Elsősorban magunkra számítsunk!

– Az 1990-es szabad választások után hogyan alakult a Nyugaton élő magyarság viszonya a szülőhazával?

– Politikai értelemben nem létezik olyan összefoglaló fogalom, hogy „Nyugaton élő magyarság”. Vannak emberek, akik 1956 előtt vagy ’56-ban, esetleg ’56 után eltávoztak Magyarországról, és a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket, hogy mi történik idehaza. Akadnak, akiket ez csak áttételesen – családi, gazdasági kapcsolatok vagy olcsó nyaralás révén – izgat. És vannak, akik távozásuk pillanatától kezdve szenvedélyes figyelemmel kísérik mindazt, ami itthon történik. Semmiféle értékítélet, sem elmarasztalás, sem dicséret nem rejtőzik abban a megállapításban, hogy a nyugati magyarság nagyon sokféle. Éppen ezért hiteltelen és öndicsérő minden olyan szervezet, csoport és személy, amely vagy aki egy-egy nyugati állam összmagyarságának nevében lép föl – mondjuk Budapesten egy világszövetségi kongresszuson.

– Ön szerint jelenleg mit tehetnek szülőhazájukért, akik nem vesztették el az érdeklődésüket?

– Vajon igényli-e a szülőhaza, hogy a Nyugaton élő magyarok bármit is tegyenek érte? Az egyetlen komoly igény a nyugati magyarok pénzére vonatkozott: ki mekkora összeget fektet be magyarországi vállalkozásokba? Idehaza legföljebb látszólag becsülnek meg minden egyéb – tudományos, szellemi vagy politikai – tevékenységet. Egy barátom az ötvenes évek elején – elég kivételes módon – korántsem koholt vádak alapján került a rács mögé, ugyanis valóban megkísérelt összeesküvést szőni, s egy kis csoporttal együtt felkészülni arra az esetre, ha netán elindulnának Magyarországot felszabadítani az amerikaiak. 1956 októberében kiszabadult, fegyverrel harcolt, majd elmenekült. 1989-ben, ’90-ben hazalátogatott, s állandóan a fülemben csengenek a párizsi metróban mondott szavai: „Tibor, egyszerűen nincs ránk szükség. Sőt, érzésem szerint kifejezetten útban vagyunk.”

– Hogyan érzi, önre szükség van?

– Nincs efféle illúzióm. Ebben egyébként pozitívumot lásson, azt, hogy itt minden feladatra van ember. Amit én cselekedni, írni, mondani tudnék, azt más is meg tudja tenni. A franciáknak van egy mondásuk: a temetők tele vannak pótolhatatlan emberekkel. Senki se gondolja magáról, hogy akár íróként, akár gazdasági emberként, akár miniszterelnökként egyedül ő jelenthet megoldást!

– Vannak azonban történelmi szerepek, amelyeket csak egyszer lehet eljátszani, s ilyenkor csupán az a kérdés, hogy van-e megfelelő szereplő. Magyarország európai integrációjának előkészítése például nem kínált vagy kínál soha máskor nem betölthető szerepet az emigráció személyiségeinek?

– Előfordult már. 1990-ben a szabad választások után kilenc-tíz párizsi magyar – közöttük jómagam – levélben javasoltuk a külügyminiszternek, hogy az új párizsi nagykövet a Franciaországban legnagyobb politikai tekintélynek örvendő magyar, a különböző párti elnökök, miniszterelnökök, kormányok által nagyra becsült Fejtő Ferenc legyen. Akár csak rövid időre, de óriási erejű, jelképes üzenetként a francia vezető körök számára. Kijózanítónak bizonyult az elutasító budapesti válasz tartalma és stílusa – s a lényegen az sem változtat, hogy később Fejtő Ferenc kijelentette, úgysem vállalta volna a feladatot. Szép szóval, jó szándékkal talán meg lehetett volna győzni, hogy vállalja.

– A különleges történelmi – Magyarországot Európához segítő – szerep változatlanul adott, e lehetőséggel tehát nem akarna élni senki az emigrációban?

– Valamit tisztáznunk kell. Akik szóba jöhettek volna vagy szóba jöhetnének, mindnyájan megtalálták helyüket, nyugalmukat, anyagi biztonságukat, sőt hírnevüket is Nyugaton. Nekik nincs szükségük semmiféle szerepre vagy kinevezésre. Magyarországnak lehetne szüksége rájuk.

