Nem elég!

Izgatottan vártam, hogyan fog beszámolni kedvenc pesti televíziós csatornám, a Duna (a másik kettőt nem tudom fogni) a Magyarok Világszövetségének október 21–22-i küldöttközgyűléséről. Elképzelhető a csalódásom, amikor a 21-i, péntek esti 6 órás Híradó 15 percéből csak öt percet kapott az MVSZ; az esti 9 órás Híradóban ugyanez volt a helyzet. Nem átallottak az egész világ és az egész ország híreinek 10-10 percet adni és az MVSZ-nek csak 5-5 percet. Hol itt az arány? Ugyanez az igazságtalanság folytatódott 22-én, szombaton is. Próbáltam vigasztalni magam. Nyilván a véletlen hozta úgy – morfondíroztam, – hogy az ország második pártjának, az SZDSZ-nek a küldöttközgyűlése pontosan azon a két napon került megrendezésre, mint az MVSZ-é, de az csak 1–1 percet kapott a Dunában. Halovány vigasz. Nekem az Eszdéeszből az az 1–1 perc is sok volt, az Emvéeszből az 5–5 perc is kevés.

Lelki nyugalmam akkor kezdett helyreállni, amikor szombat délután a Duna TV közkedvelt Közép-európai magazinjának a végén egy átfutó felirat közölte, hogy kedden este a nézők „beszámolót láthatnak” az MVSZ küldöttközgyűléséről. Azt nem mondták meg, hány órakor, azt sem, milyen hosszan, de mindenesetre az biztató volt, hogy nem kell beérnem négyszer 5 perc Híradóval – lesz még egy részletesebb adás is. De miért csak egy? – háborogtam tovább magamban. Egy ekkora eseményről, amelyet az egész világ magyarsága lélegzetvisszafojtva figyel! Szerencsére morgásom nem tartott sokáig. Másnap, október 23-án, nemzeti ünnepünkön azzal ajándékozott meg a Duna TV, hogy bejelentette: hétfő estétől kezdve nem egy, hanem három adásban fogja ismertetni, mi minden történt az MVSZ küldöttközgyűlésén. Lám, lám, mondtam magamban, a Duna is rájött, hogy egy beszámoló kevés.

S úgy is lőn, amiként megígérték. Hétfőn este 21.15 perckor levették a műsorról azt a dokumentumfilmet, amelyikben Balla László kárpát-ukrajnai költő emlékezett volna vissza az elmúlt fél évszázadra, és helyette az MVSZ-ről tudósítottak 65 percen keresztül. Ugyanez történt kedden este 23.40-kor és szerdán 23.35-kor. Összesen 3 órán és 15 percen keresztül. Azaz az MVSZ küldöttközgyűlése a Híradókkal együtt 3 és fél órát kapott a Dunában, az SZDSZ-é 3 és fél percet. Az arányok kezdtek helyreállni.

Azért még mindig nem mondhattam, hogy elégedett vagyok. Én még csütörtökön, pénteken, szombaton éjjel is szívesen hallgattam volna 1–1 órán át az MVSZ szónokait és a különböző interjúkat. Mint ahogy – s erről meg vagyok győződve – a Duna TV többi nézője is. A képernyő előtt üldögélve, éjfél tájban, fél egy tájban, jó volt elképzelnem, hogy nem vagyok egyedül: az ország határain belül és kívül magyarok milliói nézik velem együtt a Dunát, és élvezik az MVSZ közgyűlését. Ezúton kérdezném meg a Duna TV vezetőitől: nem lehetne-e még néhány adást szentelni ennek a közgyűlésnek? Elvégre kit érdekelnek Magyarországon olyan problémák, mint az életszínvonal, az infláció, a munkanélküliség, a szegénység – amikor a Magyarok Világszövetségének a szónokait hallgathatják?

