, hanem egy akkor mesterségesen kettéosztott ország számára találtak ki, s amelyet mi magunkra vonatkoztatva belátható időn belül úgysem tudunk úgy megfogalmazni, hogy mindannyian elégedettek legyünk vele – hagyjuk a csudába, felejtsük el! A legfontosabb kérdések békés, konkrét, Európához méltó rendezése után természetesen sor kerülhet egy-egy ünnepélyes deklarációra, de ezt akkor sokkal inkább nevezzük majd Barátsági és Jószomszédi Nyilatkozatnak, mintsem alapszerződésnek.