– Mennyire téma a nyugati társadalmakban Magyarország európai felzárkózása?

– A társadalmakban semennyire. Ez azonban egyáltalán nem elkeserítő. Nemzetközi vonatkozásban többé-kevésbé inkább boldog az a kis ország, amelynek belső problémáit vagy politikusait nem túlságosan ismerik, hiszen ez azt jelenti, hogy ott nem történnek véres vagy vérlázító események. Annak idején Petőfi azt írta, Európa homlokán táncolunk. E táncnak azonban keserű vége lett. Ami a magyar integráció jelenlegi lehetőségeit illeti, tudomásul kell vennünk, hogy minden állam önző politikát folytat. Csak a rosszul politizáló, vagy az ideig-óráig szentimentális elfogultságtól vezérelt politikusok nem. Őket érik aztán a legnagyobb csalódások. Nem szabad szem elől tévesztenünk: Magyarországot nem akkor veszik majd fel az Európai Unióba, amikor az csak a magyarok érdeke lesz, hanem akkor, amikor a Nyugat érdekei is ezt diktálják. Minden más kiindulópont nem egyéb üres szónoklatnál vagy porhintésnél. Illúziók ne legyenek: szép dolog a rokonszenv, de a döntő az érdek. Portugália vagy Görögország felvételéhez sem volt elég, hogy az illető országokban hosszú évek óta szilárdnak bizonyult a demokratikus berendezkedés, és megfelelő hatékonyságúnak a gazdaság. A hosszas alkudozást, a megfelelő történelmi pillanat elérkeztét semmivel sem lehet helyettesíteni. Ebből természetesen nem az következik, hogy úgy kell élnünk, termelnünk, politizálnunk, gazdaságilag átalakulnunk, hogy az ő érdekeiket szolgáljuk ki, hanem úgy, hogy a mi érdekeinket és az övéiket minél gyorsabban közelítsük egymáshoz. A világpolitika módosulhat, ám a mai állapotok, különösképpen pedig a nehéz nyugat-európai gazdasági helyzet ismeretében azt kell mondanom: Magyarország ne számítson túl gyors felvételre! Az Európai Unió vezető tisztségviselői elég gyakran – s feltehetően jóindulattal is – utalnak arra, hogy a volt szocialista tömb államainak sem tenne jót, ha túl gyorsan tagságot kapnának. A versenyképesség hiánya ugyanis szerintük elképesztően kiszolgáltatott helyzeteket teremthet. A felkészülésnek keménynek és következetesnek kell lennie.

– Elsősorban milyen területeken?

– Mindenekelőtt a gazdaságban. Az egész európai együttműködés alapja a gazdasági teljesítőképesség.

– A hazai politikai intézményrendszer alakításában, a politikai stílus módosításában tehát ön szerint kevesebb a teendő?

– A teljes jogú tagságnak Magyarország szempontjából politikai akadályai nincsenek, és adja isten, hogy a jövőben se legyenek. Az 1989-es, ’90-es változások megteremtették a nyugati normákkal összehasonlítható alapot. Ha ennek ellentmond is az, amit Magyarországon a közszolgálati médiumoknál és a médiumokban műveltek, és ami egyértelműen Európa-ellenesen antidemokratikus, remélhetőleg ez mégis csak átmeneti jelenségnek tekinthető, hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó, a másokkal szemben könyörtelen, a demokráciát nem nagyon ismerő emberek visszaéléseinek. A közelmúltban Görögországban, tehát az Európai Unió egyik tagállamában viszonylag fiatalon meghalt egy miniszter. A görög állami televízió este nem ennek bejelentésével kezdte a híradást, ezért a kormányfő azonnal menesztette a televízió igazgatóját, és vele együtt még jó néhány személyt. Emiatt még senkinek sem jut eszébe kizárni Görögországot az Európai Unióból, legfeljebb a jelenlegi görög kormányról alakul ki lesújtó vélemény.

– A közösség, ahova Magyarország tart, maga is folyamatosan változik, és értékválságokkal küzd. Melyek a kőbe véshető, semmilyen körülmények között nem változó értékek?

