Emlékezés egy élőre

Ezekben a történelemformáló napokban, amelyeknek a jelentőségét a jövőt illetően ma még fel sem tudjuk mérni, hadd emlékezzek meg valakiről, akinek a nevét Magyarországon jóformán senki sem ismeri, és azoknak nagy része is, akik valaha talán hallották, azóta alighanem elfelejtette. Emlékezni halottakra szoktak – én egy élőre szeretnék. Egy amerikaira, akit sohasem láttam, akiről azt sem tudom, ma hol él, akit személyesen sohasem ismertem, és talán soha nem is fogok, s akit úgy hívnak: David Funderburk.

Funderburk egy Amerikába kivándorolt zsidó család leszármazottja, ő maga hívő baptista, s a hetvenes években Fulbright-ösztöndíjjal Romániában tanult. Kitűnően beszél románul, az egyik észak-karolinai egyetemen volt professzor, amikor 1981-ben 37 éves korában kinevezték az Egyesült Államok bukaresti nagykövetének. Alig négy évig volt állomáshelyén, de ez alatt a viszonylag rövid idő alatt úgy átlátott Ceausescu rendszerén, mint csak kevesen a nyugati (és nem csak a nyugati) világban.

Jelentések tömegével ostromolta a washingtoni külügyminisztériumot. Jelentette, hogy Romániában lábbal tiporják az emberi jogokat. Jelentette, hogy a State Department illetékesei illúziókban élnek, amikor azt hiszik, hogy Ceausescu független az akkori szovjet külpolitikától. Az ország tele van szovjet ügynökökkel – írta –, Románia egyre inkább függ gazdaságilag Brezsnyevéktől, és azokat a legmodernebb technológiai gyártmányokat, amelyeket Amerikából a Szovjetunióba tilos, de Romániába szabad volt exportálni, Ceausescu átjátssza az oroszoknak. A nemzetközi fegyverkereskedelemnek egyik fő haszonélvezője Bukarest, amelyik a világban az ötödik helyen áll a fegyverüzérek sorában.

Funderburk jelentéseit a főnökei nem vették figyelembe. A State Department illetékes osztályán akkor olyan emberek ültek, akik úgy vélték, hogy Ceausescut támogatni kell, mert különb a többi kommunista vezetőnél, s mert Románia szovjetellenes politikát folytat. Ezek a hivatalnokok Funderburkot tapasztalatlannak, naivnak, politikai különcnek, szélsőjobboldalinak minősítették.

David Funderburk válaszút elé került. Vagy hallgat és tovább szolgál egy általa hibásnak tartott külpolitikát, vagy lemond az állásáról. Funderburk az utóbbit választotta. És nemcsak lemondott, hanem – és ez volt a gesztusában a jóformán egyedülálló, a teljesen szokatlan és a legkevésbé diplomatikus – lemondásának az okait az amerikai és a világközvélemény elé tárta. 1985 májusában interjút adott a The Washington Postnak. „Ceausescu egyszerűen félrevezet minket – mondotta egyebek között. – Én azt szeretném, hogy a State Department következetesen valósítsa meg Reagan elnök ideáljait az emberi jogok védelmében. Ezzel szemben a külügyminisztériumban egyes magas rangú tisztviselőknek érdekük fűződik ahhoz, hogy Románia úgy tűnjék fel, mint a szovjet tömb pártütője, amely engedékenységet érdemel az Egyesült Államok részéről. Ezek a tisztviselők dicséretekkel halmozzák el a román kormányt olyan politikai állásfoglalásai miatt, amelyek inkább csak formaiak, mintsem valóságosak. A legmesszebbmenőkig védik Ceausescut, és igyekeznek mentségeket találni számára, mert állásuk, karrierjük függ attól, hogy beigazolódjék korábbi megítélésük Romániával kapcsolatban…”

