IV. Határátlépés

Emlékezés egy élőre

Ezekben a történelemformáló napokban, amelyeknek a jelentőségét a jövőt illetően ma még fel sem tudjuk mérni, hadd emlékezzek meg valakiről, akinek a nevét Magyarországon jóformán senki sem ismeri, és azoknak nagy része is, akik valaha talán hallották, azóta alighanem elfelejtette. Emlékezni halottakra szoktak – én egy élőre szeretnék. Egy amerikaira, akit sohasem láttam, akiről azt sem tudom, ma hol él, akit személyesen sohasem ismertem, és talán soha nem is fogok, s akit úgy hívnak: David Funderburk.

Funderburk egy Amerikába kivándorolt zsidó család leszármazottja, ő maga hívő baptista, s a hetvenes években Fulbright-ösztöndíjjal Romániában tanult. Kitűnően beszél románul, az egyik észak-karolinai egyetemen volt professzor, amikor 1981-ben 37 éves korában kinevezték az Egyesült Államok bukaresti nagykövetének. Alig négy évig volt állomáshelyén, de ez alatt a viszonylag rövid idő alatt úgy átlátott Ceausescu rendszerén, mint csak kevesen a nyugati (és nem csak a nyugati) világban.

Jelentések tömegével ostromolta a washingtoni külügyminisztériumot. Jelentette, hogy Romániában lábbal tiporják az emberi jogokat. Jelentette, hogy a State Department illetékesei illúziókban élnek, amikor azt hiszik, hogy Ceausescu független az akkori szovjet külpolitikától. Az ország tele van szovjet ügynökökkel – írta –, Románia egyre inkább függ gazdaságilag Brezsnyevéktől, és azokat a legmodernebb technológiai gyártmányokat, amelyeket Amerikából a Szovjetunióba tilos, de Romániába szabad volt exportálni, Ceausescu átjátssza az oroszoknak. A nemzetközi fegyverkereskedelemnek egyik fő haszonélvezője Bukarest, amelyik a világban az ötödik helyen áll a fegyverüzérek sorában.

Funderburk jelentéseit a főnökei nem vették figyelembe. A State Department illetékes osztályán akkor olyan emberek ültek, akik úgy vélték, hogy Ceausescut támogatni kell, mert különb a többi kommunista vezetőnél, s mert Románia szovjetellenes politikát folytat. Ezek a hivatalnokok Funderburkot tapasztalatlannak, naivnak, politikai különcnek, szélsőjobboldalinak minősítették.

David Funderburk válaszút elé került. Vagy hallgat és tovább szolgál egy általa hibásnak tartott külpolitikát, vagy lemond az állásáról. Funderburk az utóbbit választotta. És nemcsak lemondott, hanem – és ez volt a gesztusában a jóformán egyedülálló, a teljesen szokatlan és a legkevésbé diplomatikus – lemondásának az okait az amerikai és a világközvélemény elé tárta. 1985 májusában interjút adott a The Washington Postnak. „Ceausescu egyszerűen félrevezet minket – mondotta egyebek között. – Én azt szeretném, hogy a State Department következetesen valósítsa meg Reagan elnök ideáljait az emberi jogok védelmében. Ezzel szemben a külügyminisztériumban egyes magas rangú tisztviselőknek érdekük fűződik ahhoz, hogy Románia úgy tűnjék fel, mint a szovjet tömb pártütője, amely engedékenységet érdemel az Egyesült Államok részéről. Ezek a tisztviselők dicséretekkel halmozzák el a román kormányt olyan politikai állásfoglalásai miatt, amelyek inkább csak formaiak, mintsem valóságosak. A legmesszebbmenőkig védik Ceausescut, és igyekeznek mentségeket találni számára, mert állásuk, karrierjük függ attól, hogy beigazolódjék korábbi megítélésük Romániával kapcsolatban…”

Az akkor 41 éves David Funderburk a saját kezével törte ketté ragyogóan indult diplomata-pályafutását, odadobta a nagy kiváltságokkal járó nagyköveti állását, és visszament tanítani az észak-karolinai Campbell Egyetemre. Hogy ma is ott van-e, vagy másutt – mint már említettem –, nem tudom. A nagyköveti tisztéről történt lemondásának emberileg is példamutató értéke volt, de ezen túlmenően nemzetközi politikai jelentősége is. 1985 májusa, Funderburknak az egész világsajtóban ismertetett nyilatkozata óta senki sem mondhatta többé a nyugati (és nem csak a nyugati) világban, hogy nem tudja, mi történik Romániában. Hozzá kell tenni: 1985 júniusában Funderburk volt az, aki az amerikai kongresszus tudomására hozta, hogy abból a 20.000 Bibliából, amelyet a protestáns egyházak világszövetsége az erdélyi magyar református egyháznak küldött, Ceausescuék vécépapírt csináltak. Ő volt az, aki 1985. augusztus 13-án félórás telefonbeszélgetésben figyelmeztette a Romániába készülő Billy Graham baptista prédikátort, milyen vallásüldözés folyik az országban. Hiába figyelmeztette: Billy Graham Bukarestben kijelentette, hogy a román hatalom „teljes és valóságos”, sőt, e bátor igehirdető még attól sem riadt vissza, hogy helyszíni megfigyeléseit ezzel toldja meg: „az ország vezetése a nemzetiségi kérdést teljesen megoldotta”.

1985 májusa, David Funderburk nyilatkozata óta megnőtt mindazoknak a felelőssége, akik Nyugaton vagy Keleten továbbra is támogatták Ceausescut, vagy a vétkesek közt a némaságukkal voltak cinkosok. S itt a Kádár-rendszerre is gondolok, mert annak idegen nyelveken nem tudó vezetői magyarul is elolvashatták Funderburk nyilatkozatának szövegét: az Irodalmi Újság 1985. októberi száma teljes egészében közölte.

Nem tudom, hogy a washingtoni külügyminisztériumban divatban van-e az olyan tisztviselőknek a kérdőre vonása, akik Ceausescu rendszerének a támogatói voltak, és az olyan diplomatáknak a rehabilitálása, mint David Funderburk volt bukaresti nagykövet, aki minden rangbéli és anyagi előnyt odadobott az igazság védelmében. Nem tudom, de ez nem is a mi dolgunk, hanem az amerikaiaké.

Mint magyar, egyetlen dolgot jegyeznék meg, természetesen magánvéleményként. Ütött az óra, hogy az erdélyi magyarság – minden agresszivitás nélkül, békében, de határozottan – kezébe vegye sorsának az intézését. Azt hiszem, hogy addig is, amíg az egyéni és kollektív jogok törvénybe iktatandó biztosítása és az autonómia kérdése napirendre nem kerül, az első helyen a magyar nyelv és kultúra védelme, ezen belül pedig a magyar nyelvű oktatás áll, az óvodáktól az általános iskolákon és a középiskolákon át a felsőfokú intézményekig. Itt az ideje – és az idő sürget: a kolozsvári Bolyai Egyetem egykori megalapítóinak, rektorainak, dékánjainak és tanárainak a volt és a leendő hallgatók támogatásával ki kellene nyilvánítaniuk az egyetem újjászületését. Kinyilvánítani és nem kérni, mert forradalmi idők nem bürokratikus folyamatoknak, elhúzódó tárgyalásoknak, hanem kész helyzetek teremtésének kedveznek – a legjobb példát erre éppen Románia jelenlegi vezetői adják, akik senkitől sem kértek felhatalmazást, hanem egyszerűen deklarálták, hogy ők állnak az ország élén. És ha a Bolyai Egyetem napokon belül újjászületik, amit szívből remélek, akkor szép és megérdemelt cselekedet volna részéről, ha ez a magyar egyetem – gyorsan, mielőtt más egyetemek megelőznék – David Funderburk professzort díszdoktori címmel tisztelné meg.

Megcsorbult tabuk

A szovjet birodalom felbomlása, a Varsói Szerződés összeomlása új világhelyzetet teremtett. Gyökeresen megváltoztak azok az erőviszonyok, amelyek a második világháború befejezése, az ENSZ megalakulása óta a nemzetközi helyzetet jellemezték. A Szovjetunió előre nem látható kimenetelű belső válsággal küszködik, Kína – a Biztonsági Tanács másik állandó tagja – mindeddig képtelen volt kilábalni a Mao-féle örökségből, a sokáig nagy erőnek tűnő Harmadik Világ – mint egység – szervezetlen és cselekvésre képtelen mítosznak bizonyult, a Nyugat megerősödött.

Nehéz volna feltételezni, hogy az erőviszonyok ilyetén elmozdulása hatás nélkül marad a nemzetközi kapcsolatok gyakorlatára és alapelveire. Az ENSZ alapokmányát és az azzal összhangban álló, az utóbbi 45 évben megkötött egyezményeket – köztük a Helsinki Egyezményt is – bizonyos „megváltozhatatlan”, szinte isteni kinyilatkoztatásszerű, fundamentális tézisek jellemezték. A rövidség kedvéért tabuknak is nevezhetjük őket.

A tavalyi nagy közép- és kelet-európai földcsuszamlás és az idei iraki háború óta ezeknek a tabuknak egy része megcsorbult. Legalábbis három.

1. A belügyekbe való be nem avatkozás elve.

Nem tudok olyan általános érvényű nemzetközi okmányról, amelyik ezt az elvet ne vette volna tekintetbe. Persze, az más kérdés, hogy igazából sohasem tartották tiszteletben. A Szovjetunió mindig is szemérmetlenül beavatkozott a csatlós országok belügyeibe – nemegyszer fegyveresen is, mint 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, sőt 1979-ben az addig többé-kevésbé függetlennek számító Afganisztánban is, Kína bekebelezte Tibetet, s az Egyesült Államok és Franciaország is nem egy közép-amerikai, dél-amerikai és afrikai országban interveniált. De a beavatkozó nagyhatalom mindig keresett valami fügefalevelet, jogi alapot, kétoldali vagy többoldali szerződést, ősiségi érvet, a megtámadott állam egy-egy állampolgári csoportjának (Kádáréknak, „csehszlovák hazafiaknak”) „kérését”, ideológiai tézist (Brezsnyev-doktrina) arra, hogy közbelépjen és saját érdekeit érvényesítse.

Az iraki háborút követően, a kurdok tömeges menekülése láttán most történt meg először, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország egy sebtében elfogadott ENSZ-határozat alapján, mindenféle kiagyalt ürügy nélkül egy üldözött, magát létében fenyegetettnek érző nemzeti kisebbség védelmében beavatkozott egy független ország, Irak belügyeibe, sőt haderejével behatolt Irak területére, hogy ott a kurdoknak átmeneti táborokat létesítsen és megkönnyítse visszatérésüket otthonaikba, ahonnan elmenekültek.

A francia kormány egyik minisztere, Bernard Kouchner ezt a beavatkozást a „humanitáriánus beavatkozás kötelességének” nevezte, mintegy új fogalmat alkotva a nemzetközi politikában – és minden jóérzésű ember készséggel igazat ad neki. De a lépés érzelmi jogossága nem változtat azon, hogy a rá vonatkozó, 688-as számú ENSZ-határozat és maga a fegyveres intervenció megsérti az ENSZ alapokmányának 2. pontját, amelyik minden beavatkozást megtilt bármely ország belügyeibe.

Nem kétséges, hogy amíg a Szovjetunió és Kína hatalma teljében volt, megakadályozta volna az ENSZ-ben a 688-as határozat elfogadását, mint ahogy magát az iraki háborút is megvétózták volna. Most egyikük sem emelte fel a szavát, sőt maga az érdekelt, a rendkívül meggyengült iraki rendszer is, langyos protestálás közepette bár, de a nyakát behúzva meghátrált előtte.

Mi a helyzet tehát a be nem avatkozás tabujával? A kérdésre a választ a legvilágosabban Roland Dumas francia külügyminiszter fogalmazta meg, amikor kijelentette: „túl sok illúzió nélkül, de mégis azt kell remélni, hogy a nemzetközi jog fejlődni fog” és e jogba „integrálni fogják a belügyekbe való beavatkozás fogalmát”.

Azaz: a kurd precedens remélhetővé teszi, hogy a világ – elsősorban a nyugati világ – egyre kevésbé fog eltűrni olyan népirtásokat, mint amilyen a múltban például a biafrai, a kambodzsai, a libanoni volt. A belügyekbe való be nem avatkozás megszűnt örök érvényű tabu lenni. Sőt, Franciaország külügyminisztere – túl sok illúzió nélkül ugyan – azt veti fel, hogy a nemzetközi jogba integrálni fogják az ellenkezőjét: meghatározandó esetekben a belügyekbe való beavatkozás fogalmát.

2. A határok sérthetetlensége.

Itt is az ENSZ alapokmányának, Helsinkinek, Koppenhágának egyik tabujáról van szó.

Ez a tabu már a német egyesüléskor megrendült, elvégre a két Németországot nemzetközileg jóváhagyott határ választotta el egymástól, és ez a határ nem létezik többé. A német esetben azonban arra lehetett hivatkozni, hogy egy népre vonatkozik és a határ eltűnését a keletnémet állampolgárok szabályos és titkos népszavazáson kinyilvánított akarata szentesítette.

De nemzeti alapon nem fognak-e megváltozni előbb-utóbb a Szovjetunió határai is? Ha egy, nem is túl távoli jövőben a balti államok, Grúzia, Örményország vagy éppenséggel Ukrajna érvényesíteni tudja függetlenségi törekvéseit, nem következnek-e be határváltozások Európa és Ázsia térképén? Horvátország, Szlovénia és Szlovákia önállósodási tendenciái, amelyeknek jövője ma még kiszámíthatatlan, nem erre irányulnak-e? Jóformán minden román nem hordja-e szívében azt az álmot, hogy a határ eltűnik Románia és Moldova között – az utóbbi kiválik a Szovjetunióból és beolvad az előbbibe?

Mindez a „jövő zenéje”, senki sem tudja megjósolni, mikor és mi fog történni. Az azonban tény, hogy az amerikai, angol és francia katonai egységek idén áprilisban semmibe vették az iraki határok sérthetetlenségét, jogi alibiket sem keresve behatoltak Irak területére, és máig is ott tartózkodnak, megint csak anélkül, hogy ez ellen a nemzetközi szervezetek – a határok sérthetetlenségét garantáló nemzetközi szervezetek – egyetlen szóval is tiltakoztak volna.

A tabun, a határok sérthetetlenségének tabuján tehát – annak ellenére, hogy azt mindenkire kötelező megállapodások rögzítik, és anélkül, hogy a nemzetközi jogon egyelőre egyetlen betűt is változtattak volna – csorba esett. Precedens született arra, hogy bizonyos esetekben a határok nem sérthetetlenek.

3. A nemzeti kisebbségek ügye.

Olyan tabu ez, amelyet a nemzetközi alapokmányok és szerződések intézkedéseinek hiánya jellemez, és éppen ezáltal vált tabuvá. A második világháború óta ugyanis nincs olyan nemzetközi megállapodás, amelyik biztosítaná a nemzeti kisebbségek kollektív jogait. Az egyéni, emberi jogokat igen, a kollektív jogokat nem. Ez minden állam belügyének számít, minden állam maga dönthet arról, hogy ad-e kollektív jogokat a kisebbségeinek, avagy sem.

De vajon egyszerű véletlen-e, hogy a fentebb említett két tabu „megsértése”, a belügyekbe való beavatkozás és a határok átlépése Irakban egy ott élő nemzeti kisebbség védelmében történt? Nem arra mutat-e ez, hogy a jövőben szakítani kell azzal a kényelmes szemlélettel, amelyet a nemzeti kisebbségek ügyének puszta belügyként való kezelése jellemzett, és kodifikálni kell a nemzetközi jogban a nemzeti kisebbségek kollektív jogait – nem utolsósorban az autonómia jogát és népirtás veszélye esetén a határok átlépésének, sőt módosításának jogát is?

A kollektív kisebbségi jogok jövőbeli alakulása szempontjából különös jelentőségük van azoknak a kijelentéseknek, amelyeket Mitterrand francia elnök áprilisi romániai látogatása alkalmából tett. „A Kelet és Nyugat közötti szembenállás remélhetőleg tartós eltűnése, valamint több államban a demokrácia újjászületése megengedi – mondotta –, hogy azt gondoljuk: az európai nemzetek ezentúl békésen fogják rendezni konfliktusaikat, miközben a kisebbségeknek meg kell találniok azokat a feltételeket, amelyek között megőrizhetik identitásukat”. A kisebbségeknek „garanciákra van szükségük” és „a be nem avatkozás véget ér ott, ahol egy országon belül kezdetét veszi a veszélyben lévő nép meg nem segítése”. Hozzátette: ez nem jelenti azt, hogy pártolná a fennálló államok szétrobbantását vagy feloszlását, de arra van szükség, hogy mindenki ott érezze magát jól, ahol él, és akkor fogja ott jól érezni magát, ha tiszteletben tartják a jogait. Kifejezte azt a reményét, hogy a kidolgozás alatt álló új román alkotmány tartalmazni fogja a kisebbségi jogok tiszteletét, és figyelmeztette a román vezetőket: „Majd amikor publikálni fogják (az új alkotmányt), eszerint fogom megítélni”. S ami a meglévő államok szétrobbantásával szembeni álláspontját illeti, ehhez egy igen elgondolkoztató feltételt fűzött hozzá: ellenzi ezt, „feltéve, hogy azok demokratikusan viselkednek” (Le Monde, 1991. április 21–22.), „ha ezek az országok nem folyamodnak terrorhoz és üldözéshez a kisebbségek kultúrájának eltüntetése érdekében”. (Magyar Nemzet, 1991. április 20.)

A második világháború befejezése óta ez az első eset, hogy egy nagy nyugati ország vezetője ilyen egyértelműen és félreérthetetlenül kiáll a nemzeti kisebbségek kollektív jogaiért. Aligha kétséges, hogy a francia diplomácia a jövőben erőfeszítéseket fog tenni, hogy az elnöki nézetek mielőbb átültettessenek a nemzetközi jog paragrafusaiba és megszülessék a kisebbségi jogok világméretekben érvényes alapokmánya. Ismerve az ellenállásokat, nem lesz könnyű dolga. De a kurd nemzeti kisebbség fegyveres védelme egyfelől, Mitterrand elnök ezzel szinte párhuzamos kiállása a romániai kisebbségek mellett másfelől arra mutat, hogy bármilyen bonyolult legyen is a kisebbségi kérdés, beiktatása a nemzetközi jogba nem várathat már túl sokáig magára.

***

Ezek az észrevételek csupán tényeket kívánnak rögzíteni és nem az a céljuk, hogy vérmes reményeket ébresszenek. A tabuk ugyan ingadoznak, de nem tűntek el.

A nagyhatalmak – és itt nem csak a Szovjetunióra gondolok – nem szeretik a bizonytalanságot és a status quo földrengésszerű változásait. Vajon a Nyugat nem Gorbacsovot támogatja-e a radikális reformerekkel szemben? Nem óvatoskodik-e, amikor a balti államok függetlenségi törekvéseiről van szó? Vajon Bush elnök nem azt írta-e idén márciusban Markovics jugoszláv miniszterelnöknek, hogy az Egyesült Államok „nem támogatnak egyetlen etnikai vagy nacionalista csoportot sem” és „nem bátorítják azokat, akik fel akarják osztani az országot”? A Nyugat retteg az esetleges tűzfészkektől, a szélsőséges nacionalizmusoktól, a „balkánizálódástól” – mindentől, ami kiszámíthatatlan kockázatokkal jár és a saját nyugalmát veszélyezteti. Minden túlzás, minden meggondolatlanság, az agresszivitás minden megnyilvánulása azok ellen fordulhat, akik kezdeményezik.

De ez a legkevésbé sem jelentheti azt, hogy az új magyar külpolitika ne vegye figyelembe és ne iktassa be hosszú távra stratégiájába az említett tabuk megingását. Hogy ne tudatosítsa ezt a jelenséget saját maga számára és ne igyekezzék tudatosítani azokban a szomszédainkban, akiket illet.

A fentiek tekintetbe vételével nem lehet a jövőben a belügyekbe való beavatkozásnak bélyegezni, ha a Magyar Köztársaság elvi alapokon éppúgy, mint gyakorlati politikájában a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon nyíltan kiáll a határain kívül élő magyar százezrek és milliók kollektív jogai mellett. Ha a magyar államnak nyílt és kiváltságos kapcsolatai vannak a romániai, szlovákiai, jugoszláviai, ukrajnai magyar kisebbségek törvényes szervezeteivel, ez a világ legtermészetesebb dolga, mint ahogy a franciáknak vannak a kanadai franciákkal, a németeknek a belgiumi németekkel, a svédeknek a finnországi svédekkel, az osztrákoknak az olaszországi osztrákokkal – mint ahogy ugyanezt a Magyar Köztársaságnak is biztosítania kell a határain belül élő kisebbségek és „anyaországaik” között. Ha Magyarország elfogadhatatlannak tartja, hogy magyar többségű megyék, városok, községek élén nem demokratikusan megválasztott, hanem fölülről kinevezett nem magyarok álljanak, ha nem törődik bele, hogy a több mint kétmilliós erdélyi magyarságnak ne legyen önálló egyeteme, akkor lényegében ugyanazt mondja, amit Mitterrand elnök Bukarestben mondott. Ha – ne adj’ isten! – egy újabb Marosvásárhely következnék be, ha egy magyar írót félig megvakítanak, ha egy demokratikus és legális magyar párt székházát feldúlják, akkor ez nem lehet román belügy – ez nemzetközi ügy, amely az ENSZ és az Európa Tanács elé tartozik.

