III. Kísértetjárás

Légy rossz mindhalálig

Calculated risk

Ómagyarból újmagyarra fordította: Bátory Imre^*

Karcsú Tapsi – a Tapsi becenév, amelyen mindenki emlegette, még gyerekkorában tapadt hozzá, talán kissé elálló fülei miatt – a Haza sikeresnek mondható színészei közé tartozott. Fellépett a deszkákon, játszott filmekben, s ha máshonnan nem, a televízióból az egész ország ismerte sovány alakját, már fiatalon is barázdás arcát, jellegzetes hajdúsági dikcióját. Tehetségéről – nem is annyira a nagyközönség, mint inkább a szakma köreiben – megoszlottak a vélemények. Az igazán nagy színészek sem tartották őt tehetségtelennek, legfeljebb azt jegyezték meg, hogy mindent túljátszik, a komikus szerepekben éppúgy mint a tragikusokban – több benne a pojáca, mint a művész. De hát, legyintettek elnézően – mivel a nagyok általában nagyvonalúak és nem áskálódók –, nem vagyunk-e valamennyien többé-kevésbé pojácák?

Tapsinak – a mesterségével együtt járó nyilvános szereplés és a közönség ezzel együtt járó tapsai mellett – két szenvedélye volt: a biliárd és a politika. Az elsőre nincs különösebb magyarázat, diákévei alatt oltódott belé – a másodiknak azonban megvolt a maga nyomós oka. A nagynénikéje is a színi pályán mozgott, nagy nevet nem szerzett ugyan magának, de elkövette azt a hibát, hogy harsány szerepet vállalt Szálasi néhány propagandafilmjében – az egyikben azt sikoltozta, hogy az angol–amerikai repülőgépek robbanó babákkal irtják a kisgyerekeket, egy másikban azt, hogy az orosz bolsevik hadsereg katonái nemcsak az órákat veszik le az emberek karjáról, hanem a kezüket is megnyúzzák – így aztán ’45 után pár évig nem léphetett színpadra. Tapsi ekkortájt kérte felvételét a színiakadémiára, még gondolkodott is azon, nem kellene-e nevet változtatnia, de okos fiú lévén tudta, hogy ezt hiába tenné, inkább a MADISZ-ban, majd a DISZ-ben, a kommunista párt akkori ifjúsági szervezeteiben tevékenykedett nagy buzgalommal – ezzel sokkal biztosabban elérte a színiakadémiai felvételt, mint egy esetleges névcserével. Ám – szemben a többi szerepével – ennek a szerepnek az eljátszása a lelke alján mély gyűlöleteket halmozott fel. Eljön az idő – hajtogatta magában –, amikor megfizetek ezeknek a kényszerű alakoskodásomért, amikor még büszke lehetek a nagynénikémre is.

Az idő csak nagy sokára jött el, addig Karcsú Tapsinak nem egy pozitív szovjet kolhozelnököt és rokonszenves pártközponti funkcionáriust kellett eljátszania – szerencsére néhány darabban dohogó munkásokat vagy csak a kártyával-nőkkel törődő, esett kisembereket is ráosztottak a rendezők –, szerepelt szorgalmasan és megbízhatóan, hajnalig tartó biliárdcsatái ellenére sem késett el egyetlen próbáról sem, szerepelt eredményesen és elismerést kiváltóan, kapott is a rendszertől két Jászai Mari-díjat, az egyiket éppen akkor, amikor Csehszlovákiát fektették két vállra a Varsói Szerződés csapatai, a másikat – az élet tele van véletlenekkel – amikor a Szolidaritás vezetőit tartóztatták le Lengyelországban. Noha neki sem a csehekért, sem a lengyelekért nem fájt a szíve – ezeket a komcsi kitüntetéseket a legszívesebben leköpte volna. De hát az ember esendő, no meg az embernek szüksége van pénzre is, különösen ha a zöld posztóval behúzott biliárdasztal mellett gyakrabban veszít, mint nyer. Mert Tapsi pénzben játszott. Nagy pénzben. Neki a biliárd nemcsak sport volt, ügyesség, finesz, művészet, hanem egyszersmind szerencsejáték is. Főképp szerencsejáték. Kontrával, rekontrával, szubkontrával, kemény ezresekkel.

A két Jászai-díj – a velük járó forinttízezrek ellenére – megfeküdte a gyomrát. Először is azért, mert egy Sztálin (korábban: Aczél) György nevű színésztől kellett átvennie őket, akit utált, már csak amiatt is, mivel nála sokkal jobb szerepet kapott az ország színpadán: színészből – miniszter lett. A nyavalya törjön ki – gondolta magában, miközben széles mosollyal kezet szorítottak a díjátadó ünnepségen, – no de eljön még az idő, amikor megfizetek neked. Másodszor azért dühöngött, mert csak Jászai Mari-díjat kapott – Kossuth-díjat nem, pedig meggyőződése szerint legalább annyira megérdemelte volna, mint Latinovits, Darvas Iván vagy Mensáros, így aztán nála elismertebb kollégáit is gyűlölte, engesztelhetetlenül. Akiket azonban a leginkább rühellt, azok ama pályatársai voltak, akiknek – vitathatatlan tehetségük ellenére – semmiféle díjuk vagy kitüntetésük nem volt. Ellenkezőleg…