Az akkor 41 éves David Funderburk a saját kezével törte ketté ragyogóan indult diplomata-pályafutását, odadobta a nagy kiváltságokkal járó nagyköveti állását, és visszament tanítani az észak-karolinai Campbell Egyetemre. Hogy ma is ott van-e, vagy másutt – mint már említettem –, nem tudom. A nagyköveti tisztéről történt lemondásának emberileg is példamutató értéke volt, de ezen túlmenően nemzetközi politikai jelentősége is. 1985 májusa, Funderburknak az egész világsajtóban ismertetett nyilatkozata óta senki sem mondhatta többé a nyugati (és nem csak a nyugati) világban, hogy nem tudja, mi történik Romániában. Hozzá kell tenni: 1985 júniusában Funderburk volt az, aki az amerikai kongresszus tudomására hozta, hogy abból a 20.000 Bibliából, amelyet a protestáns egyházak világszövetsége az erdélyi magyar református egyháznak küldött, Ceausescuék vécépapírt csináltak. Ő volt az, aki 1985. augusztus 13-án félórás telefonbeszélgetésben figyelmeztette a Romániába készülő Billy Graham baptista prédikátort, milyen vallásüldözés folyik az országban. Hiába figyelmeztette: Billy Graham Bukarestben kijelentette, hogy a román hatalom „teljes és valóságos”, sőt, e bátor igehirdető még attól sem riadt vissza, hogy helyszíni megfigyeléseit ezzel toldja meg: „az ország vezetése a nemzetiségi kérdést teljesen megoldotta”.

1985 májusa, David Funderburk nyilatkozata óta megnőtt mindazoknak a felelőssége, akik Nyugaton vagy Keleten továbbra is támogatták Ceausescut, vagy a vétkesek közt a némaságukkal voltak cinkosok. S itt a Kádár-rendszerre is gondolok, mert annak idegen nyelveken nem tudó vezetői magyarul is elolvashatták Funderburk nyilatkozatának szövegét: az Irodalmi Újság 1985. októberi száma teljes egészében közölte.

Nem tudom, hogy a washingtoni külügyminisztériumban divatban van-e az olyan tisztviselőknek a kérdőre vonása, akik Ceausescu rendszerének a támogatói voltak, és az olyan diplomatáknak a rehabilitálása, mint David Funderburk volt bukaresti nagykövet, aki minden rangbéli és anyagi előnyt odadobott az igazság védelmében. Nem tudom, de ez nem is a mi dolgunk, hanem az amerikaiaké.

Mint magyar, egyetlen dolgot jegyeznék meg, természetesen magánvéleményként. Ütött az óra, hogy az erdélyi magyarság – minden agresszivitás nélkül, békében, de határozottan – kezébe vegye sorsának az intézését. Azt hiszem, hogy addig is, amíg az egyéni és kollektív jogok törvénybe iktatandó biztosítása és az autonómia kérdése napirendre nem kerül, az első helyen a magyar nyelv és kultúra védelme, ezen belül pedig a magyar nyelvű oktatás áll, az óvodáktól az általános iskolákon és a középiskolákon át a felsőfokú intézményekig. Itt az ideje – és az idő sürget: a kolozsvári Bolyai Egyetem egykori megalapítóinak, rektorainak, dékánjainak és tanárainak a volt és a leendő hallgatók támogatásával ki kellene nyilvánítaniuk az egyetem újjászületését. Kinyilvánítani és nem kérni, mert forradalmi idők nem bürokratikus folyamatoknak, elhúzódó tárgyalásoknak, hanem kész helyzetek teremtésének kedveznek – a legjobb példát erre éppen Románia jelenlegi vezetői adják, akik senkitől sem kértek felhatalmazást, hanem egyszerűen deklarálták, hogy ők állnak az ország élén. És ha a Bolyai Egyetem napokon belül újjászületik, amit szívből remélek, akkor szép és megérdemelt cselekedet volna részéről, ha ez a magyar egyetem – gyorsan, mielőtt más egyetemek megelőznék – David Funderburk professzort díszdoktori címmel tisztelné meg.