Megcsorbult tabuk

A szovjet birodalom felbomlása, a Varsói Szerződés összeomlása új világhelyzetet teremtett. Gyökeresen megváltoztak azok az erőviszonyok, amelyek a második világháború befejezése, az ENSZ megalakulása óta a nemzetközi helyzetet jellemezték. A Szovjetunió előre nem látható kimenetelű belső válsággal küszködik, Kína – a Biztonsági Tanács másik állandó tagja – mindeddig képtelen volt kilábalni a Mao-féle örökségből, a sokáig nagy erőnek tűnő Harmadik Világ – mint egység – szervezetlen és cselekvésre képtelen mítosznak bizonyult, a Nyugat megerősödött.

Nehéz volna feltételezni, hogy az erőviszonyok ilyetén elmozdulása hatás nélkül marad a nemzetközi kapcsolatok gyakorlatára és alapelveire. Az ENSZ alapokmányát és az azzal összhangban álló, az utóbbi 45 évben megkötött egyezményeket – köztük a Helsinki Egyezményt is – bizonyos „megváltozhatatlan”, szinte isteni kinyilatkoztatásszerű, fundamentális tézisek jellemezték. A rövidség kedvéért tabuknak is nevezhetjük őket.

A tavalyi nagy közép- és kelet-európai földcsuszamlás és az idei iraki háború óta ezeknek a tabuknak egy része megcsorbult. Legalábbis három.

1. A belügyekbe való be nem avatkozás elve.

Nem tudok olyan általános érvényű nemzetközi okmányról, amelyik ezt az elvet ne vette volna tekintetbe. Persze, az más kérdés, hogy igazából sohasem tartották tiszteletben. A Szovjetunió mindig is szemérmetlenül beavatkozott a csatlós országok belügyeibe – nemegyszer fegyveresen is, mint 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, sőt 1979-ben az addig többé-kevésbé függetlennek számító Afganisztánban is, Kína bekebelezte Tibetet, s az Egyesült Államok és Franciaország is nem egy közép-amerikai, dél-amerikai és afrikai országban interveniált. De a beavatkozó nagyhatalom mindig keresett valami fügefalevelet, jogi alapot, kétoldali vagy többoldali szerződést, ősiségi érvet, a megtámadott állam egy-egy állampolgári csoportjának (Kádáréknak, „csehszlovák hazafiaknak”) „kérését”, ideológiai tézist (Brezsnyev-doktrina) arra, hogy közbelépjen és saját érdekeit érvényesítse.

Az iraki háborút követően, a kurdok tömeges menekülése láttán most történt meg először, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország egy sebtében elfogadott ENSZ-határozat alapján, mindenféle kiagyalt ürügy nélkül egy üldözött, magát létében fenyegetettnek érző nemzeti kisebbség védelmében beavatkozott egy független ország, Irak belügyeibe, sőt haderejével behatolt Irak területére, hogy ott a kurdoknak átmeneti táborokat létesítsen és megkönnyítse visszatérésüket otthonaikba, ahonnan elmenekültek.

A francia kormány egyik minisztere, Bernard Kouchner ezt a beavatkozást a „humanitáriánus beavatkozás kötelességének” nevezte, mintegy új fogalmat alkotva a nemzetközi politikában – és minden jóérzésű ember készséggel igazat ad neki. De a lépés érzelmi jogossága nem változtat azon, hogy a rá vonatkozó, 688-as számú ENSZ-határozat és maga a fegyveres intervenció megsérti az ENSZ alapokmányának 2. pontját, amelyik minden beavatkozást megtilt bármely ország belügyeibe.

Nem kétséges, hogy amíg a Szovjetunió és Kína hatalma teljében volt, megakadályozta volna az ENSZ-ben a 688-as határozat elfogadását, mint ahogy magát az iraki háborút is megvétózták volna. Most egyikük sem emelte fel a szavát, sőt maga az érdekelt, a rendkívül meggyengült iraki rendszer is, langyos protestálás közepette bár, de a nyakát behúzva meghátrált előtte.

