Calculated risk

Ómagyarból újmagyarra fordította: Bátory Imre^*

 

Karcsú Tapsi – a Tapsi becenév, amelyen mindenki emlegette, még gyerekkorában tapadt hozzá, talán kissé elálló fülei miatt – a Haza sikeresnek mondható színészei közé tartozott. Fellépett a deszkákon, játszott filmekben, s ha máshonnan nem, a televízióból az egész ország ismerte sovány alakját, már fiatalon is barázdás arcát, jellegzetes hajdúsági dikcióját. Tehetségéről – nem is annyira a nagyközönség, mint inkább a szakma köreiben – megoszlottak a vélemények. Az igazán nagy színészek sem tartották őt tehetségtelennek, legfeljebb azt jegyezték meg, hogy mindent túljátszik, a komikus szerepekben éppúgy mint a tragikusokban – több benne a pojáca, mint a művész. De hát, legyintettek elnézően – mivel a nagyok általában nagyvonalúak és nem áskálódók –, nem vagyunk-e valamennyien többé-kevésbé pojácák?

Tapsinak – a mesterségével együtt járó nyilvános szereplés és a közönség ezzel együtt járó tapsai mellett – két szenvedélye volt: a biliárd és a politika. Az elsőre nincs különösebb magyarázat, diákévei alatt oltódott belé – a másodiknak azonban megvolt a maga nyomós oka. A nagynénikéje is a színi pályán mozgott, nagy nevet nem szerzett ugyan magának, de elkövette azt a hibát, hogy harsány szerepet vállalt Szálasi néhány propagandafilmjében – az egyikben azt sikoltozta, hogy az angol–amerikai repülőgépek robbanó babákkal irtják a kisgyerekeket, egy másikban azt, hogy az orosz bolsevik hadsereg katonái nemcsak az órákat veszik le az emberek karjáról, hanem a kezüket is megnyúzzák – így aztán ’45 után pár évig nem léphetett színpadra. Tapsi ekkortájt kérte felvételét a színiakadémiára, még gondolkodott is azon, nem kellene-e nevet változtatnia, de okos fiú lévén tudta, hogy ezt hiába tenné, inkább a MADISZ-ban, majd a DISZ-ben, a kommunista párt akkori ifjúsági szervezeteiben tevékenykedett nagy buzgalommal – ezzel sokkal biztosabban elérte a színiakadémiai felvételt, mint egy esetleges névcserével. Ám – szemben a többi szerepével – ennek a szerepnek az eljátszása a lelke alján mély gyűlöleteket halmozott fel. Eljön az idő – hajtogatta magában –, amikor megfizetek ezeknek a kényszerű alakoskodásomért, amikor még büszke lehetek a nagynénikémre is.

Az idő csak nagy sokára jött el, addig Karcsú Tapsinak nem egy pozitív szovjet kolhozelnököt és rokonszenves pártközponti funkcionáriust kellett eljátszania – szerencsére néhány darabban dohogó munkásokat vagy csak a kártyával-nőkkel törődő, esett kisembereket is ráosztottak a rendezők –, szerepelt szorgalmasan és megbízhatóan, hajnalig tartó biliárdcsatái ellenére sem késett el egyetlen próbáról sem, szerepelt eredményesen és elismerést kiváltóan, kapott is a rendszertől két Jászai Mari-díjat, az egyiket éppen akkor, amikor Csehszlovákiát fektették két vállra a Varsói Szerződés csapatai, a másikat – az élet tele van véletlenekkel – amikor a Szolidaritás vezetőit tartóztatták le Lengyelországban. Noha neki sem a csehekért, sem a lengyelekért nem fájt a szíve – ezeket a komcsi kitüntetéseket a legszívesebben leköpte volna. De hát az ember esendő, no meg az embernek szüksége van pénzre is, különösen ha a zöld posztóval behúzott biliárdasztal mellett gyakrabban veszít, mint nyer. Mert Tapsi pénzben játszott. Nagy pénzben. Neki a biliárd nemcsak sport volt, ügyesség, finesz, művészet, hanem egyszersmind szerencsejáték is. Főképp szerencsejáték. Kontrával, rekontrával, szubkontrával, kemény ezresekkel.