De ha már itt tartok, hadd tegyem hozzá: nemcsak azzal vagyok elégedetlen, hogy mindössze háromórás adás szólt a küldöttközgyűlésről, hanem az adások időpontjával is. Emlékszem annak idején Hankiss Elemér baklövésére, amikor egy órával későbbre csúsztatta a Panoráma című műsort. Micsoda botrány kerekedett belőle! Éppen Pesten jártam, és máig is előttem van az az adás, amelyikben a TV 1 nyilvánossága előtt érdemdús férfiak és kádárista kegyencek úgy verték ki az egész ország nyilvánossága előtt Hankiss fenekét, mint a régi világban a tanító bácsik a rosszalkodó lurkókét; még csodáltam is Elemér mazochizmusát, amiért mindezt egyenesben közvetítette azon a televízión, amelyiknek akkor – igaz, már csak rövid időre – az elnöki tisztét gyakorolta. Az egyik, egyébként helytálló érv az volt az intézkedés ellen, hogy Erdélyben este 10-kor már 11 óra, este 11-kor már éjfél van, s az emberek nagy része ilyenkor már nem nézi a tévét – nyugovóra tért. Mikor a harmadik adás után, szerdán éjjel eloltottam a televíziót, átvillant az agyamon, hogy Erdélyben most éjjel háromnegyed 2 van. Vajon a Duna TV vezetői gondoltak-e arra, hogy egy-két erdélyi nézőjük ilyenkor már talán alszik? Fegyelmit érdemel, aki erre nem gondolt. Ezt a hibát csak úgy lehet jóvátenni, ha az említett három (és a remélt öt-hat) adást újra sugározzák, csúcsműsoridőben! Meg vagyok győződve róla, hogy 15 millió magyar kívánságát tolmácsolom, amikor ezt kérem. Kérem? Követelem!

A közgyűlés elején, az elnöki beszámolóban elhangzott egy mélyenszántó megállapítás: „Sajnos, az országban még ma is kevesen tudják, hogy a Magyarok Világszövetsége valójában nem 1938-ban alakult meg először, hanem jóval korábban, a nagy időkben, 1526 után, a mohácsi vész következtében három részre szakadt ország véres és serleges óráiban” és a mai MVSZ „ennek az ős szövetségnek morális jogutódja”. Szép gondolat – s külön szép szó az, hogy „serleges”, – hiszen eszerint mindenki, aki a mohácsi vész óta a magyarság összefogásán, az ország egységének érdekében munkálkodott, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, mind-mind, ki-ki a maga módján, ám anélkül, hogy ezt tudta volna, a Magyarok Világszövetségének az elődje, sőt jogelődje volt. Nem is szólva a tényleges elődökről, Horthy Miklósról, aki 1938-ban létrehozta, és Kádár Jánosról, aki 1956 romjain önzetlenül újjáélesztette a Magyarok Világszövetségét. Szép gondolat, de engem valahogy nem elégít ki. Nem elég, hogy az MVSZ a morális gyökereit csak Mohácsig vezeti vissza. A hét vezér, mikor vérszerződést kötött, vagy Géza fejedelem, amikor a kicsinyes torzsalkodásokat elkerülendő, egyszerre volt keresztény és pogány, vagy István király, aki Koppányt leverte és kivégeztette, Vazult megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett, nem a magyarság egységén munkálkodott-e? Meggondolandó, hogy két esztendő múlva, a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából nem kellene-e a Magyarok Világszövetségét is 1100 esztendősnek nyilvánítani.