Igaz, ügyelnünk kell arra, hogy valamiféle, a Horthy-időkre emlékeztető magatartással ne irritáljuk a Nyugatot. De jogainkból és igazságos igényeinkből tapodtat sem engedhetünk. Szomszédainknak fel kell ismerniök – és jó nyugati kapcsolatainkat igénybe véve segítenünk kell őket abban, hogy megértsék: 1991 nem azonos 1919-cel vagy 1945-tel, de 1990-nel sem. Lassan, ellentmondásokkal terhelten, sok türelmet igénylőn, de új világrend és új nemzetközi jog van kialakulóban, ahol is az emberi jogok védelmében fellépő erők mindinkább túlteszik magukat egyik-másik eddigi tabun. Mivel jelenlegi, a katasztrófát súroló helyzetükben a talpra álláshoz csak a Nyugattól várhatnak segítséget, szomszédainknak is érdekük, hogy ne hivatkozzanak folytonosan a megcsorbult tabukra, hanem a demokrácia megvalósításával, s ezen belül a kisebbségek kollektív jogainak törvénybe iktatásával és tényleges tiszteletben tartásával az új világrendbe illeszkedjenek bele. Az ő érdekük is, hogy szemük előtt tartsák: ha a Nyugat – mint említettem – viszolyog is a bizonytalanságtól és a közbelépés kényszerétől, a fasisztoid és tekintélyelvű szélsőségektől, az egyéni és kollektív jogok megsértésétől még inkább irtózik, és a kiáltó igazságtalanságokkal szemben egyre határozottabban fog fellépni.

Osztrák–magyar konföderációt! I.

Január 1-jétől az Egyesült Nemzetek Szervezete legfontosabb testületének, a Biztonsági Tanácsnak egyszerre tagja Ausztria és Magyarország. A tanács öt állandó képviselőjén kívül – Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Oroszország és Kína – még a földkerekség különböző régióiból tíz ország küldhet diplomatákat e szervezetbe, s ezek megbízatása két esztendeig tart. Ausztriáé tavaly, Magyarországé idén januárban kezdődött, azaz a két ország párhuzamos tagsága 1992. december 31-ig tart. Matematikusok biztosan könnyen kiszámítják, hogy a majdnem kétszáz államot egyesítő szervezetben – a régiók számát is tekintetbe véve – ez a helyzet mikor áll majd újra elő. De efféle valószínűség-számítás nélkül is biztos, hogy csak hosszú, nagyon hosszú évek múlva. Ami viszont arra buzdít, hogy ezt a mostani, az év végéig tartó „véletlent” ki kellene használnunk. Arra kellene törekednünk, hogy – a lehetőségek szerint – Ausztria és Magyarország mind sűrűbben lépjen közös állásfoglalásokkal, közös javaslatokkal a színre. Ennek lehet gyakorlati jelentősége is, például a kisebbségi jogok védelmében, de legalább ekkora jelentősége volna szimbolikusan, hogyha Ausztria–Magyarország fogalma egyre inkább bekerülne a nemzetközi politika és a közvélemény tudatába, mintegy a konföderáció pszichológiai előkészítéseként. Persze a pszichológia egymagában nem elég: gyakorlati lépések is kellenének.

Mindezt – függetlenül a Biztonsági Tanács összetételének alakulásától – egy évvel ezelőtt alig mertem volna leírni. Osztrák–magyar… E két szóhoz, így, kötőjellel, azonnal a Monarchia neve kapcsolódik. Javaslatom úgy festett volna, mint kísérlet a Habsburg-restaurációra, mint az idő kerekének visszaforgatása, mint kihívás az „utódállamok”, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia címére.

Csakhogy a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése óta megváltozott a helyzet a világban is, Közép-Kelet-Európában is. Az utóbbit illetően, ami még a kisantantból – akár csak utórezgésként – megmaradt, mára hamvába holt. A jugoszláviai események vérrel írt pontot tettek az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződések mint érinthetetlen tabuk után. A többé-kevésbé tájékozatlan Nyugatnak megmutatták, hogy ezek a békék mesterséges, és éppen ezért az ott meghatározott formájukban örök időkig fenn nem tartható államokat hoztak létre, illetve konfirmáltak. Ahogy az erőszakkal összetartott Szovjetunió sem állt fenn 74 évnél tovább, az „utódállamok” közül a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a helyébe lépő Jugoszlávia is gyakorlatilag megszűnt létezni. A Csehszlovák Köztársaság ma már Cseh és Szlovák Köztársaság, amelynek egysége bizonytalan, Románia pedig, amely egész sorát szegte és szegi meg a két békeszerződésben vállalt kötelezettségeinek, képtelennek mutatkozik arra, hogy kilábaljon mély politikai, gazdasági és morális válságából, s ugyanakkor kevéssé titkolja, hogy keleten határváltoztatásra készül, csak éppen a saját javára.

Franciaországban élve, teljesen világos előttem, hogy a jugoszláviai események nyomán Nyugaton megkezdődött az 1920-as és az 1947-es békediktátum és ezzel párhuzamosan talán az Osztrák–Magyar Monarchia szerepének és szétverésének átértékelése is. Mikor ezt mondom, nemcsak az olyan munkára gondolok, mint Fejtő Ferenc rekviemje egy kimúlt birodalomért (Requiem pour un Empire défunt, Párizs, 1988.), hanem az egyik legkiválóbb történész-publicista, André Fontaine több cikkére-tanulmányára is, valamint egy, a Fejtőénél nem kevésbé kedvező fogadtatásra talált könyvre (Bernard Michel: La Chute de l’Empire austro-hongrois, 1916–1918), mely tavaly jelent meg, több mint 300 oldalon. S ha a magyar közírót esetleg elfogultnak lehet is tartani, Bernard Michel művének külön érdekessége, hogy szerzője egyáltalán nem magyarbarát – ellenkezőleg, első helyen a magyarokat teszi felelőssé a Monarchia széteséséért, de ugyanakkor a Monarchia pusztulását nemcsak fájlalja, hanem mutatis mutandis, az újjáalakításáért száll síkra. Szemmel láthatóan itt már jó ideje nem a Habsburgokról, nem császárságról és királyságról van szó, hanem egy természetes közép-európai egység visszaállításának gondolatáról.

Ennek az egységnek, szerintem, az osztrák–magyar konföderáció lehetne az úttörője, az első állomása és a meggyorsítója. Miért? Mert – ami nagy ritkaság ebben a térségben – Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen. Mert ez a két nép jól ismeri egymást; egymás erényeit éppúgy, mint hibáit. A közös múlt – nagyon enyhén szólva – nem volt felhőtlen. De hát a mai Európai Közösséghez tartozó Anglia és Franciaország között sokkal több századon át dúltak háborúk, Franciaország és Németország között sokkalta több vér omlott ki, mint valaha is az osztrákok és a magyarok között. S különben sem szerelemről van szó, hanem szuverén államok érdekeinek egyeztetéséről.

Egy osztrák–magyar konföderáció nem állna ellentétben a „visegrádi hármakkal”, hiszen teljesen nyitott volna más közép-európai országok számára. De az egyébként feltétlenül helyes és szép visegrádi alakulat egyelőre olyan, mint ha három tehervagont kapcsoltak volna össze, egy kicsit meglöknék, egy kicsit elölről is húznák őket, miközben mind a három vagonnak az utasai gyors haladást szeretnének. Ám hol a mozdony? A mozdony az Osztrák–Magyar Konföderáció lehetne – lévén Ausztria nyugati színvonalú ország, és Magyarország gazdaságilag fejlettebb Lengyelországnál és az egységes Cseh és Szlovák Köztársaságnál.

A konföderáció a legkevésbé sem volna „árulás” az utóbbiakkal szemben. Március 5-én és 6-án Koppenhágában megalakult a Baltikumi Tanács. Tagjai: Finnország, Svédország, Oroszország, Észtország, Litvánia, Lettország, Németország, Dánia és Lengyelország. Vajon Lengyelország „hűtlen” lett-e a visegrádi hármakhoz azzal, hogy belépett a Baltikumi Tanácsba? Nemzetközi megfigyelők e Tanácsot úgy tekintik, mint a valaha hatalmas Hanza-városok Ligájának az újjászületését. Ez a liga a középkorban alakult, és a 17. század közepéig élt. Újjászületése semmi egyebet nem jelent, mint egy természetes földrajzi, történelmi és gazdasági egység felbukkanását az idők mélyéből. „Naturam expellas furca tamen usque recurret” – űzd ki a természetet bár vasvillával, az mégis visszatér: a régi latinok mondása nemcsak az emberi természetre, hanem a történelemre és a földrajzra is vonatkoztatható. Közép-Európa történelmére is.

Egy osztrák–magyar konföderáció, amelyik meghatározásánál fogva „több állam laza kapcsolata; a szövetségbe tömörült államok közös szerveket hoznak létre meghatározott közös ügyeik intézésére, az államok konföderációjával nem jön létre új állam” (Akadémiai Kislexikon, Budapest, 1989.), addig is, amíg nem több, hanem csak két állam szövetsége lenne, már eleve hasznos volna Ausztriának is, Magyarországnak is.

Magyarországot illetően a gazdasági szempontokat aligha kell részleteznem. Megindulhatna az áruk és a tőkék a mainál lényegesen szabadabb áramlása. A mostaninál sokkal erősebb segítséget kaphatnánk a privatizációhoz, a piacgazdaság meggyökereztetéséhez. Fel kellene zárkóznunk az osztrák szociális védőrendszerhez. Ausztria révén lényegesen közelebb kerülnénk a Közös Piachoz és más európai szervezetekhez – rövidebbé válna „előszobáztatásunk” ideje. Politikailag: az osztrák „nagykoalíció” például szolgálhatna nekünk – ha akarnánk –, hogyan lehet egy ország demokratikus erőinek összefogniuk. Nemzetközi fórumokon a határainkon kívül élő több mint 3 millió magyar védelme sokkalta hatékonyabbá válnék. Nemcsak az „érdekelt” magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria–Magyarország.

Ami Ausztriát illeti, minden valószínűség szerint 1994-ben kerül sor arra a népszavazásra, ahol az osztrákok döntenek majd a Közös Piachoz való csatlakozásukról. A helyzet egyik alapos ismerője, Waltraud Baryli azt írja (Le Monde, 1992. február 25.), hogy a szocialista-konzervatív kormánynak egyre nehezebb megbirkóznia az osztrákok úgynevezett „euroszkepticizmusá”-val. Egyáltalán nem biztos, hogy a dolgok mai állása szerint a koalíciós kormány megkapja a referendumon a többséget. A csatlakozás ellenzőinek főbb érvei: 1. a közös piaci tagságot nem könnyű összeegyeztetni a semlegességgel, amihez viszont az osztrákok ragaszkodnak; 2. Ausztria még alárendeltebb helyzetbe kerülne Németországgal szemben, mint amilyenben most van; 3. igen mély az osztrák közvéleményben a nosztalgia Közép-Európa irányában, és ezt csak erősíti Horvátország és Szlovénia függetlenné válása, valamint az osztrák beruházások növekvő mértéke Magyarországon.

Nos, egy osztrák–magyar konföderáció esetében többé nem egy kis, 7,5 millió lakosú Ausztriával, hanem egy 18 milliós államszövetséggel kellene számolni. Ami lényegesen nagyobb súlyt jelentene az osztrákoknak és nekünk – nem Németországgal szemben, hanem Németország közvetlen szomszédságában. Magyarország is kimondhatná a semlegességét – nem 1956 egyik öröksége-e ez? – és a semleges osztrák–magyar konföderáció a semleges Svédországot és Finnországot követve, ha nem is 1994-ben, de 1995–96-ban belépne a Közös Piacba. A semlegesség nem jelent gyengeséget vagy kiszolgáltatottságot; Svájc Európa egyik legerősebb állama! És különben is: mit veszíthetünk a semlegesség kimondásával? A Varsói Szerződés számunkra oly örömteli felbomlása után most sehová sem tartozunk. Lehet, hogy a NATO „védőernyője” fölénk is kiterjed, de Jamie Shea, az Atlantai Szövetség tervezőtisztje szerint Magyarországot, Lengyelországot és Csehszlovákiát „leghamarabb talán tíz év múlva vehetik be a szervezetbe.” (Magyar Hírlap, 1992. március 23.) Talán mindez megérné azt az átmeneti anyagi áldozatot, amit Ausztriának a gazdaságilag elmaradottabb Magyarországgal való államszövetség jelentene.

A folytatásról nem is beszélve. Hiszen az exjugoszláviai béke megteremtése után semmi sem állhatna útjába az 5 milliós Horvátország és a 2 milliós Szlovénia csatlakozásának a konföderációhoz. Ha a csehek és szlovákok így vagy úgy rendezik közös dolgaikat, 15,5 milliós szövetségi köztársaságuk éppúgy beléphetne a konföderációba, mint külön-külön a 10,5 milliós Csehország és – az emberi és kisebbségi jogok teljes biztosítása után – az 5 milliós Szlovákia. Az egyenrangú tagok belépése után természetesen már nem osztrák–magyar konföderációról kellene beszélni, hanem egy 40 milliós közép-európai konföderációról. Ez valóban kézzelfogható tömörülés volna, nem úgy, mint most az idealisztikus alapokon álló, de laza és senkit semmire sem kötelező, Hexagonáléból Közép-európai Kezdeményezésnek átkeresztelt, felettébb rokonszenves, de belátható időn belül hatóképtelen tanácskozótestület.

S micsoda vonzóerő volna a konföderáció a térséghez tartozó Erdély és a Vajdaság számára; az idő múltával talán a helyi román és a szerb nacionalizmusnál is erősebb! A kérdés az lenne: ez a két területi, gazdasági és kulturális egység az őket bekebelező országokon keresztül a Balkánhoz vonzódjék-e jobban (a Balkán nem pejoratív, hanem földrajzi megjelölés) vagy „őshazájához”, Közép-Európához? Ami Lengyelországot és Ukrajnát illeti, természetesen az ő dolguk lesz eldönteni, hogy a közép-európai konföderáció felé tájékozódjanak-e vagy más egységek felé, esetleg hídszerepet kívánnak-e majd betölteni a Baltikum és Oroszország között.

Eszmefuttatásomból nagyon sok megfontolás kimaradt. Helyszűke miatt is, és azért, mert egy ember nem gondolhat mindenre, és a témához viszonyítva rövid írásom csupán a kollektív elmélkedést, az érvek és ellenérvek vitáját kívánta megindítani. A szakemberek körében is, de a közvéleményben is. Eléggé sürgető, ám ugyanakkor el nem siethető, rengeteg politikai és gazdasági nehézséggel járó folyamatról van szó. Így aztán nem elképzelhetetlen, hogy a konföderáció megvalósulásához – ha egyáltalán megvalósul – igencsak szükség lesz az osztrák és a magyar közvélemény hangjára, netalántán nyomására is.

Osztrák–magyar konföderációt! II.

A Köztársaság április 24-i, 2. számában megkíséreltem felvázolni és néhány érvvel megtámogatni azt az elképzelésemet, miszerint jó volna, ha a magyar diplomácia egy osztrák–magyar konföderáció irányában tájékozódnék. Megemlítettem, hogy ezt a lehetőséget megkönnyíti: Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen, a két országot sok száz éves kapcsolatok fűzik össze, a két nép jól ismeri egymást, egymás erényeit éppúgy, mint egymás hibáit. A konföderáció – a nemzetközi meghatározás értelmében – „laza kapcsolat” volna, és a legkevésbé sem jelentené az állami szuverenitás feladását, ám ugyanakkor ez a 17 milliós egység első állomása és meggyorsítója lehetne – Horvátország, Szlovénia, valamint a Cseh és Szlovák Köztársaság csatlakozása esetén – egy 40 milliós közép-európai konföderáció kialakulásának. Nem rejtettem véka alá a nehézségeket sem, legfőképpen azt, hogy a konföderáció megteremtéséhez elsősorban Ausztriának kellene átmeneti anyagi áldozatot hoznia – ez azonban a későbbiek folyamán gazdaságilag is, politikailag is busásan megtérülhetne.

Javaslatomhoz, amelyet vitaalapnak szántam, legjobb tudomásom szerint csupán egyetlen spontán hozzászólás érkezett, Csicsery-Rónay István tollából. A náciellenes magyar ellenállásnak, a ’45 utáni kisgazdapártnak és a nyugati magyarságnak ez a kiemelkedő alakja Kolumbusz tojásának nevezte elképzelésemet, csodálkozván, hogy ez másnak korábban nem jutott eszébe. Érvek sorával támogatta a konföderáció gondolatát, közöttük azzal, hogy minden valószínűség szerint számíthatna a mai francia külpolitika támogatására. (Köztársaság, 1992. 6. szám)

Mielőtt elképzelésemet teljesen befedné a feledés jótékony homálya, más jelentkező híján megpróbálok másodikként magam hozzászólni a saját cikkemhez. Vagy pontosabban: megnevezni néhány olyan jelenséget – tényt, eseményt, nyilatkozatot –, amelyek cikkem megjelenése, azaz ez év április óta megerősíteni látszanak azt, hogy tervem nem puszta álmodozás, hanem – mindenekelőtt magyar szempontból – valóságértéke is lehet.

1. Cikkemben kifejezésre juttattam abbeli aggályaimat, hogy hiba volna túlzott reményeket fűznünk az úgynevezett visegrádi hármak elvontan feltétlenül helyes és szép alakulatához. Azóta – augusztus közepén – Budapesten járt Václav Klaus cseh miniszterelnök. Az a tény, hogy ennek a kitűnő, valóban európai formátumú politikusnak ez volt az első hivatalos külföldi látogatása, igazán megtisztelő az új Magyarországra nézve. De miközben a magyar miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy a visegrádi hármast hazánk olyan „politikai klubnak” tekinti, amely alkalmas arra, hogy benne a tagállamok összehangolják politikájukat (Új Magyarország, 1992. augusztus 18.), Klaus a maga közismerten szókimondó módján Csehország és Szlovákia közeli szétválásáról szólva a „visegrádi három és félről” ironizált, és „kételyét fejezte ki, hogy regionális szolidaritás él-e igazán” ezeknek az országoknak a lakosságában. Figyelmeztetett a szuperrealista cseh miniszterelnök arra a veszélyre is, hogy a visegrádi hármak túl sűrű emlegetése ürügyet adhat a Közös Piac hatóságainak, „ha véglegesen a társult tagság passzív állapotába kívánnák zárni a három országot”, (azaz Csehországnak vagy Magyarországnak meg kellene várnia, amíg Szlovákia és Lengyelország is teljesíteni tudja a Közös Piacba való felvétel feltételeit).

Ez a világos beszéd csak azokat érhette hideg zuhanyként, akik nem kísérik megfelelő figyelemmel a világsajtót. A párizsi Le Monde ugyanis már két hónappal Klaus budapesti látogatása előtt, 1992. június 21–22-i számában megírta: „Václav Klaus egyetlen alkalmat sem szalajt el arra, hogy hangsúlyozza: Lengyelország és Magyarország le van maradva, s neki nincs szándékában, hogy zavartassa magát a „visegrádi háromszögtől” és e két országgal együtt előszobázzék; ha megszabadul a szlovák tehertől, akkor szabadnak fogja érezni a kezét arra, hogy csatlakozzék a Nyugathoz”.

Ki tehetne szemrehányást a cseh miniszterelnöknek azért, ha mindenekfölött Csehország érdekeit tartja szeme előtt? Külön köszönetet érdemel, amiért nem köntörfalaz, nem hiteget minket és a lengyeleket, sőt kimondja: az a célja, hogy lehagyja Magyarországot és Lengyelországot. De nekünk nem az-e a kötelességünk, hogy – ha csak lehet – ne hagyjuk magunkat lehagyni? S ehhez saját belső gazdasági és politikai erőfeszítéseink mellett nem kis segítséget jelentene egy osztrák–magyar konföderáció egyre sürgetőbb kimunkálása.

2. Erőteljesen szóltam cikkemben arról, hogy ennek a konföderációnak a keretében a különböző nemzetközi fórumokon sokkalta hatékonyabbá válnék a határainkon kívül élő 3 millió magyar védelme: nemcsak az érdekelt és elfogultnak mondható magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria–Magyarország. Továbbá: a konföderáció a maga gazdasági virágzásával, politikai szabadságjogaival, nyugati kötöttségével mágnesként hathatna a térségéhez tartozó Erdély, a Vajdaság, valamint Szlovákia irányában. Vonzása – idő múltával – talán a helyi román, szerb és szlovák nacionalizmusnál is erősebb lehetne. Amit egyetlen szóval úgy nevezhetünk, hogy Trianon, arra már erős csapást mért Csehszlovákia békés és Jugoszlávia véres felbomlása; mindez azonban csak a kezdet volna ahhoz, amit egy osztrák–magyar, majd egy osztrák–magyar–cseh–szlovén–horvát konföderáció jelentene.