Mi a helyzet tehát a be nem avatkozás tabujával? A kérdésre a választ a legvilágosabban Roland Dumas francia külügyminiszter fogalmazta meg, amikor kijelentette: „túl sok illúzió nélkül, de mégis azt kell remélni, hogy a nemzetközi jog fejlődni fog” és e jogba „integrálni fogják a belügyekbe való beavatkozás fogalmát”.

Azaz: a kurd precedens remélhetővé teszi, hogy a világ – elsősorban a nyugati világ – egyre kevésbé fog eltűrni olyan népirtásokat, mint amilyen a múltban például a biafrai, a kambodzsai, a libanoni volt. A belügyekbe való be nem avatkozás megszűnt örök érvényű tabu lenni. Sőt, Franciaország külügyminisztere – túl sok illúzió nélkül ugyan – azt veti fel, hogy a nemzetközi jogba integrálni fogják az ellenkezőjét: meghatározandó esetekben a belügyekbe való beavatkozás fogalmát.

2. A határok sérthetetlensége.

Itt is az ENSZ alapokmányának, Helsinkinek, Koppenhágának egyik tabujáról van szó.

Ez a tabu már a német egyesüléskor megrendült, elvégre a két Németországot nemzetközileg jóváhagyott határ választotta el egymástól, és ez a határ nem létezik többé. A német esetben azonban arra lehetett hivatkozni, hogy egy népre vonatkozik és a határ eltűnését a keletnémet állampolgárok szabályos és titkos népszavazáson kinyilvánított akarata szentesítette.

De nemzeti alapon nem fognak-e megváltozni előbb-utóbb a Szovjetunió határai is? Ha egy, nem is túl távoli jövőben a balti államok, Grúzia, Örményország vagy éppenséggel Ukrajna érvényesíteni tudja függetlenségi törekvéseit, nem következnek-e be határváltozások Európa és Ázsia térképén? Horvátország, Szlovénia és Szlovákia önállósodási tendenciái, amelyeknek jövője ma még kiszámíthatatlan, nem erre irányulnak-e? Jóformán minden román nem hordja-e szívében azt az álmot, hogy a határ eltűnik Románia és Moldova között – az utóbbi kiválik a Szovjetunióból és beolvad az előbbibe?

Mindez a „jövő zenéje”, senki sem tudja megjósolni, mikor és mi fog történni. Az azonban tény, hogy az amerikai, angol és francia katonai egységek idén áprilisban semmibe vették az iraki határok sérthetetlenségét, jogi alibiket sem keresve behatoltak Irak területére, és máig is ott tartózkodnak, megint csak anélkül, hogy ez ellen a nemzetközi szervezetek – a határok sérthetetlenségét garantáló nemzetközi szervezetek – egyetlen szóval is tiltakoztak volna.

A tabun, a határok sérthetetlenségének tabuján tehát – annak ellenére, hogy azt mindenkire kötelező megállapodások rögzítik, és anélkül, hogy a nemzetközi jogon egyelőre egyetlen betűt is változtattak volna – csorba esett. Precedens született arra, hogy bizonyos esetekben a határok nem sérthetetlenek.

3. A nemzeti kisebbségek ügye.

Olyan tabu ez, amelyet a nemzetközi alapokmányok és szerződések intézkedéseinek hiánya jellemez, és éppen ezáltal vált tabuvá. A második világháború óta ugyanis nincs olyan nemzetközi megállapodás, amelyik biztosítaná a nemzeti kisebbségek kollektív jogait. Az egyéni, emberi jogokat igen, a kollektív jogokat nem. Ez minden állam belügyének számít, minden állam maga dönthet arról, hogy ad-e kollektív jogokat a kisebbségeinek, avagy sem.

