Légy rossz mindhalálig

Murányi Gábor „Lapolvasó”-ja (Magyar Nemzet, 1990. július 9.) hívta fel figyelmemet arra az interjúra, amelyet a Hiány című kéthetenkénti lap 12. száma közölt Rényi Pétertől, „1957 óta a Népszabadság mindenkori főszerkesztőjének mindenkori első helyettesétől”. Murányi ismertetéséből láttam, hogy a párizsi Irodalmi Újság szerkesztőjeként némiképp érintve vagyok a nyilatkozatban; az Irodalmi Újság 1987. 4. száma teljes terjedelmében közölte azt a bizalmas jelentést, amellyel Rényi 1984 februárjában a Magvető Kiadónál megakadályozta azt, hogy Vas Zoltán emlékiratainak harmadik kötete Budapesten megjelenhessék, s most, interjújában Rényi azt mondta: „engem az is igencsak érdekelne, hogy ez az okmány, amit én annak idején egyedül a párt illetékesének adtam át, végül is hogyan köthetett ki a párizsi Irodalmi Újságnál”. Gondoltam, ma már – a kijuttató engedélyével – nyugodtan kielégíthetném Rényi kíváncsiságát, pláne, ha „igencsak” kíváncsi, de úgy hallom, ezt Vas Zoltán özvegye azóta megtette a Magyar Nemzetben, be- és megvallva, hogy ő volt az, aki ezt a dokumentumot eljuttatta hozzám. Egyébként az Irodalmi Újság az utóbbi fél évtizedben majdnem egytucatnyi „titkos”, „szigorúan bizalmas” pártirományt publikált, bizonyságául annak, hogy a monolitikus rendszer egy idő óta már nem volt olyan megbízható erődítmény, mint annak előtte. Valahányszor ilyen hétpecsétes titok a kezembe került, a remek író, Nagy Lajos jutott az eszembe; mikor élete alkonyán az ember megkérdezte tőle, hogy van, majdnem mindig azt válaszolta: „Hagyd el! Már a puhaságom sem a régi…”

Murányi Gábor ismertetőjében azonban még valami megragadott – azt idézte Rényitől, hogy ő több mint harmincesztendős, tizenöt főszerkesztőt túlélő első helyettessége, „szürke eminenciássága” idején „mindig fölfele, a fölötte állókkal kiabált”. Szöget ütött a fejembe ez az önérzetes, bátor, vonzó jellemet tükröző kijelentés, és mivel a sokak által dicsért „Hiány”-t nem szoktam látni, megkértem Murányi barátomat, küldje el nekem a Rényi-interjú szövegének fénymásolatát.

Megkaptam, elolvastam. A pontosság kedvéért azonnal megjegyzem, hogy Rényi azt mondja benne: a leghangosabban mindig „felfelé”, a fölötte állókkal kiabált, nem pedig „lefelé” – amiben benne van, hogy kiabált azért ő lefelé is, legfeljebb halkabban.

Noha a teljes Rényi-interjúhoz elég bőven volna megjegyezni valóm, helyszűke miatt hadd maradjak ennél a „halkabb kiabálásnál”, a könnyebb tájékozódás kedvéért elfogadva azt a Rényi-féle betájolást is, miszerint a „lefelé” és a „felfelé” azt jelenti, kinek volt több és kinek kevesebb hatalom a kezében, mint neki – ami, kell-e mondanom, távolról sem egyezik egy erkölcsi iránytű mutatójával.

Nekem nincs archívumom, az Irodalmi Újság sem engedhetett meg magának ilyen luxust, nem ismerem Rényi teljes közírói tevékenységét sem, de más-más okból két cikkét megőriztem – ezekről szeretnék néhány szót ejteni.

Most megjelent nyilatkozatában Rényi azt állítja: „Megmondom, engem is teljesen váratlanul ért és megdöbbentett a Nagy Imre-per. Ugyanolyan döbbenetet keltett bennem, mint a legtöbb emberben. Ezzel mi sem számoltunk… Engem a Nagy Imre-per személyesen is érintett: Gimes Miklóssal úgyszólván együtt nőttünk fel, noha ’53–’54 előtt nagyon éles és kemény vitáink voltak, mert Gimes számomra elfogadhatatlanul szélsőbaloldali nézeteket vallott. Később szerintem szintén szélsőséges nézeteket vallott, de már a másik oldalon. Mindenesetre és mindettől függetlenül Gimes kivégzése természetesen engem is megrázott.”

Nos, a fentebb említett két Rényi-cikk közül az egyiket 1957 tavaszán éppen Gimes Miklós miatt tettem félre – arra gondolva, hogy ha Miklós kijön a börtönből és egyszer majd találkozunk, akkor megmutatom neki: hadd lássa, milyen hitvány és gonosz alak a gyerekkori barátja, akit én már évek óta annak tartottam, de ő sokkal nagyvonalúbb volt irányában. Nem kerülhetett rá a sor: Gimes Miklóst 1958. június 16-án Nagy Imrével és Maléter Pállal együtt felakasztották.