A kisebbségek jogai terén cikkem megjelenése óta rendkívüli jelentőségű esemény történt – méghozzá osztrák viszonylatban. 1992. június 12-én Ausztria és Olaszország kölcsönös megegyezéssel lezártnak nyilvánította az úgynevezett dél-tiroli viszályt.

Az első világháború után Olaszország elrabolta Ausztriától az osztrák többségű Dél-Tirolt – éppolyan igazságtalanul, mint ahogy Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia magyar többségű területeket rabolt el tőlünk. A második világháború befejeztekor Ausztria megpróbálta kihasználni azt, hogy a fasiszta Olaszország Hitler első számú szövetségese volt, önmagát viszont Hitler első számú áldozataként igyekezett elfogadtatni, és népszavazást követelt Dél-Tirolban. Ezt a győztes hatalmak 1946-ban elutasították, viszont a két ország külügyminiszterei ugyanakkor Párizsban megállapodást írtak alá, amely biztosította a német anyanyelvűek jogait és a terület autonómiáját. 1969-ben Olaszország kijelentette: a maga részéről úgy tekinti, hogy minden pontjában teljesítette a megállapodást – de Ausztria ezt nem fogadta el. További 23 évnek kellett eltelnie (az első világháború óta több mint 70 esztendőnek!), hogy Ausztria és a dél-tiroli osztrákok néppártja kijelentse: meg van elégedve a német anyanyelvűek helyzetével. Az új egyezmény értelmében (jól jegyezzük meg!) Olaszország elismeri, hogy Ausztria a dél-tiroli osztrákok gyámja, és minden esetleg felmerülő ellentét esetében (minő beavatkozás Olaszország belügyeibe!) a hágai Nemzetközi Bíróság illetékes dönteni.

Az osztrák–olasz egyezményt Ausztria külügyminisztere, Alois Mock „mérföldkőnek” nevezte Európa történelmében és „mintának más országok számára”. Tudjuk: ami az emberi és kisebbségi jogokat illeti, Románia, Kis-Jugoszlávia, de még Szlovákia sem Olaszország. Mégis, ez a friss esemény, ez a több mint hét évtizedes türelmet és eltökéltséget koronázó osztrák siker nemcsak reménysugár, hanem egyértelmű ösztökélés is számunkra: mit jelenthetne nekünk egy osztrák–magyar konföderáció esetében Ausztria támogatása?

3. Áprilisi cikkemet azzal kezdtem: ki kellene használnunk azt a kivételes és szinte véletlenszerű körülményt, hogy 1992 végéig Ausztria és Magyarország egyszerre tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának. Azon kellene munkálkodnunk, hogy a két ország közös javaslatokkal lépjen színre, és ezzel Ausztria–Magyarország fogalmát, ha csak szimbolikusan is, belevigye a nemzetközi politikába, a nemzetközi sajtóba, a nemzetközi közvéleménybe.

Nos, augusztus 14-én a volt jugoszláviai helyzettel kapcsolatosan a Biztonsági Tanács két határozatot fogadott el. A 770-es számú határozat (12 szavazattal és 3 tartózkodással) „felhatalmazást ad minden szükséges rendszabályra” ahhoz, hogy biztosítsák a humanitárius segítség eljuttatását Bosznia-Hercegovinába. A 771. határozat ezzel párhuzamosan egyhangúlag elítéli az „etnikai tisztogatásokat”. A 771. határozat szövegét Ausztria és Magyarország együttesen nyújtotta be.

Nem tudom, halvány sejtelmem sincs róla, hogy az én áprilisi cikkemnek bármi köze is volna ehhez a közös fellépéshez. Annál kevésbé hitegethetem magam ezzel, mert sem hozzám, sem a Köztársaság szerkesztőségéhez a legparányibb jelzés sem érkezett arról, hogy a Bem rakparton valaki akár csak elolvasta volna is a javaslatomat. Ha elolvasták és felhasználták, örülök neki. Ha maguktól jutott eszükbe a közös fellépés Ausztriával, annak ugyanúgy örülök. És szívből kívánom, hogy ezt az egyhangú nemzetközi helyeslést kiváltó akciót, ezt a diplomáciai sikert továbbiak is kövessék.

Mert a magyar ügyet, a hazai és a határokon kívül élő magyarság ügyét nem a szájtépés, a siránkozás, az állandó önsajnálat, hanem a hidegfejű gondolkodás, a szenvedélyes állhatatosság, a kezdeményezőkészség, a képzeletgazdag és megtervezett céltudatosság szolgálja. Beleértve az alkalom szülte, gyors rögtönzéseket is.

Elsősorban magunkra számítsunk!

– Az 1990-es szabad választások után hogyan alakult a Nyugaton élő magyarság viszonya a szülőhazával?

– Politikai értelemben nem létezik olyan összefoglaló fogalom, hogy „Nyugaton élő magyarság”. Vannak emberek, akik 1956 előtt vagy ’56-ban, esetleg ’56 után eltávoztak Magyarországról, és a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket, hogy mi történik idehaza. Akadnak, akiket ez csak áttételesen – családi, gazdasági kapcsolatok vagy olcsó nyaralás révén – izgat. És vannak, akik távozásuk pillanatától kezdve szenvedélyes figyelemmel kísérik mindazt, ami itthon történik. Semmiféle értékítélet, sem elmarasztalás, sem dicséret nem rejtőzik abban a megállapításban, hogy a nyugati magyarság nagyon sokféle. Éppen ezért hiteltelen és öndicsérő minden olyan szervezet, csoport és személy, amely vagy aki egy-egy nyugati állam összmagyarságának nevében lép föl – mondjuk Budapesten egy világszövetségi kongresszuson.

– Ön szerint jelenleg mit tehetnek szülőhazájukért, akik nem vesztették el az érdeklődésüket?

– Vajon igényli-e a szülőhaza, hogy a Nyugaton élő magyarok bármit is tegyenek érte? Az egyetlen komoly igény a nyugati magyarok pénzére vonatkozott: ki mekkora összeget fektet be magyarországi vállalkozásokba? Idehaza legföljebb látszólag becsülnek meg minden egyéb – tudományos, szellemi vagy politikai – tevékenységet. Egy barátom az ötvenes évek elején – elég kivételes módon – korántsem koholt vádak alapján került a rács mögé, ugyanis valóban megkísérelt összeesküvést szőni, s egy kis csoporttal együtt felkészülni arra az esetre, ha netán elindulnának Magyarországot felszabadítani az amerikaiak. 1956 októberében kiszabadult, fegyverrel harcolt, majd elmenekült. 1989-ben, ’90-ben hazalátogatott, s állandóan a fülemben csengenek a párizsi metróban mondott szavai: „Tibor, egyszerűen nincs ránk szükség. Sőt, érzésem szerint kifejezetten útban vagyunk.”

– Hogyan érzi, önre szükség van?

– Nincs efféle illúzióm. Ebben egyébként pozitívumot lásson, azt, hogy itt minden feladatra van ember. Amit én cselekedni, írni, mondani tudnék, azt más is meg tudja tenni. A franciáknak van egy mondásuk: a temetők tele vannak pótolhatatlan emberekkel. Senki se gondolja magáról, hogy akár íróként, akár gazdasági emberként, akár miniszterelnökként egyedül ő jelenthet megoldást!

– Vannak azonban történelmi szerepek, amelyeket csak egyszer lehet eljátszani, s ilyenkor csupán az a kérdés, hogy van-e megfelelő szereplő. Magyarország európai integrációjának előkészítése például nem kínált vagy kínál soha máskor nem betölthető szerepet az emigráció személyiségeinek?

– Előfordult már. 1990-ben a szabad választások után kilenc-tíz párizsi magyar – közöttük jómagam – levélben javasoltuk a külügyminiszternek, hogy az új párizsi nagykövet a Franciaországban legnagyobb politikai tekintélynek örvendő magyar, a különböző párti elnökök, miniszterelnökök, kormányok által nagyra becsült Fejtő Ferenc legyen. Akár csak rövid időre, de óriási erejű, jelképes üzenetként a francia vezető körök számára. Kijózanítónak bizonyult az elutasító budapesti válasz tartalma és stílusa – s a lényegen az sem változtat, hogy később Fejtő Ferenc kijelentette, úgysem vállalta volna a feladatot. Szép szóval, jó szándékkal talán meg lehetett volna győzni, hogy vállalja.

– A különleges történelmi – Magyarországot Európához segítő – szerep változatlanul adott, e lehetőséggel tehát nem akarna élni senki az emigrációban?

– Valamit tisztáznunk kell. Akik szóba jöhettek volna vagy szóba jöhetnének, mindnyájan megtalálták helyüket, nyugalmukat, anyagi biztonságukat, sőt hírnevüket is Nyugaton. Nekik nincs szükségük semmiféle szerepre vagy kinevezésre. Magyarországnak lehetne szüksége rájuk.

– Mennyire téma a nyugati társadalmakban Magyarország európai felzárkózása?

– A társadalmakban semennyire. Ez azonban egyáltalán nem elkeserítő. Nemzetközi vonatkozásban többé-kevésbé inkább boldog az a kis ország, amelynek belső problémáit vagy politikusait nem túlságosan ismerik, hiszen ez azt jelenti, hogy ott nem történnek véres vagy vérlázító események. Annak idején Petőfi azt írta, Európa homlokán táncolunk. E táncnak azonban keserű vége lett. Ami a magyar integráció jelenlegi lehetőségeit illeti, tudomásul kell vennünk, hogy minden állam önző politikát folytat. Csak a rosszul politizáló, vagy az ideig-óráig szentimentális elfogultságtól vezérelt politikusok nem. Őket érik aztán a legnagyobb csalódások. Nem szabad szem elől tévesztenünk: Magyarországot nem akkor veszik majd fel az Európai Unióba, amikor az csak a magyarok érdeke lesz, hanem akkor, amikor a Nyugat érdekei is ezt diktálják. Minden más kiindulópont nem egyéb üres szónoklatnál vagy porhintésnél. Illúziók ne legyenek: szép dolog a rokonszenv, de a döntő az érdek. Portugália vagy Görögország felvételéhez sem volt elég, hogy az illető országokban hosszú évek óta szilárdnak bizonyult a demokratikus berendezkedés, és megfelelő hatékonyságúnak a gazdaság. A hosszas alkudozást, a megfelelő történelmi pillanat elérkeztét semmivel sem lehet helyettesíteni. Ebből természetesen nem az következik, hogy úgy kell élnünk, termelnünk, politizálnunk, gazdaságilag átalakulnunk, hogy az ő érdekeiket szolgáljuk ki, hanem úgy, hogy a mi érdekeinket és az övéiket minél gyorsabban közelítsük egymáshoz. A világpolitika módosulhat, ám a mai állapotok, különösképpen pedig a nehéz nyugat-európai gazdasági helyzet ismeretében azt kell mondanom: Magyarország ne számítson túl gyors felvételre! Az Európai Unió vezető tisztségviselői elég gyakran – s feltehetően jóindulattal is – utalnak arra, hogy a volt szocialista tömb államainak sem tenne jót, ha túl gyorsan tagságot kapnának. A versenyképesség hiánya ugyanis szerintük elképesztően kiszolgáltatott helyzeteket teremthet. A felkészülésnek keménynek és következetesnek kell lennie.

– Elsősorban milyen területeken?

– Mindenekelőtt a gazdaságban. Az egész európai együttműködés alapja a gazdasági teljesítőképesség.

– A hazai politikai intézményrendszer alakításában, a politikai stílus módosításában tehát ön szerint kevesebb a teendő?

– A teljes jogú tagságnak Magyarország szempontjából politikai akadályai nincsenek, és adja isten, hogy a jövőben se legyenek. Az 1989-es, ’90-es változások megteremtették a nyugati normákkal összehasonlítható alapot. Ha ennek ellentmond is az, amit Magyarországon a közszolgálati médiumoknál és a médiumokban műveltek, és ami egyértelműen Európa-ellenesen antidemokratikus, remélhetőleg ez mégis csak átmeneti jelenségnek tekinthető, hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó, a másokkal szemben könyörtelen, a demokráciát nem nagyon ismerő emberek visszaéléseinek. A közelmúltban Görögországban, tehát az Európai Unió egyik tagállamában viszonylag fiatalon meghalt egy miniszter. A görög állami televízió este nem ennek bejelentésével kezdte a híradást, ezért a kormányfő azonnal menesztette a televízió igazgatóját, és vele együtt még jó néhány személyt. Emiatt még senkinek sem jut eszébe kizárni Görögországot az Európai Unióból, legfeljebb a jelenlegi görög kormányról alakul ki lesújtó vélemény.

– A közösség, ahova Magyarország tart, maga is folyamatosan változik, és értékválságokkal küzd. Melyek a kőbe véshető, semmilyen körülmények között nem változó értékek?

– Ezek lényegében a fejlett demokráciák kialakult és – főként – elfogadott értékei: az állampolgárok, a választások, a sajtó szabadsága, az emberi jogok tiszteletben tartása, a bíróságok függetlensége, a többpártrendszer, a más népek iránt tanúsított tisztelet, a korábbi, történelmi konfliktusok felszámolása. Megszámolni is alig lehet, hány háborút vívott egymással a közösség két alapítója, Németország és Franciaország, s e háborúk hány millió ember életébe kerültek. Voltak, akik azt állították, hogy a két nép között a gyűlölet falait soha nem lehet ledönteni. Ám szerencséjükre – és a világ szerencséjére – volt egy Robert Schumann, volt egy de Gaulle és volt egy Adenauer. A második világháború után ők hihetetlenül rövid időn belül felismerték, hogy öngyilkosságot készít elő, aki a gyűlöletet táplálja. Nincs tovább. Nincs az az Elzász és Lotaringia, nincs az a hatalmi érdek, amelyért egy újabb háborúba ép ésszel belemehetnének. Kelet-Közép-Európa, s benne Magyarország számára is igen tanulságos módon komolyan akarták a megértést, így azután megtalálták a hozzá vezető utat is. Az Európai Unió tagállamai között időnként manapság sem ritka, hogy komoly gazdasági konfliktusok alakulnak ki. Legutóbb majdnem tengeri ütközet zajlott le francia és spanyol halászok között, s olykor a franciák kiborítják az autóútra az olaszok borszállítmányait. Ezek a viták azonban soha nem mérgesednek végzetessé, mert minden érintett fél tudja, hogy semmi más megoldás nincs, csak az érdekegyeztetés és a tolerancia. Minden konfliktust megelőzni nem lehet, de kompromisszumokkal enyhíteni vagy megoldani igen.

– Egy-egy tagállamból időnként figyelmeztető üzenetek érkeznek. Az egyiket szó szerint idézem: „az Európai Uniónak semmiképp sincs szüksége olyan Magyarországra, amely magával hozza a szomszédaival kialakult viszonyból adódó feszültségeket.” Mennyire találja jellemzőnek ezt a vélekedést?

– Főként a délszláv háború kirobbanása óta megnőtt az aggodalom, hogy a jövendőbeli tagállamokkal együtt netán véres válságokat is „importál” az Európai Unió. Időnként nyíltan kimondják, hogy a határainkon túl élő magyar kisebbség miatt – saját hibáján kívül – a tagságra várományos Magyarország is veszedelmes konfliktusokba keveredhet. Hangsúlyozom, ez nem ítélettel, pontosabban nem Magyarország elítélésével azonos, hanem valójában azokat bélyegzi meg, akik nem tartják tiszteletben az európai normákat, és a magyar kisebbségnek nem adják meg a megillető jogokat. Ha a kisebbségügyek kizáró akadályt jelentenének, akkor Görögországot sem vették volna fel, hiszen – főként Ciprus miatt – élesen szemben állt és áll Törökországgal ugyanakkor, amikor ugyanannak a katonai szövetségnek, a NATO-nak a tagja mind a kettő.

– A tagság elérése szempontjából mit jelenthet Magyarországnak a visegrádi együttműködés?

– Idealisztikusan szép elképzelés hozta létre a visegrádi államok csoportját. Az érintett népek többé-kevésbé hasonló kultúrkörhöz tartoznak, nagyjából egyforma gazdasági színvonalon vannak. Csakhogy akadnak, akik e csoportosulás létét Nyugaton előszeretettel használják fel arra, hogy Visegrádra hivatkozva halasztgassák egy-egy jelentkezőnek a teljes jogú tagság megadását. A négy ország közül ugyanis mindig lesz olyan, amelyik hátrább van a másiknál, nem felel meg egyik-másik feltételnek, s emiatt rontja az együttes belépés esélyeit. Több mint két éve nyilvánosan felhívtam itthon a figyelmet arra, hogy Klaus cseh miniszterelnök egyengetni fogja Prága külön útját, és nem kívánja a többi visegrádihoz kötni magát. Semmi visszhangja sem volt jelzésemnek. Azóta ez bekövetkezett, s Klausnak a maga szempontjából igaza van. Magyarországnak sem ez az egyébként dicséretes együttműködés ígéri a leghatékonyabb felkészülést a tagságra.

– Ön más államok szövetségére gondol?

– Az osztrák–magyar konföderáció híve vagyok, amely szabad államok laza közössége, és teljesen nyitott más országok felé, például Szlovénia, Szlovákia, Csehország és Lengyelország felé. Tudom jól, hogy ez az elképzelés nem valósítható meg könnyen, de kölcsönös jóakarattal igenis életre hívható.

– Érdeke lenne ilyesmi Ausztriának?

– Ausztriában sokan tartanak attól, hogy az Európai Unió-beli tagság után még jobban függenek majd Németországtól. Továbbá: az osztrákokban él a nosztalgia, hogy összefogjanak a magyarokkal és a térség más népeivel.

– Bizonyos ön ebben?

– Feltétlenül. S főleg biztos vagyok bizonyos földrajzi és történelmi adottságok erejében. Amikor jó negyedszázada több száz oldalas könyvet írtam a szovjet–kínai konfliktusról, kutatásaim közben megdöbbentő tényekre bukkantam. 17., 18. és 19. századbeli orosz cárok és kínai uralkodók leveleire leltem, amelyekben szóról szóra azok a mondatok – fenyegetések és ígéretek – szerepeltek, mint Hruscsov és Mao üzenetváltásaiban. Ez a konfliktus nem 1960-ban kezdődött, hanem abban a pillanatban, amikor az oroszok átlépték az Uralt, és kisebb-nagyobb területeket „elzabráltak” a kínai hűbérbefolyás alól. A népek egymás közötti viszonyában a földrajzi és történelmi állandóságok sok egyéb tényezőnél fontosabbak. Földrajzi állandóságunk nyilvánvalóan a szomszédság. Ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem változtathatunk azon, hogy a térségben mely népek mellett élünk. A határokat módosítani lehet, s ez meg is történt a második világháború után például Lengyelországgal, de ettől a lengyelek szomszédai keleten és nyugaton még ugyanazok maradtak. Egyfajta történelmi állandóság is érvényesül. Az oroszoknál ilyen állandóság az Ázsiával és Németországgal való viszony. Hiába volt az orosz intelligencia számára mindig is Franciaország a legfőbb vonzerő, az orosz történelemben folyvást két tényező bizonyult meghatározónak. Keleten a tatárok, majd az örökükbe lépő kínaiak, nyugaton a németek. Nagy Péter, Nagy Katalin elsősorban a németektől akart tanulni, tömegesen telepítette őket orosz földre. Most könyvet írok a 19. századról, s csak az anekdota kedvéért említem meg: a korábban sokféle néven szereplő KGB-t valójában 1838-ban hozták létre Szentpéterváron, Harmadik Szekció elnevezéssel. Kinek adott megbízást I. Miklós cár a titkosrendőrség megszervezésére? Egy Oroszországban élő német származású arisztokratának, bizonyos Nesselrode grófnak. Lenin arra számított, hogy Németországban is győznek a kommunisták, s a német–orosz összefogás nyitja meg az utat a kommunizmus előtt az egész világon. A nácik térdre kényszerítése után Sztálin – meglepő módon és azonnal – nem németgyűlöletet hirdetett, hanem kijelentette: Hitlerek jönnek, Hitlerek mennek, de a német nép marad. Ha az orosz és a német nép összefog – tette hozzá –, Európa – persze az ő elképzelései szerint – biztosítottnak tekintheti jövőjét. Sztálin halála után Berija bukásának valószínűleg az volt az egyik fő oka, hogy bizonyos ellenszolgáltatások fejében ki akarta engedni Moszkva befolyása alól Kelet-Németországot, és ezzel a katonai vezetőség nem értett egyet. Hruscsov egy engedményeket kilátásba helyező németországi út előestéjén bukott meg. Moszkva – hol ilyen, hol olyan előjellel, de – nem tud és nem is akar nem számolni Németországgal. Magyarországról szólva: nekünk Ausztria szomszédsága jelenti a legbiztatóbb változtathatatlan tényezőt. Ez nem szerelmi kérdés, de az érdekházasságok gyakran tartósabbak a szerelmi házasságoknál. A két nép nagyon jól ismeri egymás erényeit és hibáit. Történelmünk összefonódott. Ausztria Magyarország szóvivője, útegyengetője lehet az Európai Unióban.