Akkortájt ugyanis, amikor ő a kommunistáktól a második díját vette át, különös jelenség ütötte fel a fejét a magyar színházi világban. Akadtak ifjú színészek és színésznők – igaz, nem sokan – akik nem voltak hajlandók többé úgy táncolni, ahogy a Duna menti „Fehér Ház” és a népművelési minisztérium illetékesei fütyültek, akik olyan magyar, cseh, lengyel, nyugati darabokat akartak eljátszani, amelyek a tiltó listán szerepeltek, akik erdélyi és szlovákiai magyar költőkből rendeztek szavalóesteket, akik arról fabrikáltak egy pantomimot, hogy az országban hárommillió szegény van, és gyűjtést is indítottak a megsegítésükre, akik hagyták kirúgatni magukat az állami színházakból, kis csoportot alakítottak, magánlakásokban és köztereken mutatták be a nem-engedélyezett színműveket, egy butikban árusították a színdarabok kezdetlegesen sokszorosított példányait – a rendőrség szétkergette az előadásaik közönségét, elkobozta a sokszorosító masinákat, örökre eltüntette a szamizdatban kiadott munkákat, egyik-másik színészt külföldre „tanácsolt”, volt, akit bíróság elé állított, volt, akit a nyílt utcán összevert. De azok csak nem hagyták abba, újra- és újrakezdték a bemutatókat.

Meg vannak őrülve – fortyogott magában Karcsú Tapsi –, ezekben semmi felelősségérzet nincsen. Hát nem látják, hogy itt moccanni sem lehet, hogy Záhonyon túl és innen a Bozontosszemöldökű uralkodik, hogy mi elértük a maximumát annak, ami elérhető, s ha ugrálunk, úgy a fejünkre ütnek, mint ahogyan ’56-ban tették? De ezek csak magukkal törődnek, a Hazával nem, és addig-addig fognak provokálni, míg a sírjába nem taszítják kivérzett nemzetünket.

Sűrű és magyar lelkét elöntötte a harag, és homlokára ezenközben hideg verejtéket vert az irigység. Mert szeretett volna ő is olyan „ugráló” és „felelőtlen” lenni, mint amazok – a betiltottak, a letiltottak, a kitiltottak, a kenyérvesztettek, a megpofozottak, az elítéltek, – csak éppen a mersze hiányzott hozzá. Tudta ezt jól ő maga is – azért gyűlölte olyan mérhetetlenül a bátrabbakat. No de, eljön még az idő, gondolta magában, amikor megfizethetek nekik.

Miközben forgatta a dákót, játszotta az engedélyezett színművek ilyen-olyan szerepeit, leste-figyelte az Időt, magyarul: a politikát. S nemcsak a magyart. Mert amiként már említtetett, Karcsú Tapsi okos fiú volt, és percig sem tévesztette szem elől, hogy a Haza kis homokfutója a nagy szovjet trojkához van odakötözve. Hanem ebből a trojkából egymás után hulltak ki a kocsisok, a Bozontosszemöldökű után a Kágébé Főnök, aztán meg a Csicskás Cser Jankó, egyszer csak egy fiatal, térképes homlokú férfi ült fel a bakra, a Görbecső. Új szavak kezdték nyögetni az orosz sztyeppe nyírfáit, olyasmik, hogy peresztrojka meg glasznoszty, és ha a kantár nem is volt valami szilárdan az új kocsis kezében, ha a lovak egyszerre több irányba húztak is, Tapsi, a javíthatatlan szerencsejátékos, aki eddig úgy vélte: éppen elég kockázatot vállal ő a biliárdasztal mellett, nem tetézi meg a téteket a mindennapi életében is – most a hazardőrök kifinomult szimatával megérezte: eljött az idő, az ő ideje. Görbecsőre rárakhatja, mi több: rá kell raknia a pénzét is, a jövőjét is.

A pénzét azért, mert tudta: valami nagy húzást kell csinálnia ahhoz, hogy színészi hírnevét növelje, sőt: politikai hírnévvé változtassa át, hogy a nép szórakoztatójából a nép Oskolamesterévé váljék, és megszerezze azt a hitelességet, amit az állami színházakat hosszú évekkel előtte odahagyó, a kommunisták kegyeiből osztogatott díjakkal sohasem, rendőri gumibotokkal viszont annál inkább kitüntetett pályatársai megszereztek. Márpedig egy nagy húzás nem megy némi áldozatvállalás nélkül – még akkor sem, ha ez az áldozat feltehetően most már csak rövid lejáratú lesz, – olyasmi nélkül, amit az angolszászok „calculated risk”-nek, a magyarok jól kikalkulált rizikónak neveznek.