A küldöttközgyűlés üdvözlésekor – ahogy ezt a Duna TV riportere közölte – „a Fidesz és a KDNP kivételével valamennyi párt képviselője szót kapott”. (Hogy a Fidesz és a KDNP miért nem kapott szót, nem tudom. Az MDF viszont kétszeresen is szót kapott: hivatalos szónoka Szabó Iván volt, a jelen lévő Boross Péter – megint a Dunát idézem – „nem kívánt szólni, de engedett a tömeg tapsának”.) Különösen érdekes volt azt megfigyelni, hogyan vágódtak hasra az MSZP-hez tartozó szónokok az MVSZ előtt. Olyasmiket mondtak, hogy „pártok jönnek és mennek”, „kormányok jönnek és mennek”, (a forrás Sztálin: „Hitlerek jönnek és mennek, de a német nép marad”). Amivel nyilván azt érzékeltették, hogy ők átmeneti jelenségnek tekintik saját magukat, még alig jöttek, és már tudják, hogy menni fognak, viszont a Magyarok Világszövetsége marad. Ez a szuperszerénység alapjában véve tetszhetett volna nekem, mégsem vagyok elégedett. Példának okáért Horn miniszterelnök üdvözlő beszédében az MVSZ elnökét „Csoóri Sándor barátom”-nak nevezte, a Dunának adott interjúban meg kétszer is csak „Sándor”-nak. Miféle bizalmaskodás ez? Vajon Csoóri Sándor mondotta-e akár egyszer is azt, hogy „Horn Gyula barátom”, vagy pláne azt, hogy a „Gyula”? Értem, persze értem, hogy az MSZP vezetői be akarnak vágódni az MVSZ küldöttei előtt, elvégre ők a legutóbbi szabad választások második fordulójában alig kaptak 50 százaléknál több szavazatot, ám majdnem ugyanannyian nem rájuk szavaztak – szemben az MVSZ vezetőivel, akik mindig száz százalékot kapnak, ellenük még véletlenül sem szavaz senki. De az MSZP-sek nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy ezzel a nagy meghunyászkodásukkal palira vehették, s pláne, hogy megnyerték maguknak a küldötteket. A Duna TV a maga tárgyilagos válogatásában fontosnak tartotta – joggal –, hogy a közgyűlés felszólalásai közül kiemelje az egyik svájci küldöttét, aki nem habozott kimondani: „Nagyon örültem, hogy a nemzet házában (a Parlament épületében) tartott ülésen a nemzet szó annyit előfordult… kíváncsi lettem volna arra, hogy ebből mennyi volt a színház és mennyi nem”. (Taps.) S a svájci hölgy hozzátette, hogy bár ő kétszer is elolvasta a kormány külpolitikai programját, de azt a szót, hogy „nemzet” még nagyítóval se tudta benne megtalálni. (Taps.)

Azaz: a négy MSZP-s tagságú országházi felszólaló, a miniszterelnök, a parlament elnöke, a Határon Túli Magyarok Hivatalának államtitkára és a párt hivatalos szónoka mondhat, amit akar, ismételheti itt a „nemzet” szót, ahányszor akarja, ez a gyűlés nem hisz nekik, ők itt hiába játsszák a „nemzeti” színházat, a programjukban kimutatták a foguk fehérét: a nemzethez semmi közük sincs.

Nem is értem, miért hívták meg ennek a nemzetietlen kormánynak, parlamentnek és pártnak a képviselőit a küldöttközgyűlésre? Csak nem azért, mert a pénzt – a tízmilliókat, a százmilliókat – most ők osztogatják?

Elismerem, egy olyan nagy fontosságú szervezetnek, mint a Magyarok Világszövetsége, szüksége van pénzre. Sok pénzre. Nagyon sok pénzre. Isten tudja, mennyit emésztett fel két esztendeje a pompázatos III. világtalálkozó megszervezése és lebonyolítása. Meg a mostani küldöttközgyűlés. Aztán itt van az évi büdzsé. A vezetők ide-oda repkedése az öt kontinensen. Az adminisztráció fizetései. A csodálatos új székház üzemeltetése, fűtése, világítása, takarítása. A szolgálati autók. A nyomtatványok, a postázás, a faxok, a telefonok a világ minden tájára. És még mi minden. Nem is volna érdektelen, ha egyszer nyilvánosságra hoznák, mennyibe került a rendszerváltás óta ez a szervezet a magyar adófizetőknek. Hány száz millióba, esetleg hány milliárdba?