– Ezek lényegében a fejlett demokráciák kialakult és – főként – elfogadott értékei: az állampolgárok, a választások, a sajtó szabadsága, az emberi jogok tiszteletben tartása, a bíróságok függetlensége, a többpártrendszer, a más népek iránt tanúsított tisztelet, a korábbi, történelmi konfliktusok felszámolása. Megszámolni is alig lehet, hány háborút vívott egymással a közösség két alapítója, Németország és Franciaország, s e háborúk hány millió ember életébe kerültek. Voltak, akik azt állították, hogy a két nép között a gyűlölet falait soha nem lehet ledönteni. Ám szerencséjükre – és a világ szerencséjére – volt egy Robert Schumann, volt egy de Gaulle és volt egy Adenauer. A második világháború után ők hihetetlenül rövid időn belül felismerték, hogy öngyilkosságot készít elő, aki a gyűlöletet táplálja. Nincs tovább. Nincs az az Elzász és Lotaringia, nincs az a hatalmi érdek, amelyért egy újabb háborúba ép ésszel belemehetnének. Kelet-Közép-Európa, s benne Magyarország számára is igen tanulságos módon komolyan akarták a megértést, így azután megtalálták a hozzá vezető utat is. Az Európai Unió tagállamai között időnként manapság sem ritka, hogy komoly gazdasági konfliktusok alakulnak ki. Legutóbb majdnem tengeri ütközet zajlott le francia és spanyol halászok között, s olykor a franciák kiborítják az autóútra az olaszok borszállítmányait. Ezek a viták azonban soha nem mérgesednek végzetessé, mert minden érintett fél tudja, hogy semmi más megoldás nincs, csak az érdekegyeztetés és a tolerancia. Minden konfliktust megelőzni nem lehet, de kompromisszumokkal enyhíteni vagy megoldani igen.

– Egy-egy tagállamból időnként figyelmeztető üzenetek érkeznek. Az egyiket szó szerint idézem: „az Európai Uniónak semmiképp sincs szüksége olyan Magyarországra, amely magával hozza a szomszédaival kialakult viszonyból adódó feszültségeket.” Mennyire találja jellemzőnek ezt a vélekedést?

– Főként a délszláv háború kirobbanása óta megnőtt az aggodalom, hogy a jövendőbeli tagállamokkal együtt netán véres válságokat is „importál” az Európai Unió. Időnként nyíltan kimondják, hogy a határainkon túl élő magyar kisebbség miatt – saját hibáján kívül – a tagságra várományos Magyarország is veszedelmes konfliktusokba keveredhet. Hangsúlyozom, ez nem ítélettel, pontosabban nem Magyarország elítélésével azonos, hanem valójában azokat bélyegzi meg, akik nem tartják tiszteletben az európai normákat, és a magyar kisebbségnek nem adják meg a megillető jogokat. Ha a kisebbségügyek kizáró akadályt jelentenének, akkor Görögországot sem vették volna fel, hiszen – főként Ciprus miatt – élesen szemben állt és áll Törökországgal ugyanakkor, amikor ugyanannak a katonai szövetségnek, a NATO-nak a tagja mind a kettő.

– A tagság elérése szempontjából mit jelenthet Magyarországnak a visegrádi együttműködés?

– Idealisztikusan szép elképzelés hozta létre a visegrádi államok csoportját. Az érintett népek többé-kevésbé hasonló kultúrkörhöz tartoznak, nagyjából egyforma gazdasági színvonalon vannak. Csakhogy akadnak, akik e csoportosulás létét Nyugaton előszeretettel használják fel arra, hogy Visegrádra hivatkozva halasztgassák egy-egy jelentkezőnek a teljes jogú tagság megadását. A négy ország közül ugyanis mindig lesz olyan, amelyik hátrább van a másiknál, nem felel meg egyik-másik feltételnek, s emiatt rontja az együttes belépés esélyeit. Több mint két éve nyilvánosan felhívtam itthon a figyelmet arra, hogy Klaus cseh miniszterelnök egyengetni fogja Prága külön útját, és nem kívánja a többi visegrádihoz kötni magát. Semmi visszhangja sem volt jelzésemnek. Azóta ez bekövetkezett, s Klausnak a maga szempontjából igaza van. Magyarországnak sem ez az egyébként dicséretes együttműködés ígéri a leghatékonyabb felkészülést a tagságra.