– Gondolja, hogy ez az együttműködés elnyerné más szomszédaink tetszését is?

– A tegnap még kommunista román vagy szerb vezetők esetleg azt mondanák, hogy a magyarok vissza akarják állítani a Monarchiát, amiről persze szó sincsen. De ezek az emberek úgyis annyi mindent mondanak. Egy idő múlva azért ezekben az országokban is jó irányban kell fordulatot vennie a politikai gondolkodásnak. Velük vagy utódaikkal kapcsolatban a közös problémánk nem a mi viszonyunk Ausztriához (mi sem szólunk bele, ha ők például az oroszokhoz közelednek), hanem a határainkon túl élő magyar kisebbség fennmaradásának és jogainak ügye. E kisebbség ősi földjén való megmaradásért és csorbítatlan jogaiért Magyarországnak mindig mindent meg kell tennie. A garanciákat illetően tárgyalások lehetségesek, sőt szükségesek, de az európai normáktól való eltérés elfogadhatatlan. A térségben nem fog egy csapásra minden a magyar érdekeknek megfelelően alakulni, s ezért elsősorban nem mi vagyunk felelősök, hanem az érintett államok sovinizmusa. Szörnyű gazdasági helyzetükben – a figyelem elterelésére – teret kap náluk az elvakult nacionalizmus, a magyarellenes uszítás. De ez a végtelenségig nem leplezheti az ottani kormányok felelősségét, silány működését, az uralkodó réteg hataloméhségét és korrupcióját. Tetszik, nem tetszik, sajnos ők vannak birtokon belül, s a magyar kisebbségek az ő túszaik. A magyar politika azonban korántsem eszközök nélküli. Következetességgel, a szomszédos népek iránt mutatott rokonszenvvel, a megfelelő gazdasági és politikai együttműködési formák javaslataival, nehéz, de elengedhetetlen türelemmel, nyugat-európai és amerikai barátaink mozgósításával, sőt talán orosz támogatással is eredményre számíthat. Ebben a században Magyarország rettenetes sebeket kapott, magyarok millióit kényszerítették mesterségesen kialakított államokba. Napjainkra – s ezt Jugoszlávia szétrobbanása, valamint Csehország és Szlovákia szétválása mutatja – darabokra esik egyik-másik tákolmány. A helyzet bizonytalan és veszélyekkel terhes: Magyarországnak vigyáznia kell arra, hogy megnyilvánulásaival egyetlen nép jogos érdekeit és önbecsülését se sértse meg, miközben nem mondhat le egyetlen magyar védelméről sem.

– E kérdések megoldásában Magyarország mennyire számíthat az immár sok tekintetben egységes fejlett Európára?

– Elsősorban saját magunkra számíthatunk. Ugyanakkor ha Magyarország ma nem is annyira „téma” a világban, mint 1989-ben vagy 1956-ban volt, de magyarnak lenni ma is pozitívum. Kétségkívül 1956 a legnagyobb tőke, isten őrizz, hogy helytelen politikai gyakorlattal kockáztassuk vagy elpazaroljuk azt! Európa nyugati felén Magyarországnak nincs ellensége, kizárólag barátai vannak. Eltérő mértékben ugyan, de lényegében az Európai Unió minden tagállamára számíthat gondjai leküzdésében. Hasonló helyzetre ezer év óta nem volt példa. Egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról, hogy az orosz helyzet példátlanul nagy bizonytalansági tényezőt jelent a világ, s benne Európa számára. A Szovjetunió felbomlása feltehetően nagyobb történelmi eseménynek bizonyul, mint az 1917-es forradalom. A bolsevik Oroszország – más ideológiai mázzal – lényegében a cári, imperialista Oroszország egyenes folytatása volt. Ám hogyan, mivel folytatódik az összeomlott orosz birodalom? Senki sem tudja, hogy hova vezetnek a belső feszültségek, senki sem mondhatja meg előre, hogy a bármelyik pillanatban fordulatot előidézni képes orosz helyzet milyen nemzetközi robbanások, politikai Csernobilok talaja lesz. Magyarország nagyon is jól teszi, ha a bizonyosságokba kapaszkodik, ha integrációs esélyeit minden területen elmélyíti, ha politika és társadalom egyaránt gyorsítja lépteit a fejlett Európa és a NATO felé.

A készülő magyar–román alapszerződésről

A Népszabadság február elsejei számában Ballai József tollából beszámolót olvastam arról a kecskeméti tévéfelvételről, amelyik Jeszenszky Géza külügyminiszternek és Szent-Iványi Istvánnak, a parlament külügyi bizottsága SZDSZ-es titkárának nyílt színi vitájáról készült. A teljes szöveget, amelyet a Létkérdések című tévéműsor aznap este közvetített, nem ismerem. De feltételezve, hogy a sajtóismertetés híven foglalta össze a két vitapartner véleményét, ennek alapján engedtessék meg, hogy egyetlen ponthoz hozzászólhassak.

Szent-Iványi István szerint „a magyar–román alapszerződéssel kapcsolatban az SZDSZ véleménye az, hogy ki kellene jelenteni: a két országnak nincsenek egymással szemben területi követelései. Ez többet és mást jelentene, mint ha egyoldalúan Budapest mondaná ezt csupán ki – az ugyanis sugallhatná azt, hogy a múltban voltak magyar követelések.”

Köztudott, hogy már jó ideje folynak az előkészítő tárgyalások eme bizonyos magyar–román alapszerződésről, és a román fél kezdettől fogva követeli, hogy Magyarország deklarálja a szerződésben a jelenlegi határok minden időkre érvényes változtathatatlanságát. (Arról nincs tudomásom, hogy a magyar tárgyaló fél is előfeltételnek tekintené, miszerint Románia jelentse ki: nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben.)

A magam részéről a román követelést – akár egyoldalú magyar, akár kétoldalú, román–magyar deklaráció formájában – abszurdumnak tartom, amit nem a való helyzet indokol, hanem vagy az időhúzás szándéka, vagy az, hogy a román kormányzat korábbi és közvetlen elődei, egyes miniszterei és szövetségesei, azaz nem kis mértékben a saját maga által felheccelt román közvéleményt „megnyugtassa.”

Miért abszurdum? Először is azért, mert ez az utóbbi indok román belügy, és nem a mi dolgunk, hogy megegyük azt a levest, amit ők főztek és főznek továbbra is.

De ami ennél komolyabb és súlyosabb: a Magyar Köztársaság Románia határait már az 1947-es párizsi békeszerződésben hivatalosan elismerte. Ezt egy demokratikus magyar kormány, Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök koalíciós kormánya írta alá. A román félnek, amely akkor ezt az aláírást elfogadta, semmiféle erkölcsi vagy politikai joga nincs arra, hogy ma kétségbe vonja. Ha a magyar fél ebbe belemenne, ezzel egyszerűen dezavuálná legtiszteletreméltóbb elődjének, a Nagy Ferenc-kormánynak becsületességét és hitelét.

Abszurdum a román követelés azért is, mert 1975-ben – Albánia kivételével – Európa valamennyi kormánya aláírta Helsinkiben, hogy elismeri a fennálló határokat és lemond a határok erőszakos megváltoztatásáról. A jelenlegi román kormány követelése az összes európai kormány közül egyedül a magyar kormány aláírását kérdőjelezi meg. Különös és megengedhetetlen diszkrimináció, nemde? Éppen mi, magyarok volnánk annyira megbízhatatlanok és szószegők, hogy nekünk harmadszor is alá kellene írnunk azt, amit 46 éven belül már kétszer aláírtunk? Ehhez hozzá lehet tenni, hogy az új magyar demokrácia törvényes kormányának miniszterelnöke, külügyminisztere és más miniszterei is már számtalanszor kijelentették, hogy nincsenek területi igényeink Romániával szemben; kijelentették ezt az ellenzéki pártok vezetői is. Egyenesen sértő, hogy felelős politikusaink nyilatkozatait a román fél nem veszi tudomásul, vagy értéküket kétségbe vonja.

Az elmúlt ötödfél évtized ismeretében ez különösképpen furcsa.

1948. január 24-én Magyarország és Románia barátsági együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött. Nincs tudomásom arról, hogy Magyarország ezt a szerződést egyetlenegyszer is megsértette volna. Mikor Szent-Iványi István azt mondja, hogy ha most Budapest egyoldalúan mondaná ki, hogy nincsenek területi követelései Romániával szemben, akkor ez azt sugallhatná, hogy a múltban voltak ilyen magyar követelések, nem világos előttem, milyen múltról beszél. Csak a Horthy-korszakra gondolhat – de hát akkor visszamehetnénk az első világháborúig is, amikor Romániának voltak (nagy sikerű) területi követelései Magyarországgal szemben. Ha viszont csak a második világháború utáni időkig és a magyar–román barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésig megyünk vissza – ami éppen elegendő –, akkor Szent-Iványi István és az SZDSZ egyetlen olyan felelős magyar politikust, magyar kormányt vagy magyar pártot nem tud idézni, amelyik területi követelésekkel állt volna elő.

Mi a helyzet az 1948-as szerződés másik aláírójával, Romániával?

Mikor a magyar nép 1956-ban felkelt a szovjet megszállók ellen, mikor a törvényes magyar kormány kimondta az ország függetlenségét, szuverenitását és semlegességét, a többpártrendszeren alapuló belső demokráciát, és ezt követően a Szovjetunió megkezdte fegyveres agresszióját Magyarország ellen, akkor a magyar–román kölcsönös segélynyújtási egyezmény értelmében Romániának Magyarország segítségére kellett volna sietnie. De ha realisták maradunk, és tekintetbe vesszük az erőviszonyokat, valamint azt, hogy Romániának a Szovjetunióval is volt kölcsönös segélynyújtási szerződése, akkor semlegesnek kellett volna maradnia. Ezzel szemben mi történt? Több szovjet forrásból is tudjuk, de tudjuk Jugoszlávia akkori moszkvai nagykövetének, Veljko Micsunovicsnak emlékirataiból is („Journées de Moscou, 1956–1958„, Robert Laffont Kiadó, Párizs, 1979., magyarul a párizsi „Irodalmi Újság” 1981. 7–10. számában), hogy Románia nemcsak semleges nem maradt, hanem az egyetlen ország volt, amelyik a Szovjetuniónak felajánlotta, hogy részt vesz Magyarország fegyveres lerohanásában. Ezt Hruscsov 1956. november 3-án, tehát még a szovjet intervenció előtt kétszer is megemlítette Brioniban Titónak: „Román csapatok is részt vehettek volna a hadműveletekben – mondta –, de ,ennek az oroszok nem látják szükségességét” (i. m. 133. oldal), majd: „Vacsora közben Hruscsov megint felhozta: a románok készen állnak, hogy ők is csapatokat küldjenek Magyarországra” (i. m. 137. oldal). Azaz: Románia önszántából felajánlkozott, hogy a magyar–román barátsági szerződés ellenére bevonuljon csapataival Magyarországra, és nem rajta, hanem az oroszok elutasításán múlt, hogy ez nem következett be.

Még tartott a forradalom, amikor a Román Kommunista Párt, a kormány és a sajtó előállt azzal a váddal, hogy a születőben levő demokratikus (az ő fogalmazásukban: ellenforradalmi, fasiszta, revizionista) Magyarország területi követeléseket támaszt velük szemben. Ebből egyetlen szó nem volt igaz: sem a Nagy Imre-kormány nyilatkozataiban, sem a rádióban, sem a sajtóban egyetlen ilyen hang el nem hangzott. (Lásd Nagy Ernő pótolhatatlan értékű dokumentumgyűjteményét: „1956 – A forradalom sajtója”, Giromagny, Franciaország, 1984.) Ennek ellenére az akkori román vezetésnek sikerült elég széles rétegeket a magyar területi követelések alaptalan vádjával a magyar forradalom ellen hangolnia.

A forradalom leverése után Gheorghiu-Dej kormánya ezrével tartóztatott le, vetett börtönbe, deportált erdélyi magyarokat, akik nem a határok megváltoztatását kívánták, csupán rokonszenveztek a forradalommal. Százával fogtak le, vertek össze, internáltak olyan román értelmiségieket és diákokat is, akiknek ugyanez volt a „bűne”. (Jómagam személy szerint három olyan jelentős román írót ismerek, akik – ’56 után, ’56-ért – nehezen leírható szenvedéseken mentek keresztül.)

De ez nem minden. A román kormány 1956 novemberében segédkezet nyújtott a szovjet fegyveres erőknek és Kádáréknak ahhoz, hogy Nagy Imrét és társait Budapestről Romániába vigyék, majd ezt követően az egész világ előtt garanciát vállalt a csoport tagjainak biztonságáért. Az ENSZ 1956. december 3-i teljes közgyűlésén Preoteosa úr, a román kormány külügyminisztere a következőket jelentette ki: „Tisztáznom kell, hogy a menedékjog megadása Romániába Nagy Imre miniszterelnöknek és társainak szükségesnek mutatkozott azért is, hogy az érdekelt személyek biztonsága garantálva legyen, s azért is, hogy a rend helyreálljon Magyarországon. (Ez utóbbi érv egyértelmű beavatkozás volt Magyarország belügyeibe, de ezt most hagyjuk.) A román kormány elkötelezte magát, hogy szem előtt fogja tartani a politikai menedékjog nemzetközi szabályait… Nyugodtan állíthatom, hogy a kérdéses személyek hálásak a román kormánynak azért a vendégszeretetért, amelyet felajánlottak nekik. Közölhetem azt is a közgyűléssel, hogy Nagy Imrének és csoportjának magatartására a megértés és a jó hangulat a jellemző, ami élesen ellentmond annak a híresztelésnek, amelyet egy bizonyos küldöttség itt elhitetni igyekszik.”

A politikai menedékjog nemzetközi szabályainak első és legfontosabb eleme, hogy azokat, akik ezt élvezik, a menedéket nyújtó kormány semmilyen más kormánynak nem szolgáltatja ki, de főleg annak a kormánynak nem, amelyik részéről a menekülteket veszély fenyegetheti. Ennek ellenére a román kormány – a nemzetközi menedékjogot és saját hangzatos deklarációját lábbal tiporva – alig néhány hónappal később Nagy Imrééket kiszolgáltatta a Kádár-rendszernek, és ezzel aktív cinkosává vált a kivégzéseknek és a börtönbüntetéseknek.

Mindennek következtében egyáltalán nem tartanám túlzásnak, ha egy leendő magyar–román alapszerződés keretében, vagy azt megelőzően a magyar tárgyaló fél megkövetelné:

1. a román kormány határolja el magát az 1956-os román kormány szószegéseitől;

2. a román kormány rehabilitálja és részesítse kártérítésben azokat a román és magyar anyanyelvű állampolgárait, akiket 1956-ban a magyar forradalommal való rokonszenvezésük miatt szabadságvesztés és anyagi hátrány ért;

3. a román kormány határolja el magát az 1957-es román kormánynak attól a nemzetközi jogba ütköző cselekedetétől, amellyel Nagy Imrét és több társát a hóhérok és a börtönőrök kezére adta.

A politikai elhatárolódásnak vagy az alapszerződés szövegében kellene benne lennie, vagy abban a formában kellene megtörténnie, ahogy ez Jelcin orosz elnök 1992. novemberi budapesti látogatása alkalmából történt (koszorúelhelyezés a 301. parcellánál, a sztálinista és posztsztálinista román állam bűneinek nyílt megbélyegzése a magyar parlamentben).

A fentiek ismeretében felvetődik a kérdés: mi jogosítja fel a jelenlegi román rendszert, amelynek vezetői a köztársasági elnökkel az élükön abból a pártból kerültek ki, amelyik az itt felsorolt szerződésszegéseket állami szervein keresztül elkövette, hogy kétségbe vonja annak a magyar kormánynak ismételt nyilatkozatait, amelyiknek egyetlen elődje, egyetlenegyszer sem szegte meg az 1948-as magyar–román barátsági szerződést? Ha mi hajlandók vagyunk elhinni nekik, hogy a totalitáriánus és szószegő Románia után ők most – megjavulva – egy demokratikus és szótartó Romániát igyekeznek megteremteni, akkor ők miért nem hiszik el nekünk azt, hogy mi már idestova három esztendeje megvalósítottunk egy demokratikus, szavahihető és békés szándékú Magyarországot?

Szent-Iványi Istvánt sokkal felkészültebb és lelkiismeretesebb politikusnak, az SZDSZ-t a magyar érdekek sokkal elkötelezettebb védelmezőjének tartom annál, semhogy feltételezném: véleményüket nem azzal a céllal formálták, hogy ugyanakkor a román kormány részéről elvárják: félreérthetetlenül kötelezze el magát a romániai magyarság valóban mértéktartó követeléseinek elfogadására (az autonómia még kidolgozandó formája, a szabad nyelvhasználat, a Bolyai Egyetem stb.). Lehet, hogy a Létkérdések című tévéadás teljes szövegében ez benne is volt, és csak a kecskeméti sajtótudósításból maradt ki. Ez esetben persze nyitott kapukat döngetek. De van, amit jobb kétszer is elmondani, mint egyetlenegyszer sem. Mindenesetre: egy szerződés előkészítésekor tanácsosabb az igények maximumát bejelenteni, semmint elébe sietni a másik fél követeléseinek. Sajnálatos például, hogy a folyamatban levő tárgyalások nyilvános ismertetése során egyre-másra lehet olvasni a revizionizmus vádjáról s e vád ismételt cáfolásáról, de arról nem hallottam, hogy a magyar kormány szóba hozta volna Románia 1956-os és 1957-es magatartásának, s az ebből fakadó jogos sérelmeinknek kérdését. Ez nem – újabb – akadály volna, hanem az őszinte tisztázásnak, az új alapok megvetésének velejárója. Hiszen – ahogy a kun–székely–román származású József Attila írta – „a múltat be kell vallani”. Az általam is hőn óhajtott magyar–román közeledés során mindenről lehet tárgyalni, mindkét oldalról lehet, sőt szükséges engedményeket tenni, de egyoldalú és elsietett engedékenység aligha járul hozzá egy igazságos megegyezés mielőbbi kialakításához.

Miért nem kellenek alapszerződések?

Hálás vagyok Meiszter Dávid ny. helyettes államtitkárnak Mire jó egy alapszerződés? című cikkéért (Népszabadság, 1994. július 28.). Jó ideje hiába töröm a fejem azon, mit is jelent az, hogy „alapszerződés”. Több mint három évtizede figyelem a nyugati sajtót, nem egy diplomáciával-történelemmel foglalkozó könyvet is elolvastam, de ezzel a fogalommal sohasem találkoztam – talán az utóbbi években egyszer-kétszer, de még ebben sem vagyok biztos. Meiszter Dávid cikkéből az derül ki: nem véletlen, hogy a Nyugat nem, vagy csak alig-alig ismeri ezt a kifejezést. „Az alapszerződések gondolata a magyar külpolitikában a Varsói Szerződés alkotta szövetség szétesését követően merült fel” – írja Meiszter. – „A Varsói Szerződésben szereplő pozitív garanciák – megtámadtatás esetén minden eszközzel való kölcsönös segítségnyújtás – helyébe azt »találtuk ki« – fűzi hozzá –, hogy a szomszédos országok negatív garanciákat adjanak egymásnak: »nem használják fel és másoknak sem engedik területük felhasználását a másik szerződő fél elleni fegyveres agresszió végrehajtására«.” A „találtuk ki” kifejezés arra enged következtetni, hogy az alapszerződés fogalma – magyar találmány, továbbá, hogy a diplomácia történetében semmiféle hagyománya nincsen, és még továbbá, hogy sem a határok, sem a kisebbségek problematikájával nincs összefüggésben. Ahogy Meiszter Dávid háttérinformációként közli is velünk: az egész alapszerződési dolgot azért „találtuk ki”, hogy az akkor már ingadozó hatalmú Gorbacsovot megtámogassuk a Varsói Szerződés felbomlásával elégedetlen szovjet konzervatív-katonai táborral szemben. Az „alapszerződés” olyan elképzelés volt, amitől kitalálói azt remélték, hogy „a biztonsági garancia pótlékaként »adható el«.” Kissé nyersebben fogalmazva: ügyeskedés, pótlék, trükk.

Valki László, az ELTE nemzetközi tanszékének vezetője néhány nappal később némileg korrigálta Meiszter Dávid történelmi visszapillantását. A „Magyar Nemzet” 1994. augusztus 6-i számában közölt nyilatkozatában elmondta, hogy a világ első alapszerződését 1972 decemberében kötötték, az NSZK és az NDK között – a két német állam viszonyát szabályozták abban a dokumentumban, amelyet Grundvertrag-nak neveztek el. Ennek a szó szerinti fordítása az „alapszerződés”.