A két Jászai-díj – a velük járó forinttízezrek ellenére – megfeküdte a gyomrát. Először is azért, mert egy Sztálin (korábban: Aczél) György nevű színésztől kellett átvennie őket, akit utált, már csak amiatt is, mivel nála sokkal jobb szerepet kapott az ország színpadán: színészből – miniszter lett. A nyavalya törjön ki – gondolta magában, miközben széles mosollyal kezet szorítottak a díjátadó ünnepségen, – no de eljön még az idő, amikor megfizetek neked. Másodszor azért dühöngött, mert csak Jászai Mari-díjat kapott – Kossuth-díjat nem, pedig meggyőződése szerint legalább annyira megérdemelte volna, mint Latinovits, Darvas Iván vagy Mensáros, így aztán nála elismertebb kollégáit is gyűlölte, engesztelhetetlenül. Akiket azonban a leginkább rühellt, azok ama pályatársai voltak, akiknek – vitathatatlan tehetségük ellenére – semmiféle díjuk vagy kitüntetésük nem volt. Ellenkezőleg…

Akkortájt ugyanis, amikor ő a kommunistáktól a második díját vette át, különös jelenség ütötte fel a fejét a magyar színházi világban. Akadtak ifjú színészek és színésznők – igaz, nem sokan – akik nem voltak hajlandók többé úgy táncolni, ahogy a Duna menti „Fehér Ház” és a népművelési minisztérium illetékesei fütyültek, akik olyan magyar, cseh, lengyel, nyugati darabokat akartak eljátszani, amelyek a tiltó listán szerepeltek, akik erdélyi és szlovákiai magyar költőkből rendeztek szavalóesteket, akik arról fabrikáltak egy pantomimot, hogy az országban hárommillió szegény van, és gyűjtést is indítottak a megsegítésükre, akik hagyták kirúgatni magukat az állami színházakból, kis csoportot alakítottak, magánlakásokban és köztereken mutatták be a nem-engedélyezett színműveket, egy butikban árusították a színdarabok kezdetlegesen sokszorosított példányait – a rendőrség szétkergette az előadásaik közönségét, elkobozta a sokszorosító masinákat, örökre eltüntette a szamizdatban kiadott munkákat, egyik-másik színészt külföldre „tanácsolt”, volt, akit bíróság elé állított, volt, akit a nyílt utcán összevert. De azok csak nem hagyták abba, újra- és újrakezdték a bemutatókat.

Meg vannak őrülve – fortyogott magában Karcsú Tapsi –, ezekben semmi felelősségérzet nincsen. Hát nem látják, hogy itt moccanni sem lehet, hogy Záhonyon túl és innen a Bozontosszemöldökű uralkodik, hogy mi elértük a maximumát annak, ami elérhető, s ha ugrálunk, úgy a fejünkre ütnek, mint ahogyan ’56-ban tették? De ezek csak magukkal törődnek, a Hazával nem, és addig-addig fognak provokálni, míg a sírjába nem taszítják kivérzett nemzetünket.

Sűrű és magyar lelkét elöntötte a harag, és homlokára ezenközben hideg verejtéket vert az irigység. Mert szeretett volna ő is olyan „ugráló” és „felelőtlen” lenni, mint amazok – a betiltottak, a letiltottak, a kitiltottak, a kenyérvesztettek, a megpofozottak, az elítéltek, – csak éppen a mersze hiányzott hozzá. Tudta ezt jól ő maga is – azért gyűlölte olyan mérhetetlenül a bátrabbakat. No de, eljön még az idő, gondolta magában, amikor megfizethetek nekik.

Miközben forgatta a dákót, játszotta az engedélyezett színművek ilyen-olyan szerepeit, leste-figyelte az Időt, magyarul: a politikát. S nemcsak a magyart. Mert amiként már említtetett, Karcsú Tapsi okos fiú volt, és percig sem tévesztette szem elől, hogy a Haza kis homokfutója a nagy szovjet trojkához van odakötözve. Hanem ebből a trojkából egymás után hulltak ki a kocsisok, a Bozontosszemöldökű után a Kágébé Főnök, aztán meg a Csicskás Cser Jankó, egyszer csak egy fiatal, térképes homlokú férfi ült fel a bakra, a Görbecső. Új szavak kezdték nyögetni az orosz sztyeppe nyírfáit, olyasmik, hogy peresztrojka meg glasznoszty, és ha a kantár nem is volt valami szilárdan az új kocsis kezében, ha a lovak egyszerre több irányba húztak is, Tapsi, a javíthatatlan szerencsejátékos, aki eddig úgy vélte: éppen elég kockázatot vállal ő a biliárdasztal mellett, nem tetézi meg a téteket a mindennapi életében is – most a hazardőrök kifinomult szimatával megérezte: eljött az idő, az ő ideje. Görbecsőre rárakhatja, mi több: rá kell raknia a pénzét is, a jövőjét is.