Görbecső uralkodásának második esztendejében Karcsú Tapsi – számos nyugati nyaralásának egyikén – betoppant a nürnbergi Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió szerkesztőségébe, a mikrofon elé lépett, és egyenesbe elszavalta a Talpra magyar!-t. Aztán még hangszalagra mondott egy sor hazafias verset, Szabolcska Mihály Salzburgi csapszékben című költeményétől egészen ugyane költő A Grand Caféban című művéig, és engedélyt adott arra, hogy egy Buenos Aires-i magyar lemezgyáros kereskedelmi forgalomba hozza ezt a hangszalagot.

Miközben magyar emigránsok szerte a világban összeszorult szívvel hallgatták az örökszép sorokat: „Tudja a jó Mindenható, mi is azon sírnivaló, hogy a ménes ott delelget, valahol a csárda mellett, csárda mellett…”, a vörös Hunnia gazdái felhördültek. A nemjóját – mondta a löttymagyar Kádár (azelőtt: Csermanek) János a löttymagyar Sztálin (azelőtt: Aczél) Györgynek – hát ezért attunk mi Jáccai Margit-díjakat ennek a pernahajdernek, hát ezért hattuk őt harminc éven át zavartalanul fellépni színpadon, filmen, rádióban, tévében, hogy most az imperialista ellenség hullámhosszán szavajjon és valami Szabolcsi nevű költő búbánatos verseivel uszíccsa ellenünk ország-világ dolgozóit? A te híres-nevezetes három T-d nevében azt Támogattuk, ami Tűrhetetlen? Az ilyent Tiltani kell – tette hozzá, nagy T-vel, ugyancsak.

És megtörtént az, amire Karcsú Tapsi számított (calculated risk): Hunnia hanyatló hatalmú főnökei, alig pár évvel azelőtt, hogy maguk tűntek volna le a színről, elkövették azt az ostobaságot, hogy előbb még Tapsit kergették le onnan. Igaz, csak átmenetileg, ahogy ő ezt előre kiszámította. De lett így is országos, sőt világméretű felzúdulás, az egész színészszakma egy emberként kiállt Tapsi mellett, beleértve a legnagyobbakat, akik pedig inkább pojácának, mintsem művésznek tartották, az Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió éppúgy tiltakozott, mint a marseille-i Birodalmi Újság, és azok a bátor színészek, akiket a rendszer már sok-sok év óta üldözött, most kivétel nélkül szolidaritást vállaltak vele – aki a valóban nehéz időkben elfelejtett szolidaritást vállalni velük. Ami pedig az ország közvéleményét illeti, amely eddig legfeljebb csak jókat nevetett, mikor Tapsi vígjátékokban lépett fel, és leginkább biliárdcsatáinak zamatos anekdotáit ismerte, most egyszerre nemcsak komolyan vette őt, hanem már-már nemzeti hősnek kezdte tekinteni. Jól megtervezett, jól időzített, ennélfogva csekélyke rizikóval járó mártíriumának nagyobb visszhangja volt, mint a nála sokkalta bátrabbak évtizedes, de kevésbé látványos tevékenységének. Talán belejátszott ebbe az is, hogy az utóbbiak szavalóestjeiken Kölcseyt, Babitsot, Kassákot, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt, no meg egy sor nem magyar költőt is előadtak, köztük olyanokat, akik bonyolult szabadverseket írtak, s ezek kevésbé ragadták magukkal a széles hallgatóságot, mint Szabolcska Mihály fülbemászó, csengő-bongó rímei.

Karcsú Tapsi jól tudta, hogy nem kell sokáig kitartania, a szilencium szét fog fesleni, mint maga a rendszer. Sőt még annál is gyorsabban. Éppen ezért nemcsak a farkát nem húzta be a büntetés miatt, hanem nyilatkozatot adott ki, amiben lefegyverző szerénységgel kijelentette, hogy a Kis Magyar Hazában ő volt az, aki megtörte a Nagy Magyar Csendet, s aztán elkezdte járni a vidéket, sebtében összetákolt dobogókon harciasabbnál harciasabb verseket dörgött, Szelestey Lászlótól Papváry Elemérnén át egészen Váci Mihályig. A hatás frenetikus volt, viharzó lelkesedés kísérte fellépéseit, a Hatalom által kinevezett színigazgatók szinte tüstént fittyet hánytak a Hatalom által elrendelt szilenciumra, s mivel maguk is sietve jó pontokat igyekeztek szerezni, egymásután kínálták fel neki a jobbnál jobb szerepeket. „Az ember tragédiájá”-ban eljátszhatta volna Ádámot, Lucifert, sőt magát az Úristent is, de Tapsi ekkor már nem kívánt többé színész lenni – különben is, mintha a hangja kissé megkopott, a dikciója némileg lihegőbbé vált volna, – ő már lenézte a színpadot, lenézte pályatársait, beleértve Mensárost és Darvas Ivánt, lenézte Madáchot is – ő már nem a Nemzeti, hanem a Nemzet igazgatója akart lenni.