Mindebből már le is vonható néhány következtetés:

1. Az emberiség több ezer éves diplomáciatörténetében az alapszerződés teljesen újkeletű fogalom. Nem mi, magyarok találtuk ki, hanem a németek, és nem normális körülményekre, hanem egy egészen speciális helyzetre: egy erőszakkal kettéosztott ország és kettészakított nép viszonyaira alkalmazták. Másodszori alkalmazása sem volt igazán külpolitikai motivációjú cselekedet, hanem szinte egy másik ország, a Szovjetunió belügyeibe való – egyébként jó szándékú – beavatkozás: egy gyengülő hatalmú állam- és pártvezető megtámogatása veszélyes (számunkra is veszélyes) ellenfeleivel szemben. (Az, hogy ezt a formulát az egyszeri, szovjet–magyar alkalmazása után a magyar külügyminisztérium más országokra is kiterjesztette, enyhén szólva nem tartozott a Bem rakpart legjobb ötletei közé. Úgy fest, hogy magyar–román és magyar–szlovák vonalon most azt esszük – fölöslegesen és immár nemzetközileg is figyelve, – amit az előző kormány főzött. Éppen ezért, amikor a mai ellenzék most nemegyszer gúnyolódva kommentálja a jelenlegi erőfeszítéseket, méltányosabb volna nem elfelejtenie, hogy ezt az egész alapszerződéssorozat-ötletet jobb lett volna nem „kitalálnia”.)

2. A nemzetközi – nemzetek közti – diplomáciában ez a szerződési típus ismeretlen. Amikor tehát azt halljuk, hogy a nyugati országok szeretnék, ha a magyar–román és a magyar–szlovák alapszerződés mielőbb tető alá kerülne, sőt bizonyos fokig rossz néven is veszik, hogy a Magyar Köztársaság nem köti meg elég gyorsan ezeket a szerződéseket és – elsősorban a kisebbségek ügye miatt – túl sokat „akadékoskodik”, továbbá, amikor azt halljuk, hogy ezeknek a szerződéseknek meg nem kötése hátráltatni fogja az érdekelt országok csatlakozását az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, akkor illő tisztelettel megkérdezhetjük tőlük: miért nincsenek nekik alapszerződéseik? Hol van például a francia–olasz, a dán–holland, az angol–ír, a portugál–spanyol, az amerikai–kanadai, avagy a NATO-ban szövetséges görögök és törökök alapszerződése? Milyen jogon várnak el tőlünk egy olyan szerződési formát, amilyent ők maguk sohasem gyakoroltak?

3. Ha egy pillantást vetünk arra, mi lett a történelem első két alapszerződésének a sorsa, akkor kétségeink csak fokozódnak. Minekutána – nem utolsósorban hála nekünk, magyaroknak – a berlini fal leomlott, az 1972-es nyugatnémet–keletnémet Grundvertrag szinte egyik napról a másikra semmivé foszlott. Németország egyesült, és nem hinném, hogy akár Kohl kancellár, akár az akkori keletnémet vezetés azt mondta volna: hohó, vigyázat, nem egyesülhetünk, mert ezzel megszegjük a húsz évvel ezelőtt kötött alapszerződésünket. Ami pedig azt az alapszerződést illeti, amit mi, magyarok „találtunk ki” azért, hogy Gorbacsovot megtámogassuk, nemigen mondható el, hogy hosszan tartó eredményt értünk el vele. Lehet, hogy ez a „pótlék” ideig-óráig némi – nagyon kis – segítséget adott neki, de sem a konzervatívok-katonák 1991-es puccsát nem akadályozta meg, sem azt, hogy Gorbacsov néhány hónappal később megbukjék és a Szovjetunió darabokra hulljon. (Mellesleg – kérem, igazítsanak helyre, ha tévednék – a szovjet–magyar, illetve az orosz–magyar alapszerződés máig sincs érvényben – az orosz parlament máig sem ratifikálta.)

Már-már nem komikus-e, hogy mi most mindenképpen egy olyan szerződési formát akarunk magunkra erőszakolni, aminek történelmi múltja nincsen, s ami nemcsak semmiféle tartós eredményt nem tudott felmutatni, hanem már kétszer is kudarcot vallott?

***

De hát úgy tűnik, hogy a naponta emlegetett magyar–román és magyar–szlovák alapszerződést talán nem is annyira mi hiányoljuk, mint inkább keleti és északi szomszédaink sürgetik. Az ő vezérlő szempontjuk az – legalább is ezt mondják, – hogy nyugtalanítja őket a magyar „revizionizmus”, és ezért egy alapszerződésben le kell szögezni: a szerződő felek véglegesnek ismerik el a jelenlegi határokat, nincs és soha nem is lesz területi igényük egymás irányában. Meiszter Dávid megjegyzi: határklauzulának „nem kellene feltétlenül szerepelnie (az alapszerződésben), de mivel az Antall-kormány a határok kérdését sokáig lebegtette, elég nehéz indokolatlannak bélyegezni egyes szomszédaink erre vonatkozó igényét”. Anélkül, hogy az Antall-kormány külpolitikájának rajongója volnék (jó néhány megnyilatkozását súlyosan elhibázottnak tartottam), bizonyos frázispufogtatás és nem egy ügyetlen gesztus ellenére annak egyetlen jelét sem láttam, hogy Magyarország határainak kérdését „lebegtette” volna. Sajnos, említett szomszédainknak már a területükön élő magyar kisebbségek jogos igényeinek támogatása is bőven elegendő ahhoz, hogy közvéleményüket a magyar területi igények vádjával riogassák – sőt, még erre sincs szükségük: Ceausescu ezt a vádat már akkor is ismételgette, amikor a Kádár-rendszer – szégyenletes módon – három évtizeden át a kisujját sem mozdította a magyar kisebbségek védelmében.

Magyarország az 1947-es párizsi békeszerződés, majd a Helsinki Záróokmány aláírásakor hivatalosan elismerte a mostani – katonai és diplomáciai erőszakkal rákényszerített – határokat. Még hány szerződést kell aláírnunk ahhoz, hogy egyes szomszédaink ne legyenek nyugtalanok? Mi a garancia arra, hogy ha egy alapszerződésben most újra aláírjuk a határok tiszteletben tartását, akkor ettől megnyugodnak és előbb-utóbb nem fogják azt mondani, hogy csak „falból” írtuk alá – revíziós szándékaink semmit sem változtak? A minden tárgyi alapot nélkülöző, lélektani nyugtalanság ellenszere nem az aláírás, hanem a pszichoterápia vagy az idegcsillapító; alapszerződés helyett talán hatásosabb volna, a kedvezményes áron nagyobb mennyiségű Valeriánát szállítanánk azoknak, akik idegesek.

Vannak, akik odaát azzal érvelnek, hogy nyugtalanságuk egyik oka éppen a Helsinki Záróokmány, amely ugyan tiszteletben tartandónak nyilvánítja az európai országok határait, de elvben lehetővé teszi a határok békés úton, azaz az érdekelt felek megegyezésével történő megváltoztatását. Román és szlovák szomszédaink vezetői – köztük is első helyen a szociálnacionalisták – most olyan szerződést kívánnak aláíratni velünk, ami ezt a békés lehetőséget is kizárja.

Ennél a pontnál érdemes kissé elidőzni.

Először is: ha Románia és az akkori Csehszlovákia a Helsinki Záróokmányának ezt a pontját kifogásolhatónak tartotta, akkor miért írta alá?

Másodszor: ha azóta jöttek rá, hogy ez a pont számukra elfogadhatatlan, akkor a/ vagy hívassák össze a Helsinki Záróokmányt aláíró országokat és kérjék ennek a pontnak az újratárgyalását, b/ vagy mondják fel a maguk részéről a helsinki megállapodást.

Harmadszor: Magyarországra is vonatkozik az, hogy ha most olyan szerződést írna alá, ami kizárja a határok békés megváltoztatásának a lehetőségét, akkor ellentmondásba kerülne a Helsinki Záróokmányon szereplő aláírásával, megsértené ezt a záróokmányt – tehát a most tervezett alapszerződések aláírása előtt Magyarországnak is ki kellene lépnie a helsinki kötelékből.

Negyedszer: a békés határmódosítás lehetőségéről való lemondás történelmi, nemzetközi jogi és alkotmányjogi abszurdum.

– Történelmi. Az emberi civilizáció több ezer éves története során tömegével vannak olyan példák, amikor egyik ország békés úton átengedett területeket egy másik országnak, vagy egyes területek kiváltak egy országból, fejedelemségből, városállamból és egy másikhoz csatlakoztak. Franciaország (Napóleon) 1803-ban eladta Louisianát az Egyesült Államoknak. Oroszország (II. Sándor cár) 1867-ben eladta Alaszkát – ugyancsak az Egyesült Államoknak. Ebből a francia és orosz lelkekben utólagos megbánás születhetett ugyan, de fegyveres konfliktus nem lett. Az Egyesült Államok és Franciaország, az Egyesült Államok és Oroszország soha nem viselt háborút egymás ellen – ellenkezőleg, mind a két világháborúban egymás szövetségesei voltak. A történelem tehát Helsinki mellett tette le a voksát: békés határmódosítások igenis, mindig lehetségesek voltak és lesznek.

– Nemzetközi jog. Mióta a világ világ, soha egyetlen nemzetközi szabály vagy szerződés nem akadályozta (nem akadályozhatta) meg, hogy szuverén államok ilyen vagy olyan okból, békés úton ne állapodhassanak meg területük egy részének átengedésében, eladásában vagy cseréjében. Területcserékre, tudjuk, számtalan példa volt a múltban és lehet a jövőben is – területátengedések sincsenek kizárva, még Európán belül sem. Ha Írország ma háborút indítana az Egyesült Királyság ellen Észak-Írország felszabadításáért, akkor megsértené az ENSZ alapokmányát is, a Helsinki Záróokmányt is. De ha Anglia holnap – a lakosság többségének akaratától függően, különböző feltételek közepette – átengedné Észak-Írországot az Ír Köztársaságnak, akkor ki és milyen jogon szólhatna ebbe bele? A tervezett magyar–román és magyar–szlovák alapszerződések a békés határváltoztatás lehetőségének kiiktatásával olyan jogtól fosztanák meg az aláíró országokat, amellyel minden más független ország szabadon rendelkezik.

– Alkotmányjog. A fentiekből következően minden állam szuverenitásának elidegeníthetetlen része, hogy parlamenti döntés vagy népszavazás alapján határait békés eszközökkel – vétellel, eladással, cserével – módosíthassa. (Egyébként a háborús út is része a szuverenitásnak, de ezt Európában a Helsinki Záróokmány aláírása kizárja.) A békés határmódosítás lehetősége szervesen hozzátartozik éppúgy a magyar, mint a román és a szlovák állam szuverenitásához. Miféle alapszerződés akadályozhatná meg például azt, hogy Románia határai egyszer békés megegyezés alapján Moldova irányában megváltozzanak? Vagy azt, hogy Szlovákia és Csehország – ha kölcsönösen úgy kívánják – ne cserélhessen ki néhány határmenti falut vagy akár nagyobb területrészeket is? És nem békés határmódosítás volt-e Csehszlovákia kettéválása? Ami szomszédainkra áll, áll miránk, magyarokra is. (A magyar–ukrán alapszerződés idevonatkozó pontja nem példaértékű precedens, hanem az a sajnálatos kivétel, ami erősíti a szabályt.) Az alapszerződés tervezett szövege megsértené a magyar állam szuverenitását. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az Alkotmánybíróság elfogadhassa és a köztársasági elnök, a nemzeti szuverenitás legfőbb őre és záloga aláírhassa.

***

Mondják: a magyar kormány addig nem akarja aláírni a határformulát, amíg az alapszerződés nem biztosítja kielégítő módon a szlovákiai és a romániai magyarok százezreinek-millióinak egyéni és kollektív jogait. Dicséretes álláspont. Ám ahogy a határok békés megváltoztatási lehetőségének kiiktatását a nemzetközi jog és az alkotmány szempontjából, úgy a határkérdésnek és a kisebbségi jogok kérdésének összekapcsolását egész sor más okból vélem abszurdnak. Hadd említsem meg a legkézenfekvőbbeket.

Az országok közötti határok objektív tényezők. Világosan meg vannak rajzolva, nemzetileg és nemzetközileg könnyen ellenőrizhetők. Ha egyik vagy másik ország erőszakkal megváltoztatná őket, ha csapataival átlépné a határt, az a technika mai állása mellett pillanatok alatt megállapítható. Az erőszakos határsértőket-határmódosítókat nemzetközileg rögvest meg lehet bélyegezni, meg lehet fékezni, vissza lehet szorítani.

A kisebbségi jogok esetében az objektív tényezőkhöz szubjektívok keverednek. Talán elég, ha Iliescu elnöknek arra a nemrégiben tett párizsi nyilatkozatára utalok, miszerint nincs a világon még egy ország, amelyikben a kisebbségeknek olyan széles körű jogaik volnának, mint Romániában. Lehet, hogy ő ezt el is hiszi, de nem biztos, hogy ugyanezt Budapesten vagy Kolozsvárott, vagy akár Bécsben, Bonnban, Washingtonban is így látják. Egyes szlovák, román, szerb politikusok sokallják az ott élő magyarok jogait – az ott élő magyarok keveslik. A magyar kormányok is keveslik. Léteznek persze objektív mércék is: az anyanyelvi oktatás helyzete, a kétnyelvű feliratok problémája, az anyanyelvi sajtó, rádió és televízió szabadsága vagy korlátozottsága – van-e vagy nincs román nemzetiségű elítélt is a marosvásárhelyi véres eseményeket követően, visszaállították-e vagy sem a kolozsvári magyar Bolyai Egyetemet, van-e vagy nincs közösségi autonómia Székelyföldön és Szlovákia déli részén – mindez könnyen megállapítható. De a kisebbségi lét ezernyi más szubjektív adottságból is áll: idegenek betelepítése magyarlakta területekre, (a magyaroknak, sőt az erdélyi románoknak is az olténiaiak idegenek, a betelepítőknek viszont ugyanolyan, „szabadon költöző” állampolgárok, mint bárki más), a politikai vezetők (első helyen a kitűnő Kincses Előd) és az értelmiségi elit ilyen-olyan, többnyire láthatatlan módszerekkel való rákényszerítése az ország elhagyására, a különféle agyafúrt zaklatások, a magyar őslakosság „bozgor”-nak nyilvánítása, az olyasfajta hangulatkeltés, hogy „ezek csak hallgassanak, hiszen a mi kenyerünket eszik”, vagy „ha itt nem jó nekik, akkor menjenek haza”, azaz Magyarországra, a magyarok háttérbe szorítása az állami funkcióknál, a kormányban, a hadseregben, a rendőrségnél, kórházak, intézmények, vállalatok, bankok vezetésénél, stb. – mindezek elsősorban szubjektív, többnyire megfoghatatlan tényezők, hiszen könnyű azt mondani: aki elment, a saját akaratából ment el, az állások betöltésénél pedig senkit sem szorítottak háttérbe, csak éppen a legmegfelelőbb embert nevezték ki, és az történetesen nem magyar volt, hanem román.

A határkérdés és a kisebbségi problémák összekapcsolásakor az objektív-szubjektív antagonizmus mellett nem hanyagolható el az időbeniség különbözése sem. Az aláírás egyszeri cselekedet; a szerződést aláírják, a szerződés alá van írva, punktum. A kisebbségi jogok tiszteletben tartása viszont folyamat, méghozzá hosszú, valójában végeláthatatlan folyamat. Lehet respektálni, aztán kevésbé, aztán még kevésbé respektálni őket – és megfordítva, vagy ide-oda hullámoztatva. Mindenesetre a folyamat állandó figyelemre, ellenőrzésre szorul. Mi történik akkor, ha megsértik, megcsorbítják a kisebbségek jogait? Akkor, az összekapcsolás értelmében, érvénytelennek kellene nyilvánítani a határklauzulát. Ebből lenne aztán az igazi haddelhadd! Hiszen ez – kürtölnék világgá éppen azok, akik a kisebbségi klauzulát megsértettek, (ám ezt soha el nem ismernék) – ez napnál világosabb kinyilvánítása volna annak, hogy Magyarországnak területi követelései vannak szomszédja (szomszédai) irányában.

Ugyanez a feloldhatatlan kettősség mutatkozik meg egy másik esetben is, amelyre – reméljük – sohasem kerül sor, de hát egy szerződésnek illik olyasmit is előre látnia, ami – előreláthatatlan. Tegyük fel, hogy valamelyik szerződő fél átlépné a másik fél határait; ez esetben több mint valószínű, hogy a megtámadott ország rendszabályokat foganatosítana a támadóval egynemzetiségű kisebbségiekkel szemben, azaz automatikusan összekapcsolná a határkérdést a területén élő kisebbségiek sorsával. De mi történnék, mindenféle háborús cselekedet, a legcsekélyebb határkonfliktus nélkül, a tökéletes béke állapotában az alapszerződés kisebbségi kötelezettségeinek megsértése esetén? A határkérdéssel való összekapcsolásból annak kellene következnie, hogy – ha a tiltakozásai eredménytelenek maradnak – a sértett fél benyomul annak az országnak a területére, amelyik a kisebbségi jogokat megsértette. Több, mint valószínűtlen, nemde? Vagyis az összekapcsolás az esetleges szankciók terén is kétféle mércével járna.

Akik különböző természetű dolgokat akarnak egy kalap alá hozni, azok kisiskolás éveink gyermeteg számtani feladványát idézik föl: egy kiló alma plusz egy kiló körte – az hány kiló szilva? Egy egyszeri eseménynek és egy hosszan tartó folyamatnak, a határok objektív, ellenőrizhető tényének és a kisebbségi jogok gyakorta szubjektív, ellenőrizhetetlen gyakorlatának afféle „árukapcsolása”, mint amilyent magyar részről kívánnak megfogalmazni, már önmagában véve is naivság és képtelenség – arról nem is beszélve, hogy a tárgyaló partnerek még ezt sem akarják.

Kell-e mondanom, hogy ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy a magyar kormány ne tárgyaljon Romániával és Szlovákiával az ott élő magyarok egyéni és kollektív jogairól, az itt élő románok és szlovákok helyzetéről és ne verekedjék az eddiginél hatásosabban és eredményesebben a szomszédos országokban élő magyarságért? De ehhez nem alapszerződés kell, hanem folyamatos kétoldali megbeszélések, és – ha szükségeltetik – a kisebbségi jogokat egyértelműen meghatározó nemzetközi szervek, mindenekelőtt az Európai Unió bekapcsolása.

***

Nincsenek illúzióim. Az alapszerződés fogalmát már hosszú évek óta annyira besulykolták az emberekbe, nálunk is, a szomszédainknál is, hogy szinte a leghaloványabb valószínűsége sincs annak, miszerint érveimmel sikerül ezt a felesleges és szerintem több vonatkozásban egyenesen káros fából vaskarikát levétetni a napirendről. Még akkor sem, ha a legutóbbi idők nem egy eseménye és nyilatkozata csak megerősíti, hogy semmi szükség sincs rá. Az új hadügyminiszter szerint a magyar–román katonai megbeszélések jól alakultak, pedig nincs alapszerződés. A nem túl távoli jövőben lesz előrehaladás Bős-Nagymaros ügyében is – a mai helyzet örökké nem tartható fenn – akkor is, ha nincs alapszerződés. Gazdasági megállapodások egész sorát lehet kimunkálni, határátkelő helyek sorát megnyitni, a kulturális kapcsolatokat, az idegenforgalmat meg lehet sokszorozni kétoldali, kölcsönös megegyezésekkel, alapszerződés nélkül. De hát – repül a nehéz kő… Már több mint négy éve tömik a fejünket az alapszerződések „történelmi” fontosságával, és az embernek az a benyomása, hogy az új kormány szeretne e téren különösen gyors sikert elérni, mintegy megmutatván, hogy amit az elődje négy év alatt nem tudott tető alá hozni, azt ő néhány hét vagy hónap alatt megteszi. A hazai közvélemény elég fásult ez ügyben, belső problémái, anyagi gondjai jobban érdeklik. De a mostani kormánynak legalább annyira kellene ügyelnie, mint az elődjének: miként vélekedik és mit kíván a határainkon kívüli, közvetlenül érintett hárommilliós magyarság túlnyomó többsége – különben nem fogja tudni lemosni magáról azt, hogy „róluk, de nélkülük” állapodott meg, s ez a vád annál kényesebb volna, mert a koalíció vezető pártja mégiscsak annak a pártnak az utóda, amelyik 1956 után egészen 1988–89-ig nehezen jóvátehető bűnöket követett el a kisebbségi magyarokkal szemben.