(Miért tartottam Rényit ’54 ősze óta karrieristának? Teljességgel igaz az, hogy 1953 ősze után ő gyorsabban felismerte a Nagy Imre-politika jelentőségét, mint Gimes vagy én, s még néhányan mások, akiket az úgynevezett „négyes fogatból” akkor egyedül félreállított Révai Józsefhez valamiféle emberileg talán magyarázható, de a lényeget tekintve teljesen hamis lojalitás fűzött; nekünk csak ’54 nyarán nyílt ki a szemünk, akkor álltunk Nagy Imre mellé, amikor miniszterelnöki és politikai bizottsági helyzete sokkal ingatagabbá vált, mint amilyen egy évvel korábban volt. Horváth Márton, Darvas József, Rényi, Király István már korábban kidolgozott egy párthatározati javaslatot, amely Nagy Imre programjának kulturális vetülete kívánt lenni. De abban a pillanatban, amikor Nagy Imre csillaga lehanyatlott, Horváth, Darvas, Király és Rényi azonnal visszaállt Rákosi szolgálatába, és attól kezdve – velünk szemben, akik hívek maradtunk a kormányból és a pártból kiűzött Nagy Imréhez, majd a forradalomhoz – ők a mindenkori hatalom szekértolói lettek.)

Rényi most azt mondja, hogy a Nagy Imre-per teljesen váratlanul érte, megdöbbentette, Gimes kivégzése pedig „természetesen” megrázta.

Valóban?

Ugyanez a Rényi Péter 1957. április 12-én Észrevételek Vlajko Begovics cikkéhez címmel terjedelmes cikket írt a Népszabadságba. Nem tudom, ki Vlajko Begovics – Rényi észrevételeiből az derül ki, hogy Vádak és tények címmel a jugoszláv pártlapban, a Borbában jelent meg egy írása, s ebben a Kádár-féle magyar kommunista pártot bírálta. Neki válaszol Rényi, és ebben a válaszcikkében a következők olvashatók:

„Begovics elvtárs cikke felmelegíti azt a rég túlhaladott és dolgozó népünket rágalmazó álláspontot is, hogy a magyarországi ellenforradalom fő erői munkások, ifjak és katonák voltak, kicsinyíti az imperialista agresszió és aknamunka jelentőségét, a belső ellenforradalmi erők tevékenységét, a Nagy Imre-csoport áruló szerepét. De Begovics cikkében különös jóslásokba is bocsátkozik és rágalmazza a Magyar Népköztársaság törvényes szerveit, amikor minősíthetetlen módon azzal vádolja őket, hogy hamis pereket készítenek elő Jugoszlávia kompromittálása céljából. Enyhén szólva példátlan eljárásnak tartjuk, hogy Vlajko Begovics már most tudni véli, hogy ki ellen indítanak majd pert, és azzal rágalmazza a Magyar Népköztársaságot, hogy „konstruált perek”-re készül. A magyar kommunisták és hazafiak, népünk minden egészséges, a szocializmushoz hű tagja természetesen felháborodással visszautasítja ezt a rágalmat.”

Rényi tehát nemcsak megnyugtatja Begovics elvtársat, hogy Kádár rendszerében nem lesznek hamis perek, hanem különös jósnak, minősíthetetlen vádaskodónak és rágalmazónak is nevezi, amiért azt írta, hogy a Magyar Népköztársaság „konstruált perek”-re készül. Teszi ezt 1957 áprilisában, amikor ezrek, de inkább tízezrek vannak már letartóztatva, amikor már gyorsított ütemben folynak a politikai perek, amikor már rég megkezdődtek az akasztások, amikor Nagy Imrééket, az „árulókat” már több mint négy hónapja elhurcolták Romániába, amikor gyerekkori barátja, Gimes Miklós – tőle tíz perc távolságra – hónapok óta börtönben ül.

Ám pontatlanság volna azt a benyomást kelteni, hogy Rényi – netán tájékozatlanul – csupán visszautasítja a konstruált politikai perek lehetőségét. Idézni kell cikkének következő bekezdését is. Így hangzik:

„De hadd tegyük ehhez mindjárt hozzá: semmiféle ilyen minősíthetetlen gyanúsítás nem akadályozhatja meg azt az elhatározásunkat, hogy végképp felszámoljuk az ellenforradalmat, hogy a törvény szigorával lesújtsunk mindazokra, akik felelősséget viselnek a magyar kommunisták, hazafiak, haladó emberek meghurcoltatásáért, megkínzásáért, és meggyilkolásáért, gazdaságunk, egész társadalmi életünk oly súlyos megrázkódtatásaiért. Az eseményekben döntő szerepet játszott személyek felelősségének kiderítése megkezdődött és folytatódik. Ennek a széles körű és minden tényezőre kiterjedő vizsgálatnak az eredményei határozták meg eddig is és fogják a jövőben is meghatározni, hogy kit vonnak felelősségre a magyar igazságügyi szervek és kit nem. A Borba cikke nem fogja eltéríteni a magyar hatóságokat a törvények által előírt feladatától, hogy a magyar nép és a Magyar Népköztársaság érdekeit megvédje, a bűnöket megtorolja és elégtételt szolgáltasson az ellenforradalom áldozatainak, népünk szenvedéseinek.”