A pénzét azért, mert tudta: valami nagy húzást kell csinálnia ahhoz, hogy színészi hírnevét növelje, sőt: politikai hírnévvé változtassa át, hogy a nép szórakoztatójából a nép Oskolamesterévé váljék, és megszerezze azt a hitelességet, amit az állami színházakat hosszú évekkel előtte odahagyó, a kommunisták kegyeiből osztogatott díjakkal sohasem, rendőri gumibotokkal viszont annál inkább kitüntetett pályatársai megszereztek. Márpedig egy nagy húzás nem megy némi áldozatvállalás nélkül – még akkor sem, ha ez az áldozat feltehetően most már csak rövid lejáratú lesz, – olyasmi nélkül, amit az angolszászok „calculated risk”-nek, a magyarok jól kikalkulált rizikónak neveznek.

Görbecső uralkodásának második esztendejében Karcsú Tapsi – számos nyugati nyaralásának egyikén – betoppant a nürnbergi Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió szerkesztőségébe, a mikrofon elé lépett, és egyenesbe elszavalta a Talpra magyar!-t. Aztán még hangszalagra mondott egy sor hazafias verset, Szabolcska Mihály Salzburgi csapszékben című költeményétől egészen ugyane költő A Grand Caféban című művéig, és engedélyt adott arra, hogy egy Buenos Aires-i magyar lemezgyáros kereskedelmi forgalomba hozza ezt a hangszalagot.

Miközben magyar emigránsok szerte a világban összeszorult szívvel hallgatták az örökszép sorokat: „Tudja a jó Mindenható, mi is azon sírnivaló, hogy a ménes ott delelget, valahol a csárda mellett, csárda mellett…”, a vörös Hunnia gazdái felhördültek. A nemjóját – mondta a löttymagyar Kádár (azelőtt: Csermanek) János a löttymagyar Sztálin (azelőtt: Aczél) Györgynek – hát ezért attunk mi Jáccai Margit-díjakat ennek a pernahajdernek, hát ezért hattuk őt harminc éven át zavartalanul fellépni színpadon, filmen, rádióban, tévében, hogy most az imperialista ellenség hullámhosszán szavajjon és valami Szabolcsi nevű költő búbánatos verseivel uszíccsa ellenünk ország-világ dolgozóit? A te híres-nevezetes három T-d nevében azt Támogattuk, ami Tűrhetetlen? Az ilyent Tiltani kell – tette hozzá, nagy T-vel, ugyancsak.

És megtörtént az, amire Karcsú Tapsi számított (calculated risk): Hunnia hanyatló hatalmú főnökei, alig pár évvel azelőtt, hogy maguk tűntek volna le a színről, elkövették azt az ostobaságot, hogy előbb még Tapsit kergették le onnan. Igaz, csak átmenetileg, ahogy ő ezt előre kiszámította. De lett így is országos, sőt világméretű felzúdulás, az egész színészszakma egy emberként kiállt Tapsi mellett, beleértve a legnagyobbakat, akik pedig inkább pojácának, mintsem művésznek tartották, az Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió éppúgy tiltakozott, mint a marseille-i Birodalmi Újság, és azok a bátor színészek, akiket a rendszer már sok-sok év óta üldözött, most kivétel nélkül szolidaritást vállaltak vele – aki a valóban nehéz időkben elfelejtett szolidaritást vállalni velük. Ami pedig az ország közvéleményét illeti, amely eddig legfeljebb csak jókat nevetett, mikor Tapsi vígjátékokban lépett fel, és leginkább biliárdcsatáinak zamatos anekdotáit ismerte, most egyszerre nemcsak komolyan vette őt, hanem már-már nemzeti hősnek kezdte tekinteni. Jól megtervezett, jól időzített, ennélfogva csekélyke rizikóval járó mártíriumának nagyobb visszhangja volt, mint a nála sokkalta bátrabbak évtizedes, de kevésbé látványos tevékenységének. Talán belejátszott ebbe az is, hogy az utóbbiak szavalóestjeiken Kölcseyt, Babitsot, Kassákot, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt, no meg egy sor nem magyar költőt is előadtak, köztük olyanokat, akik bonyolult szabadverseket írtak, s ezek kevésbé ragadták magukkal a széles hallgatóságot, mint Szabolcska Mihály fülbemászó, csengő-bongó rímei.

