A készülő magyar–román alapszerződésről

A Népszabadság február elsejei számában Ballai József tollából beszámolót olvastam arról a kecskeméti tévéfelvételről, amelyik Jeszenszky Géza külügyminiszternek és Szent-Iványi Istvánnak, a parlament külügyi bizottsága SZDSZ-es titkárának nyílt színi vitájáról készült. A teljes szöveget, amelyet a Létkérdések című tévéműsor aznap este közvetített, nem ismerem. De feltételezve, hogy a sajtóismertetés híven foglalta össze a két vitapartner véleményét, ennek alapján engedtessék meg, hogy egyetlen ponthoz hozzászólhassak.

Szent-Iványi István szerint „a magyar–román alapszerződéssel kapcsolatban az SZDSZ véleménye az, hogy ki kellene jelenteni: a két országnak nincsenek egymással szemben területi követelései. Ez többet és mást jelentene, mint ha egyoldalúan Budapest mondaná ezt csupán ki – az ugyanis sugallhatná azt, hogy a múltban voltak magyar követelések.”

Köztudott, hogy már jó ideje folynak az előkészítő tárgyalások eme bizonyos magyar–román alapszerződésről, és a román fél kezdettől fogva követeli, hogy Magyarország deklarálja a szerződésben a jelenlegi határok minden időkre érvényes változtathatatlanságát. (Arról nincs tudomásom, hogy a magyar tárgyaló fél is előfeltételnek tekintené, miszerint Románia jelentse ki: nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben.)

A magam részéről a román követelést – akár egyoldalú magyar, akár kétoldalú, román–magyar deklaráció formájában – abszurdumnak tartom, amit nem a való helyzet indokol, hanem vagy az időhúzás szándéka, vagy az, hogy a román kormányzat korábbi és közvetlen elődei, egyes miniszterei és szövetségesei, azaz nem kis mértékben a saját maga által felheccelt román közvéleményt „megnyugtassa.”

Miért abszurdum? Először is azért, mert ez az utóbbi indok román belügy, és nem a mi dolgunk, hogy megegyük azt a levest, amit ők főztek és főznek továbbra is.

De ami ennél komolyabb és súlyosabb: a Magyar Köztársaság Románia határait már az 1947-es párizsi békeszerződésben hivatalosan elismerte. Ezt egy demokratikus magyar kormány, Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök koalíciós kormánya írta alá. A román félnek, amely akkor ezt az aláírást elfogadta, semmiféle erkölcsi vagy politikai joga nincs arra, hogy ma kétségbe vonja. Ha a magyar fél ebbe belemenne, ezzel egyszerűen dezavuálná legtiszteletreméltóbb elődjének, a Nagy Ferenc-kormánynak becsületességét és hitelét.

Abszurdum a román követelés azért is, mert 1975-ben – Albánia kivételével – Európa valamennyi kormánya aláírta Helsinkiben, hogy elismeri a fennálló határokat és lemond a határok erőszakos megváltoztatásáról. A jelenlegi román kormány követelése az összes európai kormány közül egyedül a magyar kormány aláírását kérdőjelezi meg. Különös és megengedhetetlen diszkrimináció, nemde? Éppen mi, magyarok volnánk annyira megbízhatatlanok és szószegők, hogy nekünk harmadszor is alá kellene írnunk azt, amit 46 éven belül már kétszer aláírtunk? Ehhez hozzá lehet tenni, hogy az új magyar demokrácia törvényes kormányának miniszterelnöke, külügyminisztere és más miniszterei is már számtalanszor kijelentették, hogy nincsenek területi igényeink Romániával szemben; kijelentették ezt az ellenzéki pártok vezetői is. Egyenesen sértő, hogy felelős politikusaink nyilatkozatait a román fél nem veszi tudomásul, vagy értéküket kétségbe vonja.

Az elmúlt ötödfél évtized ismeretében ez különösképpen furcsa.

1948. január 24-én Magyarország és Románia barátsági együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött. Nincs tudomásom arról, hogy Magyarország ezt a szerződést egyetlenegyszer is megsértette volna. Mikor Szent-Iványi István azt mondja, hogy ha most Budapest egyoldalúan mondaná ki, hogy nincsenek területi követelései Romániával szemben, akkor ez azt sugallhatná, hogy a múltban voltak ilyen magyar követelések, nem világos előttem, milyen múltról beszél. Csak a Horthy-korszakra gondolhat – de hát akkor visszamehetnénk az első világháborúig is, amikor Romániának voltak (nagy sikerű) területi követelései Magyarországgal szemben. Ha viszont csak a második világháború utáni időkig és a magyar–román barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésig megyünk vissza – ami éppen elegendő –, akkor Szent-Iványi István és az SZDSZ egyetlen olyan felelős magyar politikust, magyar kormányt vagy magyar pártot nem tud idézni, amelyik területi követelésekkel állt volna elő.