De vajon egyszerű véletlen-e, hogy a fentebb említett két tabu „megsértése”, a belügyekbe való beavatkozás és a határok átlépése Irakban egy ott élő nemzeti kisebbség védelmében történt? Nem arra mutat-e ez, hogy a jövőben szakítani kell azzal a kényelmes szemlélettel, amelyet a nemzeti kisebbségek ügyének puszta belügyként való kezelése jellemzett, és kodifikálni kell a nemzetközi jogban a nemzeti kisebbségek kollektív jogait – nem utolsósorban az autonómia jogát és népirtás veszélye esetén a határok átlépésének, sőt módosításának jogát is?

A kollektív kisebbségi jogok jövőbeli alakulása szempontjából különös jelentőségük van azoknak a kijelentéseknek, amelyeket Mitterrand francia elnök áprilisi romániai látogatása alkalmából tett. „A Kelet és Nyugat közötti szembenállás remélhetőleg tartós eltűnése, valamint több államban a demokrácia újjászületése megengedi – mondotta –, hogy azt gondoljuk: az európai nemzetek ezentúl békésen fogják rendezni konfliktusaikat, miközben a kisebbségeknek meg kell találniok azokat a feltételeket, amelyek között megőrizhetik identitásukat”. A kisebbségeknek „garanciákra van szükségük” és „a be nem avatkozás véget ér ott, ahol egy országon belül kezdetét veszi a veszélyben lévő nép meg nem segítése”. Hozzátette: ez nem jelenti azt, hogy pártolná a fennálló államok szétrobbantását vagy feloszlását, de arra van szükség, hogy mindenki ott érezze magát jól, ahol él, és akkor fogja ott jól érezni magát, ha tiszteletben tartják a jogait. Kifejezte azt a reményét, hogy a kidolgozás alatt álló új román alkotmány tartalmazni fogja a kisebbségi jogok tiszteletét, és figyelmeztette a román vezetőket: „Majd amikor publikálni fogják (az új alkotmányt), eszerint fogom megítélni”. S ami a meglévő államok szétrobbantásával szembeni álláspontját illeti, ehhez egy igen elgondolkoztató feltételt fűzött hozzá: ellenzi ezt, „feltéve, hogy azok demokratikusan viselkednek” (Le Monde, 1991. április 21–22.), „ha ezek az országok nem folyamodnak terrorhoz és üldözéshez a kisebbségek kultúrájának eltüntetése érdekében”. (Magyar Nemzet, 1991. április 20.)

A második világháború befejezése óta ez az első eset, hogy egy nagy nyugati ország vezetője ilyen egyértelműen és félreérthetetlenül kiáll a nemzeti kisebbségek kollektív jogaiért. Aligha kétséges, hogy a francia diplomácia a jövőben erőfeszítéseket fog tenni, hogy az elnöki nézetek mielőbb átültettessenek a nemzetközi jog paragrafusaiba és megszülessék a kisebbségi jogok világméretekben érvényes alapokmánya. Ismerve az ellenállásokat, nem lesz könnyű dolga. De a kurd nemzeti kisebbség fegyveres védelme egyfelől, Mitterrand elnök ezzel szinte párhuzamos kiállása a romániai kisebbségek mellett másfelől arra mutat, hogy bármilyen bonyolult legyen is a kisebbségi kérdés, beiktatása a nemzetközi jogba nem várathat már túl sokáig magára.

 

***

 

Ezek az észrevételek csupán tényeket kívánnak rögzíteni és nem az a céljuk, hogy vérmes reményeket ébresszenek. A tabuk ugyan ingadoznak, de nem tűntek el.

A nagyhatalmak – és itt nem csak a Szovjetunióra gondolok – nem szeretik a bizonytalanságot és a status quo földrengésszerű változásait. Vajon a Nyugat nem Gorbacsovot támogatja-e a radikális reformerekkel szemben? Nem óvatoskodik-e, amikor a balti államok függetlenségi törekvéseiről van szó? Vajon Bush elnök nem azt írta-e idén márciusban Markovics jugoszláv miniszterelnöknek, hogy az Egyesült Államok „nem támogatnak egyetlen etnikai vagy nacionalista csoportot sem” és „nem bátorítják azokat, akik fel akarják osztani az országot”? A Nyugat retteg az esetleges tűzfészkektől, a szélsőséges nacionalizmusoktól, a „balkánizálódástól” – mindentől, ami kiszámíthatatlan kockázatokkal jár és a saját nyugalmát veszélyezteti. Minden túlzás, minden meggondolatlanság, az agresszivitás minden megnyilvánulása azok ellen fordulhat, akik kezdeményezik.