Karcsú Tapsi jól tudta, hogy nem kell sokáig kitartania, a szilencium szét fog fesleni, mint maga a rendszer. Sőt még annál is gyorsabban. Éppen ezért nemcsak a farkát nem húzta be a büntetés miatt, hanem nyilatkozatot adott ki, amiben lefegyverző szerénységgel kijelentette, hogy a Kis Magyar Hazában ő volt az, aki megtörte a Nagy Magyar Csendet, s aztán elkezdte járni a vidéket, sebtében összetákolt dobogókon harciasabbnál harciasabb verseket dörgött, Szelestey Lászlótól Papváry Elemérnén át egészen Váci Mihályig. A hatás frenetikus volt, viharzó lelkesedés kísérte fellépéseit, a Hatalom által kinevezett színigazgatók szinte tüstént fittyet hánytak a Hatalom által elrendelt szilenciumra, s mivel maguk is sietve jó pontokat igyekeztek szerezni, egymásután kínálták fel neki a jobbnál jobb szerepeket. „Az ember tragédiájá”-ban eljátszhatta volna Ádámot, Lucifert, sőt magát az Úristent is, de Tapsi ekkor már nem kívánt többé színész lenni – különben is, mintha a hangja kissé megkopott, a dikciója némileg lihegőbbé vált volna, – ő már lenézte a színpadot, lenézte pályatársait, beleértve Mensárost és Darvas Ivánt, lenézte Madáchot is – ő már nem a Nemzeti, hanem a Nemzet igazgatója akart lenni.

S mialatt a rendszer recsegett-ropogott és egyik pártfőtitkár után a másik tűnt el a süllyesztőben, az ő csillaga egyre magasabbra emelkedett. Már nem tudott úgy kimenni az utcára, hogy ismeretlenek ne lépjenek mellé és ne szorongassák a kezét, nem tudott úgy elmenni egy futballmeccsre vagy egy kocsmába, hogy tüstént ne kezdjék el őt ünnepelni, sok egyéb irányú elfoglaltsága miatt már biliárdozni is alig maradt ideje, s egyszerre csak azt vette észre, hogy valami alaktalan massza kezd gyülekezni körülötte, hívekből, hívőkből, rajongókból. De hát ez már olyan, mint egy párt – villant fel benne a felismerés. – Pártom van, saját, tulajdon, külön bejáratú pártom (és mert ezt a szót nem szerette), szekértáborom van – bukkant rá a helyes kifejezésre – nem is kicsi, egész nagy, talán éppenséggel a legnagyobb, és azt csinálok benne-vele-általa, amit akarok. Voltak ugyan a barátai között néhányan, akik nem értettek egyet minden szavával vagy tettével, de ezt már csak négyszemközt merték megmondani neki – nyíltan nem, mert a fejük fölé nőtt.

Akinek szekértábora van, gondolta Tapsi, annak programja is kell hogy legyen. A program egy része adva volt: a honfigőg és a honfibú. Egyszerre kell azt mondani, hogy mi vagyunk a legáldottabb és a legátkozottabb népe a világnak, a legemelkedettebb és a legelsüllyedtebb, a legbölcsebb és a legelsötétültebb, a legfőúribb és a legpincérebb, a legnagyobb és a legkisebb, az első és az utolsó. Mindezen pedig változtatni kell, meg kell fordítani a helyzetet, hogy végre mi legyünk az utolsó és az első, a legkisebb és a legnagyobb, és így tovább. Ez egyszerű, ezt mindenki megérti és mindenkinek tetszik. De mert programnak talán kicsit sovány, valami még kell hozzá. A Nemzetihez valami Szociális.