S mialatt a rendszer recsegett-ropogott és egyik pártfőtitkár után a másik tűnt el a süllyesztőben, az ő csillaga egyre magasabbra emelkedett. Már nem tudott úgy kimenni az utcára, hogy ismeretlenek ne lépjenek mellé és ne szorongassák a kezét, nem tudott úgy elmenni egy futballmeccsre vagy egy kocsmába, hogy tüstént ne kezdjék el őt ünnepelni, sok egyéb irányú elfoglaltsága miatt már biliárdozni is alig maradt ideje, s egyszerre csak azt vette észre, hogy valami alaktalan massza kezd gyülekezni körülötte, hívekből, hívőkből, rajongókból. De hát ez már olyan, mint egy párt – villant fel benne a felismerés. – Pártom van, saját, tulajdon, külön bejáratú pártom (és mert ezt a szót nem szerette), szekértáborom van – bukkant rá a helyes kifejezésre – nem is kicsi, egész nagy, talán éppenséggel a legnagyobb, és azt csinálok benne-vele-általa, amit akarok. Voltak ugyan a barátai között néhányan, akik nem értettek egyet minden szavával vagy tettével, de ezt már csak négyszemközt merték megmondani neki – nyíltan nem, mert a fejük fölé nőtt.

Akinek szekértábora van, gondolta Tapsi, annak programja is kell hogy legyen. A program egy része adva volt: a honfigőg és a honfibú. Egyszerre kell azt mondani, hogy mi vagyunk a legáldottabb és a legátkozottabb népe a világnak, a legemelkedettebb és a legelsüllyedtebb, a legbölcsebb és a legelsötétültebb, a legfőúribb és a legpincérebb, a legnagyobb és a legkisebb, az első és az utolsó. Mindezen pedig változtatni kell, meg kell fordítani a helyzetet, hogy végre mi legyünk az utolsó és az első, a legkisebb és a legnagyobb, és így tovább. Ez egyszerű, ezt mindenki megérti és mindenkinek tetszik. De mert programnak talán kicsit sovány, valami még kell hozzá. A Nemzetihez valami Szociális.

Éppen Kaliforniában nyaralt – tulajdonképpen jobban szeretett Bugacon, mint az amerikai kontinensen pihenni, de olykor-olykor mégis átruccant néhány hétre Dél-, Közép- vagy Észak-Amerikába, hogy aztán végül is megbánja ezeket az utakat, mert a pálmafák alatt is, a tengerpart arany homokjában is neki csak hazafelé vágyódott a szíve, most sem az Óceánt bámulta, mert akkor Hawaii felé kellett volna fordulnia, hanem háttal ült a víznek, Bugac irányába nézett el messzire, aztán már nem bírta a tűző napot, a hőmérő árnyékban is 103 Fahrenheitet mutatott, és elment egy közeli biliárdszalonba, néhány jómódú emigráns ismerősével snookerezni. Ott, abban a Hazától távoli, viszont airconditionált klubhelyiségben, ahová egyébként csak tagok vagy a tagok vendégei tehették be a lábukat (de hát szerencsére az ismerősei alapító tagok voltak), ott, messze idegenben és mégis hazahúzó szívvel világosodott meg benne – váratlanul és hirtelenül – programjának második alappillére. Egy néger pincér sörösüvegeket cserélt az asztalukon, ahová a löketek szüneteiben le-leültek. Tapsi ránézett a feketére, aki keményen dolgozott, miközben a következő játékos keményen célba vette az elefántcsont golyókat, és egyszer csak készen kipattant a fejéből a jelmondat: „Mi vagyunk Európa szerecsenjei”. Századok óta szörnyű kór sorvasztja a magyar életet – fűzte tovább magában a gondolatait, mialatt felállt a foteléből és a dákófejet krétázta –, már a születésükkor sem egyformák nálunk az emberek esélyei, vannak, akik jól élnek, milliók sorsa viszont kilátástalan és semmi esélyük arra, hogy a napon sütkérezzenek. Ezekre a milliókra kell támaszkodnom, a szegényekre, a kisemmizettekre, az elesettekre – ők az én népem és én közülük jöttem, no meg ők vannak többen, sokkal többen, mint a gazdagok, a napos oldalon járók, és ha valóban sor kerül igazi választásokra, ott mindenkinek egy-egy szavazata van, akkor is, ha egy fillér sincs a zsebében, és akkor is, ha villája van a Rózsadombon, vagy éppenséggel Kaliforniában nyaral. Igaz, azt, hogy a Hazában milliószámra vannak szegények, félreállított kollégái már tíz évvel korábban felfedezték és segíteni is próbáltak nekik, de majd ő hangosabb lesz mindenkinél, majd ő elharsogja, hogy halálos kór rág a népen, tágul a nyomorgás övezete, odalentről éhezők sipítozása hallatszik be az ablakon, fáj nekik az élet – és ezt csak ő, Karcsú Tapsi érti meg és érzi át, ezen csak ő tud majd változtatni. És a kaliforniai mélyhűtött biliárdszalonban bemondta a kontrát. Biliárdpartnereinek éppen úgy, mint a Hatalomnak, sőt, sőttönsőt az őt merészségben, kiállásban, szegényvédelemben sokkal-sokkal megelőző ellenzéknek is.