– Ön más államok szövetségére gondol?

– Az osztrák–magyar konföderáció híve vagyok, amely szabad államok laza közössége, és teljesen nyitott más országok felé, például Szlovénia, Szlovákia, Csehország és Lengyelország felé. Tudom jól, hogy ez az elképzelés nem valósítható meg könnyen, de kölcsönös jóakarattal igenis életre hívható.

– Érdeke lenne ilyesmi Ausztriának?

– Ausztriában sokan tartanak attól, hogy az Európai Unió-beli tagság után még jobban függenek majd Németországtól. Továbbá: az osztrákokban él a nosztalgia, hogy összefogjanak a magyarokkal és a térség más népeivel.

– Bizonyos ön ebben?

– Feltétlenül. S főleg biztos vagyok bizonyos földrajzi és történelmi adottságok erejében. Amikor jó negyedszázada több száz oldalas könyvet írtam a szovjet–kínai konfliktusról, kutatásaim közben megdöbbentő tényekre bukkantam. 17., 18. és 19. századbeli orosz cárok és kínai uralkodók leveleire leltem, amelyekben szóról szóra azok a mondatok – fenyegetések és ígéretek – szerepeltek, mint Hruscsov és Mao üzenetváltásaiban. Ez a konfliktus nem 1960-ban kezdődött, hanem abban a pillanatban, amikor az oroszok átlépték az Uralt, és kisebb-nagyobb területeket „elzabráltak” a kínai hűbérbefolyás alól. A népek egymás közötti viszonyában a földrajzi és történelmi állandóságok sok egyéb tényezőnél fontosabbak. Földrajzi állandóságunk nyilvánvalóan a szomszédság. Ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem változtathatunk azon, hogy a térségben mely népek mellett élünk. A határokat módosítani lehet, s ez meg is történt a második világháború után például Lengyelországgal, de ettől a lengyelek szomszédai keleten és nyugaton még ugyanazok maradtak. Egyfajta történelmi állandóság is érvényesül. Az oroszoknál ilyen állandóság az Ázsiával és Németországgal való viszony. Hiába volt az orosz intelligencia számára mindig is Franciaország a legfőbb vonzerő, az orosz történelemben folyvást két tényező bizonyult meghatározónak. Keleten a tatárok, majd az örökükbe lépő kínaiak, nyugaton a németek. Nagy Péter, Nagy Katalin elsősorban a németektől akart tanulni, tömegesen telepítette őket orosz földre. Most könyvet írok a 19. századról, s csak az anekdota kedvéért említem meg: a korábban sokféle néven szereplő KGB-t valójában 1838-ban hozták létre Szentpéterváron, Harmadik Szekció elnevezéssel. Kinek adott megbízást I. Miklós cár a titkosrendőrség megszervezésére? Egy Oroszországban élő német származású arisztokratának, bizonyos Nesselrode grófnak. Lenin arra számított, hogy Németországban is győznek a kommunisták, s a német–orosz összefogás nyitja meg az utat a kommunizmus előtt az egész világon. A nácik térdre kényszerítése után Sztálin – meglepő módon és azonnal – nem németgyűlöletet hirdetett, hanem kijelentette: Hitlerek jönnek, Hitlerek mennek, de a német nép marad. Ha az orosz és a német nép összefog – tette hozzá –, Európa – persze az ő elképzelései szerint – biztosítottnak tekintheti jövőjét. Sztálin halála után Berija bukásának valószínűleg az volt az egyik fő oka, hogy bizonyos ellenszolgáltatások fejében ki akarta engedni Moszkva befolyása alól Kelet-Németországot, és ezzel a katonai vezetőség nem értett egyet. Hruscsov egy engedményeket kilátásba helyező németországi út előestéjén bukott meg. Moszkva – hol ilyen, hol olyan előjellel, de – nem tud és nem is akar nem számolni Németországgal. Magyarországról szólva: nekünk Ausztria szomszédsága jelenti a legbiztatóbb változtathatatlan tényezőt. Ez nem szerelmi kérdés, de az érdekházasságok gyakran tartósabbak a szerelmi házasságoknál. A két nép nagyon jól ismeri egymás erényeit és hibáit. Történelmünk összefonódott. Ausztria Magyarország szóvivője, útegyengetője lehet az Európai Unióban.

