Veszélyes nosztalgiák

– A múlt rendszer sikerágazatának a külpolitikát szokták nevezni. Ennek csúcsteljesítményére emlékezett nemrég a páneurópai piknik, s alig két hét választ el minket a nyugati határon lévő szögesdrót elvágásának negyedik évfordulójától…

– Vitathatatlan történelmi tény, hogy a magyar politikának ez a gesztusa nagymértékben hozzájárult a több mint négy évtizede kettészakított Németország egyesítéséhez. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mit kaptunk érte cserébe. Az akkori vezetők szinte büszkén mondták, hogy a nyugatnémet vezetőkkel folytatott bizalmas tárgyalásaikon aláhúzták: amit tesznek, azt az európai haladás jegyében teszik, és nem kérnek érte semmit. Szavaikból szinte sütött a humanista önzetlenség és a magyar lovagiasság. Ha ez valóban így volt, akkor súlyos, jóvátehetetlen hibát követtek el. A bizalmas tárgyalásokon azt kellett volna mondaniuk Kohléknak: mi, magyarok, vállaljuk az oroszokkal szemben a határnyitás kockázatát és ezzel az önök fél évszázados álmának a megvalósulását, de ingyen nem vállaljuk. Az ára: ha az akció sikerrel jár és Németország egysége helyreáll, önök átvállalják a mi 20 milliárd dolláros adósságunkat. Ez tiszta és világos beszéd lett volna. A nyugatnémet vezetés – amelyik nagyon jól ért a gazdasági kérdésekhez – ezt azonnal megértette volna. És el is fogadta volna, hiszen hol van az a német kancellár vagy politikus, aki vállalja azt a rizikót, hogy potom 20 milliárd dollár miatt megakadályozza Németország egyesülését? Mi hasznunk volt nekünk ebből az egyesülésből? Németh Miklós megbecsült ember, és remek állást kapott Londonban, Horn Gyula is kapott egy sor német kitüntetést, ez mind rendben van – de mi hasznuk volt és van a magyar fizikai és szellemi dolgozóknak, fiataloknak, nyugdíjasoknak, munkanélkülieknek? A szabad német tőke elsősorban Kelet-Németország felé irányult és Oroszország felé, mert az oroszok nem voltak olyan szemérmesek, mint mi, és csillagászati összegeket kérnek csapataik kivonásáért. Nekünk ehhez viszonyítva csak morzsák ha jutnak. Ha azok a kommunista vezetők, akiknek pártja belesodorta Magyarországot a több mint 20 milliárdos adósságba, ’89-ben megszabadítottak volna minket ettől a roppant tehertől, akkor ma mindenki jobban élne itt, mint bármikor a Kádár-időkben.

– A mai külpolitikát sikeresebbnek tartja?

– A demokratikus magyar kormány külpolitikája három éven át, ha nem is hibátlan – van-e hibátlan politika? –, de egészében véve megfelelő volt. Sajnos, néhány hónap óta „rossz passzban” van. Hibásnak tartom az ukrán államszerződésben a határokról szóló paragrafus aláírását. Természetesen nem önmagáért tartom hibásnak, hanem a következményei miatt. Összes, exkommunisták, sőt többé-kevésbé ma is kommunisták vezette szomszédaink közül Ukrajna az egyetlen, amelyikkel meg lehetett volna értetni ennek a pontnak a feleslegességét: az ukránok – 40 milliós lakosságukkal, hatalmas hadseregükkel és 50–60 atombombájukkal – aligha tartanak egy hódító szándékú magyar támadástól. Az említett pont aláírása viszont megnehezíti a magyar diplomácia dolgát a többi államszerződésnél. A románoknak és a szlovákoknak könnyű lesz arra hivatkozniok nemcsak a saját közvéleményük, hanem a nyugati világ előtt is: ha velük nem írjuk alá azt, amit az ukránokkal aláírtunk, akkor ez fényes bizonyítéka a mi területi követeléseinknek. Mi meg majd magyarázkodhatunk. Már előre defenzívába manővereztük magunkat akkor, amikor éppenséggel offenzív politikát kellene folytatnunk a magyar kisebbségek jogos igényeinek támogatására.