Mert akik históriánk elejére emlékeznek, azok tudják, hogy Karcsú Tapsinak többszörös megfizetni valója volt. Meg kellett fizetnie a nagynénije múltjáért, a saját pöttyös nevéért a demokráciának, az alakoskodásaiért és a rendszer kitüntetéseiért a kommunistáknak, de „last but not least” (magyarul: utoljára, de nem utolsósorban) azoknak, akik bátrabbak, egyenesebbek, önzetlenebbek és érdemdúsabbak voltak nála.

A demokráciának való visszafizetést elhalasztotta akkorra, amikor majd tényleg demokrácia lesz Magyarországon. A kommunisták – mire Kaliforniából hazaérkezett és jobban körülnézett – jóformán sehol sem voltak. Akik megmaradtak belőlük, azok is átmázolták magukat szocialistákká. Sztálin (korábban: Aczél) Györgybe még belerúgott néhányat, de ezt inkább rutinszerűen tette. Az igazi ellenség máshol volt. Az igazi ellenség az volt, amelyik már akkor felvette a harcot Kádár (azelőtt: Csermanek), Sztálin (azelőtt: Aczél) és löttymagyar társaik ellen, amikor ő még vidáman lébuskált a pesti biliárdtermekben és színpadokon. Az igazi ellenség az volt, amelyik azonnal mellé állt, amikor a kommunista Hatalom kurta hallgatást rótt ki rá.

Ezekkel fogjon össze a maradék kommunisták ellen? A nála különbekkel, műveltebbekkel, komolyabbakkal, felkészültebbekkel? Nem őrült meg! Akkor már inkább a bukott vagy bukófélben lévő kommunistákkal – ellenük! A veszélyt nem a süllyedő hajóról menekülők jelentik – ezeknek odadob egy átmentőövet és sírig lekötelezettjei lesznek. A veszélyt a gerincesek, a felelősségtudók, a jellemesek jelentik és a fiatalok, a maguk tiszta, kutató tekintetével – ezeket kell hátbadöfnie.

Most, hogy a programja megvolt, magától adódott hozzá a taktika is. Járta az országot és szónokolt-szónokolt-szónokolt. „A pohár betelt – mondta. – A többi ellenzéki a Hatalom cinkosa. A Hatalom gumibotjai sohasem voltak igazi gumibotok: valójában friss csabai kolbászok voltak, puhák, jóízűek, laktatók, sőt kivételes tápértékűek. A Hatalom kuncogott az ellenzékiek tüntetésein, a jelszavaikon és még biztatta is őket: »Ostorozzatok csak minket vastagabban, vágjatok minél nagyobbakat a levegőbe! A Nyugat közben nekünk tapsol, amiért mindezt megengedjük«. Mert a Hatalom Nyugatra kacsint – pénzért, és az a bizonyos ellenzék is Nyugatra kacsingat – modellért. Azt hazudják, hogy Magyarország – nyugati ország kell hogy legyen. Én mondom nektek: az egyetlen, igazi ellenzéki én vagyok, és én nem vagyok sem nyugati, sem keleti, és ha a Nyugat az első út, a Kelet a második, a gyarmatvilág a harmadik, akkor nekem veletek együtt, véreim, akik az Ural altájairól jöttünk, de a Hajdúság feltájaiig, sőt fertályaiig jutottunk, egy saját utunk van, magyar utunk van, negyedik utunk van, és ez az egyetlen út, ami a szegénységből, a néphalálból, az alkoholizmusból, a tudatlanságból és a rockzenéből kivezet. Ezt az utat csak én ismerem, gyertek utánam, én kiemellek benneteket a mélyből. Nem leszünk az idők végtelenségéig Európa szerecsenjei! Szavazzatok rám, mert én vagyok az egyetlen elhivatott, az értetek-veletek élő-lélegző-szenvedő magyar, s ami legalább ennyire fontos: a többiekre ne szavazzatok, inkább bojkottáljátok azt a kutyakomédiát, amit népszavazásnak neveznek. Én vállalok értetek minden áldozatot, látjátok: a színészettel már felhagytam, szándékom ellenére elfogadtam, hogy a Hun Igen Hun Nem című televíziós műsor főrendezője legyek, és ha ti akarjátok, akkor még a képviselőséget, sőt a miniszterséget is elfogadom”.

A tömeg pedig akarta, éljenezte, hurrázta, ünnepelte, hálás volt neki az önfeláldozásáért és azt üvöltözte feléje: „Ne képviselőnk légy, Tapsi, ne is miniszterünk, hanem az elnökünk! A köztársasági elnökünk!” De Karcsú Tapsi szerényen mosolygott – nem, nem, ő nem nagyratörő, ő a magát másokért keresztre feszíttetők közül való, s közben arra gondolt: nem lesz marha egyelőre túl magas pozíciót elfogadni, akik most jönnek, az első garnitúra, az úgyis bele fog bukni az elődök örökségébe, legyen a köztársaság elnöke akár egy kommunista, aki az ő szekértáborának a túsza lesz, mert az ő segítsége nélkül nem fogják megválasztani, ő pedig egy szép napon nagy dirrel-durral lemond a miniszterségéről, és akkor kezdődik majd meg a tánc.