Mi a helyzet az 1948-as szerződés másik aláírójával, Romániával?

Mikor a magyar nép 1956-ban felkelt a szovjet megszállók ellen, mikor a törvényes magyar kormány kimondta az ország függetlenségét, szuverenitását és semlegességét, a többpártrendszeren alapuló belső demokráciát, és ezt követően a Szovjetunió megkezdte fegyveres agresszióját Magyarország ellen, akkor a magyar–román kölcsönös segélynyújtási egyezmény értelmében Romániának Magyarország segítségére kellett volna sietnie. De ha realisták maradunk, és tekintetbe vesszük az erőviszonyokat, valamint azt, hogy Romániának a Szovjetunióval is volt kölcsönös segélynyújtási szerződése, akkor semlegesnek kellett volna maradnia. Ezzel szemben mi történt? Több szovjet forrásból is tudjuk, de tudjuk Jugoszlávia akkori moszkvai nagykövetének, Veljko Micsunovicsnak emlékirataiból is („Journées de Moscou, 1956–1958„, Robert Laffont Kiadó, Párizs, 1979., magyarul a párizsi „Irodalmi Újság” 1981. 7–10. számában), hogy Románia nemcsak semleges nem maradt, hanem az egyetlen ország volt, amelyik a Szovjetuniónak felajánlotta, hogy részt vesz Magyarország fegyveres lerohanásában. Ezt Hruscsov 1956. november 3-án, tehát még a szovjet intervenció előtt kétszer is megemlítette Brioniban Titónak: „Román csapatok is részt vehettek volna a hadműveletekben – mondta –, de ,ennek az oroszok nem látják szükségességét” (i. m. 133. oldal), majd: „Vacsora közben Hruscsov megint felhozta: a románok készen állnak, hogy ők is csapatokat küldjenek Magyarországra” (i. m. 137. oldal). Azaz: Románia önszántából felajánlkozott, hogy a magyar–román barátsági szerződés ellenére bevonuljon csapataival Magyarországra, és nem rajta, hanem az oroszok elutasításán múlt, hogy ez nem következett be.

Még tartott a forradalom, amikor a Román Kommunista Párt, a kormány és a sajtó előállt azzal a váddal, hogy a születőben levő demokratikus (az ő fogalmazásukban: ellenforradalmi, fasiszta, revizionista) Magyarország területi követeléseket támaszt velük szemben. Ebből egyetlen szó nem volt igaz: sem a Nagy Imre-kormány nyilatkozataiban, sem a rádióban, sem a sajtóban egyetlen ilyen hang el nem hangzott. (Lásd Nagy Ernő pótolhatatlan értékű dokumentumgyűjteményét: „1956 – A forradalom sajtója”, Giromagny, Franciaország, 1984.) Ennek ellenére az akkori román vezetésnek sikerült elég széles rétegeket a magyar területi követelések alaptalan vádjával a magyar forradalom ellen hangolnia.

A forradalom leverése után Gheorghiu-Dej kormánya ezrével tartóztatott le, vetett börtönbe, deportált erdélyi magyarokat, akik nem a határok megváltoztatását kívánták, csupán rokonszenveztek a forradalommal. Százával fogtak le, vertek össze, internáltak olyan román értelmiségieket és diákokat is, akiknek ugyanez volt a „bűne”. (Jómagam személy szerint három olyan jelentős román írót ismerek, akik – ’56 után, ’56-ért – nehezen leírható szenvedéseken mentek keresztül.)

De ez nem minden. A román kormány 1956 novemberében segédkezet nyújtott a szovjet fegyveres erőknek és Kádáréknak ahhoz, hogy Nagy Imrét és társait Budapestről Romániába vigyék, majd ezt követően az egész világ előtt garanciát vállalt a csoport tagjainak biztonságáért. Az ENSZ 1956. december 3-i teljes közgyűlésén Preoteosa úr, a román kormány külügyminisztere a következőket jelentette ki: „Tisztáznom kell, hogy a menedékjog megadása Romániába Nagy Imre miniszterelnöknek és társainak szükségesnek mutatkozott azért is, hogy az érdekelt személyek biztonsága garantálva legyen, s azért is, hogy a rend helyreálljon Magyarországon. (Ez utóbbi érv egyértelmű beavatkozás volt Magyarország belügyeibe, de ezt most hagyjuk.) A román kormány elkötelezte magát, hogy szem előtt fogja tartani a politikai menedékjog nemzetközi szabályait… Nyugodtan állíthatom, hogy a kérdéses személyek hálásak a román kormánynak azért a vendégszeretetért, amelyet felajánlottak nekik. Közölhetem azt is a közgyűléssel, hogy Nagy Imrének és csoportjának magatartására a megértés és a jó hangulat a jellemző, ami élesen ellentmond annak a híresztelésnek, amelyet egy bizonyos küldöttség itt elhitetni igyekszik.”