– Gondolja, hogy ez az együttműködés elnyerné más szomszédaink tetszését is?

– A tegnap még kommunista román vagy szerb vezetők esetleg azt mondanák, hogy a magyarok vissza akarják állítani a Monarchiát, amiről persze szó sincsen. De ezek az emberek úgyis annyi mindent mondanak. Egy idő múlva azért ezekben az országokban is jó irányban kell fordulatot vennie a politikai gondolkodásnak. Velük vagy utódaikkal kapcsolatban a közös problémánk nem a mi viszonyunk Ausztriához (mi sem szólunk bele, ha ők például az oroszokhoz közelednek), hanem a határainkon túl élő magyar kisebbség fennmaradásának és jogainak ügye. E kisebbség ősi földjén való megmaradásért és csorbítatlan jogaiért Magyarországnak mindig mindent meg kell tennie. A garanciákat illetően tárgyalások lehetségesek, sőt szükségesek, de az európai normáktól való eltérés elfogadhatatlan. A térségben nem fog egy csapásra minden a magyar érdekeknek megfelelően alakulni, s ezért elsősorban nem mi vagyunk felelősök, hanem az érintett államok sovinizmusa. Szörnyű gazdasági helyzetükben – a figyelem elterelésére – teret kap náluk az elvakult nacionalizmus, a magyarellenes uszítás. De ez a végtelenségig nem leplezheti az ottani kormányok felelősségét, silány működését, az uralkodó réteg hataloméhségét és korrupcióját. Tetszik, nem tetszik, sajnos ők vannak birtokon belül, s a magyar kisebbségek az ő túszaik. A magyar politika azonban korántsem eszközök nélküli. Következetességgel, a szomszédos népek iránt mutatott rokonszenvvel, a megfelelő gazdasági és politikai együttműködési formák javaslataival, nehéz, de elengedhetetlen türelemmel, nyugat-európai és amerikai barátaink mozgósításával, sőt talán orosz támogatással is eredményre számíthat. Ebben a században Magyarország rettenetes sebeket kapott, magyarok millióit kényszerítették mesterségesen kialakított államokba. Napjainkra – s ezt Jugoszlávia szétrobbanása, valamint Csehország és Szlovákia szétválása mutatja – darabokra esik egyik-másik tákolmány. A helyzet bizonytalan és veszélyekkel terhes: Magyarországnak vigyáznia kell arra, hogy megnyilvánulásaival egyetlen nép jogos érdekeit és önbecsülését se sértse meg, miközben nem mondhat le egyetlen magyar védelméről sem.

– E kérdések megoldásában Magyarország mennyire számíthat az immár sok tekintetben egységes fejlett Európára?

– Elsősorban saját magunkra számíthatunk. Ugyanakkor ha Magyarország ma nem is annyira „téma” a világban, mint 1989-ben vagy 1956-ban volt, de magyarnak lenni ma is pozitívum. Kétségkívül 1956 a legnagyobb tőke, isten őrizz, hogy helytelen politikai gyakorlattal kockáztassuk vagy elpazaroljuk azt! Európa nyugati felén Magyarországnak nincs ellensége, kizárólag barátai vannak. Eltérő mértékben ugyan, de lényegében az Európai Unió minden tagállamára számíthat gondjai leküzdésében. Hasonló helyzetre ezer év óta nem volt példa. Egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról, hogy az orosz helyzet példátlanul nagy bizonytalansági tényezőt jelent a világ, s benne Európa számára. A Szovjetunió felbomlása feltehetően nagyobb történelmi eseménynek bizonyul, mint az 1917-es forradalom. A bolsevik Oroszország – más ideológiai mázzal – lényegében a cári, imperialista Oroszország egyenes folytatása volt. Ám hogyan, mivel folytatódik az összeomlott orosz birodalom? Senki sem tudja, hogy hova vezetnek a belső feszültségek, senki sem mondhatja meg előre, hogy a bármelyik pillanatban fordulatot előidézni képes orosz helyzet milyen nemzetközi robbanások, politikai Csernobilok talaja lesz. Magyarország nagyon is jól teszi, ha a bizonyosságokba kapaszkodik, ha integrációs esélyeit minden területen elmélyíti, ha politika és társadalom egyaránt gyorsítja lépteit a fejlett Európa és a NATO felé.