Osztrák–magyar konföderációt! II.

A Köztársaság április 24-i, 2. számában megkíséreltem felvázolni és néhány érvvel megtámogatni azt az elképzelésemet, miszerint jó volna, ha a magyar diplomácia egy osztrák–magyar konföderáció irányában tájékozódnék. Megemlítettem, hogy ezt a lehetőséget megkönnyíti: Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen, a két országot sok száz éves kapcsolatok fűzik össze, a két nép jól ismeri egymást, egymás erényeit éppúgy, mint egymás hibáit. A konföderáció – a nemzetközi meghatározás értelmében – „laza kapcsolat” volna, és a legkevésbé sem jelentené az állami szuverenitás feladását, ám ugyanakkor ez a 17 milliós egység első állomása és meggyorsítója lehetne – Horvátország, Szlovénia, valamint a Cseh és Szlovák Köztársaság csatlakozása esetén – egy 40 milliós közép-európai konföderáció kialakulásának. Nem rejtettem véka alá a nehézségeket sem, legfőképpen azt, hogy a konföderáció megteremtéséhez elsősorban Ausztriának kellene átmeneti anyagi áldozatot hoznia – ez azonban a későbbiek folyamán gazdaságilag is, politikailag is busásan megtérülhetne.

Javaslatomhoz, amelyet vitaalapnak szántam, legjobb tudomásom szerint csupán egyetlen spontán hozzászólás érkezett, Csicsery-Rónay István tollából. A náciellenes magyar ellenállásnak, a ’45 utáni kisgazdapártnak és a nyugati magyarságnak ez a kiemelkedő alakja Kolumbusz tojásának nevezte elképzelésemet, csodálkozván, hogy ez másnak korábban nem jutott eszébe. Érvek sorával támogatta a konföderáció gondolatát, közöttük azzal, hogy minden valószínűség szerint számíthatna a mai francia külpolitika támogatására. (Köztársaság, 1992. 6. szám)

Mielőtt elképzelésemet teljesen befedné a feledés jótékony homálya, más jelentkező híján megpróbálok másodikként magam hozzászólni a saját cikkemhez. Vagy pontosabban: megnevezni néhány olyan jelenséget – tényt, eseményt, nyilatkozatot –, amelyek cikkem megjelenése, azaz ez év április óta megerősíteni látszanak azt, hogy tervem nem puszta álmodozás, hanem – mindenekelőtt magyar szempontból – valóságértéke is lehet.

1. Cikkemben kifejezésre juttattam abbeli aggályaimat, hogy hiba volna túlzott reményeket fűznünk az úgynevezett visegrádi hármak elvontan feltétlenül helyes és szép alakulatához. Azóta – augusztus közepén – Budapesten járt Václav Klaus cseh miniszterelnök. Az a tény, hogy ennek a kitűnő, valóban európai formátumú politikusnak ez volt az első hivatalos külföldi látogatása, igazán megtisztelő az új Magyarországra nézve. De miközben a magyar miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy a visegrádi hármast hazánk olyan „politikai klubnak” tekinti, amely alkalmas arra, hogy benne a tagállamok összehangolják politikájukat (Új Magyarország, 1992. augusztus 18.), Klaus a maga közismerten szókimondó módján Csehország és Szlovákia közeli szétválásáról szólva a „visegrádi három és félről” ironizált, és „kételyét fejezte ki, hogy regionális szolidaritás él-e igazán” ezeknek az országoknak a lakosságában. Figyelmeztetett a szuperrealista cseh miniszterelnök arra a veszélyre is, hogy a visegrádi hármak túl sűrű emlegetése ürügyet adhat a Közös Piac hatóságainak, „ha véglegesen a társult tagság passzív állapotába kívánnák zárni a három országot”, (azaz Csehországnak vagy Magyarországnak meg kellene várnia, amíg Szlovákia és Lengyelország is teljesíteni tudja a Közös Piacba való felvétel feltételeit).

Ez a világos beszéd csak azokat érhette hideg zuhanyként, akik nem kísérik megfelelő figyelemmel a világsajtót. A párizsi Le Monde ugyanis már két hónappal Klaus budapesti látogatása előtt, 1992. június 21–22-i számában megírta: „Václav Klaus egyetlen alkalmat sem szalajt el arra, hogy hangsúlyozza: Lengyelország és Magyarország le van maradva, s neki nincs szándékában, hogy zavartassa magát a „visegrádi háromszögtől” és e két országgal együtt előszobázzék; ha megszabadul a szlovák tehertől, akkor szabadnak fogja érezni a kezét arra, hogy csatlakozzék a Nyugathoz”.

Ki tehetne szemrehányást a cseh miniszterelnöknek azért, ha mindenekfölött Csehország érdekeit tartja szeme előtt? Külön köszönetet érdemel, amiért nem köntörfalaz, nem hiteget minket és a lengyeleket, sőt kimondja: az a célja, hogy lehagyja Magyarországot és Lengyelországot. De nekünk nem az-e a kötelességünk, hogy – ha csak lehet – ne hagyjuk magunkat lehagyni? S ehhez saját belső gazdasági és politikai erőfeszítéseink mellett nem kis segítséget jelentene egy osztrák–magyar konföderáció egyre sürgetőbb kimunkálása.