Fel is vetődhet a kérdés: amikor adót fizetnek a hazaiak, vajon tudják-e, hogy ezt nemcsak az ország védelmére, a közbiztonság javítására, a kórházak, iskolák, egyetemek fenntartására, az úthálózat fejlesztésére, a posta, az energiaellátás, a vasutak üzemeltetésére, a legelesettebbek megsegítésére és hasonló célokra fizetik, hanem a Magyarok Világszövetségének a finanszírozására is adóznak. Nem volna baj, ha tudnák, akkor szinte örülnének a folyamatos adóemeléseknek.

Volna persze egy másik lehetőség is. Mivel az MVSZ 15 millió magyart tud a háta mögött, mi lenne, ha mindenki évente 100 forinttal támogatná? Ez évi másfél milliárd volna. De ha a gyerekeket és az aggastyánokat kihagyjuk, akkor is marad 10 millió magyar a 15-ből. Évi egymilliárd forint. Mondjuk, ennek a tízmilliónak a fele nehéz fizető. Marad évi 500 millió. Adjuk alább. Ne fizessenek tagdíjat csak azok, akik az országhatárok között ezt könnyen megtehetik, meg a nyugati magyarok, akiknek évi száz forint (egy dollár) meg sem kottyan. Maradna 3 millió befizető. Évi 300 millió forint. Valahogy el lehetne nyomorogni belőle. Úgy, ahogy ez egy társadalmi szervezethez illik. A tagjai-barátai-támogatói pénzéből – nem az államéból.

Ha a világszövetség vezetői ezt a megoldást választanák, nem az állam pumpolását, akkor én mindjárt be is neveznék a magam százasával. Annál is inkább, mert akkor Hornékat és a velük egyívású nemzetietlen elemeket többé meg sem kellene hívni a világszövetség tanácskozásaira.

A Duna TV három és fél órás adásában bő teret kaptak az erdélyi, az MVSZ egyik alelnökének révén a szlovákiai magyarok, sőt elég hosszan egy kazahsztáni magyar is, de mintha a Vajdaságban egyetlen magyar sem élne: ennek a félmilliós nemzettestnek a delegátusairól – ha egyáltalán jelen voltak – egyetlen említés sem történt, egyetlen mondatukat sem hallhattuk. Azért volt-e ez így, mert a vajdasági magyarok szervezetei nem egységesek, nemrégiben kettészakadtak, sőt a legnagyobb vajdasági szervezet, a VMDK elnöke, Ágoston András nemrégiben kijelentette: újszülött ellenlábasuk, a „VMSZ kívülről létrehozott szervezet, amely Csoóri Sándor támogatásával alakult meg” és „ha valaki tudatosan megosztotta a vajdasági magyarságot, az Csoóri és köre volt”? (Magyar Hírlap, 1994. október 10.) Aki ilyesmiket merészel mondani, s ezt anyagi vádakkal is megtetézi, annak – világos – nem lehet helye az MVSZ küldöttközgyűlésén. Azt meg kell büntetni, és rajta keresztül meg kell büntetni azokat is, akik mögötte állnak, azaz a vajdasági magyarok többségét. Vagy van fegyelem, vagy nincsen. Aki nem áll haptákba az MVSZ elnöke és köre előtt, annak kuss. A kérdés csak az: a puszta elhallgattatás elég-e? Nem kellene-e nyilvánosan megbélyegezni, kiátkozni, a magyarság soraiból kitaszítani őket? Vagy talán bölcsebb rábízni a további tennivalókat a szerb elvtársakra?