A tárgyalások tele lesznek félreértéssel (Pozsonyban már az első nap után több szó esett arról, hogy ki kitől kért vagy nem kért bocsánatot, mint a megbeszélésről), ki- és belemagyarázással, nem mindig jóindulatú nyilatkozatokkal, vádaskodással (kik a felelősek a huzavonáért, a zsákutcába kerülésért, netán a kudarcért), belpolitikai motivációjú előre- és hátralépésekkel. Nem volna-e egyszerűbb, tisztességesebb és eredményesebb előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb azt mondani a román és szlovák vezetőknek: közelítsük egymáshoz az álláspontjainkat, kössünk sorozatosan mindannyiunkat gazdagító, konkrét gazdasági és kulturális egyezményeket – alapszerződés helyett sok-sok alapos szerződést –, tárgyaljunk – a közvetlenül érdekeltek bevonásával – higgadtan és folyamatosan a három országban élő kisebbségek helyzetének az európai normákon alapuló rendezéséről – de azt a germán eredetű Grundvertragot, amelyet nem a mi számunkra, hanem egy akkor mesterségesen kettéosztott ország számára találtak ki, s amelyet mi magunkra vonatkoztatva belátható időn belül úgysem tudunk úgy megfogalmazni, hogy mindannyian elégedettek legyünk vele – hagyjuk a csudába, felejtsük el! A legfontosabb kérdések békés, konkrét, Európához méltó rendezése után természetesen sor kerülhet egy-egy ünnepélyes deklarációra, de ezt akkor sokkal inkább nevezzük majd Barátsági és Jószomszédi Nyilatkozatnak, mintsem alapszerződésnek.

Az idő nem sürget

Ezúton kérem az illetékeseket: ne dőljenek be annak, hogy Magyarország addig nem lehet tagja az Európai Uniónak, amíg nem köt alapszerződést Romániával és Szlovákiával. Hadd mondjam ki kereken: az Európai Unió tagságának és az alapszerződéseknek semmi közük sincs egymáshoz.

Amikor idén nyáron egy cikk keretében (Népszabadság, 1994. augusztus 17.) meg merészeltem kockáztatni azt a véleményt, hogy a mai körülmények között az úgynevezett alapszerződéseknek semmi értelmét sem látom – egyetlen, felületes alapszerződés helyett inkább konkrét és alapos szerződések sorát próbáljuk meg tető alá hozni szomszédainkkal –, akkor többen, beavatott és felelősségteljes politikusok, azt mondták nekem: még ha osztanák is az álláspontomat, azt tudnom kell, hogy a Nyugat részéről komoly nyomás nehezedik rájuk, az alapszerződések megkötését sürgetve.

Nos, először is azt kellene tisztázni: mi az, hogy „a Nyugat”. A fogalom meglehetősen tág. Az Európai Unióról lévén szó, „a Nyugat” jelenleg tizenkét országot jelent, 1995. január elsejétől talán tizenhatot. Azért „talán”, mert Ausztria és Finnország belépése már biztos, Norvégiáé és Svédországé még a közeljövőben megrendezendő népszavazásaiktól függ. Az Európai Unióba a tagállamok egyhangú jóváhagyásával kerülhet be új ország, a mi felvételünkhöz tehát tizennégy-tizenhat ország szavazatára lesz majd szükség. Mármost aligha valószínű, hogy a kisebb, de a szavazásban a nagyokkal egyenrangú országok, például Ausztria, Dánia, Portugália, Írország, Hollandia vagy Belgium szavazatát befolyásolná az, vajon kötöttünk-e alapszerződést a szomszédainkkal vagy sem. Az is elég valószínűtlen, hogy ez a kérdés Angliát, Olaszországot és Spanyolországot túlságosan foglalkoztatja. Úgy fest, hogy Németország szívesen venné, ha az alapszerződések létrejönnének, és ezt leginkább Franciaország kívánja. Vegyük szemügyre ezt a két országot, ennek a két országnak az elvárásait és feltehető reakcióit!

A franciákról

Göncz Árpádnak és kíséretének szeptember végi párizsi tárgyalásai valóban arra vallanak, hogy a francia vezetők az alapszerződések dolgát elég hangsúlyosan szóvá tették. Balladur miniszterelnök azt mondta a Magyar Köztársaság elnökének, hogy mindazoknak, akik az Európai Unióba be szeretnének lépni, „az összes konfliktusforrást fel kell számolniuk”. Alain Lamassoure, az európai ügyek minisztere azt nyilatkozta a magyar sajtó párizsi tudósítóinak, hogy „az Európai Unió kész új tagok fölvételére, de nem új feszültségforrások »importjára«”. Catherine Colonna külügyi szóvivő hozzátette: Párizs reméli, hogy Magyarország hamarosan aláírhatja a jószomszédi szerződéseket két szomszédjával, Romániával és Szlovákiával.

Ezek szerint a francia aggodalom az, hogy az Európai Unióba belépő Magyarország esetleg konfliktus-, illetve feszültségforrásokat hozna magával. Előrebocsátva, hogy a mai Franciaország a leghatározottabban rokonszenvezik a mai Magyarországgal, s azt, hogy noha Párizsban a románbarátságnak mélyek a gyökerei, de az Iliescu-féle Romániáról meglehetősen lesújtóak a vélemények – úgy gondolom, a magyar diplomácia a legteljesebb tisztelettel elmagyarázhatná Párizsnak:

1. Magyarország határain belül semmiféle nemzetiségi konfliktusok nincsenek. Rendezni való problémák vannak, de ezeket nem lehet sem konfliktusoknak, sem feszültségforrásoknak nevezni. Magyarország tehát semmiféle konfliktust nem „importálna” az Európai Unióba.

2. Nemzetiségi konfliktusok és feszültségek Romániában és Szlovákiában vannak, elsősorban az ott élő magyarokkal, de más kisebbségekkel is.

3. A magyar parlamentbe bejutó hat párt között egyetlenegy sincs, amelyik a választási kampányában vagy a programjában gyűlöletet hirdetett volna a románok vagy a szlovákok ellen; ilyen politikai nézetekkel a mai Magyarországon nem lehet szavazatokat szerezni. Ezzel szemben a román kormányba a közelmúltban vettek be két olyan minisztert, akik annak a pártnak a tagjai, amelyiknek a fő politikai jelszava a magyargyűlölet; a két héttel ezelőtti szlovákiai választásokon a legtöbb szavazatot az a párt kapta, amelyik nyíltan magyarellenes. Érdemes elgondolkodni ezen az alapvető különbségen.

4. Magyarország természetesen szolidáris a határain kívül élő magyarokkal, azzal a három és fél millió emberrel, akik ezeregyszáz éve élnek ott, ahol élnek. Elvárja tehát, hogy Románia és Szlovákia a határain belül biztosítsa ezeknek a kisebbségeknek egyéni és kollektív jogait. Mihelyt ez megtörténik, és ezt nemzetközileg szavatolják és ellenőrzik, azonnal elhárul az egyetlen akadály az alapszerződések aláírása elől. De ezt az akadályt mi nem tudjuk elhárítani – csak a román és a szlovák kormány teheti meg.

5. Magyarország és szomszédai között nincsenek sem olyan ismétlődő, olykor ökölre menő, sőt lövöldözéssel is fenyegető konfliktusok, mint például a francia és a spanyol halászok között, sem olyan véres konfliktusok, mint amilyenek évtizedeken át, mindmostanáig, Észak-Írországban voltak; ha ezek nem lehettek akadályai Spanyolország, Anglia és Írország felvételének az Európai Unióba, miért lehetne Magyarország felvételének akadálya az, hogy Románia és Szlovákia vétenek a területükön élő kisebbségek jogai ellen? Ha az Európai Unió az említett konfliktusok ellenére jól működik, miért ne működnék jól egy békés Magyarországgal a soraiban? Konfliktusokat legfeljebb Románia és Szlovákia importálna – nem ránk, hanem rájuk kell nyomást gyakorolni, hogy azokat a határaikon belül rendezzék.

6. Miközben rendkívül fontos volna a franciák megfelelő, folyamatos tájékoztatása a tényleges helyzetről, bizonyos történelmi emlékeztetők sem ártanának. Minden francia politikus tudja, hogy az első világháború után Közép-Európát illetően Franciaországot félrevezették, becsapták. Elhitették vele például, hogy a déli szlávok: szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, montenegróiak, bosnyákok – egy nemzetet alkotnak; így született meg Jugoszlávia. Elhitették velük, hogy a csehek és a szlovákok lényegében ugyancsak egy nemzet; így született meg Csehszlovákia. Az eredmény mindkét esetben közismert: a Trianonban francia bábáskodással világra jött Jugoszlávia és Csehszlovákia megszűnt létezni. Hozzátehetjük: a latin testvérnek minősített és területileg mesterségesen felduzzasztott Románia nem a franciák, hanem a németek oldalán lépett be a második világháborúba. Az akkori – 1918 utáni – félrevezetésnek a következménye az is, hogy ma három és fél millió magyar él Magyarország határain kívül – másodosztályú állampolgárként. Alain Lamassoure miniszter a már idézett interjúban kijelentette, hogy „Franciaországot felelősség terheli a múlt alakulásáért, mert azok a döntések, amelyeket az első világháború után igyekezett érvényre juttatni Párizs, nem bizonyultak jónak Európa, s bizonyos kelet-közép-európaiak számára. De – tette hozzá – ez már végérvényesen a múlté, s egyszer és mindenkorra lezárult az az időszak, amikor – a két háború között – Franciaország Magyarország kárára fejlesztette kapcsolatait több, Magyarországgal határos országgal.” Ha az európai ügyek francia minisztere ma így nyilatkozik, elképzelhető-e, hogy Franciaország Magyarország ellen szavazzon az Európai Unióban?

Ismétlem: Magyarország képe Párizsban kitűnő. Felesleges bármilyen képzelt vagy eltúlzott „nyomás” miatt fejet hajtani és elvtelen engedményeket tenni a határainkon kívül élő magyarok kárára. A franciák nagy műveltségű, okos emberek – karteziánusok, azaz a logika, a ráció, az észérvek hívei. És mivel egy új, fiatal politikusnemzedék nőtt fel a Szajna partján is, a történelemnél maradva érdemes emlékezetükbe idézni, mit mondott a magyar ’56-ról de Gaulle, Mendès-France, Mitterrand, Sartre, Raymond Aron, Mauriac, Martin du Gard. Érdemes idézni Albert Camus-t, aki kijelentette: Franciaország, Európa, az egész világ örök hálával tartozik Magyarországnak azért „a királyi örökségért”, amelyet a szabadság és a haladás védelmében elbukva, láncra verve is az emberiségre hagyott.

Ha minden egyéb feltételt teljesít – belső demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása, és utoljára, de nem utolsósorban: a gazdasági felzárkózás –, ezt az országot ki lehetne-e rekeszteni az Európai Unióból, csak azért, mert a szomszédai nem tartják tiszteletben a kisebbségi jogokat?

Meg vagyok győződve arról, hogy minden francia politikai vezető világosan látja: Magyarország – a maga tiszta és mindeddig folt nélküli demokráciájával, belső rendjével és nyugalmával, nehéz és fájdalmas gazdasági erőfeszítéseivel, nemzetközileg elismert kultúrájával, minden agresszivitástól való viszolygásával – ma Közép-Európában nem destabilizációs tényező, hanem éppen ellenkezőleg, a stabilitás egyik pillére. Csehország és Lengyelország mellett a legmegbízhatóbb pillér. Nincs az a felelős francia politikus, nincs olyan francia kormány, amelyik ennek az országnak a felvételét megvétózná az Európai Unióba.

A németekről

A németekről rövidebben szólhatok, annál is inkább, mert lehet ugyan, hogy ők is szorgalmazzák az alapszerződések megkötését – bár erről sok szó nem esik –, de ők aztán még kevésbé akadályoznák meg a felvételünket, mint bárki más.

Most olvastam a volt bonni nagykövet, Horváth István Európa megkísértése című, nemrég megjelent könyvét, amelyiknek a legfontosabb oldalai az 1989-es eseményeket ismertetik. Hadd idézzek, némi kommentárral, néhány részletet a könyvből.

1989. augusztus 25-én Németh Miklós és Horn Gyula Bonnba repül, és a gymnichi kastélyban megbeszélést folytat Kohl kancellárral és Genscher külügyminiszterrel. Ismertetik azt a tervüket, hogy megnyitják a magyar–osztrák határt az NDK-s menekülteknek, és ezzel lényegében feleslegessé válik a két német állam közötti határokat szimbolizáló berlini fal. „Arra a többször visszatérő kérdésre – folytatja Horváth István –, hogy a magyar kormány ezért vár-e valamit az NSZK-tól, Németh és Horn határozott nemmel válaszolt. A menekültek ügye humanitárius megoldást igénylő politikai kérdés, nem lehet tehát sem politikai, sem pedig gazdasági alku tárgya – hangsúlyozták. Németh még hozzátette: Németország meg fogja találni a segélynyújtás megfelelő formáit! A korrekt, elsősorban humanitárius szempontokat szem előtt tartó magyar magatartás hatására a kancellár és külügyminisztere szemmel láthatólag elérzékenyült.” Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a magyar politikusokban ott helyben felvetődhetett volna, hogy ha Kohl és Genscher nem is egyszer, hanem többször is megkérdezték: mit vár a magyar kormány cserébe a határnyitásért, akkor bizonyára nem háborodtak volna fel, ha a határozott „nem”, azaz a „semmi” helyett egy habozó „tíz-húszmilliárd dollár” lett volna a válasz – a saját akkori pártjuknak, az MSZMP-nek „köszönhető” iszonyatos államadósság részbeni vagy teljes átvállalásának a megemlítése. Kohl és Genscher talán kevésbé érzékenyültek volna el, de lehetetlen lett volna nemet mondaniuk, és ezzel azt a felelősséget vállalniuk, hogy e Németország számára nem nagyon jelentős összeg miatt meghiúsuljon a több mint négy évtizede várt-remélt német egység. Bizonyára kevésbé lovagiasaknak vélték volna a magyarokat, de ma Magyarország gazdaságilag virágzó ország volna.

Ezen ma már nem érdemes borongani. Maradjunk a németek irántunk táplált érzelmeinél. Még két rövid idézet a könyvből:

„A német vezetés rendkívül hálás volt a magyar kormánynak a határok megnyitásáért, a humanitárius cselekedetért. Nyilatkozatok tömege szólt Magyarország mellett, az ország megsegítéséért. Egyesek – így például Geissler, a CDU főtitkára – a magyar népet Nobel-békedíjra javasolta felterjeszteni.” (241. old.)

„Magyarország az adott időszakban történelmében egyedülálló erkölcsi és politikai tőkével rendelkezett, nemcsak Németországgal, hanem az egész szabad világgal szemben. Németország hálás volt az egyesítéshez nyújtott segítségért, a Nyugat pedig a kommunizmus felszámolásában játszott szerepünkért. Azokban az időkben Kohl kancellár nemegyszer említette: »Biztosítom önöket, Magyarország előbb lesz tagja az Európai Közösségnek, mint Ausztria.«” (268. old.)

Nem így történt – és ennek elsősorban gazdasági okai voltak és vannak: a magyar gazdaság szerkezete még nem versenyképes, a magyar pénzügyi egyensúly nem éri el a kívánt szintet. A Nobel-díjat sem kaptuk meg. De hogy az egyesült Németország ne támogassa teljes súlyával – és ez a súly nem csekélység! – felvételünket az Európai Unióba, az elképzelhetetlen. Bármilyen pártállású legyen is a vezetése, ez minimális erkölcsi és politikai kötelessége, ennek semmiféle sietve összetákolt alapszerződés nem lehet az előfeltétele.

***

Ennyit – nagy vonalakban – arról a nyugati „nyomásról”, amelytől állítólag tartanunk kell. Magyarország 1956-ban és 1989-ben annyit tett Európáért, az európai egységért, mint de Gaulle és Adenauer történelmi kézfogása óta egyetlen más ország sem. Mi emelt fővel tárgyalhatunk – így kell tárgyalnunk –, készséggel elfogadhatunk jó tanácsokat, de senkitől sincs szükségünk leckékre, kioktatásra, külpolitikai feltételek megszabására. Kevés visszataszítóbb és veszélyesebb jelenség van, mint a nacionalista gőg, de az öntudat és az önérzet nem nacionalizmus. Nem nyugodhatunk bele abba – és ezt minden komplexus nélkül közölhetjük franciákkal, németekkel, angolokkal, olaszokkal –, hogy mások megrögzött, primitív nacionalizmusa miatt mi kerüljünk hátrányos helyzetbe.

Legyen végre világos: az alapszerződésekre nem nekünk van szükségünk, hanem északi és még inkább keleti szomszédunknak. Nem azért, mintha a határaikért aggódnának – nagyon jól tudják, hogy semmiféle magyar veszedelem nem fenyegeti őket, – hanem azért, hogy a gyors aláírás kikényszerítésével a kisebbségek megoldatlan kérdését egész Európa szeme láttára és a mi közreműködésünkkel (!) a szőnyeg alá söpörjék, és ezzel a saját felvételük elől elhárítsák az esetleges fő akadályt az Európai Unióba. Nehezen tudok olyan magyar kormányt elképzelni, amelyik ehhez az átlátszó manőverhez könnyelműen, a kisebbségi magyarok kárára asszisztálna. A nyugati nyomás érvéről már szóltam; egy másik érv úgy hangzik, hogy csak így tudnánk ténylegesen segíteni a határokon túli magyaroknak. De ha Marosvásárhelyen és Pozsonyban az ottani magyarság vezetői és tömegei nem így látják a dolgot, miért gondolja Budapest, hogy ő jobban meg tudja ítélni a helyzetet, mint azok, akik ott élnek és akiknek a jövőjéről van szó?

Az embernek az a benyomása, hogy a jelenlegi kormány – legalábbis működésének első heteiben – fordított előjellel hibázott, mint ahogy azt annak idején az Antall-kormány tette. Akkor a „lélekben tizenötmillió magyar” jelszava beváltatlan reményeket keltett, és semmit sem javított a kisebbségi magyarok helyzetén – sőt érvként és ürügyül szolgált az ellenpropagandához és az ellenintézkedésekhez. A mostani vezetés nem mondta ki, de érzékeltette: majd ő gyorsan sínre rakja az alapszerződések ügyét – nem úgy, mint az elődei. Erre utalt a miniszterelnök pozsonyi villámlátogatása és a román külügyminiszter nagy szívélyességgel történt fogadtatása Budapesten. Az eredmény? Konkrétan egyelőre semmi. És még ha Szlovákia esetében lehetett is azzal érvelni, hogy igyekezzünk megtámogatni azokat a pozsonyi politikusokat, akik a többieknél kevésbé nacionalisták (sajnos, nem nagy sikerrel, amiként ezt a mostani szlovákiai választások megmutatták), Románia esetében fennáll az a veszély, hogy „alájátszunk” az ottani vigyorpolitikának. Melescanu külügyminiszter budapesti látogatása – nyilván véletlenül – alig egy nappal előzte meg Juppé francia külügyminiszter bukaresti látogatását; a román diplomata már azzal nyugtatgathatta francia kollégáját, hogy Budapesten komoly előrelépést ért el. Juppé gratulált neki, de azért érzékeltette, hogy nem dőlt be: hangsúlyozta, hogy Romániának rendeznie kell a magyar kisebbség helyzetét. Csupa mosoly volt Iliescu elnök is az Európa Tanács október 4-i parlamenti közgyűlésén; kifejtette, hogy Magyarországgal, „amellyel annyi közös érdek fűzi össze Romániát, a viszony a jószomszédi kapcsolatok és a baráti együttműködés felé tart”. Tette ezt rövid két héttel azután, hogy honvédelmi államtitkára, bizonyos Mircea Pascu kifecsegte, vagy fenyegetésként kiszivárogtatta: minisztériuma, illetve a román hadsereg átfogó tervet dolgozott ki arra az esetre, ha az országban élő nemzeti kisebbségek erőszakos akciókkal (!) próbálnának meg érvényt szerezni követeléseiknek. Szerencsére Strasbourgban sem ültek fel Iliescu mosolyoffenzivájának: kérdések sora firtatta Románia kisebbségi politikáját. Még az ötödik éve börtönben sínylődő, marosvásárhelyi Cseresnyés Pál ügyét is felvetették, és a román elnök válasza, miszerint neki nincs joga kegyelmet gyakorolni, nemigen talált hitelre.

Az új román kormánytaktika: úton-útfélen azt hirdetni, hogy a román–magyar viszony szinte felhőtlen. Bár így volna! De nincs így. S ehhez a meghamisított helyzetképhez a magyar illetékesek nem lehetnek „partnerek”. A különböző nemzetközi fórumokon tárgyilagosan ismertetniük kell, mi az, ami javult, és mi az, ami nem javult vagy éppenséggel romlott a magyar–román és a magyar–szlovák viszonyban. Az első ilyen jelentős alkalom október 31-én lesz Luxembourgban, ahol az európai tizenhatok (a tizenkét tag és a négy kandidátus) megkezdik a hat közép-európai országgal azt a tárgyalási sorozatot, amelyre ezentúl évente kétszer sor kerül majd, s amely tulajdonképpen út az egyes országok felvételének az előkészítése felé.

