Osztrák–magyar konföderációt! I.

Január 1-jétől az Egyesült Nemzetek Szervezete legfontosabb testületének, a Biztonsági Tanácsnak egyszerre tagja Ausztria és Magyarország. A tanács öt állandó képviselőjén kívül – Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Oroszország és Kína – még a földkerekség különböző régióiból tíz ország küldhet diplomatákat e szervezetbe, s ezek megbízatása két esztendeig tart. Ausztriáé tavaly, Magyarországé idén januárban kezdődött, azaz a két ország párhuzamos tagsága 1992. december 31-ig tart. Matematikusok biztosan könnyen kiszámítják, hogy a majdnem kétszáz államot egyesítő szervezetben – a régiók számát is tekintetbe véve – ez a helyzet mikor áll majd újra elő. De efféle valószínűség-számítás nélkül is biztos, hogy csak hosszú, nagyon hosszú évek múlva. Ami viszont arra buzdít, hogy ezt a mostani, az év végéig tartó „véletlent” ki kellene használnunk. Arra kellene törekednünk, hogy – a lehetőségek szerint – Ausztria és Magyarország mind sűrűbben lépjen közös állásfoglalásokkal, közös javaslatokkal a színre. Ennek lehet gyakorlati jelentősége is, például a kisebbségi jogok védelmében, de legalább ekkora jelentősége volna szimbolikusan, hogyha Ausztria–Magyarország fogalma egyre inkább bekerülne a nemzetközi politika és a közvélemény tudatába, mintegy a konföderáció pszichológiai előkészítéseként. Persze a pszichológia egymagában nem elég: gyakorlati lépések is kellenének.

Mindezt – függetlenül a Biztonsági Tanács összetételének alakulásától – egy évvel ezelőtt alig mertem volna leírni. Osztrák–magyar… E két szóhoz, így, kötőjellel, azonnal a Monarchia neve kapcsolódik. Javaslatom úgy festett volna, mint kísérlet a Habsburg-restaurációra, mint az idő kerekének visszaforgatása, mint kihívás az „utódállamok”, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia címére.

Csakhogy a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése óta megváltozott a helyzet a világban is, Közép-Kelet-Európában is. Az utóbbit illetően, ami még a kisantantból – akár csak utórezgésként – megmaradt, mára hamvába holt. A jugoszláviai események vérrel írt pontot tettek az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződések mint érinthetetlen tabuk után. A többé-kevésbé tájékozatlan Nyugatnak megmutatták, hogy ezek a békék mesterséges, és éppen ezért az ott meghatározott formájukban örök időkig fenn nem tartható államokat hoztak létre, illetve konfirmáltak. Ahogy az erőszakkal összetartott Szovjetunió sem állt fenn 74 évnél tovább, az „utódállamok” közül a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a helyébe lépő Jugoszlávia is gyakorlatilag megszűnt létezni. A Csehszlovák Köztársaság ma már Cseh és Szlovák Köztársaság, amelynek egysége bizonytalan, Románia pedig, amely egész sorát szegte és szegi meg a két békeszerződésben vállalt kötelezettségeinek, képtelennek mutatkozik arra, hogy kilábaljon mély politikai, gazdasági és morális válságából, s ugyanakkor kevéssé titkolja, hogy keleten határváltoztatásra készül, csak éppen a saját javára.

Franciaországban élve, teljesen világos előttem, hogy a jugoszláviai események nyomán Nyugaton megkezdődött az 1920-as és az 1947-es békediktátum és ezzel párhuzamosan talán az Osztrák–Magyar Monarchia szerepének és szétverésének átértékelése is. Mikor ezt mondom, nemcsak az olyan munkára gondolok, mint Fejtő Ferenc rekviemje egy kimúlt birodalomért (Requiem pour un Empire défunt, Párizs, 1988.), hanem az egyik legkiválóbb történész-publicista, André Fontaine több cikkére-tanulmányára is, valamint egy, a Fejtőénél nem kevésbé kedvező fogadtatásra talált könyvre (Bernard Michel: La Chute de l’Empire austro-hongrois, 1916–1918), mely tavaly jelent meg, több mint 300 oldalon. S ha a magyar közírót esetleg elfogultnak lehet is tartani, Bernard Michel művének külön érdekessége, hogy szerzője egyáltalán nem magyarbarát – ellenkezőleg, első helyen a magyarokat teszi felelőssé a Monarchia széteséséért, de ugyanakkor a Monarchia pusztulását nemcsak fájlalja, hanem mutatis mutandis, az újjáalakításáért száll síkra. Szemmel láthatóan itt már jó ideje nem a Habsburgokról, nem császárságról és királyságról van szó, hanem egy természetes közép-európai egység visszaállításának gondolatáról.