Éppen Kaliforniában nyaralt – tulajdonképpen jobban szeretett Bugacon, mint az amerikai kontinensen pihenni, de olykor-olykor mégis átruccant néhány hétre Dél-, Közép- vagy Észak-Amerikába, hogy aztán végül is megbánja ezeket az utakat, mert a pálmafák alatt is, a tengerpart arany homokjában is neki csak hazafelé vágyódott a szíve, most sem az Óceánt bámulta, mert akkor Hawaii felé kellett volna fordulnia, hanem háttal ült a víznek, Bugac irányába nézett el messzire, aztán már nem bírta a tűző napot, a hőmérő árnyékban is 103 Fahrenheitet mutatott, és elment egy közeli biliárdszalonba, néhány jómódú emigráns ismerősével snookerezni. Ott, abban a Hazától távoli, viszont airconditionált klubhelyiségben, ahová egyébként csak tagok vagy a tagok vendégei tehették be a lábukat (de hát szerencsére az ismerősei alapító tagok voltak), ott, messze idegenben és mégis hazahúzó szívvel világosodott meg benne – váratlanul és hirtelenül – programjának második alappillére. Egy néger pincér sörösüvegeket cserélt az asztalukon, ahová a löketek szüneteiben le-leültek. Tapsi ránézett a feketére, aki keményen dolgozott, miközben a következő játékos keményen célba vette az elefántcsont golyókat, és egyszer csak készen kipattant a fejéből a jelmondat: „Mi vagyunk Európa szerecsenjei”. Századok óta szörnyű kór sorvasztja a magyar életet – fűzte tovább magában a gondolatait, mialatt felállt a foteléből és a dákófejet krétázta –, már a születésükkor sem egyformák nálunk az emberek esélyei, vannak, akik jól élnek, milliók sorsa viszont kilátástalan és semmi esélyük arra, hogy a napon sütkérezzenek. Ezekre a milliókra kell támaszkodnom, a szegényekre, a kisemmizettekre, az elesettekre – ők az én népem és én közülük jöttem, no meg ők vannak többen, sokkal többen, mint a gazdagok, a napos oldalon járók, és ha valóban sor kerül igazi választásokra, ott mindenkinek egy-egy szavazata van, akkor is, ha egy fillér sincs a zsebében, és akkor is, ha villája van a Rózsadombon, vagy éppenséggel Kaliforniában nyaral. Igaz, azt, hogy a Hazában milliószámra vannak szegények, félreállított kollégái már tíz évvel korábban felfedezték és segíteni is próbáltak nekik, de majd ő hangosabb lesz mindenkinél, majd ő elharsogja, hogy halálos kór rág a népen, tágul a nyomorgás övezete, odalentről éhezők sipítozása hallatszik be az ablakon, fáj nekik az élet – és ezt csak ő, Karcsú Tapsi érti meg és érzi át, ezen csak ő tud majd változtatni. És a kaliforniai mélyhűtött biliárdszalonban bemondta a kontrát. Biliárdpartnereinek éppen úgy, mint a Hatalomnak, sőt, sőttönsőt az őt merészségben, kiállásban, szegényvédelemben sokkal-sokkal megelőző ellenzéknek is.

Mert akik históriánk elejére emlékeznek, azok tudják, hogy Karcsú Tapsinak többszörös megfizetni valója volt. Meg kellett fizetnie a nagynénije múltjáért, a saját pöttyös nevéért a demokráciának, az alakoskodásaiért és a rendszer kitüntetéseiért a kommunistáknak, de „last but not least” (magyarul: utoljára, de nem utolsósorban) azoknak, akik bátrabbak, egyenesebbek, önzetlenebbek és érdemdúsabbak voltak nála.

A demokráciának való visszafizetést elhalasztotta akkorra, amikor majd tényleg demokrácia lesz Magyarországon. A kommunisták – mire Kaliforniából hazaérkezett és jobban körülnézett – jóformán sehol sem voltak. Akik megmaradtak belőlük, azok is átmázolták magukat szocialistákká. Sztálin (korábban: Aczél) Györgybe még belerúgott néhányat, de ezt inkább rutinszerűen tette. Az igazi ellenség máshol volt. Az igazi ellenség az volt, amelyik már akkor felvette a harcot Kádár (azelőtt: Csermanek), Sztálin (azelőtt: Aczél) és löttymagyar társaik ellen, amikor ő még vidáman lébuskált a pesti biliárdtermekben és színpadokon. Az igazi ellenség az volt, amelyik azonnal mellé állt, amikor a kommunista Hatalom kurta hallgatást rótt ki rá.

Ezekkel fogjon össze a maradék kommunisták ellen? A nála különbekkel, műveltebbekkel, komolyabbakkal, felkészültebbekkel? Nem őrült meg! Akkor már inkább a bukott vagy bukófélben lévő kommunistákkal – ellenük! A veszélyt nem a süllyedő hajóról menekülők jelentik – ezeknek odadob egy átmentőövet és sírig lekötelezettjei lesznek. A veszélyt a gerincesek, a felelősségtudók, a jellemesek jelentik és a fiatalok, a maguk tiszta, kutató tekintetével – ezeket kell hátbadöfnie.

