Nagydoktor

A Duna TV-nek minden hétköznap este van egy adása, az „Esti kérdés”. Szeretem ezt az alig negyedórás műsort; értelmes emberek nyilatkoznak benne, jó megismerni az arcukat, a gondolataikat, jó tanulni tőlük.

Amióta csak ezt az adást nézem, még senkit sem vezettek be akkora felhajtással, mint a február utolsó estéjén nyilatkozó egyetemi tanárt. „Az utóbbi években – mutatta be a vendégét az interjúvoló újságíró – nem volt magyar politikus vagy politikai közíró, aki körül annyi vita, netán annyi botrány keveredett volna, mint körülötte.” Az utóbbi években akadt néhány vita, sőt néhány botrány is, – csak úgy emlékezetből: az MDF egyik alapítójának sorozatos támadásai a saját pártjabeli, halálosan beteg miniszterelnök ellen, a volt budapesti főrabbi szégyenletesen hülye kijelentései, a kormánypárti MDF és az ellenzéki Fidesz közös ingatlanügye, az SZDSZ váratlan elnökváltásai, a rádió és a televízió törvényesen kinevezett elnökeinek kiűzése munkahelyeikről, a patinás Magyar Nemzet átjátszása a leg-Ceausescu-barátibb francia napilap tulajdonosának, bizonyos csillagászati végkielégítések, gyanús privatizációk – csak úgy összevissza és a teljesség igénye nélkül. Ha valaki ezeknél a vitáknál vagy botrányoknál nagyobbat tud kavarni, arra érdemes odafigyelni.

A képernyőn megjelenik egy fiatal férfi – kellemesen pirospozsgás arc, villogó szemüveg – s az újságíró kérdésére bemutatkozik. Jogászként végzett, az alkotmányjog foglalkoztatta, aztán egyre inkább átcsúszott a politológiába, a szociológiába, ebből írta kandidátusi disszertációját is, 1989-ben pedig a szociológia-tudományok nagydoktora lett – az elmúlt húsz évben a jogtudomány, a politológia és a szociológia hármasságában mozog.

Ekkora tudósra, aki – ha jól saccolom – már 40. évének betöltése előtt kandidátus és Nagydoktor lett, ki kell hegyeznie a fülét az egyszerű hallgatónak. Kíváncsian lesem minden szavát, ami nem könnyű feladat, mert nagyon gyorsan beszél, sűrűn elnyeli egy-egy szó végét, és a hangformálása is kissé fura, „káros” helyett mintha „khárost”-t, „kormány” helyett mintha „khormány”-t mondana. No de ez lényegtelen.

Várom a vita- és botránysportág magyar rekordjavítójának originális nézeteit. Várok, várok és csupa olyasmit hallok, amit másoktól már évekkel ezelőtt hallottam. Mintha az ifjú tudós egy lerágott csontot rágna – hátha talál még valami ottfelejtett mócsingot rajta.

Azt javasolja, hogy a jelenlegi ellenzék ajánlja fel az MSZP-nek a kívülről való támogatást, a „konstruktív ellenzékiséget” – feltéve, hogy az MSZP kirakja a kormányból a szabaddemokratákat és a közvélemény-formálás eszközeit kiveszi a kezükből. Mi ebben az új? Ez az elképzelés, mármint az akkori kommunistákkal való együttműködés már Lakitelektől sem volt idegen, és az imént említett Antall-gyalázó már valamikor 1988–89-ben – Grósz Károly virágkorában – megírta, hogy az MSZMP nélkül elképzelhetetlen az ország irányítása, s a fórumosoknak nem a szabaddemokratákkal, hanem a kommunistákkal kell szövetkezniök. Ettől a nagy gondolattól csak a négyigenes népszavazás után állt el az MDF – amely egyébként tartózkodott attól, hogy az akkor még egyeduralkodó párt ellen szavazzon, – mivel 1989 végén, hála az SZDSZ kezdeményezte referendum sikerének, felcsillant előtte, hogy a kommunisták nélkül is megszerezheti a hatalmat. Mi az újdonság abban, ha az egyik ideológusa a hatalom elvesztése után és minimum három évnyire minden reménytől most felmelegíti a régi levest? Az újdonság az lett volna, ha akkor ajánlották volna fel az MSZP-nek az összefogást, amikor ők voltak az urak. Akkor valahogy megfeledkeztek róla…