Ennek az egységnek, szerintem, az osztrák–magyar konföderáció lehetne az úttörője, az első állomása és a meggyorsítója. Miért? Mert – ami nagy ritkaság ebben a térségben – Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen. Mert ez a két nép jól ismeri egymást; egymás erényeit éppúgy, mint hibáit. A közös múlt – nagyon enyhén szólva – nem volt felhőtlen. De hát a mai Európai Közösséghez tartozó Anglia és Franciaország között sokkal több századon át dúltak háborúk, Franciaország és Németország között sokkalta több vér omlott ki, mint valaha is az osztrákok és a magyarok között. S különben sem szerelemről van szó, hanem szuverén államok érdekeinek egyeztetéséről.

Egy osztrák–magyar konföderáció nem állna ellentétben a „visegrádi hármakkal”, hiszen teljesen nyitott volna más közép-európai országok számára. De az egyébként feltétlenül helyes és szép visegrádi alakulat egyelőre olyan, mint ha három tehervagont kapcsoltak volna össze, egy kicsit meglöknék, egy kicsit elölről is húznák őket, miközben mind a három vagonnak az utasai gyors haladást szeretnének. Ám hol a mozdony? A mozdony az Osztrák–Magyar Konföderáció lehetne – lévén Ausztria nyugati színvonalú ország, és Magyarország gazdaságilag fejlettebb Lengyelországnál és az egységes Cseh és Szlovák Köztársaságnál.

A konföderáció a legkevésbé sem volna „árulás” az utóbbiakkal szemben. Március 5-én és 6-án Koppenhágában megalakult a Baltikumi Tanács. Tagjai: Finnország, Svédország, Oroszország, Észtország, Litvánia, Lettország, Németország, Dánia és Lengyelország. Vajon Lengyelország „hűtlen” lett-e a visegrádi hármakhoz azzal, hogy belépett a Baltikumi Tanácsba? Nemzetközi megfigyelők e Tanácsot úgy tekintik, mint a valaha hatalmas Hanza-városok Ligájának az újjászületését. Ez a liga a középkorban alakult, és a 17. század közepéig élt. Újjászületése semmi egyebet nem jelent, mint egy természetes földrajzi, történelmi és gazdasági egység felbukkanását az idők mélyéből. „Naturam expellas furca tamen usque recurret” – űzd ki a természetet bár vasvillával, az mégis visszatér: a régi latinok mondása nemcsak az emberi természetre, hanem a történelemre és a földrajzra is vonatkoztatható. Közép-Európa történelmére is.

Egy osztrák–magyar konföderáció, amelyik meghatározásánál fogva „több állam laza kapcsolata; a szövetségbe tömörült államok közös szerveket hoznak létre meghatározott közös ügyeik intézésére, az államok konföderációjával nem jön létre új állam” (Akadémiai Kislexikon, Budapest, 1989.), addig is, amíg nem több, hanem csak két állam szövetsége lenne, már eleve hasznos volna Ausztriának is, Magyarországnak is.

Magyarországot illetően a gazdasági szempontokat aligha kell részleteznem. Megindulhatna az áruk és a tőkék a mainál lényegesen szabadabb áramlása. A mostaninál sokkal erősebb segítséget kaphatnánk a privatizációhoz, a piacgazdaság meggyökereztetéséhez. Fel kellene zárkóznunk az osztrák szociális védőrendszerhez. Ausztria révén lényegesen közelebb kerülnénk a Közös Piachoz és más európai szervezetekhez – rövidebbé válna „előszobáztatásunk” ideje. Politikailag: az osztrák „nagykoalíció” például szolgálhatna nekünk – ha akarnánk –, hogyan lehet egy ország demokratikus erőinek összefogniuk. Nemzetközi fórumokon a határainkon kívül élő több mint 3 millió magyar védelme sokkalta hatékonyabbá válnék. Nemcsak az „érdekelt” magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria–Magyarország.

