Egy nyilatkozat margójára

– Nemrégiben 52 hazai és a határokon kívül élő, tekintélyes magyar értelmiségi közös nyilatkozattal fordult az Országgyűléshez; véleményük szerint a Magyarok Világszövetsége nem a 15 milliós magyarságot tömörítő szervezet, mint ahogy magáról állítja, hanem egyetlen politikai irányzat szócsöve, nyoma sincs benne a belső demokráciának, ehelyett személyi kultusz és klikkuralom van, és a vezetés a saját behatárolt világnézetén kívül semmilyen más felfogást nem tűr meg maga mellett. Nekem, mint párizsi tudósítónak feltűnt, hogy az aláírók között ott van – persze, nem kizárólagossággal – a franciaországi magyar értelmiség színe-java. Miben látja ön ennek a magyarázatát?

– Párizs az elmúlt évtizedekben a nyugati magyar szellemi élet egyik legfontosabb központja volt. Három folyóirat jelent meg itt: az Irodalmi Újság, amelyik ’56 eszméit szolgálta, a Magyar Füzetek, amelyik a hazai ellenállásnak volt tükre, támasza, kiadója, és a Magyar Műhely, amelyik a modern irodalmi és képzőművészeti törekvések úttörőjének számított. Itt működött az Emberi Jogok Magyar Ligája, amelyik sokat tett a kisebbségben élő magyarságért és megvalósította a Père Lachaise temetőben Nagy Imrének és a forradalom minden mártírjának közös emlékművét. A három folyóirat valamennyi szerkesztője és egész sor munkatársa, az Emberi Jogok Ligájának díszelnöke, titkára és több vezetőségi tagja, az emlékmű kivitelezője aláírta az említett nyilatkozatot. A világszövetség vezetésének – és talán az Országgyűlésnek is – érdemes lett volna elgondolkodnia azon, ami a nyilatkozatban áll, és azon is, vajon véletlen-e, hogy – sok más aláíró mellett – a párizsi magyarok nem elhanyagolható képviselőinek ilyen lesújtó a véleménye az MVSZ tevékenységéről.

– A világszövetség elnöke és főtitkára rendkívül élesen szólt a Zürichben élő Nagy Csabáról, akit a nyilatkozat megfogalmazójának neveztek.

– Jómagam több mint 40 éve szakítottam a sztálinizmussal, de az a benyomásom, hogy a világszövetség egyes vezetőiben tovább élnek múltjuk sztálinista vagy kádárista hagyományai. Nem arra válaszoltak – pontról pontra –, ami a nyilatkozatban van, hanem első dolguk az volt, hogy Svájcban „lekáderezzék” és a hazai közvélemény előtt megpróbálják befeketíteni Nagy Csabát. Mire alapozzák, hogy ő írta a nyilatkozatot? Hátha én írtam. Hátha ketten vagy hárman, vagy négyen-öten írták? A fogalmazó személye a fontos, és nem az, ami a szövegben van? És micsoda „káderes” módszer, hogy már a nyilatkozat megjelenésének a napján közölték: Nagy Csaba „etikátlan” ember (a világszövetség főtitkárának esetében, aki ezt az újságoknak nyilatkozta, csak azt tudnám enyhítő körülményként felhozni, hogy nem ismeri a görög eredetű szónak a jelentését, máskülönben aligha használta volna ezt a becsületsértő kifejezést), és ilyen-olyan svájci szervezetek kizárták őt a soraikból. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kizárások valótlanságok – miért nem szerepelt a „káderlapjukon” az, hogy Nagy Csaba az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagja, hogy a nyugati magyar emigráció megbízásából a biztonságát kockáztatva sorozatosan csempészett be Kádár-Magyarországra anyagi támogatást a rendszer üldözötteinek, hogy 1988. április 5-én, amikor éppen Kányádi Sándort akarta meglátogatni Kolozsvárott, Ceausescu Securitátéja letartóztatta, kihallgatta és kiutasította Romániából – azt, hogy nem csukták le, csak svájci útlevelének köszönhette?! Mindezt legalább utólag ráírhatnák a világszövetség vezette kartotékára, és hozzátehetnének egy tanulságos mondatot: Nagy Csaba a magyar ügyért, és nem a magyar ügyből él.

– A világszövetség vezetői azt állítják, hogy a nyilatkozat az alapszerződések esetleges megkötéséhez volt időzítve.

– Ez is jellemző a módszereikre, a valóságtartalmat nélkülöző, átlátszóan rossz szándékú és kicsinyes taktikázásra. A Népszabadság olvasói megértik, ha csak legyintek, amikor ki akarnak oktatni engem (is) alapszerződés-ügyben: éppen az önök lapjába írtam három terjedelmes cikket az alapszerződések ellen. De azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy „jó magyar ember” csak az lehet, aki ellenzi az alapszerződéseket, és aki mellettük van vagy aláírja őket, az „rossz magyar” vagy nem is magyar. Egyébként az első alapszerződést – az ukránokkal – Antall József írta alá. Őt melyik kategóriába sorolják Csoóriék?