Akkorra a szegények úgy elszegényednek, hogy már nem kell nekik a demokrácia, úgy néznek az új rendszerre, mint a mostaninál is rosszabb, rothadt világra, többpártrendszeres rothadásra. Rájönnek, hogy minek az a sok párt – tulajdonképpen egy nagy, egyesült szekértábor bőven elég.

Ez lesz az ő ideje – egyedül az övé.

Szerény, alig négyszobás otthonában, ahol minden szobában több tükör is volt, hogy amerre csak fordul, magát láthassa – el-elidőzött egyik-másik előtt. Próbálgatta, hogyan fest majd a legjobban, kefebajusszal-e, vagy tömött, lelógó grúz parasztossal, avagy szőrtelen képpel, arcának mélyülő barázdáit hangsúlyozva. Készült a szerepre.

A nagyra. Az igazira.

(Irodalmi Újság, 1989. 4. szám;

Hócipő, 1992. 23. szám)

Veszélyes nosztalgiák

– A múlt rendszer sikerágazatának a külpolitikát szokták nevezni. Ennek csúcsteljesítményére emlékezett nemrég a páneurópai piknik, s alig két hét választ el minket a nyugati határon lévő szögesdrót elvágásának negyedik évfordulójától…

– Vitathatatlan történelmi tény, hogy a magyar politikának ez a gesztusa nagymértékben hozzájárult a több mint négy évtizede kettészakított Németország egyesítéséhez. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mit kaptunk érte cserébe. Az akkori vezetők szinte büszkén mondták, hogy a nyugatnémet vezetőkkel folytatott bizalmas tárgyalásaikon aláhúzták: amit tesznek, azt az európai haladás jegyében teszik, és nem kérnek érte semmit. Szavaikból szinte sütött a humanista önzetlenség és a magyar lovagiasság. Ha ez valóban így volt, akkor súlyos, jóvátehetetlen hibát követtek el. A bizalmas tárgyalásokon azt kellett volna mondaniuk Kohléknak: mi, magyarok, vállaljuk az oroszokkal szemben a határnyitás kockázatát és ezzel az önök fél évszázados álmának a megvalósulását, de ingyen nem vállaljuk. Az ára: ha az akció sikerrel jár és Németország egysége helyreáll, önök átvállalják a mi 20 milliárd dolláros adósságunkat. Ez tiszta és világos beszéd lett volna. A nyugatnémet vezetés – amelyik nagyon jól ért a gazdasági kérdésekhez – ezt azonnal megértette volna. És el is fogadta volna, hiszen hol van az a német kancellár vagy politikus, aki vállalja azt a rizikót, hogy potom 20 milliárd dollár miatt megakadályozza Németország egyesülését? Mi hasznunk volt nekünk ebből az egyesülésből? Németh Miklós megbecsült ember, és remek állást kapott Londonban, Horn Gyula is kapott egy sor német kitüntetést, ez mind rendben van – de mi hasznuk volt és van a magyar fizikai és szellemi dolgozóknak, fiataloknak, nyugdíjasoknak, munkanélkülieknek? A szabad német tőke elsősorban Kelet-Németország felé irányult és Oroszország felé, mert az oroszok nem voltak olyan szemérmesek, mint mi, és csillagászati összegeket kérnek csapataik kivonásáért. Nekünk ehhez viszonyítva csak morzsák ha jutnak. Ha azok a kommunista vezetők, akiknek pártja belesodorta Magyarországot a több mint 20 milliárdos adósságba, ’89-ben megszabadítottak volna minket ettől a roppant tehertől, akkor ma mindenki jobban élne itt, mint bármikor a Kádár-időkben.

– A mai külpolitikát sikeresebbnek tartja?

– A demokratikus magyar kormány külpolitikája három éven át, ha nem is hibátlan – van-e hibátlan politika? –, de egészében véve megfelelő volt. Sajnos, néhány hónap óta „rossz passzban” van. Hibásnak tartom az ukrán államszerződésben a határokról szóló paragrafus aláírását. Természetesen nem önmagáért tartom hibásnak, hanem a következményei miatt. Összes, exkommunisták, sőt többé-kevésbé ma is kommunisták vezette szomszédaink közül Ukrajna az egyetlen, amelyikkel meg lehetett volna értetni ennek a pontnak a feleslegességét: az ukránok – 40 milliós lakosságukkal, hatalmas hadseregükkel és 50–60 atombombájukkal – aligha tartanak egy hódító szándékú magyar támadástól. Az említett pont aláírása viszont megnehezíti a magyar diplomácia dolgát a többi államszerződésnél. A románoknak és a szlovákoknak könnyű lesz arra hivatkozniok nemcsak a saját közvéleményük, hanem a nyugati világ előtt is: ha velük nem írjuk alá azt, amit az ukránokkal aláírtunk, akkor ez fényes bizonyítéka a mi területi követeléseinknek. Mi meg majd magyarázkodhatunk. Már előre defenzívába manővereztük magunkat akkor, amikor éppenséggel offenzív politikát kellene folytatnunk a magyar kisebbségek jogos igényeinek támogatására.