Ami Ausztriát illeti, minden valószínűség szerint 1994-ben kerül sor arra a népszavazásra, ahol az osztrákok döntenek majd a Közös Piachoz való csatlakozásukról. A helyzet egyik alapos ismerője, Waltraud Baryli azt írja (Le Monde, 1992. február 25.), hogy a szocialista-konzervatív kormánynak egyre nehezebb megbirkóznia az osztrákok úgynevezett „euroszkepticizmusá”-val. Egyáltalán nem biztos, hogy a dolgok mai állása szerint a koalíciós kormány megkapja a referendumon a többséget. A csatlakozás ellenzőinek főbb érvei: 1. a közös piaci tagságot nem könnyű összeegyeztetni a semlegességgel, amihez viszont az osztrákok ragaszkodnak; 2. Ausztria még alárendeltebb helyzetbe kerülne Németországgal szemben, mint amilyenben most van; 3. igen mély az osztrák közvéleményben a nosztalgia Közép-Európa irányában, és ezt csak erősíti Horvátország és Szlovénia függetlenné válása, valamint az osztrák beruházások növekvő mértéke Magyarországon.

Nos, egy osztrák–magyar konföderáció esetében többé nem egy kis, 7,5 millió lakosú Ausztriával, hanem egy 18 milliós államszövetséggel kellene számolni. Ami lényegesen nagyobb súlyt jelentene az osztrákoknak és nekünk – nem Németországgal szemben, hanem Németország közvetlen szomszédságában. Magyarország is kimondhatná a semlegességét – nem 1956 egyik öröksége-e ez? – és a semleges osztrák–magyar konföderáció a semleges Svédországot és Finnországot követve, ha nem is 1994-ben, de 1995–96-ban belépne a Közös Piacba. A semlegesség nem jelent gyengeséget vagy kiszolgáltatottságot; Svájc Európa egyik legerősebb állama! És különben is: mit veszíthetünk a semlegesség kimondásával? A Varsói Szerződés számunkra oly örömteli felbomlása után most sehová sem tartozunk. Lehet, hogy a NATO „védőernyője” fölénk is kiterjed, de Jamie Shea, az Atlantai Szövetség tervezőtisztje szerint Magyarországot, Lengyelországot és Csehszlovákiát „leghamarabb talán tíz év múlva vehetik be a szervezetbe.” (Magyar Hírlap, 1992. március 23.) Talán mindez megérné azt az átmeneti anyagi áldozatot, amit Ausztriának a gazdaságilag elmaradottabb Magyarországgal való államszövetség jelentene.

A folytatásról nem is beszélve. Hiszen az exjugoszláviai béke megteremtése után semmi sem állhatna útjába az 5 milliós Horvátország és a 2 milliós Szlovénia csatlakozásának a konföderációhoz. Ha a csehek és szlovákok így vagy úgy rendezik közös dolgaikat, 15,5 milliós szövetségi köztársaságuk éppúgy beléphetne a konföderációba, mint külön-külön a 10,5 milliós Csehország és – az emberi és kisebbségi jogok teljes biztosítása után – az 5 milliós Szlovákia. Az egyenrangú tagok belépése után természetesen már nem osztrák–magyar konföderációról kellene beszélni, hanem egy 40 milliós közép-európai konföderációról. Ez valóban kézzelfogható tömörülés volna, nem úgy, mint most az idealisztikus alapokon álló, de laza és senkit semmire sem kötelező, Hexagonáléból Közép-európai Kezdeményezésnek átkeresztelt, felettébb rokonszenves, de belátható időn belül hatóképtelen tanácskozótestület.

S micsoda vonzóerő volna a konföderáció a térséghez tartozó Erdély és a Vajdaság számára; az idő múltával talán a helyi román és a szerb nacionalizmusnál is erősebb! A kérdés az lenne: ez a két területi, gazdasági és kulturális egység az őket bekebelező országokon keresztül a Balkánhoz vonzódjék-e jobban (a Balkán nem pejoratív, hanem földrajzi megjelölés) vagy „őshazájához”, Közép-Európához? Ami Lengyelországot és Ukrajnát illeti, természetesen az ő dolguk lesz eldönteni, hogy a közép-európai konföderáció felé tájékozódjanak-e vagy más egységek felé, esetleg hídszerepet kívánnak-e majd betölteni a Baltikum és Oroszország között.

Eszmefuttatásomból nagyon sok megfontolás kimaradt. Helyszűke miatt is, és azért, mert egy ember nem gondolhat mindenre, és a témához viszonyítva rövid írásom csupán a kollektív elmélkedést, az érvek és ellenérvek vitáját kívánta megindítani. A szakemberek körében is, de a közvéleményben is. Eléggé sürgető, ám ugyanakkor el nem siethető, rengeteg politikai és gazdasági nehézséggel járó folyamatról van szó. Így aztán nem elképzelhetetlen, hogy a konföderáció megvalósulásához – ha egyáltalán megvalósul – igencsak szükség lesz az osztrák és a magyar közvélemény hangjára, netalántán nyomására is.