Ebbe a kérdéskörbe tartozik a Václav Klausnak küldött miniszterelnöki levél is. Nem tudom, kik tanácsolhatták ezt Antall Józsefnek – kik voltak olyan naivak, hogy azt higgyék, a cseh miniszterelnök majd ki fog állni a magyar kisebbségek jogaiért, és nem fogja megragadni ezt a tálcán kínált alkalmat az ellenkezőjére: hogy azok felé a szlovákok felé tegyen egy „potya” gesztust, akikkel egyébként éppen elég baja és konfliktusa van. De a legsúlyosabb hiba ebben a „rossz passzban” Szlovákia Európa Parlamentbe való felvételének az ellenzése volt. Mire volt jó a fenyegetőzés, az üres handabandázás, az utolsó percig tartó vitézkedés? Csak arra, hogy még nyugati barátaink közül is sokat meglepjen, és végül is oda vezessen, hogy szégyenteljesen hátraarcot csinálunk.

– Hogyan látja a készülő Horthy-temetés külföldi megítélését?

– Ha Horthy Miklós újratemetését valóban annak szánták volna, aminek eleinte mondták – azaz családi aktusnak és ama legtermészetesebb óhaj teljesítésének, miszerint minden magyarnak joga van magyar földben nyugodni –, akkor ezt gyorsan, alig néhány napos előkészítés után, szűk családi és egyházi kísérettel végezték volna el. Az igazság az, hogy kezdettől fogva politikai aktusnak képzelték, megkésett igazságszolgáltatásnak és tömegméretű rokonszenv-nyilvánításnak. Ami a külpolitikai vonatkozásokat illeti: a román, a szlovák, a szerb médiák és politikusok ma még viszonylag mértéktartók. Majd figyeljék meg őket az esemény után! A Nyugat ma még hallgat, de minél „sikeresebb” lesz a temetés, annál negatívabb lesz a nyugati visszhang. Annál nagyobb szolgálatot tesznek a rendezők a szomszédos országok magyarellenes uszítóinak. Annál erősebben csattan majd az ostor a magyar kisebbségeken. Már régen nem Horthy Miklósról, az ő érdemeiről vagy hibáiról van szó, hanem a mai Magyarország nemzetközi megítéléséről. Lehet, hogy egyes politikusok képtelenek ezt felmérni. Nagyon remélem, hogy a miniszterelnök elejét veszi legalább annak a paródiának, miszerint egyes miniszterek „magánemberként” részt vesznek a ceremónián, és az ország érdekében letiltja ezt a képtelenséget. Amíg nem késő…

– Lát-e külpolitikai vonatkozásokat a mostani szárszói találkozó kapcsán?

– Nehéz a kül- és a belpolitikát szétválasztani. Ha nagyon sok jó szándékú ember társaságában összeül és szónokol három köztársasági elnökjelölt – akikből nem lett és valószínűleg sohasem lesz köztársasági elnök –, néhány bukott kommunista pb-tag, néhány nemrégiben a taccsvonalon kívülre tett fórumos exminiszter, volt nagykövetek, nem is olyan régen még keménykezű, marxista–leninista minisztériumi osztályvezetők, a magyar irodalom és művészet másod-harmadvonalához tartozott, ma már kiégett írók, költők és más műfajbeliek, szóval egy csomó szebb reményekre jogosító, de félbetört vagy elfuserált karrier, ha a közeli és távolabbi múlt letűnt figurái megfogalmazzák, milyen legyen a magyar jövő – ebben van valami ellágyítóan szánalmas és mosolyt fakasztó. Ha aztán olyan hangok hallatszanak, amelyek szerint csak ők a magyarok, és sem a kormány, sem az ellenzék – azaz a nép szavazatainak mintegy száz százalékát képviselő politikusok – nem azok, s nekik valami előjoguk vagy elhivatottságuk van arra, hogy a saját akaratukat országos akaratként tüntessék föl, ebben már van valami aggasztó. De az az érzésem, hogy ez az összejövetel, amelynek közös nevezője a széles körű elégedetlenséget meglovagolva az Antall-ellenesség, nem sokkal több annál, mint amit már az 50 év előtti Szárszón is „szóinflációnak” nevezett az egyik szónok.