Ebbe a kérdéskörbe tartozik a Václav Klausnak küldött miniszterelnöki levél is. Nem tudom, kik tanácsolhatták ezt Antall Józsefnek – kik voltak olyan naivak, hogy azt higgyék, a cseh miniszterelnök majd ki fog állni a magyar kisebbségek jogaiért, és nem fogja megragadni ezt a tálcán kínált alkalmat az ellenkezőjére: hogy azok felé a szlovákok felé tegyen egy „potya” gesztust, akikkel egyébként éppen elég baja és konfliktusa van. De a legsúlyosabb hiba ebben a „rossz passzban” Szlovákia Európa Parlamentbe való felvételének az ellenzése volt. Mire volt jó a fenyegetőzés, az üres handabandázás, az utolsó percig tartó vitézkedés? Csak arra, hogy még nyugati barátaink közül is sokat meglepjen, és végül is oda vezessen, hogy szégyenteljesen hátraarcot csinálunk.

– Hogyan látja a készülő Horthy-temetés külföldi megítélését?

– Ha Horthy Miklós újratemetését valóban annak szánták volna, aminek eleinte mondták – azaz családi aktusnak és ama legtermészetesebb óhaj teljesítésének, miszerint minden magyarnak joga van magyar földben nyugodni –, akkor ezt gyorsan, alig néhány napos előkészítés után, szűk családi és egyházi kísérettel végezték volna el. Az igazság az, hogy kezdettől fogva politikai aktusnak képzelték, megkésett igazságszolgáltatásnak és tömegméretű rokonszenv-nyilvánításnak. Ami a külpolitikai vonatkozásokat illeti: a román, a szlovák, a szerb médiák és politikusok ma még viszonylag mértéktartók. Majd figyeljék meg őket az esemény után! A Nyugat ma még hallgat, de minél „sikeresebb” lesz a temetés, annál negatívabb lesz a nyugati visszhang. Annál nagyobb szolgálatot tesznek a rendezők a szomszédos országok magyarellenes uszítóinak. Annál erősebben csattan majd az ostor a magyar kisebbségeken. Már régen nem Horthy Miklósról, az ő érdemeiről vagy hibáiról van szó, hanem a mai Magyarország nemzetközi megítéléséről. Lehet, hogy egyes politikusok képtelenek ezt felmérni. Nagyon remélem, hogy a miniszterelnök elejét veszi legalább annak a paródiának, miszerint egyes miniszterek „magánemberként” részt vesznek a ceremónián, és az ország érdekében letiltja ezt a képtelenséget. Amíg nem késő…

– Lát-e külpolitikai vonatkozásokat a mostani szárszói találkozó kapcsán?

– Nehéz a kül- és a belpolitikát szétválasztani. Ha nagyon sok jó szándékú ember társaságában összeül és szónokol három köztársasági elnökjelölt – akikből nem lett és valószínűleg sohasem lesz köztársasági elnök –, néhány bukott kommunista pb-tag, néhány nemrégiben a taccsvonalon kívülre tett fórumos exminiszter, volt nagykövetek, nem is olyan régen még keménykezű, marxista–leninista minisztériumi osztályvezetők, a magyar irodalom és művészet másod-harmadvonalához tartozott, ma már kiégett írók, költők és más műfajbeliek, szóval egy csomó szebb reményekre jogosító, de félbetört vagy elfuserált karrier, ha a közeli és távolabbi múlt letűnt figurái megfogalmazzák, milyen legyen a magyar jövő – ebben van valami ellágyítóan szánalmas és mosolyt fakasztó. Ha aztán olyan hangok hallatszanak, amelyek szerint csak ők a magyarok, és sem a kormány, sem az ellenzék – azaz a nép szavazatainak mintegy száz százalékát képviselő politikusok – nem azok, s nekik valami előjoguk vagy elhivatottságuk van arra, hogy a saját akaratukat országos akaratként tüntessék föl, ebben már van valami aggasztó. De az az érzésem, hogy ez az összejövetel, amelynek közös nevezője a széles körű elégedetlenséget meglovagolva az Antall-ellenesség, nem sokkal több annál, mint amit már az 50 év előtti Szárszón is „szóinflációnak” nevezett az egyik szónok.