Azt mondja továbbá a Nagydoktor, hogy Magyarországon a politikai hatalom mellett szociálliberális médiahatalom működik. Árnyaltabban: a sajtóban négy éve, a rádióban-televízióban fél esztendeje. Mintha már ezt is hallottam, olvastam volna, egyszer, kétszer, százszor, ezerszer. Azt nem tudom, hogy a rádióban-televízióban ma otthon valóban aránytalanul kis helyet kap-e az ellenzék, mint ahogy ezt a Nagydoktor állítja – én itt, Párizsban csak a Duna TV-t látom, és megnyugtathatom őt afelől, hogy ott nincs szociálliberális uralom: hírválogatása nem harsányan, de egyértelműen ellenzéki töltetű. Ami a sajtót illeti, tény, ami tény: a három legnagyobb budapesti reggeli lap, a Népszabadság, a Népszava és a Magyar Hírlap, bár a legkevésbé sem kritikátlanul, de a szocialistákhoz és a liberálisokhoz áll közel. Ez a három lap magánkézben van, a másik két reggeli napilap viszont, a sikeresen tönkretett Magyar Nemzet és a tönkretehetetlen, mert a születésétől fogva deficites Új Magyarország, amelyet az állam, azaz a többségükben kormánypárti adófizetők tartanak el, az ellenzéket támogatja. A kettőnek együtt kevesebb olvasója van, mint az első három közül akármelyiknek egyedül. Én már lekéstem arról, hogy az életben valaha is Nagydoktor lehessek, de ha az lennék, akkor vádaskodás helyett inkább azon törném a fejem, miért van ez így. Miért pártolt el a Magyar Nemzettől korábbi olvasótáborának háromnegyede, miért nem tudott az Új Magyarország sohasem annyi olvasót verbuválni, amennyiből megélhetne? Vagy nem elég jók ezek a lapok, vagy – Brecht szavával – a népet kellene kicserélni ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék.

Még egy szót a „médiauralom”-hoz. Közel négy éven át, Hankiss Elemér és Gombár Csaba erőszakos eltávolítása után az akkori kormányzatnak a Kádárékéhoz hasonlítható monopóliuma volt a rádióban és a televízióban. (Egyébként a hatalmat Antall és Boross megbízásából, főleg Kádár kedvenc káderei gyakorolták.) Folyt a féktelen kormánypárti propaganda, a „Parabola” és a „Törvénytelen szocializmus” adásaiban tombolt a gyűlöletkeltés, a rasszizmus, a fasisztoid elvetemültség, a tegnap-még-kommunisták szájtépő kommunistázása, „leleplező” ásatásokat mutattak be a Köztársaság téren és Svédországból importáltak egy emigránst, hogy annak a „pufajkás”-nak a fogkiverő múltját tanúsítsa, akivel most „konstruktívan” lepaktálni szeretnének. Akármilyen is a mai rádió és televízió, olyan arcpirítóan közönséges, olyan primitíven elfogult nem lehet, mint amilyen az ő idejükben volt. Nem emlékszem rá – igazítsanak helyre, ha tévednék, – hogy a Nagydoktor és elvbarátai akkoriban megbélyegezték volna az országos médiákban dúló egyeduralmat, vagy tiltakoztak volna az egyoldalúsága, saját kifejezésével: az alkotmányellenessége ellen.

Az interjú harmadik „újdonsága” Göncz Árpád megleckéztetése volt. Nem lerágott csont ez is? Debreczeni József már öt éve elkezdte; az Antall-gyalázó ex-III/III-as azt írta, hogy Gönczöt New Yorkból, Párizsból és Tel-Avivból irányítják; skinheadtüntetést szerveztek ellene a forradalom évfordulóján a Kossuth téren. És a többi, és a többi. Mindennek ellenére, vagy éppen ezért is Göncz Árpád a legnépszerűbb államférfi lett és maradt Magyarországon. A Nagydoktor tapintatosabb az elődeinél, ő csak azt veti a köztársasági elnök szemére, hogy politikai nyilatkozatokat is tesz, és ezzel túllép a hatáskörén, négy éven át permanens alkotmányválságot okozott és ez a veszély továbbra is fennáll. Azt javasolja, hogy meg kellene változtatni az alkotmányt, mert az jelenlegi formájában lehetővé teszi, hogy az elnök politizáljon – meg kell nyirbálni, „vissza kell metszeni” az elnök jogkörét. Mielőtt a metszőkést elővenné, talán el kellene tűnődnie azon, hogy a múlt négy esztendőről rajzolt ábrájában némi ellentmondás van. Ha ugyanis a jelenlegi, a saját emlékeztető szavai szerint Pozsgay Imre testére szabott alkotmány értelmében a köztársasági elnöknek joga volt és van politikai kijelentéseket tenni, akkor – minden tudományos rang nélkül, pusztán józan paraszti ésszel megítélve – nem Göncz Árpád sértette meg az alkotmányt, nem ő a felelős az állítólagos alkotmányválságért, hanem éppen azok, akik az elnököt ettől a jogától meg akarták fosztani.