De ez a legkevésbé sem jelentheti azt, hogy az új magyar külpolitika ne vegye figyelembe és ne iktassa be hosszú távra stratégiájába az említett tabuk megingását. Hogy ne tudatosítsa ezt a jelenséget saját maga számára és ne igyekezzék tudatosítani azokban a szomszédainkban, akiket illet.

A fentiek tekintetbe vételével nem lehet a jövőben a belügyekbe való beavatkozásnak bélyegezni, ha a Magyar Köztársaság elvi alapokon éppúgy, mint gyakorlati politikájában a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon nyíltan kiáll a határain kívül élő magyar százezrek és milliók kollektív jogai mellett. Ha a magyar államnak nyílt és kiváltságos kapcsolatai vannak a romániai, szlovákiai, jugoszláviai, ukrajnai magyar kisebbségek törvényes szervezeteivel, ez a világ legtermészetesebb dolga, mint ahogy a franciáknak vannak a kanadai franciákkal, a németeknek a belgiumi németekkel, a svédeknek a finnországi svédekkel, az osztrákoknak az olaszországi osztrákokkal – mint ahogy ugyanezt a Magyar Köztársaságnak is biztosítania kell a határain belül élő kisebbségek és „anyaországaik” között. Ha Magyarország elfogadhatatlannak tartja, hogy magyar többségű megyék, városok, községek élén nem demokratikusan megválasztott, hanem fölülről kinevezett nem magyarok álljanak, ha nem törődik bele, hogy a több mint kétmilliós erdélyi magyarságnak ne legyen önálló egyeteme, akkor lényegében ugyanazt mondja, amit Mitterrand elnök Bukarestben mondott. Ha – ne adj’ isten! – egy újabb Marosvásárhely következnék be, ha egy magyar írót félig megvakítanak, ha egy demokratikus és legális magyar párt székházát feldúlják, akkor ez nem lehet román belügy – ez nemzetközi ügy, amely az ENSZ és az Európa Tanács elé tartozik.

Igaz, ügyelnünk kell arra, hogy valamiféle, a Horthy-időkre emlékeztető magatartással ne irritáljuk a Nyugatot. De jogainkból és igazságos igényeinkből tapodtat sem engedhetünk. Szomszédainknak fel kell ismerniök – és jó nyugati kapcsolatainkat igénybe véve segítenünk kell őket abban, hogy megértsék: 1991 nem azonos 1919-cel vagy 1945-tel, de 1990-nel sem. Lassan, ellentmondásokkal terhelten, sok türelmet igénylőn, de új világrend és új nemzetközi jog van kialakulóban, ahol is az emberi jogok védelmében fellépő erők mindinkább túlteszik magukat egyik-másik eddigi tabun. Mivel jelenlegi, a katasztrófát súroló helyzetükben a talpra álláshoz csak a Nyugattól várhatnak segítséget, szomszédainknak is érdekük, hogy ne hivatkozzanak folytonosan a megcsorbult tabukra, hanem a demokrácia megvalósításával, s ezen belül a kisebbségek kollektív jogainak törvénybe iktatásával és tényleges tiszteletben tartásával az új világrendbe illeszkedjenek bele. Az ő érdekük is, hogy szemük előtt tartsák: ha a Nyugat – mint említettem – viszolyog is a bizonytalanságtól és a közbelépés kényszerétől, a fasisztoid és tekintélyelvű szélsőségektől, az egyéni és kollektív jogok megsértésétől még inkább irtózik, és a kiáltó igazságtalanságokkal szemben egyre határozottabban fog fellépni.