Az idő sürget, szokták mondani. Nos, ami az alapszerződéseket illeti, az idő nem sürget. Minket nem. A mai román és szlovák parlament összetétele úgyis olyan, hogy egy szerződést, amely a magyar kisebbségeknek az alapvető egyéni és kollektív jogokat biztosítaná, lehetetlen volna velük ratifikáltatni. Továbbmenően: az Európai Unióba való felvételünk legkorábban 2000 körül várható. Még ha ehhez feltétel volna is az alapszerződések megkötése – márpedig nem az –, akkor is volna rá öt-hat évünk. Azalatt annyi minden történhet! Például: alakulhatnak jobb, megértőbb, tágabb látókörű kormányok a szomszédainknál. Nem mellékes az sem, hogy – mint említettem – 1995. január elsejétől Ausztria és Finnország is tagja lesz az Európai Uniónak. Mindkét ország a barátunk – az osztrákok a „sógoraink”, a finnek a legnagyobb lélekszámú nyelvrokonaink. Érdekes lesz majd megfigyelni, hogy ennek a két országnak – Ausztriának, amelyik széles körű jogokat harcolt ki a dél-tiroli osztrákoknak, és Finnországnak, amelyik széles körű jogokat biztosít a saját svéd kisebbségének – hogyan tudják majd elmagyarázni a bukaresti és pozsonyi politikusok, hogy a magyar kisebbségek náluk hasonló, kedvező helyzetben élnek.

Kétezerig ne is tárgyaljunk? Dehogynem! Igyekezzünk megegyezni mindenben, amiben csak lehet, Romániával is, Szlovákiával is, és majd Szerbiával is. De állítsuk a talpára azt a gúlát, amelyik most a csúcsán áll: egy alapszerződés, ha egyáltalán megköttetik, nem felvételi vizsga, hanem érettségi bizonyítvány. Nem a kezdete, hanem a betetőzése lehet az időközben aláírt és életbe lépett sok-sok hasznos részletszerződésnek. A magyar miniszterelnöknek igaza van, hogy nem tekinti magát másnak, mint ami: tíz és fél millió magyar miniszterelnökének; ezeknek a többsége választotta meg őt, nekik köszönheti tisztét és előttük felelős. De ahogy a kisebbségben élő magyarok nem felejthetik el, hogy a Budapest iránti „előlegezett bizalmatlanság”, a finnyáskodó előítélet vagy a magyarországi pártokhoz való kötődés többet árt nekik, mint amennyit használ – éppen úgy sem a magyar miniszterelnök, sem a kormánya nem tévesztheti szem elől azt, hogy bármilyen összetételű legyen is a parlamenti többség a Duna partján, s bármennyire különbözzék is a politika a fizikától, itt, nálunk, áttételesen mégis érvényes Arkhimédész tétele: a határainkon belüli tíz és fél millió annyit veszítene a súlyából, mint amennyit a határainkon kívül három és fél millió érdekeiből feláldozna.

Második Trianon?

Harsány a cím? Túlzó a kérdés? Sokkoló? A célom éppenséggel a más vonatkozásban sűrűn emlegetett „sokkterápia” megkísérlése a magyar miniszterelnöknél és kormánya tagjainál.

A március 20-án Párizsban netalán aláírandó magyar–román és magyar–szlovák alapszerződésről van szó. Második Trianon 75 évvel az első után? 1920 és 1995 között ordítóak a különbségek. Akkor Magyarország háborúvesztes, térdre kényszerített ország volt; ma független, demokratikus és – hála 1956-os forradalmának, az 1989-es Németország egyesítését lehetővé tevő határnyitásának – Európa- és világszerte megbecsült ország. Akkor területének feldarabolása, a nemzet részekre szaggatása volt a tét; most baráti megállapodás két szomszédjával. De éppen a különbségek miatt miért a fékevesztett sietség, amikor a két szerződés tökéletlen, összecsapott és az országhatárokon kívül 3 millió, az országhatárokon belül is több millió magyar számára elfogadhatatlan?

Ezen a ponton mutatkozik meg a hasonlóság Trianonnal. A magyar népet akkor sem kérdezték meg, most sem kérdezik. Egy szabad választás eredménye sok mindenre feljogosít egy kormányt, de mindenre nem jogosít fel. Ráadásul: a Magyar Királyság akkor kényszerhelyzetben fogadta el területének igazságtalan megnyirbálását és az elcsatolt területeken élő magyarok másodosztályú állampolgárokká süllyesztését. Ha a Magyar Köztársaság ma beleegyeznék egy rossz alkuba, azt külső és belső kényszer nélkül tenné. Ennyiben tehát a magyar kormány indokolatlanabbul cselekednék, mint ahogy annak idején Horthyék.

A következmények beláthatatlanok volnának. Mihelyt a határok „légiesítése” bekövetkeznék, mihelyt az érdekelt három ország bejutna az Európai Unióba és rájuk is vonatkoznék majd az, ami az Unió tagjaira Nyugaton már érvényes, azaz az állampolgárok bármely más államban való letelepedésének és munkavállalásának joga, megtörténhetnék, hogy a rossz alapszerződések következményeként magyarok százezrei, milliói kelnének útra Magyarország felé, nemcsak gazdasági, hanem – magyarságukban megalázva, jogaikban folyamatosan megsértve – főleg politikai okokból. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Európa kellős közepén a XXI. század egy újfajta népvándorlással kezdődnék. Ősi magyar területek ürülnének ki, illetve szlovákok, románok (no meg szerbek) lakta területekké válnának, az anyaországi munkanélküliek száma pedig megkettőződnék, megsokszorozódnék. Kinek lenne ez jó – Meciarékon, Iliescuékon és a mindenkori Funarokon, Arkanokon kívül?

A Magyar Köztársaság Alkotmányának első fejezete, a fejezet 6. paragrafusának 3. pontja előírja: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatukat”. Az, ami az alapszerződések szövegéből eddig kiszivárgott, enyhén szólva nem tükrözi ezt a felelősségérzetet, és mivel a határokon kívüli magyarság túlnyomó többségében ellenzi ezt a szöveget, nem előmozdítja, hanem megrontja Magyarország kapcsolatát velük. Ennek következtében az alapszerződések egészen egyszerűen alkotmányellenesek. A magyar kormánynak, hacsak nem akarja megsérteni azt az alkotmányt, amelynek felesküdött, őre kell hogy legyen, tervezett formájukban tilos aláírnia őket.

A nagy sietség magyarázataként bel- és külpolitikai okokat szoktak megnevezni. A belpolitikában aligha lehet azzal érvelni, hogy a hazai tömegek nehezen elviselhető nyomást gyakorolnak a kormányra és türelmetlenül sürgetik az alapszerződések aláírását. Legyünk fájdalmasan realisták: az anyaországi lakosság jelentős része meglehetősen közömbös ez ügyben, más gondjai vannak. Inkább az a feltételezés járja, hogy a felettébb makacsnak ismert miniszterelnök akarja megmutatni: neki, igenis, alig néhány hónap alatt sikerül az, ami az előző kormánynak négy év alatt nem sikerült. Ha így volna, akkor felvetődik a kérdés: erkölcsös-e ezt a „sikert” – rosszul értelmezett presztízsmeggondolásból, a Parlament csodaszép épületében háborítatlanul üldögélve – 3 millió fennmaradásáért küszködő magyar kárára elérni? Nem igaz az, hogy az alapszerződések elhamarkodott aláírását csak a kisebbségek szélsőségeseknek nevezett elemei ellenzik; kvázi teljességük ellenzi! Horn Gyulának néhány éve még elképzelhetetlen módon, úgy is mondhatnám: mesterien sikerült a maga 56–57-es múltját otthon és külföldön elfelejtetnie, és a magyarországi választók abszolút többségének bizalmát elnyernie. Lehetséges, hogy ilyen gyakorlott politikus ne venné észre, hogy újra kezdik visszahúzni rá a pufajkát, talán nem is a határokon kívüli magyarok, akiket a sorsuk, az érdekeik, a véleményük iránt tanúsított fölényesség vérig sért ugyan, de a magyar pártharcok kevésbé érdekelnek – hanem a határokon belül éppen azok, akikkel alig négy hónappal ezelőtt, a Magyarok Világszövetségének küldöttközgyűlésén még nagyban parolázott? Ha hatalmi pozíciójából keresztülhajszolja a március 20-i aláírásokat, végzetes hibát követ el az összmagyarság szempontjából, de a saját politikai jövője szempontjából is. Ez utóbbi csak az ő kockázata – az ő baja – volna, ha ugyanakkor rövid távon 3 millió, hosszabb távon 13 millió magyar jövőjét nem kockáztatná vele.

Azt mondják, a nagy kapkodásnak külpolitikai oka is van. Ez sem igaz. Nem más, mint a román külügyminiszter jelentette ki a múlt héten, hogy „a március 20-i aláírás nem végzet, inkább serkentő jellegű a tárgyalások szempontjából”. Ha ezt a románok is elismerik, miért akarnak a magyarok már megint „jó tanulók” lenni? Szokás folyton-folyvást a franciákra hivatkozni: ők a fő sürgetők. A francia külügyminisztérium főtitkára február végén Budapesten járt, s ott ugyan kijelentette: „Franciaország nagyon szeretné, ha március 21-ig létrejönne a magyar–szlovák, illetve a magyar–román alapszerződés s ezeket beépíthetnék az európai stabilitási paktumba”; de azt a Fehér Könyvet, ami előkészületben van és az Európai Unió tagságára pályázó közép-európai országok felvételi kritériumait kívánja rögzíteni, Párizs csak júniusban szeretné előterjeszteni az Unió cannes-i csúcsértekezlete elé, és mint a főtitkár még ezen is túlmutatóan megjegyezte: „Nem látok összefüggést a Fehér Könyv és a stabilitási paktum között”. Párizs tehát „szeretné”, de a legkevésbé sem követeli az alapszerződéseket.

A francia magatartáshoz még az alábbiakat fűzném hozzá:

1. Mitterrand köztársasági elnök jó néhány évvel ezelőtt Budapesten kijelentette, hogy Trianon – hiba volt. Ezzel ugyan nem sokra mentünk, de elképzelhetetlen, hogy a francia diplomácia most újabb hibára próbáljon rákényszeríteni minket, hogy aztán újabb 70 év múlva „önkritikát” gyakorolhasson.

2. Franciaország elnökválasztás előtt áll. Az egyik jelölt Balladur miniszterelnök. A március 20–21-i párizsi nemzetközi értekezlet öt héttel előzi meg a választás első fordulóját. Az elnökjelölt Balladurnek nyilván jól jönne az a diplomáciai siker, amit egész Európa szeme láttára a magyar-román-szlovák alapszerződések ünnepélyes párizsi aláírása jelentene. (Bár túl sokat nem jelentene: nem hiszem, hogy a 60 milliós Franciaországban – az itt élő magyarokon, románokon és szlovákokon kívül – akad 60 ember, akinek a szavazatát az alapszerződések aláírása vagy alá nem írása befolyásolhatná.) De akárhogyan is van, Magyarországnak semmi köze a francia elnökválasztáshoz, és sem oka, sem joga nincs ahhoz, hogy egy elsietett aláírással beavatkozzék Franciaország belügyeibe.

3. A közelgő francia választásokon az ellenzéki szocialista jelölt, Lionel Jospin mellett két „kormánypárti” jelöltnek van esélye: Edouard Balladurnek és Jacques Chiracnak. Ez a két jelölt ugyanannak a pártnak a tagja; mindketten gaulle-isták, saját állításuk szerint harmincéves barátság fűzi őket össze, és most késhegyig menő harcot vívnak egymással. Nem telik el nap, hogy – itteni kifejezéssel élve – egy-egy nyílvesszőt ne lőnének egymás felé. Alain Juppé külügyminiszter, ez a fölöttébb tehetséges és – ami a szakmájában meglehetősen ritka – egyáltalán nem bürokratalelkű diplomata, a gaulle-ista párt jelenlegi elnöke hónapokon át a szívét kitette, hogy ezt a két embert kibékítse egymással, s az egyik elálljon a jelöltségtől a másik javára. Sikertelenül. A magyar diplomácia szelíden és tisztelettudóan megkérdezhetné a Quai d’Orsay egyes hivatalnokaitól: ha a miniszterüknek két ilyen régi barátot, hű harcostársat nem sikerült a megegyezésre rábírnia, ugyan miért várnák el, hogy Magyarország szinte napok alatt minden kérdésben megegyezzék két olyan szomszédjával, amellyel már sok mindenben szót értett ugyan, de bizonyos ellentétei évtizedekre, sőt évszázadokra nyúlnak vissza?

Franciaország nem az egyetlen ország Európában. Mégis, a francia–magyar jó viszony számunkra – Szent Istvántól napjainkig – mindig elsőrendűen fontos volt, és csak örülnünk lehet annak, hogy ez a viszony ma felhőtlen. Éppen ezért engedtessék meg, hogy az alábbi javaslatot ajánljam a magyar diplomácia figyelmébe:

Mivel a francia külügyminisztérium főtitkára szerint „az alapszerződések megkötésében Franciaország nem kíván közvetítő szerepet vállalni” – ami tökéletesen érthető –, a Franciaország iránti nagyrabecsülése és respektusa jeleként Magyarország kérjen fel három nagy felkészültségű, elfogulatlanságáról ismert, köztiszteletben álló francia szakértőt, hogy nyújtsanak segítséget az alapszerződések legkényesebb, mindmáig megoldatlan pontjának: a kisebbségi kérdés rendezésének a mindhárom szerződni kívánó ország számára elfogadható kimunkálásában. A következő három személyiségre gondolok: a szocialista Jacques Delors-ra, a brüsszeli Európa Bizottság most nyugalomba vonult elnökére (aki jó esélyei ellenére sem fogadta el a francia köztársasági elnökjelöltséget), a konzervatív-liberális Jean-François Deniau-ra, a Francia Akadémia tagjára (aki magas kora és súlyos betegsége ellenére példamutató bátorsággal, a helyszíneken az életét kockáztatva, különböző kontinenseken tevékenykedett és tevékenykedik az emberi jogok védelmében), és a pártonkívüli André Fontaine-re, a ragyogó tollú közíróra és történészre, a „Le Monde” volt főszerkesztőjére (aki szerintem a legjobb ismerője a XX. század európai történelmének és ezen belül is a kisebbségi kérdésnek). Ha vállalnák, akkor az ő véleményük és közvetítésük, tanácsaik és ajánlásaik megnyugtató módon előbbre vihetnék a magyar–román és a magyar–szlovák közeledés ügyét.

A magyar diplomácia e francia triumvirátus felkérésének szándékát haladék nélkül napirendre tűzhetné, és a felkérést nyilvánosságra hozhatná. Ez megnyugtató módon illusztrálná a francia kormány, az európai és a világközvélemény irányában Magyarország jó szándékát, rugalmasságát, megegyezési készségét; kézzelfoghatóan bizonyítaná, hogy Budapest nem gyorstalpaló és felületes látszatmegoldásra, hanem valóban baráti, tartós, mindenki számára hasznos megállapodásra törekszik, és meggyőzően indokolná azt is, hogy ilyen alapszerződések aláírásához nemzetközi konzultációra, nyugodt megfontolásra és több időre van szükség, mint amit a március 20-i dátum jelent.

Nyolc másodperc

Vasárnap este

Ma délután írták alá a magyar–szlovák alapszerződést a francia miniszterelnökségen, a Matignon-palotában. Várom, mit mond erről az ünnepélyes aktusról a két legnagyobb televíziós csatorna esti 8 órás híradása, amelyet tízmilliók néznek, hallgatnak. Az állami csatornát, a France 2-t vetítem a képernyőre, a magánkézben lévő TF 1-et szalagra rögzítem. A France 2-ben a félórás adásban nem kevesebb, mint 20 percen át Bernard Tapie nyilatkozik – „egyenesben”. Az adósságokban, ügyészségi eljárásokban úszó exmilliomosnak most folyik egyik pere a sok közül, futballcsapatának, az Olympique Marseille-nek egy meccsével kapcsolatban. A bíróság előtt Tapie állításai napról napra omlanak össze, a helyzete egyre tarthatatlanabb. Most a televízióban a volt szocialista kormánynak játékosok és tanúk megvesztegetésével vádolt volt minisztere hangoskodik, handabandázik, blöfföl, vádaskodik, cinikusan kijelenti: „Mindenki hazudik, én is” – és mosolyog. Elképesztő. A magyar–szlovák alapszerződés aláírásáról egyetlen hang, egyetlen felvétel sincs az adásban.

A TF 1-ben is Tapie a sztár. Interjúját már az adás előtt felvették – egyszerre két helyen még ő sem tud lenni. Valamivel rövidebben ugyanazt mondja, mint az állami második csatornán – a „tények” ég tudja, hányadik változatát. Aztán a miniszterelnök, Edouard Balladur következik: az elnökválasztási kampány során egy Párizs környéki községbe látogat, futballozó gyerekekkel, egy kávéház vendégeivel beszélget. Az adásban Salman Rushdie a soros: az ajatollák által halálra ítélt író a párizsi könyvkiállítás vendége – impozáns rendőri készültség vigyáz biztonságára. A hírműsor félórájából már eltelt 22 perc. A magyar–szlovák alapszerződésről eddig itt sem esett szó – ennyire érdektelen volna? Korai a kérdés. A csinos bemondónő-újságírónő, Claire Chazal tízegynéhány percnyi Tapie, 5–6 percnyi Balladur és Rushdie után nagylelkűen 25 másodpercet szentel a hétfőn megnyíló párizsi nemzetközi konferenciának. Elmondja, hogy 52 állam vesz részt rajta, az összejövetel tárgya az európai biztonság és együttműködés, a konferencia kezdeményezője Franciaország volt. Amíg beszél, látni, ahogy Horn Gyula és Vladimír Meciar valamit aláír, a háttérben Edouard Balladur miniszterelnök, Horn és Meciar feláll, a bemondó szájából elhangzik a következő mondat: „Elsőnek már Magyarország és Szlovákia alá is írta a jószomszédsági megállapodást a miniszterelnök jelenlétében”, Balladur tapsolni kezd, Horn és Meciar kicseréli a dokumentumokat, karjuk mintha kézfogásra lendülne, de a képet már el is vágták. Lemérem: a 25 másodpercen belül a magyar–szlovák alapszerződésről szóló mondat 8 másodpercig tartott. Sem Horn, sem Meciar neve nem hangzott el, sem az, hogy mindketten miniszterelnökök, sem az: mi van az alapszerződésben és mit jelent az, hogy „elsőnek már”… Kár volna illúziókban ringatnunk magunkat afelől, hogy legalább néhány másodpercre érdekeltük a legnagyobb francia televíziós csatornát. A fontos Claire Chazal számára szemmel láthatólag nem az alapszerződés volt, hanem az, hogy az aláírás a francia miniszterelnök jelenlétében zajlott le: az első csatorna szíve az elnökválasztási kampány során Balladurhöz húz, és magának Claire Chazalnak tavaly jelent meg egy nagy sikerű Balladur-életrajza. Hogyan is mondta Faludy György egy sztálinista filozófus temetéséről írt versében? „A hulla csak ürügy.” Chazal kisasszonynak a magyar–szlovák alapszerződés aláírása csak ürügy volt arra, hogy félórás adásában másodszor is megmutassa a mosolygó-tapsoló-nemzetközileg-is-tevékeny miniszterelnök-államelnök-jelöltet.

Hétfő reggel

A helyzet változik.

A 3-as számú, ugyancsak állami csatorna híradásában fél hétkor megjelenik a román zászló, látni az ülésező román minisztertanácsot (archív felvételek), és a kommentár – bár a magyar–szlovák alapszerződést nem említi – így hangzik: Románia elutasította egy alapszerződés aláírását Magyarországgal, mert nem hajlandó jogokat biztosítani a kétmilliós magyar kisebbségnek. Íme: a magyar–szlovák alapszerződés első, közvetett eredménye: a román vezetés elszigetelten, a kisebbségi jogok megtagadójaként jelenik meg a francia közvélemény előtt. Kár, hogy reggel fél 7-kor tizedannyian sem nézik a televíziót, mint este 8-kor…

Megveszem Párizs négy nagy reggeli lapját. A közkedvelt, de inkább szenzációhajhászó Le Parisien-ben kilenc és fél soros hírecske van a nemzetközi konferencia küszöbönálló megnyitásáról – a magyar–szlovák alapszerződésről egy betű sem. (Magyar vonatkozások „szerencsére” bőven találhatók az újságban: egy teljes oldalt a magyar származású költségvetési miniszter, Nicolas Sarkozy neve ural; egy másik oldal arról szól, hogy most kezdődik Hamburgban Szeles Mónika agresszorának második pere; egy harmadik teljes oldalon Tony Curtis, a Mátészalkáról származó világhírű filmszínész nyilatkozik, abból az alkalomból, hogy az önéletrajza most jelent meg franciául.)