A politikai menedékjog nemzetközi szabályainak első és legfontosabb eleme, hogy azokat, akik ezt élvezik, a menedéket nyújtó kormány semmilyen más kormánynak nem szolgáltatja ki, de főleg annak a kormánynak nem, amelyik részéről a menekülteket veszély fenyegetheti. Ennek ellenére a román kormány – a nemzetközi menedékjogot és saját hangzatos deklarációját lábbal tiporva – alig néhány hónappal később Nagy Imrééket kiszolgáltatta a Kádár-rendszernek, és ezzel aktív cinkosává vált a kivégzéseknek és a börtönbüntetéseknek.

Mindennek következtében egyáltalán nem tartanám túlzásnak, ha egy leendő magyar–román alapszerződés keretében, vagy azt megelőzően a magyar tárgyaló fél megkövetelné:

1. a román kormány határolja el magát az 1956-os román kormány szószegéseitől;

2. a román kormány rehabilitálja és részesítse kártérítésben azokat a román és magyar anyanyelvű állampolgárait, akiket 1956-ban a magyar forradalommal való rokonszenvezésük miatt szabadságvesztés és anyagi hátrány ért;

3. a román kormány határolja el magát az 1957-es román kormánynak attól a nemzetközi jogba ütköző cselekedetétől, amellyel Nagy Imrét és több társát a hóhérok és a börtönőrök kezére adta.

A politikai elhatárolódásnak vagy az alapszerződés szövegében kellene benne lennie, vagy abban a formában kellene megtörténnie, ahogy ez Jelcin orosz elnök 1992. novemberi budapesti látogatása alkalmából történt (koszorúelhelyezés a 301. parcellánál, a sztálinista és posztsztálinista román állam bűneinek nyílt megbélyegzése a magyar parlamentben).

A fentiek ismeretében felvetődik a kérdés: mi jogosítja fel a jelenlegi román rendszert, amelynek vezetői a köztársasági elnökkel az élükön abból a pártból kerültek ki, amelyik az itt felsorolt szerződésszegéseket állami szervein keresztül elkövette, hogy kétségbe vonja annak a magyar kormánynak ismételt nyilatkozatait, amelyiknek egyetlen elődje, egyetlenegyszer sem szegte meg az 1948-as magyar–román barátsági szerződést? Ha mi hajlandók vagyunk elhinni nekik, hogy a totalitáriánus és szószegő Románia után ők most – megjavulva – egy demokratikus és szótartó Romániát igyekeznek megteremteni, akkor ők miért nem hiszik el nekünk azt, hogy mi már idestova három esztendeje megvalósítottunk egy demokratikus, szavahihető és békés szándékú Magyarországot?

Szent-Iványi Istvánt sokkal felkészültebb és lelkiismeretesebb politikusnak, az SZDSZ-t a magyar érdekek sokkal elkötelezettebb védelmezőjének tartom annál, semhogy feltételezném: véleményüket nem azzal a céllal formálták, hogy ugyanakkor a román kormány részéről elvárják: félreérthetetlenül kötelezze el magát a romániai magyarság valóban mértéktartó követeléseinek elfogadására (az autonómia még kidolgozandó formája, a szabad nyelvhasználat, a Bolyai Egyetem stb.). Lehet, hogy a Létkérdések című tévéadás teljes szövegében ez benne is volt, és csak a kecskeméti sajtótudósításból maradt ki. Ez esetben persze nyitott kapukat döngetek. De van, amit jobb kétszer is elmondani, mint egyetlenegyszer sem. Mindenesetre: egy szerződés előkészítésekor tanácsosabb az igények maximumát bejelenteni, semmint elébe sietni a másik fél követeléseinek. Sajnálatos például, hogy a folyamatban levő tárgyalások nyilvános ismertetése során egyre-másra lehet olvasni a revizionizmus vádjáról s e vád ismételt cáfolásáról, de arról nem hallottam, hogy a magyar kormány szóba hozta volna Románia 1956-os és 1957-es magatartásának, s az ebből fakadó jogos sérelmeinknek kérdését. Ez nem – újabb – akadály volna, hanem az őszinte tisztázásnak, az új alapok megvetésének velejárója. Hiszen – ahogy a kun–székely–román származású József Attila írta – „a múltat be kell vallani”. Az általam is hőn óhajtott magyar–román közeledés során mindenről lehet tárgyalni, mindkét oldalról lehet, sőt szükséges engedményeket tenni, de egyoldalú és elsietett engedékenység aligha járul hozzá egy igazságos megegyezés mielőbbi kialakításához.