És itt elérkeztem a Nagydoktor érvelésének egyetlen valóban eredeti pontjához. Azt mondja: módosítanunk kellene az alkotmányt, nálunk is „az európai parlamentarizmus főszabályát” kellene alkalmaznunk – a „főszabály” szerint ugyanis egyfelől az elnök személye sérthetetlen, másfelől viszont az elnök csupán szimbolikus és reprezentatív személyiség, aki nem szólhat bele a politikába. Mikor azt a definíciót hallottam, hogy „az európai parlamentarizmus főszabálya”, azt hittem: nyelvbotlásról van szó. De hát a Nagydoktor ezt háromszor is megismételte – nyilván jól megfontolta, amit mondott. Mármost én több mint harminc éve élek egy parlamentáris európai országban, szorgalmas újságolvasó vagyok, de én erről a „főszabály”-ról sohasem hallottam. Egyszerűen azért nem, mert ez a „főszabály” – nem létezik. Egy budapesti Nagydoktornak, aki az alkotmányjog, a szociológia és a politológia hármas területén mozog, ennyit illenék tudnia. Illenék tudnia, hogy a parlamentáris európai demokráciák országainak külön-külön alkotmányuk van, és a köztársasági elnök jogkörére vonatkozó szabályok országok szerint mások és mások. Anélkül, hogy az alkotmányaikat ismerném – ismétlem, én még kisdoktor sem vagyok, – jó néhány nyugati elnök gyakorlati tevékenységét megfigyelhettem. Olaszországnak például volt egy elnöke, Sandro Pertini, akit 1978-ban, 82 éves korában választottak meg, és hét évig volt hivatalban – ez a törékeny öregúr sorozatosan megleckéztette a parlamenti pártokat, megbélyegezte a korrupciót, a maffiát, azaz nonstop politizált, és az ország legnépszerűbb, legszeretettebb embere volt. Az utóbbi évek eseményei őt igazolták. A mostani olasz elnököt Berlusconi, a lemondott miniszterelnök rá akarta kényszeríteni, hogy oszlassa fel a parlamentet – nem tette meg, a meglévő parlamenthez új miniszterelnököt nevezett ki, és az élet mindmáig békésen megy tovább Itáliában. Ausztria elnöke, Thomas Klestil épp mostanában szólt bele országa bel- és külpolitikájába, annak a véleményének adva hangot, hogy az osztrák köztársaságnak szakítania kell a semlegességgel és be kell lépnie a NATO-ba. A mienkéhez hasonló új demokráciákban sem Václav Havelről, sem Michal Kovácról, sem Lech Walesáról nem lehet azt állítani, hogy „elnöki szájkosarat” raktak az arcukra és csak szimbólumokként járnak fel és alá, hogy semmi egyebet nem tesznek, mint reprezentálnak. Persze, lehetséges, hogy a Nagydoktor Olaszország, Ausztria, Csehország, Szlovákia és Lengyelország alkotmányát is „megmetszené”.

És eddig csupán olyan parlamenti demokráciákról beszéltem, ahol az elnök kezében erősen vagy viszonylag erősen korlátozott hatalom van. De hová sorolja a Nagydoktor Finnországot, ahol az államelnök a legfőbb politikacsináló – elég, ha Kekkonen, Paasikivi, Koivisto nevét említem; vajon ki emlékszik egyetlen miniszterelnöküknek a nevére is? És mit csinál Franciaországgal? De Gaulle tábornok 1958-ban új alkotmányt szavaztatott meg a néppel, elege volt az olyan helyzetből, amikor az elnök feladata az volt, hogy – mint mondotta – „felavassa a krizantémokat”, azaz virágkiállításokat nyisson meg; a 37 év óta érvényes francia alkotmány szerint a legfőbb hatalom a köztársasági elnök kezében van, ő elnököl a minisztertanács ülésein, ő irányítja a külpolitikát, ő a Magisztrátusok Legfőbb Tanácsának a feje, ő a hadsereg főparancsnoka, ő az, aki az atomfegyver gombját megnyomhatja. A Nagydoktor Finnországot is, Franciaországot is kiebrudalja az európai parlamentáris demokráciák sorából?

Mindezt nem azért mondom el, hogy bármelyik berendezkedést javasoljam Magyarországnak, vagy a magyar alkotmányjogászoknak – milyen jogon is tehetném?, – csupán azért, hogy rámutassak: olyasmi, mint „az európai parlamentarizmus főszabálya”: közönséges kitalálmány, blöff, süket duma, valótlanság.

Így aztán – szemben a Duna TV bevezetőjével – én a Nagydoktor szereplésében csupán egyetlen botrányt látok. Azt, hogy tudósi álruhában, mindenféle címekkel felékesítve az egyetemen százakat, a sajtóban tízezreket, a televízióban milliókat „taníthat” az európai parlamentarizmus nem létező főszabályára olyasvalaki, akinek összehasonlító európai alkotmánytanból a diákok közé kellene beiratkoznia, és előbb magának kellene megtanulnia azt, amire másokat ki akar oktatni.