Rényi tehát tud arról, hogy „az eseményekben döntő szerepet játszott személyek felelősségének kiderítése megkezdődött és folytatódik”, tud arról, hogy lesznek – nyilván nem hamis, hanem jogos és igaz – perek, amelyektől a magyar hatóságokat a Borba cikke „nem fogja eltéríteni”, tud a már folyamatban levő és a jövőben várható „megtorlásról”. Tud róla? Mint a cikke mutatja, ennek a megtorlásnak ő egyik szellemi előkészítője, „törvényesítője”, pártolója és igazolója. Váratlanul érte őt Nagy Imréék pere? Nem számolt vele? Megrázta őt Gimes Miklós kivégzése? Hiszen ő volt az, aki ezt már előre jelezte, áhította és „legalizálta”! Azzal, hogy cikkében Nagy Imrééket „árulónak” minősítette, a Magyar Népköztársaság törvényei szerint több mint egy évvel a kivégzések előtt kimondta rájuk a halálos ítéletet!

Mostani interjújában azt állítja, hogy vétkei és hibái mentségéül bízvást felhozhatja: ő sem régebben, sem most nem tartozott és nem tartozik azok közé, akiket Illyés egyik versében találóan és nagy megvetéssel „magánszorgalmú kutyáknak” nevezett. Mint fenti idézeteiből látható, igaza van: ő nem egyszerűen magánszorgalmú kutya – ő közszorgalmú véreb volt.

Rényi másik cikke, amelyet azért őriztem meg, mert a Kádár-rezsim akkor még kiszámíthatatlan következményekkel járható megnyilvánulásának véltem, végül is szerencsére nem lett ilyen tragikus kimenetelű. A cikk 1982. december 11-én jelent meg a Népszabadságban és Rényi a hazai ellenzékieket denunciálja benne, akiknek – bármi legyen is a szándékuk – valóságos státusát szerinte „behatárolja” az, hogy a Nyugat szocializmusellenes, antikommunista erői (és fegyverei!) állnak mögöttük. A magyar ellenzékiek – mondja – az imperialista központok eszközei, és ezt a támogatást vagy elutasítják és kikérik maguknak, vagy „objektíve összejátszanak vele, és akkor viseljék is az ódiumát”. Óva inti őket, hogy át ne lépjék azt a Rubicont, amely a kritikus eszmei magatartást az ellenséges tevékenységtől elválasztja, mert „ezt kereken ki kell egyszer mondani, hogy világos legyen: nem babra megy a játék. És hogy világos legyen: az antikommunista uszítóknak semmilyen ár sem drága – azt ugyanis a mi népeinknek kell megfizetni – azért, hogy egy marék ellenzékinek feljebb vigyék az ázsióját”.

A cikk egyetlen név szerinti címzettje Konrád György, aki Rényi szerint nem érzékelte, hogy állásfoglalásai „az agresszív imperialista politika segédeszközeivé válnak”. S hogy Konrád és még „többek”, akikhez név nélkül intézi felszólítását, pontosabban megértsék, mit jelent a cikk címében is jelzett fenyegetés: „Nem babra megy a játék”, Rényi szemére veti Konrádnak, hogy szót emelt a lengyel Jacek Kuronért, Adam Michnikért és „a KOR nevű ellenforradalmi szervezet többi, perbe fogott szóvivőiért”. Perbe fogott? Cyranoval: „Mondhatta volna szebben, kis lovag!” Jacek Kuron és sok száz más lengyel patrióta akkor már egy éve börtönben ült, és nem lehetett tudni, mi lesz a sorsuk. Az „ódium”, amelyet Rényi szerint a magyar ellenzékieknek viselniök kell, eléggé érthető ebből az utalásból. Vajon – nem morális, hanem hatalmi szempontból – itt is „felfelé” kiabált? És amikor állítólag „felfelé” kiabált, Kádárt és társait is perrel, börtönnel fenyegette?

