Siker

Horn Gyula a Magyarok Világszövetségének rendezésében lebonyolított úgynevezett negyedik világkongresszust – annak ellenére, hogy véleménye szerint ott szélsőséges, az ország érdekeinek ártó hangok is hallatszottak – sikeresnek mondotta. A miniszterelnök rövid beszédét – ahogy a sajtó jelezte – a hallgatóság négyszer fütyülte ki és hurrogta le.

Vajon minek nevezte volna a tanácskozást, ha nyolcszor fütyülik ki és hurrogják le a résztvevők? Nyilván diadalnak.

Horn Gyula kormányának külügyminiszterén a kongresszus szónokai alaposan elverték a port. Egyebek közt nem kevesebbet állítottak róla, mint azt, hogy a magyar állam „vélt érdekeiért képes feláldozni a határon túli magyarságot”. Minden ilyen és ehhez hasonló vádat dübörgő tapsvihar fogadott. Siker!

Aligha akad demokratikus állam, ahol ilyen esetben a kormányfő ne kérne szót, ne védené meg távol lévő miniszterét, vagy tiltakozásul ne hagyná el a termet. Horn Gyula megőrizte nyugalmát: nem vállalt szolidaritást miniszterével, aki mellesleg az ő politikáját képviseli, hallgatta a vádakat és – maradt. Siker!

A tanácskozás záróbeszédében Csoóri Sándor megnyugtatóan kijelentette: a világszövetség nem akar háborúskodni a kormánnyal. Minekutána beosztottjai, a pártokon felül álló világszövetség vezető tisztségviselői több mint két esztendeje gyalázkodó cikkek és nyilatkozatok sorozatával heccelik olvasóikat-hallgatóikat a törvényes kormány ellen, és szórják a sót a határon túli magyarok jogos keserűségének sebeire, Csoóri elnök úr majd le fogja csillapítani a honi és a kisebbségben élő háborgókat. Akiknek nagy többségét ő és munkatársai válogatták ki, hívták meg úgy, hogy előre tudni lehetett, mikor fognak tapsolni és mikor fognak fütyülni.

A hergelés és csitítás eme kettős – kétarcú és kétszínű – játékáért a világszövetség évi 180–200–230 millió forintot kap a kormánytól – a magyar nép pénzéből. Jó helyzet ez a világszövetségnek, és talán Csoóri Sándornak sem nagyon rossz. Mindenképpen – ügyes.

Ebből a pénzből meg lehetne menteni néhány óvodát, néhány iskolát, néhány kórházat, az aggok néhány menhelyét. Az érintettek: a gyerekek, a diákok, az óvónők, a tanítók, a tanárok, a szülők, a betegek, az orvosok, az ápolónők, az öregek aligha hurrognák le vagy fütyülnék ki a miniszterelnököt. Talán még meg is tapsolnák.

No de hát ki látott már olyan politikust, aki a tapsok kudarcára, és nem a füttyök sikerére vágyik?