A külpolitikai vonatkozások komolyabbak. A jobb- és baloldali Gyógyíthatatlan Nosztalgikusok megjelenése a politika porondján nem kizárólagosan, még csak nem is elsősorban magyar jelenség. Megtalálható Franciaországban is, ahol most derült fény a kommunista párt legbalosabb elemeinek és bizonyos neofasisztáknak az összefogására, Oroszországban, ahol Jelcin ellen együtt tüntetnek azok, akik Sztálin, és azok, akik II. Miklós cár képét emelik a magasba, megtalálható Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, ahol a tegnapi ceausescuisták, husakisták, titóisták ma szövetségben állnak a Funarokkal, Tiso híveivel és a véres boszniai irtó hadjáratok ultranacionalistáival. Szerencsénkre Szárszót nem lehet egy kalap alá venni ezekkel. Szárszón – semmi kétség – a résztvevők többsége demokrata. De éppen ezért talán nem árt a figyelmüket felhívni a következő két változatra. Ha az említett mozgalmak Európa-szerte elbuknak, nálunk viszont győzne a nosztalgikus horthysták, kádáristák, megkésett populisták koalíciója, akkor Magyarország úgy elszigetelődnék a civilizált világtól, mint még soha a történelme folyamán; akkor aztán joggal elmondhatnánk, hogy „egyedül vagyunk”. Ha viszont mindenütt győzne a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali nosztalgikusok szövetsége, beleértve Magyarországot is, akkor a nálunk sokkalta nagyobb, sokkal jobban felfegyverzett nacionalista országok: Oroszország, a pánszláv mozgalmak (a mindig az erősebbhez csatlakozó Romániáról nem is beszélve) úgy összeroppantanák Magyarországot, hogy a magyarságnak hírmondója sem maradna…

– Ön olyan országban él, ahol a legfőbb hatalom képviselőjét, a köztársaság elnökét két esetben is súlyos betegség támadta meg. Pompidou elnököt hétéves mandátuma derekán ragadta el a halál. Mitterrand elnököt pedig tavaly operálták prosztatarákkal, és az orvosi jelentések azóta sem egyértelműek egészségi állapotát illetően. Ön végigélte ezeket az eseményeket, ennek tükrében mi a véleménye bizonyos magyarországi jelenségekről?