2. Erőteljesen szóltam cikkemben arról, hogy ennek a konföderációnak a keretében a különböző nemzetközi fórumokon sokkalta hatékonyabbá válnék a határainkon kívül élő 3 millió magyar védelme: nemcsak az érdekelt és elfogultnak mondható magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria–Magyarország. Továbbá: a konföderáció a maga gazdasági virágzásával, politikai szabadságjogaival, nyugati kötöttségével mágnesként hathatna a térségéhez tartozó Erdély, a Vajdaság, valamint Szlovákia irányában. Vonzása – idő múltával – talán a helyi román, szerb és szlovák nacionalizmusnál is erősebb lehetne. Amit egyetlen szóval úgy nevezhetünk, hogy Trianon, arra már erős csapást mért Csehszlovákia békés és Jugoszlávia véres felbomlása; mindez azonban csak a kezdet volna ahhoz, amit egy osztrák–magyar, majd egy osztrák–magyar–cseh–szlovén–horvát konföderáció jelentene.

A kisebbségek jogai terén cikkem megjelenése óta rendkívüli jelentőségű esemény történt – méghozzá osztrák viszonylatban. 1992. június 12-én Ausztria és Olaszország kölcsönös megegyezéssel lezártnak nyilvánította az úgynevezett dél-tiroli viszályt.

Az első világháború után Olaszország elrabolta Ausztriától az osztrák többségű Dél-Tirolt – éppolyan igazságtalanul, mint ahogy Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia magyar többségű területeket rabolt el tőlünk. A második világháború befejeztekor Ausztria megpróbálta kihasználni azt, hogy a fasiszta Olaszország Hitler első számú szövetségese volt, önmagát viszont Hitler első számú áldozataként igyekezett elfogadtatni, és népszavazást követelt Dél-Tirolban. Ezt a győztes hatalmak 1946-ban elutasították, viszont a két ország külügyminiszterei ugyanakkor Párizsban megállapodást írtak alá, amely biztosította a német anyanyelvűek jogait és a terület autonómiáját. 1969-ben Olaszország kijelentette: a maga részéről úgy tekinti, hogy minden pontjában teljesítette a megállapodást – de Ausztria ezt nem fogadta el. További 23 évnek kellett eltelnie (az első világháború óta több mint 70 esztendőnek!), hogy Ausztria és a dél-tiroli osztrákok néppártja kijelentse: meg van elégedve a német anyanyelvűek helyzetével. Az új egyezmény értelmében (jól jegyezzük meg!) Olaszország elismeri, hogy Ausztria a dél-tiroli osztrákok gyámja, és minden esetleg felmerülő ellentét esetében (minő beavatkozás Olaszország belügyeibe!) a hágai Nemzetközi Bíróság illetékes dönteni.

Az osztrák–olasz egyezményt Ausztria külügyminisztere, Alois Mock „mérföldkőnek” nevezte Európa történelmében és „mintának más országok számára”. Tudjuk: ami az emberi és kisebbségi jogokat illeti, Románia, Kis-Jugoszlávia, de még Szlovákia sem Olaszország. Mégis, ez a friss esemény, ez a több mint hét évtizedes türelmet és eltökéltséget koronázó osztrák siker nemcsak reménysugár, hanem egyértelmű ösztökélés is számunkra: mit jelenthetne nekünk egy osztrák–magyar konföderáció esetében Ausztria támogatása?

3. Áprilisi cikkemet azzal kezdtem: ki kellene használnunk azt a kivételes és szinte véletlenszerű körülményt, hogy 1992 végéig Ausztria és Magyarország egyszerre tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának. Azon kellene munkálkodnunk, hogy a két ország közös javaslatokkal lépjen színre, és ezzel Ausztria–Magyarország fogalmát, ha csak szimbolikusan is, belevigye a nemzetközi politikába, a nemzetközi sajtóba, a nemzetközi közvéleménybe.

Nos, augusztus 14-én a volt jugoszláviai helyzettel kapcsolatosan a Biztonsági Tanács két határozatot fogadott el. A 770-es számú határozat (12 szavazattal és 3 tartózkodással) „felhatalmazást ad minden szükséges rendszabályra” ahhoz, hogy biztosítsák a humanitárius segítség eljuttatását Bosznia-Hercegovinába. A 771. határozat ezzel párhuzamosan egyhangúlag elítéli az „etnikai tisztogatásokat”. A 771. határozat szövegét Ausztria és Magyarország együttesen nyújtotta be.

Nem tudom, halvány sejtelmem sincs róla, hogy az én áprilisi cikkemnek bármi köze is volna ehhez a közös fellépéshez. Annál kevésbé hitegethetem magam ezzel, mert sem hozzám, sem a Köztársaság szerkesztőségéhez a legparányibb jelzés sem érkezett arról, hogy a Bem rakparton valaki akár csak elolvasta volna is a javaslatomat. Ha elolvasták és felhasználták, örülök neki. Ha maguktól jutott eszükbe a közös fellépés Ausztriával, annak ugyanúgy örülök. És szívből kívánom, hogy ezt az egyhangú nemzetközi helyeslést kiváltó akciót, ezt a diplomáciai sikert továbbiak is kövessék.

Mert a magyar ügyet, a hazai és a határokon kívül élő magyarság ügyét nem a szájtépés, a siránkozás, az állandó önsajnálat, hanem a hidegfejű gondolkodás, a szenvedélyes állhatatosság, a kezdeményezőkészség, a képzeletgazdag és megtervezett céltudatosság szolgálja. Beleértve az alkalom szülte, gyors rögtönzéseket is.