Az InfoMatin című újság Sylvaine Frézel cikkét közli a ma nyíló konferenciáról, megemlítve, hogy az utóbbi napok diplomáciai nyomása elérte a magyar–szlovák alapszerződés aláírását, viszont Magyarország és Románia nem tudtak megegyezni egymással – a tárgyalások folytatódnak. A cikket egy jókora, színes illusztráció díszíti: „A magyar kisebbségek Európában”, amelyik magasba emelkedő piros oszlopokkal azt mutatja, hogy Romániában 2 millió, Szlovákiában 700.000, Kis-Jugoszláviában 500.000, Ukrajnában 200.000 és Ausztriában 50.000 magyar él.

A főleg fiatalokhoz szóló Libération-ban több mint fél oldalt „kaptunk”. Véronique Soulé szerint Szlovákia jelentős engedményt tett akkor, amikor bevett a szerződésbe egy európai ajánlást a kisebbségek közigazgatási autonómiájáról, s noha Horn Gyula hozzájárult, hogy a magyar–román alapszerződésben benne legyen a határok sérthetetlensége – Románia elfogadhatatlannak minősített minden utalást az autonómiára. A cikkhez óriási fénykép csatlakozik, egy erdélyi magyar faluból – szegényesen öltözött gyerekek, felnőttek és kacsák. Az aláírás: „A magyar közösség tagjai Romániában, 1990-ben. Sok román aggódik Európa legnagyobb kisebbségének szeparatizmusa miatt.” A cikk is hangsúlyozza ezt az aggodalmat – magyar olvasónak kissé hűvösnek tűnik.

A francia lapok közül leginkább az a Le Figaro tett ki magáért, amelyiknél a több évtizedes hagyomány inkább a Románia-barátság, mintsem a magyarok iránti rokonszenv. Lepedőoldalas anyagának felét egy székelyudvarhelyi riport tölti ki, szerzője Jean-Jacques Movel; a székely város helyzetének, hangulatának leírása hitelesnek látszik; a román „nemzetállam” alkotmányba iktatott fogalmát és a rendőrségek, bíróságok ezt védelmező tevékenységét a francia újságíró „idejétmúlt”-nak nevezi.

Egy közép-európai térkép feltünteti Magyarország 1914-es határait, és azt, hogy a szomszédos országokban hol élnek tömbökben – többségükben magyarok. Nem árt ilyen térkép a párizsi olvasóknak!

Egy bekeretezett szöveg idézi a nevezetes 1201-es ajánlást, amelyik a kisebbségeknek a helyi adminisztrációk vagy a megfelelő autonómiák, avagy a speciális státus jogát javasolja – és a lap hozzáteszi: „Szlovákia tegnap elfogadta az utalást a magyar kisebbség autonómiájára; Románia továbbra is visszautasítja, és ezáltal mostantól fogva el van szigetelve.”

Baudoin Bollaert részletesen ír a ma nyíló európai biztonsági konferenciáról, amelynek – jegyzi meg – egyik fő témája a magyar kisebbségek ügye. A cikkbe ágyazva nagy fénykép: Balladur–Horn–Meciar széles mosolyú, hármas kézfogása az alapszerződés aláírása után.

A lepedőoldalon kívül a konferenciáról szól a Le Figaro vezércikke is. Charles Lambroschini úgy véli, hogy „a magyar diaszpóra tüskés vitakérdése” végre megoldódni látszik; szerinte erre vall, hogy vasárnap a Matignon-palotában Magyarország hivatalossá tette megegyezését a pozsonyi kormánnyal azokról a garanciákról, amelyeket ez utóbbi mostantól kezdve elismer a Szlovákiában élő 600.000 magyarnak. A vezércikknek kissé furcsa a következő bekezdése: „Románia, ahol egy 2 milliós magyar kisebbség él, még vitatkozik. De Budapest elkötelezettségének arra nézve, hogy szerződésben mond le minden területi követelésről szomszédai irányában, el kellene oszlatnia Bukarest utolsó habozásait.„ A vezércikkíró feltehetően nem tudja, hogy az említett magyar elkötelezettség mindeddig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Románia elfogadja azt, amit Szlovákia – legalábbis írásban – most elfogadott. Amit viszont igen bölcsen jegyez meg, az az, hogy nem elég politikailag közvetíteni a közép-kelet-európai országok között – az Európai Uniónak a zsebébe is kellene nyúlnia, mivelhogy „Keleten az igazi veszély az a destabilizáció, amelyet a piacgazdaságra való átmenet szült”.

Ehhez kapcsolódik az a közvéleménykutatás is, amelynek az eredményét – szinte a ma nyíló konferencia szerződésproblémáit kiegészítve – az első oldalán ismerteti a Le Figaro: a franciák 40 százaléka helyesli Közép- és Kelet-Európa országainak csatlakozását az Európai Unióhoz, 39 százaléka ellenzi ezt, és 21 százaléknak nincs véleménye. Politikai irányzatokra bontva: a legfőbb helyeslők a baloldaliak: 49 százalék (ellenzi 33 százalék); a jobboldaliak közül helyesli 36, ellenzi 46 százalék. Magán a jobboldalon belül a Közép-Kelet-Európával szembeni érzület a liberális-konzervatív szavazóknál az átlagosnál enyhébb; a legerősebb az ellenségesség a szélsőjobboldalon: Le Pen nacionalista-soviniszta-rasszista pártjának hívei közül csak 31 százalék értene egyet Magyarország és a többi állam bebocsátásával Nyugat-Európába, 56 százalék ellene van, és az ugyancsak erősen nacionalista Philippe de Villiers pártjának szavazóinál még rosszabb számunkra az arány: mindössze 24 százalék van mellettünk és 64 százalék ellenünk.

(Népszava, 1995. március 21.;

Szabadság, Kolozsvár, 1995. március 21.)

Urnára, magyar!

Nem tudom, mennyire figyelt oda a magyar közvélemény – és nem utolsósorban a kisebbségi magyarság vezetőgárdája – a márciusi spanyol választásokra és a május eleji kormányalakításra. Főleg arra a különös tényre, hogy az események nemzetközi sztárja nem az volt, aki a legjobb eredményt érte el és az ország miniszterelnöke lett, a fiatal, dinamikus, jobboldali, konzervatív José Maria Aznar. Az ő győzelme előrelátható volt a több mint egy évtizedes hatalomgyakorlásban megkopott, különféle botrányokkal megtépázott szocialista párt fölött. A választások egyik napról a másikra a majdnem-ismeretlenségből majdnem-világhírűvé tették Jordi Pujolt, a katalán nemzeti párt, a CIU (Convergencia i Unio) vezetőjét.

Mi történt? A konzervatívok győztek ugyan, de nem olyan mértékben, ahogy ezt a közvéleménykutatások jelezték és ők maguk is várták. A parlamentben az egypárti kormányzáshoz, azaz az abszolút többséghez 176 mandátumra lett volna szükségük, és ők „csak” 156-ot szereztek. Nagykoalícióról, a szocialistákkal való szövetségről szó sem lehetett, már csak azért sem, mert a szocialisták örültek, hogy a vereségük nem katasztrofális, hanem tisztes mértékű volt, és a vezetőjük, Felipe Gonzalez úgy vélte: jót fog tenni nekik néhány esztendős ellenzéki „gyógykúra”. A győztesnek szövetségesként a kis pártok maradtak: a katalánoknak 16, a baszkoknak 5, a kanári-szigetieknek 4 képviselője jutott a parlamentbe. Ezekkel együtt megvolt – meg lett volna a többség.

De ehhez a szövetkezéshez olyan bukfencekre volt szükség, amilyenekre csak a cirkusz és – a politika képes. A kulcsszereplő a 65 éves Jordi Pujol lett, a pártja 16 mandátumával. Csakhogy Pujol a katalán autonómia maximális kibővítésének az apostola, és ezt – azaz a Pujollal való szövetséget – Aznar pártja még kevésbé kívánta, mint Gonzalezét. Annyira nem kívánta, hogy a választások estéjén, amikor az első eredményekből úgy látszott, hogy a konzervatív néppárt megszerezte az abszolút többséget, a párt egyik vezetője a kis termetű Pujolt finom egyszerűséggel úgy nevezte: „törpe”, és hozzátette, eljött az ideje, hogy elfelejtsen katalánul és megtanuljon spanyolul.

Pujolnak nem kell megtanulnia spanyolul – hat nyelven beszél –, katalánul viszont aligha lesz hajlandó elfelejteni, annál kevésbé, mert az egész életét a „katalánságára” tette fel. Azt szokta mondani, hogy ő már 13 éves kora óta „katalánkodik”. Kispolgári szülei papnak szánták, máig is mélységesen katolikus, de egyházának illetékesei eltanácsolták a pályáról, azzal, hogy „túl nagy benne a belső, személyes nyugtalanság”, ami akkortájt, Franco idején a katalán nemzeti öntudatot jelentette. A Franco-rendszerrel, amelyik uralomra jutásának pillanatában, 1939-ben tüstént eltörölte Katalónia autonómiáját, először akkor gyűlt meg a baja, amikor 1960-ban nyilvánosan elénekelte a Székely… bocsánat: a Katalán Himnuszt. Letartóztatták, megkínozták, egy haditörvényszék 7 évre ítélte, két és fél évet leült, utána házi őrizetben volt. Ilyen emberről nehéz feltételezni, hogy meg fog feledkezni az anyanyelvéről.

Talán érdemes röviden elmondani: a katalánok nem spanyolok. Katalánok. Katalónia mint grófság, vagy kormányzóság több mint ezer esztendős múltra tekint vissza, ősibb államalakulat, mint a spanyol királyság. S ha a híres „katolikus királyok” meg is hódították és három évszázadon át uralmuk alatt tartották is, a katalán öntudatot, önérzetet, büszkeséget nem sikerült megtörniök. A hatalmat gyakorló, nem túl szorgalmas kasztillánok lenézték ugyan őket, mert „túl sokat dolgoznak és túlságosan érdekli őket a pénzszerzés” – de a katalánok ezzel a „nemzeti hibájukkal” elérték, hogy az országuk Spanyolország iparilag legfejlettebb, leggazdagabb része lett és maradt. Ami manapság inkább előny, mint hátrány.

Az igazi nemzeti öntudat hajnala – mint annyi más európai népnél – Barcelonában is a múlt században virradt fel és – mint annyi más európai népnél – főleg költők, írók, tudósok munkásságának következménye volt. 1917-ben megalakult a katalán parlament, de a spanyol szélsőjobboldal hamarosan szétverte. A rövid életű Spanyol Köztársaság idején kikiáltották a Katalán Köztársaságot, ők harcoltak legtovább Franco ellen, aki aztán nemcsak a köztársaságuktól, hanem – mint említettem – az autonómiától is megfosztotta őket.

Az új Spanyol Királyság 1979-ben visszaállította az autonómiát, és 1980 május óta Jordi Pujol áll a Generalitat, azaz a Kormányzóság élén, ő székel a csodálatos Palauban, a barcelonai palotában. Elismeri és tiszteletben tartja a királyság intézményét, kötelezőnek fogadja el az összspanyol alkotmányt, készséggel nyugtázza a „nyelvtörvényt”, amely rögzíti a katalán nyelv és kultúra jogait. Akkor mi a baja? Az, hogy még többet akar. Abból indul ki: ha nem ér el az eddiginél „egy kicsit” többet, akkor mindig fennáll a veszély, hogy azt, amit eddig elért, elveszítheti. Pártjának a jelszava: „Fer pais”, azaz „felépíteni az országot”, Pujol szerint ugyanis Katalónia – külön ország, amely bár nem kíván elszakadni Spanyolországtól, nem akar függetlenné válni – ez a mai európai viszonyok között lehetetlen, – de mégis más, mint Spanyolország egyéb részei, autonómiái. Egyenlőbb az egyenlők között.

Ezekből a sommásan felvázolt előzményekből következnek a cirkuszi-politikai bukfencek a történet valamennyi szereplője részéről. Pujol és pártja hosszabb időn keresztül Gonzalezt és a szocialistákat támogatta – sok mindent el is ért náluk. De tavaly szeptemberben, amikor a választások közeledtével – nem utolsósorban a katalánellenes konzervatívok bírálatai miatt – a szocialisták nem bővíthették tovább az autonómiát, Pujolék elpártoltak tőlük, és ezzel hozzájárultak a bukásukhoz. Fennállt persze annak a kockázata, sőt bizonyossága, hogy azokat a jobboldali konzervatívokat segítik hatalomra, akik nemcsak bővíteni nem akarták a katalánok jogait (sok Franco-nosztalgiás van köztük), hanem lefaragni szándékoztak belőlük. Pujol, aki nem író, nem költő, nem tudós, hanem vérbeli profi politikus, akit nemcsak elfogultnak nevezhető ellenfelei, de nemegyszer barátai is ravasznak, többarcúnak, megbízhatatlan szövetségesnek, fiókdiktátornak mondanak, vállalta ezt a kockázatot.

A szavazóurnákban bízott. Vagyis: a demokráciában. A márciusi választásokon nem aratott elsöprő győzelmet: Katalóniának 6 millió lakosa van – a spanyolországi összlakosságnak ez 15 százaléka, és Pujol pártja még 5 százalékot sem kapott. De ez az 5 százalék elégnek bizonyult ahhoz, hogy ők legyenek a „mérleg nyelve”, ahhoz, hogy eddigi legeltökéltebb ellenfeleiket a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. 54 napig tartó, elkeseredett alkudozás következett, amelynek során Pujol a fenyegetőzéstől, a zsarolástól sem riadt vissza. A szocialistáktól már korábban kivívta a katalán nyelv egyenjogúságát a spanyollal, saját rendőrséget, saját nemzeti ünnepnapot, saját nemzeti érdemrendet – a konzervatívok most beleegyeztek abba, hogy eltörlik a Madrid által kinevezett civil kormányzói (főprefektusi?) tisztet, a katalánok önállóan fogják kezelni a kikötőiket, és a helyben behajtott jövedelmi adókból az eddigi 15 százalék helyett 30 százalék marad Katalóniában. „Mi, szocialisták, soha nem lettünk volna ennyire engedékenyek” – vetette konzervatív és e téren a programját megszegő utóda szemére Felipe Gonzalez. Miközben Aznar, az új miniszterelnök tudja, hogy „még nincs vége a dalnak”. A pártja már nemcsak arra nem szólítja fel Pujolt, hogy felejtse el az anyanyelvét, hanem maga Aznar is elkezdte a katalán nyelv szépségét méltatni és hozzátette: baráti társaságban ő maga gyakran és szívesen beszél katalánul. De bármily szívélyes is vele, sok kétsége nem lehet afelől, hogy Pujolnál mindenért fizetni kell; előbb-utóbb újabb kívánságokkal áll majd elő. Megteheti. A 351 tagú parlamentben a maga 16 képviselőjével bármikor megbuktathatja a kormányt.

Soha a nemzeti jogaink ilyen mértékű kiterjedése nem következhetett volna be – mondják a katalán politikusok –, ha Spanyolország nem volna demokrácia. És hozzáteszik: akkor és addig sem, amíg Spanyolország nem lett az Európai Unió tagja. Mert egyrészt ebben az unióban a választási eredményeket – a tiszta választások eredményeit – nem lehet semmibe venni, másrészt mert ebben az Európában a centralizált államokkal és az államok centralizáló törekvéseivel szemben a természetes területi egységek, az országrészek, a régiók szerepe van növekedőben.

A figyelmes olvasó – gondolom – már régóta, de legalábbis a katalán himnusz emlegetésénél elkövetett nyelvbotlásom óta rájött, hogy én valójában nem Katalóniáról, hanem Erdélyről akarok beszélni. (Minden határon túli magyar kisebbségről is, de különböző helyzetük és a különböző helyzetek miatt elsősorban Erdélyről.) Következhet a fölhorkanás: a különbségek óriásiak. Így igaz. A teljes felsorolásukra nem is mernék vállalkozni. Spanyolország tagja az Európai Uniónak, Románia legfeljebb ha áhítozik erre, és rövid időn belül nem sok reménnyel. A spanyol társadalom demokratikus, a mai Románia még a legnagyobb jóakarattal is csak nehezen mondható annak. Katalónia az elmúlt évtizedekben egyre gazdagabbá vált, Erdély egyre inkább elszegényedett. Katalóniában többségükben katalánok élnek, Erdélyben magyarok és románok, és még a románok között is: századok óta ott lakók és újonnan betelepítettek. A felsorolás folytatható.

Mindez azonban nem változtat bizonyos hasonlóságokon. Azon, hogy ha Románia valóban fel akar zárkózni Európához, akkor egyfelől igazi demokráciává kell válnia, másfelől bele kell majd törődnie a regionalizálódásba, azaz a nagyobb tájegységek elismerésébe. Meg kell szüntetnie azt az abszurdumot, hogy miközben a francia Nagy Larousse Lexikon szerint Románia négy régióból állt össze, Valáchiából, Moldáviából, Dobrudzsából és Transylvániából, addig a bukaresti közigazgatás azt a fogalmat, hogy „Erdély” nem is ismeri. Az erdélyi magyarság, mialatt jogosan küzd az autonómiájáért, az európai csatlakozás perspektívájában nem azzal alapozná-e meg legbiztosabban a jövőjét, ha már most előkészületeket tenne az összerdélyi autonómia megvalósítására – összefogva az Erdélyben többségbe került románság minden olyan demokratikus elemével, amelyik erre hajlandó? Elvégre, ha az elmúlt évtizedekben Erdély elszegényedett is, még mindig Románia leggazdagabb és legkulturáltabb régiója, azaz az ottani románságnak is érdeke a regionalizálódás.

Tulajdonképpen a transzilvánizmus gondolatáról van szó, amelyet Kós Károly fogalmazott meg 1929-es Erdély című „kultúrtörténeti vázlatában”, s amelyről Sz. Nagy Csaba joggal írta meg idestova 20 esztendeje, 1977-ben a párizsi Irodalmi Újságban, hogy az a köztudatban lévő, ferde értelmezésekkel szemben nem Erdély állami önállóságára való törekvés, hanem – különféle lehetőségeket beleértve – egész egyszerűen „Erdély teljes népességének önrendelkezési elve”. Kós Károly korában, az akkori nemzetközi helyzetben ez megvalósíthatatlan volt, de a prófécia most, Európa egyesülési folyamatai során realitássá válhat.

A „most” nem annyit jelent, hogy „ma”. A katalánoknak 1939-től 1979-ig, 40 évig kellett küzdeniük, hogy megkaphassák az autonómiát, és 17 éve küzdenek a kiterjesztéséért. Pedig őket – s ez is a különbségek kategóriájába tartozik – nem lehetett azzal vádolni, hogy revizionisták, irredenták és egy (nem létező) másik Katalóniához akarnak csatlakozni. A dél-tiroliaknak, akiknél – alaptalanul bár – felvetődhetett ilyesfajta vád, 45 évre volt szükségük, hogy önrendelkezési joguk érvényesüljön. Pedig jogaik évtizedes megtagadója, Olaszország demokratikus volt, és élén szinte kizárólagos hatalommal a kereszténydemokraták álltak. (Ausztriában ezalatt váltogatták egymást a konzervatív, a szocialista kormányok és a nagykoalíciók; mindegyik támogatta a dél-tiroliak követeléseit, ami nem zárta ki azt, hogy a kulisszák mögött a dél-tiroliak olykor kevésnek minősíthették ezt a támogatást. De az tudtommal nem fordult elő, hogy a dél-tiroli vezetők az egész világ előtt megvádolják a bécsi kormányt, amiért nem támogatja eléggé őket. Az ilyesmi ugyanis elsősorban nem befelé, hanem a nemzetközi szinten rombolja egy kormány tekintélyét, és ezzel nem használ, hanem árt az illető kisebbség ügyének is.)

Az események manapság felgyorsulnak. Az igazi, mélyreható romániai változásokra remélhetőleg nem kell 40–45 évet várni. A szavazóurnák Romániában is működnek, méghozzá idén fokozott tempóban: egymást követik a helyhatósági, a parlamenti és az elnökválasztások. A magyar jelöltek, az RMDSZ sikere fontos tényezőt jelenthet a belpolitikában, de legalább annyira nemzetközi vonatkozásokban is. A jó eredmény segíti a magyar kormány fellépéseit, és ez visszahat a kisebbségek helyzetére. Ugyanakkor nyilvánvaló: a nemzeteknek, nemzetrészeknek, népeknek, ha a kiállást, a támogatást jogosan igénylik, sőt megkövetelik is, elsősorban önmagukra lehet és kell számítaniok! A maga zseniálisan akrobatikus politizálásával mi mindent tudott elérni Spanyolországban nem egészen 5 százalékkal a tarsolyában Jordi Pujol. Megint csak: Románia nem azonos „latin testvérével”, Spanyolországgal, még csak nem is hasonlít rá, és elképzelhető, hogy a legellentétesebb román politikai erők is inkább összefognak egymással, semhogy a magyar képviselők szövetségét igénybe vegyék. De elképzelhető az ellenkezője is. És elképzelhető az is, hogy ha most nem, akkor majd legközelebb.

Egy szó, mint száz: az urnákban erő van.

Urnára, magyar!

(Szabadság, Kolozsvár, 1996. május 25.;

Népújság, Marosvásárhely, 1996. május 25.;

Népszabadság, 1996. május 31.)