Nem Rényin és a vele egy húron pendülőkön, hanem a változó nemzetközi helyzeten, és nem utolsósorban a Magyarországra csordogáló „imperialista” dollármilliókon múlott, hogy Magyarországon a „játék” kisebb babszemekre ment, mint Lengyelországban – az ellenzékieket csak az állásaiktól fosztották meg, csak olykor házkutattak náluk, olykor az utcán egyénileg összeverték, olykor csoportosan meggumibotozták őket; az ő cikke – miként 1957-ben, úgy 1982-ben is – a „kemény kéz” előkészítése volt. Nem rajta múlott az sem, hogy Kuron ma miniszter Lengyelhonban, Michnik egy napilap főszerkesztője, és a magyar ellenzéknek is feljebb ment az „ázsiója”: jó néhányuk a szabad magyar nép akaratából képviselő a parlamentben, Konrád György pedig a Nemzetközi PEN Klub első magyar elnöke. Rényin az múlott, hogy a kárt, amelyet nem az antikommunista uszítók, hanem ő és gazdái okoztak, valóban a népnek kell megfizetnie.

Nem azért írtam ezt a cikket, hogy Rényi Pétert „bemutassam” – vannak, akik nálam sokkal közelebbről ismerik –, s különben is, ő már közéletileg halott élő vagy élő halott (meg kellett érnie, hogy – mint maga panaszolja – az a lap, amelynél 32 éven át kvázi korlátlan úr volt, a Népszabadság is „ódzkodott” szövege közlésétől), sírfeliratát pedig már öt évvel ezelőtt elkészítette a világhírű német író, Hans Magnus Enzensberger, aki budapesti találkozásuk után ezt írta róla a „Die Zeit” 1985. május 3-i számában (magyarul: Irodalmi Újság, 1985. 3. szám): „Ennél a megőszült szerkesztőnél a hazugság nem csupán a célt szolgáló eszköz – szokásává, második természetévé vált.” S nem is azért írtam, hogy esetleg gyönyörűséget szerezzek azoknak – pedig ők megérdemlik –, akik sohasem hibáztak életükben, s különösképpen azoknak, akik sem ’56 előtt, sem ’56 után nem voltak az állampárt tagjai, a pártállam kinevezettjei, akik sem az előbbitől, sem az utóbbitól semmiféle vezetői állást, rangot, díjat, kitüntetést, külföldi kiküldetést stb. nem kaptak, vagy ha ilyesmit felajánlottak nekik, azt visszautasították, s akik most, soraim olvastán, azt mondhatják: „lám, senki sem tudja róluk úgy lerántani a leplet, mint ők egymásról.” Ha megírtam, azért tettem, mert egyfelől úgy éreztem, hogy tartozom vele annak a Gimes Miklósnak, aki nekem ugyan nem volt gyerekkori barátom, de 1954-es megvilágosodásomban sokat köszönhetek neki, s akinek Rényi még haló poraiba is beletipor: egyik szélsőségből a másikba (a nyugati mintájú polgári demokráciába…) átlendülő, elvtelen vagy ingatag figuraként mutatja be azt az embert, aki hibáinak felismerése és töredelmes megbánása után a magyar szabadság és demokrácia vértanúja lett. Másfelől – a hazai újságokat böngészve – az a gyanúm, hogy a „feledékeny”, a múltját átretusáló Rényi – nemcsak Rényi, hanem bizonyos szempontból kor- és kórtünet, szapora és szaporodó jelenség. Tőle „felfelé” és „lefelé” se szeri, se száma a nyilatkozgatóknak – az újsütetű pártonkívülieknek, a néhány hónap óta „függetleneknek”, a szociáldemokratákká lett kommunistáknak, új pártok exkádárista tagjainak, sőt tisztségviselőinek, az idei tavaszig még uralkodó párt egykori?, tavalyi, tavalyelőtti funkcionáriusainak, akik folyóirat-szerkesztőktől tábornokokig, bankigazgatóktól akadémikusokig, nagykövetektől miniszterelnökökig mind elmesélik, mit tettek a párt belülről való bomlasztásáért, milyen kisebb-nagyobb mellőztetéseket szenvedtek emiatt – ami, ha igaz, valóban elismerésre méltó –, csak éppen arról nem ejtenek egyetlen szót sem, miért léptek be egyáltalán ebbe a pártba, miért maradtak a tagjai éveken vagy évtizedeken át, és amíg alkalmazkodtak a pártvonalhoz (ha éppenséggel nem ők alakították ki), milyen előnyöket élveztek, milyen téveszméknek voltak gyakorlati kivitelezői. Az, ami joggal elvárható volna tőlük: a múlt egészével való szembenézés – nem könnyű, ezt az egykori Nagy Imre-csoport tagjai saját tapasztalatukból jól tudják, és manapság mintha feleslegesnek is tűnnék: Dante majdnem 700 éve halott, és úgy fest, hogy a Pokolból a Purgatórium megkerülésével is simán át lehet meseautózni a Paradicsomba.