„Talán”Juhász Ferenc 1951-ben sem tudta, ma sem tudja igazán megmagyarázni, miért kapott Apám című verséért 23 évesen Kossuth-díjat. Van ez így. Arra viszont jól emlékszik – derül ki abból az interjúból, amit a Népszabadság június 8-i számában Varga Lajos Márton ad közre –, hogy „az akkor meglehetősen nagy súlyú” Bóka László a dekadencia megnyilvánulásának nevezte a verset, „talán a Németh Andor és a Méray Tibor szerkesztette Csillagban, de az is lehet, hogy a Szabad Népben vagy az Irodalmi Újságban”. Ami a „talán”-t illeti – amikor a Csillag Juhász kötetéről írt, már sem Németh Andor, sem én nem szerkesztettük a folyóiratot. Aczél Tamás volt a felelős szerkesztő, és az Apámról az ismertetést a folyóirat 1951. februári számában nem Bóka, hanem Mészáros István írta: többoldalas, feltétel nélküli ömlengés volt, a verset serkentésként, Juhászt követendő példaként állította oda más költők elé és felé. Hogy Juhász most, a Népszabadságban az angyalszelídségű, néhai Németh Andort, József Attila hűséges barátját miért sorolta a maga rosszakarói közé, azt „talán” csak ő tudja. Hogy az én nevemet miért „dobta be” az interjúba, azt még megértem: 33 éven át megszokhatta, hogy engem a Népszabadság hasábjain kifizetődő volt besározni. Bóka egyébként valóban írt az Apámról az akkor induló Irodalmi Újság 1950. december 21-i számában („szerkeszti: Illés Béla”) – sok-sok szépet és jót, némi (úgy látszik, máig is megbocsáthatatlan) fenntartással –, megemlítvén, hogy a vers nem éri el a szovjet költészet magasságait-mélységeit (ez akkoriban szinte kötelező megjegyzés volt), a költő pedig „néha elveszti önálló hangját”, olykor Illyést, olykor József Attilát lehet kihallani a soraiból. Dekadensnek mondotta volna a verset? Éppen ellenkezőleg! Megdicséri Juhászt, amiért „követte Révai elvtárs figyelmeztető, iránymutató szavát”, és „egy csapásra megszabadult a felszabadulás előtti költészet mindkét kitaposott útjától”, bizonyos népi lírizmustól és „a nyugati dekadenciától kölcsönzött verseléstől”. Erről állítja ma Juhász, hogy Bóka a versét „a dekadencia megnyilvánulásának nevezte”. Marad a kérdés: miért is kapott 1951-ben Kossuth-díjat az Apám? Az a fájdalom, amivel halott édesapját elsiratja, ehhez akkoriban aligha lett volna elegendő. Ha Juhásznak 45 év elteltével az egykori „váratlan elismerés” még mindig rejtély, „talán” elég volna itt-ott beleolvasnia saját művébe. Találna benne kulákellenességet, papellenességet és egy – egyébként meghatóan megénekelt – apát, aki „szombatonként pártnapokra el-eljárt lassan köhögve, s aztán reggelig mesélte anyámnak a hallottakat”, aki a halálos ágyán, az utolsó szavával, azt mondja akadozva a fiának: „…a Pártot soha… Hazádat…”. És találna három csodálatos szovjet katonát, akik nagybeteg, verejtékező apja kezéből kivették a favágó baltát, ölben vitték be őt a szobába, és „vágták már a fát helyette”. Ennek a három embernek a hat kezéről – mert hat kezük volt, és ezek a kezek Juhász szívében ott élnek „már örök-időtlen” – elégiák magasröptűségével versel az ifjú költő: ezek a baráti kezek beszéltek neki, az asztal körül ülve is, ékesebben, „mint a leggyönyörűbb szózat” – imigyen:
Még mindig nem érti Juhász, akiből istenadta tálentuma okán még nagy költő is lehetett volna, miért kapta 23 évesen a Kossuth-díjat. A kérdés a legkevésbé sem szemrehányó a részemről (egy pártban voltunk, Feri, tőlem is, másoktól is találhatók azokból az időkből hasonlók) – inkább afféle szomorú merengés Arany agyonidézett szavairól, a „költő hazudj”-ról, és a rajtafogás viszonylagos könnyűségéről. Az összes adatra, idézetre, amit fentebb elsoroltam, kb. 15 perc alatt lehetett ráakadni a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában – mindennek Juhász éppúgy utánanézhetett volna, mint az, aki az interjút készítette vele. Csak egy kis jóakarat, szemernyi szakmai alaposság kellett volna hozzá. Talán.
(Népszabadság, 1996. június 24.) |