Most, hogy a programja megvolt, magától adódott hozzá a taktika is. Járta az országot és szónokolt-szónokolt-szónokolt. „A pohár betelt – mondta. – A többi ellenzéki a Hatalom cinkosa. A Hatalom gumibotjai sohasem voltak igazi gumibotok: valójában friss csabai kolbászok voltak, puhák, jóízűek, laktatók, sőt kivételes tápértékűek. A Hatalom kuncogott az ellenzékiek tüntetésein, a jelszavaikon és még biztatta is őket: »Ostorozzatok csak minket vastagabban, vágjatok minél nagyobbakat a levegőbe! A Nyugat közben nekünk tapsol, amiért mindezt megengedjük«. Mert a Hatalom Nyugatra kacsint – pénzért, és az a bizonyos ellenzék is Nyugatra kacsingat – modellért. Azt hazudják, hogy Magyarország – nyugati ország kell hogy legyen. Én mondom nektek: az egyetlen, igazi ellenzéki én vagyok, és én nem vagyok sem nyugati, sem keleti, és ha a Nyugat az első út, a Kelet a második, a gyarmatvilág a harmadik, akkor nekem veletek együtt, véreim, akik az Ural altájairól jöttünk, de a Hajdúság feltájaiig, sőt fertályaiig jutottunk, egy saját utunk van, magyar utunk van, negyedik utunk van, és ez az egyetlen út, ami a szegénységből, a néphalálból, az alkoholizmusból, a tudatlanságból és a rockzenéből kivezet. Ezt az utat csak én ismerem, gyertek utánam, én kiemellek benneteket a mélyből. Nem leszünk az idők végtelenségéig Európa szerecsenjei! Szavazzatok rám, mert én vagyok az egyetlen elhivatott, az értetek-veletek élő-lélegző-szenvedő magyar, s ami legalább ennyire fontos: a többiekre ne szavazzatok, inkább bojkottáljátok azt a kutyakomédiát, amit népszavazásnak neveznek. Én vállalok értetek minden áldozatot, látjátok: a színészettel már felhagytam, szándékom ellenére elfogadtam, hogy a Hun Igen Hun Nem című televíziós műsor főrendezője legyek, és ha ti akarjátok, akkor még a képviselőséget, sőt a miniszterséget is elfogadom”.

A tömeg pedig akarta, éljenezte, hurrázta, ünnepelte, hálás volt neki az önfeláldozásáért és azt üvöltözte feléje: „Ne képviselőnk légy, Tapsi, ne is miniszterünk, hanem az elnökünk! A köztársasági elnökünk!” De Karcsú Tapsi szerényen mosolygott – nem, nem, ő nem nagyratörő, ő a magát másokért keresztre feszíttetők közül való, s közben arra gondolt: nem lesz marha egyelőre túl magas pozíciót elfogadni, akik most jönnek, az első garnitúra, az úgyis bele fog bukni az elődök örökségébe, legyen a köztársaság elnöke akár egy kommunista, aki az ő szekértáborának a túsza lesz, mert az ő segítsége nélkül nem fogják megválasztani, ő pedig egy szép napon nagy dirrel-durral lemond a miniszterségéről, és akkor kezdődik majd meg a tánc.

Akkorra a szegények úgy elszegényednek, hogy már nem kell nekik a demokrácia, úgy néznek az új rendszerre, mint a mostaninál is rosszabb, rothadt világra, többpártrendszeres rothadásra. Rájönnek, hogy minek az a sok párt – tulajdonképpen egy nagy, egyesült szekértábor bőven elég.

Ez lesz az ő ideje – egyedül az övé.

Szerény, alig négyszobás otthonában, ahol minden szobában több tükör is volt, hogy amerre csak fordul, magát láthassa – el-elidőzött egyik-másik előtt. Próbálgatta, hogyan fest majd a legjobban, kefebajusszal-e, vagy tömött, lelógó grúz parasztossal, avagy szőrtelen képpel, arcának mélyülő barázdáit hangsúlyozva. Készült a szerepre.

A nagyra. Az igazira.

 

(Irodalmi Újság, 1989. 4. szám;

Hócipő, 1992. 23. szám)