Mindenesetre azzal, ahogyan a vajdasági magyarok legreprezentatívabb egyesületének a torkára forrasztotta a szót, az MVSZ szívmelengetően megmutatta: végre van – megint – egy olyan hazai szervezet, amelyik nem játszik demokráciát. Ám nemcsak ez vallott erre. 27 ország 236 szavazati és tanácskozási joggal rendelkező küldöttje, meg 22 elnökségi tag vett részt a közgyűlésen, de – mint megtudtuk – a két legfontosabb bizottságban, azokban, amelyek a magyarság sorskérdéseiről-jövőjéről és az MVSZ stratégiájáról tárgyaltak, semmiféle ellentét, vita, nézetkülönbség nem volt. „És ez természetes” – jegyezte meg a Duna TV kommentátora. Valóban, van-e annál természetesebb, mint hogy 258 emberből mindenki mindenben egyetért? Mindenki egyformán látja a nép sorskérdéseit, a nemzet jövőjét, a világszövetség stratégiáját.

Két évvel ezelőtt, azon a híres-nevezetes 1992. augusztusi III. világtalálkozón a küldöttek tanácskozásait még zárt ajtók mögött, a sajtó, a rádió, a televízió kizárásával kellett megtartani. Akkor ugyanis még voltak viták, ellenvélemények. Ennek az átkos korszaknak mostanra vége: minden nyilvános, mindegyik média ott lehet, ezentúl senki sem csámcsoghat azon, hogy valaki valakivel – főleg a vezetéssel – nem ért egyet.

Szép új magyar szóval: pontosítok. Az egyik bizottságban mégiscsak volt vita; abban, amelyik az alapszabályok módosításáról tárgyalt, és a Duna TV híven-részletesen közvetítette az eltérő véleményeket. Miről volt szó? Az MVSZ újabban minden országban egységes csúcsszervezetet, ún. országos tanácsot formál az ott élő magyarok szervezeteiből, aminek nyilván az az előnye, hogy a jövőben nem kell külön-külön 5–10–15 helyi egyesülettel, klubbal, egyházi gyülekezettel tartani a kapcsolatot – elengedő az országos tanáccsal. Mármost egy kanadai küldött azt kérte, hogy Kanadában, tekintettel a nagy távolságokra, ne egy, hanem két országos tanács működhessék. Lehet-e Kanadával kivételt tenni? Hű, micsoda vita robbant ki e körül az életbevágó nemzeti sorskérdés körül! Vélemény, ellenvélemény, az ellenvélemény ellenvéleménye: még mondja ezek után valaki, hogy az MVSZ-ben nincs teljes szabadság!

Nem is mondja senki. Sőt az új – négy éven belül a negyedik – főtitkár büszkén jelenthette ki: itt most „a magyar szellem szabad parlamentje” tanácskozott. Nyilván ezért nem volt sem nézetkülönbség, sem vita. Ezért nem lehetett látni a képernyőn egyetlenegy arcot sem a legjobb hazai költők, írók, filmrendezők, festőművészek, zenészek, színészek, szobrászok, a világszerte ismert és elismert magyar tudósok közül. Csak gratulálni tud az ember a küldöttek remek megválogatásához: ha a rosszféle, gyakorta nem-elég-nemzeti potenciális egységbontók ott lettek volna, még kockázatossá válhatott volna a szellem és a szabadság. Nekem még az is túlzásnak tűnt, hogy az MVSZ tiszteletbeli elnöke, Sütő András megnyitó beszédében kijelentette: legalább abban értsünk egyet, hogy miben nem értünk egyet. Őszintén tisztelem Sütőt, de kérdem: minek ilyen, az erdélyi toleranciáit tükröző mondatot kimondani? Minek az esetleges egyet nem értés lehetőségét emlegetni? Amikor mindenki mindenben egyetért. Hiszen – sok-sok fáradsággal, sok-sok nemzetközi utazással – a küldöttek így voltak előválogatva, az egész összejövetel így volt előkészítve. Csak azok vehettek részt rajta, akikről az előrelátó vezetés tudta, nagy többségükben bármily derék emberek is, engedelmes szavazógépként fognak szolgálni az apparátus legitimizálására – ellenszavazattól egyetlen esetben sem kell tartania.