– Csoóri Sándor a világszövetség érdemei között azt is felsorolja, hogy ők ellenezték az ukrán alapszerződést.

– Ez is mutatja a világszövetség teljes súlytalanságát és impotenciáját. Ha az általuk támogatott Antall-kormánynál nem tudták elérni, hogy ne legyen magyar–ukrán alapszerződés, akkor világos, hogy az ország életére és nemzetközi kapcsolataira sohasem volt és ma sincs nagyobb befolyásuk, mint a sóhivatalnak.

– Csoóri az általuk szervezett 1992-es III. világkongresszust történelmi súlyú eseménynek nevezi.

– Irigylem önelégültségét. Én a honfoglalást, a kereszténység felvételét, Mohácsot, Buda felszabadítását, Rákóczi szabadságharcát, március 15-ét, a kiegyezést, Trianont, október 23-át nevezem történelmi eseményeknek. Az 1992-es világkongresszus még lábjegyzetként sem fog bekerülni a magyar történelemkönyvekbe. Hacsak azért nem, mert aligha volt még egy olyan fennhéjázó, rongyrázó, felfuvalkodott és az országnak semmi konkrét hasznot nem hozó rendezvény, ami annyi százmilliójába került a magyar népnek, mint ez az összejövetel.

– Szerintük a világkongresszusnak köszönhető a Duna Televízió.

– Egy televízió megteremtéséhez az ötlet vagy az óhaj kevés. Ahhoz pénz, nagyon sok pénz kell. Ezt a pénzt Antall József és kormánya utalta ki. Igazuk volt – azok tévedtek, akik ellenezték. De nem hiszem, hogy a rendkívül gyors észjárású miniszterelnököt néhány percnél hosszabban kellett volna meggyőzni arról, mennyire fontos – elsősorban a határon kívül élő magyaroknak – ez a műholdas adás. Ha Csoóriék győzték meg, ezért elismerést érdemelnek. Még nagyobb volna ez ügyben a tiszteletem és önzetlenségük iránti csodálatom, ha a Duna TV-nél a magas fizetésű vezető állásokat – császári és királyi hitbizományként – nem ők maguk, a rokonaik, a barátaik és lekötelezettjeik foglalták volna el.

– Az önök nyilatkozata anyagi kifogásokat is tartalmaz.

– Mivel mi éppen úgy nem látunk be az MVSZ pénzügyeibe, mint ahogy a világszövetséget eltartó ország nyilvánossága sem, azt, amit az anyagiakról mondtunk, a világszövetség egyik alelnökének tavaly októberi leveléből és a szövetség számvizsgáló bizottsági tagjainak elrettentő adataiból idéztük: egyebek közt egy Timkó nevű világszövetségi alkalmazott milliárdok fölött rendelkező kizárólagos felhatalmazásáról, 60 millió forint szabálytalan kölcsönzéséről, stb. A világszövetség úgynevezett társadalmi szervezet és – mint állítja – több mint 800.000 tagja van. Miért nem a tagdíjaiból tartja fenn magát? Mi itt, Nyugaton ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy az ilyen jellegű társadalmi szervezetek önellátók, és a vezetőket nemcsak nem fizetik, hanem gyakran ők maguk nyúlnak a zsebükbe a közügyek érdekében. Elképesztőnek tartom, hogy az ország mostani súlyos gazdasági helyzetében ez a jelenleg jóformán csak reprezentáló, nyilatkozgató, önünneplő világszövetség évente 180–200 millió forintba kerül a magyar adófizetőknek.

– Hallottam olyan véleményt is, hogyha a világszövetség egyszínű is, önök, az 52 aláíró, ugyancsak egyszínűek.

– Ötvenkét önálló, szabad, a maga fejével gondolkodó emberről van szó. Ötvenkét színről, színárnyalatról. Olyan asszonyokról és férfiakról, akiknek nem szokásuk hol Illyés, hol Sütő, hol Tőkés neve mögé bújva magyarázkodni vagy vádaskodni. Ami közös bennük, az a végtelenül nehéz körülmények között a felszínen maradásért, a jobb jövőért, az Európai Unió egyenrangú tagságáért küzdő magyarság iránt érzett erkölcsi-anyagi elkötelezettség és aggodalom. De ha már valaki – bárki – egyszínűnek minősít bennünket, akkor hadd válaszoljam azt: inkább vagyunk egyszínűek, mint kétszínűek.