– Pompidou elnöktől eltérően és Mitterrand elnökhöz hasonlóan, Antall József sohasem csinált titkot a betegségéből. Nemcsak ez válik a becsületére, hanem az az emberi és olykor emberfelettinek tűnő erőfeszítés is, amellyel – bízom benne, hogy sikeres, de mindenképpen kimerítő – gyógykezeltetése közben ellátja hallatlanul nehéz és felelősségteljes feladatát. Mármost, ha Pompidou elnök pártjában, a gaulle-isták között vagy Mitterrand elnök pártjában, a szocialisták között akadt volna egyetlen képviselő – ilyen különben az ellenzékiek között sem akadt –, aki az elnöki betegségből politikai tőkét próbált volna kovácsolni a maga számára, vagy akár csak nyilvánosan szóba hozta volna azt, akkor az illető egy percig sem maradhatott volna a pártjában és a parlamentben. Amikor tavaly augusztus 20-án egy úgynevezett dolgozat először kezdett politikai spekulációkba Antall József egészségi állapotát emlegetve, akkor – pontosabban később – a miniszterelnök úgy érvelt, hogy azért nem válaszolt rögtön és keményen az illetőnek, mert zavarta őt, hogy a vitába a saját személye is bele volt keverve. Ha politikailag nem is, de emberileg megértem ezt a magatartást. Ám hol volt a Demokrata Fórum? Miért nem söprűzte ki a soraiból habozás nélkül azt, aki a párt elnökébe ilyen alattomosan beletiport? És most, a pártból nagy nehezen kizárt alelnöknek megjelent az újabb támadása, amely félreérthetetlen módon „az élet és az egyéni sors mindenek fölötti törvényeit”, „a kezelési képességét a kézből kiütő” végzetet emlegeti a miniszterelnökkel kapcsolatban, és mohóságában már az idei őszre jósolja Antall alkonyát. Immár több mint egy esztendeje az embernek az a benyomása, hogy abban a gazdasági és erkölcsi Szaharában, amelyet elődeitől örökölt, megy előre egy karaván, a Magyar Köztársaság törvényes kormánya – lehet, hogy más karavánok kissé gyorsabban mennének, néhány homokbuckával előbbre tartanának, lehet, de egyáltalán nem biztos –, megy, küszködve, nehezen, bukdácsolva, elakadva, újra nekirugaszkodva, és ennek a karavánnak a feje fölött ott kóvályog egy dögkeselyű. Egy dögkeselyű, amelyik csak arra vár, mikor dől ki a sorból a karaván vezetője, hogy lecsaphasson rá és felfalhassa. Nem valami kiéhezett, sovány madárról van szó, falatozott ő már ’56 hullájából is, a III/III-as ügynökeként, ami közvetve a szovjet érdekek szolgálatát is jelentette. Beült ő a Kádár-rendszer nagy állatkertjének aranyketrecébe is, és két évtizeden át a legjobban táplált keselyűk közé tartozott: két József Attila-díjat vett át Aczél Györgytől, és amikor rövid, átmeneti alultápláltsága idején Soros Györgyhöz folyamodott ösztöndíjért, tiszteletteljes kérvényének adataiból kiderült, hogy Kádár–Aczélék alatt az átlagjövedelme egy munkás vagy egy paraszt jövedelmének több mint a tízszerese volt. A demokrácia kiszabadította besúgói aláírásának rácsai közül, és két kézzel szórta elé a zsírosabbnál zsírosabb falatokat: képviselőséget, bizottsági tagságot és egy olyan lapnak a főszerkesztését, amelynek mérhetetlen deficitjét a magyar adófizetők fizetik. De ennek a dögkeselyűnek semmi sem elég: ahogy – mint ismeretes – Shylocknak a szív kellett, neki a miniszterelnök húsa kell.

– Hogyan látja a miniszterelnök további útját?

– Kétféle betegség van. Az egyik a valóságos, és remélem, hogy ettől Antall József még hosszú-hosszú éveken át megőrizhetné a posztját. De van valami, amit úgy hívnak, hogy diplomáciai betegség: ha valaki egy nem létező vagy nem végzetes betegségre hivatkozva lemond egy funkcióról, egy fogadáson vagy egy tárgyaláson való részvételről, ideiglenesen vagy véglegesen visszavonul, félreáll. Ha a közvélemény-kutatások a következő hónapokban is azt fogják mutatni, amit most, ha a kormány bizalmas közvélemény-kutatásai – minden kormány végeztet ilyeneket – hasonló eredményekre jutnak, akkor valószínűnek tartom, hogy tényleges betegségére, orvosi tanácsokra hivatkozva Antall József még a választások előtt vissza fog vonulni a napi, aktív politizálástól. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy 8, 10, 12 vagy 14 százalékra számítható MDF élén nekimegy a választásoknak. Mint a demokratikus Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már beírta a nevét a magyar történelembe. Sokkal elegánsabb lesz „diplomáciai betegséggel”, a Végzetre, a balsorsra hivatkozva távoznia a közélet csatateréről, mint leszavazott, megvert pártvezérként, aki nem a saját akaratából megy el, hanem a választók buktatják meg. Ezzel egyébként – ha a közvélemény-kutatás reménytelennek ítéli az MDF helyzetét – még a pártjának is jót fog tenni: utódai, bárkik legyenek is, hivatkozhatnak majd arra, hogy a párt nem a saját hibái és a választók elégedetlensége miatt vesztette el a választásokat, hanem azért, mert a vezére a legkritikusabb pillanatban kidőlt a sorból. Antall József pedig itthon és külföldön tisztelt és megbecsült emberként, visszavonulva és egészségére a mostaninál sokkal jobban ügyelve még sokáig élhet nagy szenvedélyének, annak, amire az isten is teremtette: a politikának.