Van egy fogadásom: ezt a küldöttközgyűlést olyanok szervezték meg, aki a politika ábécéjét a pártban – ama bizonyos pártban – sajátították el. És nem is ’88-ban vagy ’89-ben, amikor ott is vitatkoztak már, hanem jóval korábban. Az elnök költői megfogalmazásával: „a szocializmus és a kommunizmus szennyes lepedője alatt”. S azóta sem követték Ágnes asszony példáját. Nem őrültek meg: minek kimosni azt a lepedőt? Egyszerűbb átfesteni.

A küldöttközgyűlés a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében kezdődött, aztán a küldöttek átvonultak a Parlamentbe és fél napon át a Felsőház termében folytatták ülésüket, majd a tanácskozás a világszövetség új, Semmelweis utcai palotájában ért véget. (A „palota” elnevezés nem tőlem származik, a Duna TV-ből idézem – én csak helyeselni tudom, hogy palotájuk van, bár szerintem nem elég nagy, a királyi vár megfelelőbb volna; aztán meg, mint Fónay Jenő, a tízmillió anyaországi magyart képviselő MVSZ alelnök elmondta – hazai olvasóim közül, remélem, mindenki őt választotta meg alelnökéül –: bár a közömbösség gátat szab neki, ők azért megyénként is szervezkednek, így aztán szerintem minden megyében is kapniok kellene a nemzet vagyonából, ha nem is egy palotát, de legalább egy-egy kastélyt.)

A fénypont a Parlamentben megtartott ülés volt. Nagy megtiszteltetést jelentett az évszázados épületnek, hogy most az MVSZ-t fogadhatta a falai közé. Mert, amiként ezt többen is elmondták: „a mi megjelenésünk miatt”, mostantól fogva „az ország háza – a nemzet háza lett”.

Amiből több dolog következik. Például az, hogy amikor 1945 után a szabadon választott nemzetgyűlés összeült benne, akkor is csak az ország és nem a nemzet háza volt. 1990 után, amikor az első, és 1994 tavasza óta, amióta a második szabadon választott országgyűlés tanácskozik benne, továbbra is csupán az ország és nem a nemzet háza. Csak 1994. október 21-e óta a nemzeté – amióta az MVSZ egy fél napra betette oda a lábát és az ülepét. Mert a tízmilliós magyarság választott képviselői – kormánypártiak és ellenzékiek – csak az országot jelentik. A nemzetet – a Magyarok Világszövetsége!

S ha ez így van, akkor a Parlamentben ülésező képviselők összessége csak országgyűlés. A nemzetgyűlés – a Magyarok Világszövetsége. Az Antall-, Boross- és Horn-kormány csak az ország kormányának tekinthető. A nemzet kormánya – az MVSZ elnöksége. A Magyar Köztársaság elnöke csak az ország elnöke. A nemzet elnöke – a világszövetség elnöke.

Ez egyelőre csak következtetés. Logikai következtetés, ami több elhangzott felszólalásból is levonható. Szerintem ez így nem elég. Végre ki is kellene mondani. Nyíltan, egyenesen, magyarul. Mert ez a lényeg. Az igazi elképzelés. Az, hogy ebben az országban két hatalom van: a Hatalom és a Magyarok Világszövetsége. A mostani kormány- és párthatalom mellett – egy párhuzamos hatalom. Az átmeneti hatalom mellett – a holnapra felkészülő hatalom. Az ellenzéki pártok minapi, fájdalmas és a mai koalíció holnapi, remélt bukása után – a jövő nemzeti erőit tömörítő gyűjtőszervezet. Igen, ez a lényeg. Ez húzódik meg nem egy homlok mögött. A küldöttközgyűlés mögött. A Magyarok Világszövetsége mögött. Ha majd ezt nemcsak sejtetik, de ki is mondják, akkor fogom én is azt mondani: ELÉG!