A külpolitikai vonatkozások komolyabbak. A jobb- és baloldali Gyógyíthatatlan Nosztalgikusok megjelenése a politika porondján nem kizárólagosan, még csak nem is elsősorban magyar jelenség. Megtalálható Franciaországban is, ahol most derült fény a kommunista párt legbalosabb elemeinek és bizonyos neofasisztáknak az összefogására, Oroszországban, ahol Jelcin ellen együtt tüntetnek azok, akik Sztálin, és azok, akik II. Miklós cár képét emelik a magasba, megtalálható Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, ahol a tegnapi ceausescuisták, husakisták, titóisták ma szövetségben állnak a Funarokkal, Tiso híveivel és a véres boszniai irtó hadjáratok ultranacionalistáival. Szerencsénkre Szárszót nem lehet egy kalap alá venni ezekkel. Szárszón – semmi kétség – a résztvevők többsége demokrata. De éppen ezért talán nem árt a figyelmüket felhívni a következő két változatra. Ha az említett mozgalmak Európa-szerte elbuknak, nálunk viszont győzne a nosztalgikus horthysták, kádáristák, megkésett populisták koalíciója, akkor Magyarország úgy elszigetelődnék a civilizált világtól, mint még soha a történelme folyamán; akkor aztán joggal elmondhatnánk, hogy „egyedül vagyunk”. Ha viszont mindenütt győzne a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali nosztalgikusok szövetsége, beleértve Magyarországot is, akkor a nálunk sokkalta nagyobb, sokkal jobban felfegyverzett nacionalista országok: Oroszország, a pánszláv mozgalmak (a mindig az erősebbhez csatlakozó Romániáról nem is beszélve) úgy összeroppantanák Magyarországot, hogy a magyarságnak hírmondója sem maradna…

– Ön olyan országban él, ahol a legfőbb hatalom képviselőjét, a köztársaság elnökét két esetben is súlyos betegség támadta meg. Pompidou elnököt hétéves mandátuma derekán ragadta el a halál. Mitterrand elnököt pedig tavaly operálták prosztatarákkal, és az orvosi jelentések azóta sem egyértelműek egészségi állapotát illetően. Ön végigélte ezeket az eseményeket, ennek tükrében mi a véleménye bizonyos magyarországi jelenségekről?

– Pompidou elnöktől eltérően és Mitterrand elnökhöz hasonlóan, Antall József sohasem csinált titkot a betegségéből. Nemcsak ez válik a becsületére, hanem az az emberi és olykor emberfelettinek tűnő erőfeszítés is, amellyel – bízom benne, hogy sikeres, de mindenképpen kimerítő – gyógykezeltetése közben ellátja hallatlanul nehéz és felelősségteljes feladatát. Mármost, ha Pompidou elnök pártjában, a gaulle-isták között vagy Mitterrand elnök pártjában, a szocialisták között akadt volna egyetlen képviselő – ilyen különben az ellenzékiek között sem akadt –, aki az elnöki betegségből politikai tőkét próbált volna kovácsolni a maga számára, vagy akár csak nyilvánosan szóba hozta volna azt, akkor az illető egy percig sem maradhatott volna a pártjában és a parlamentben. Amikor tavaly augusztus 20-án egy úgynevezett dolgozat először kezdett politikai spekulációkba Antall József egészségi állapotát emlegetve, akkor – pontosabban később – a miniszterelnök úgy érvelt, hogy azért nem válaszolt rögtön és keményen az illetőnek, mert zavarta őt, hogy a vitába a saját személye is bele volt keverve. Ha politikailag nem is, de emberileg megértem ezt a magatartást. Ám hol volt a Demokrata Fórum? Miért nem söprűzte ki a soraiból habozás nélkül azt, aki a párt elnökébe ilyen alattomosan beletiport? És most, a pártból nagy nehezen kizárt alelnöknek megjelent az újabb támadása, amely félreérthetetlen módon „az élet és az egyéni sors mindenek fölötti törvényeit”, „a kezelési képességét a kézből kiütő” végzetet emlegeti a miniszterelnökkel kapcsolatban, és mohóságában már az idei őszre jósolja Antall alkonyát. Immár több mint egy esztendeje az embernek az a benyomása, hogy abban a gazdasági és erkölcsi Szaharában, amelyet elődeitől örökölt, megy előre egy karaván, a Magyar Köztársaság törvényes kormánya – lehet, hogy más karavánok kissé gyorsabban mennének, néhány homokbuckával előbbre tartanának, lehet, de egyáltalán nem biztos –, megy, küszködve, nehezen, bukdácsolva, elakadva, újra nekirugaszkodva, és ennek a karavánnak a feje fölött ott kóvályog egy dögkeselyű. Egy dögkeselyű, amelyik csak arra vár, mikor dől ki a sorból a karaván vezetője, hogy lecsaphasson rá és felfalhassa. Nem valami kiéhezett, sovány madárról van szó, falatozott ő már ’56 hullájából is, a III/III-as ügynökeként, ami közvetve a szovjet érdekek szolgálatát is jelentette. Beült ő a Kádár-rendszer nagy állatkertjének aranyketrecébe is, és két évtizeden át a legjobban táplált keselyűk közé tartozott: két József Attila-díjat vett át Aczél Györgytől, és amikor rövid, átmeneti alultápláltsága idején Soros Györgyhöz folyamodott ösztöndíjért, tiszteletteljes kérvényének adataiból kiderült, hogy Kádár–Aczélék alatt az átlagjövedelme egy munkás vagy egy paraszt jövedelmének több mint a tízszerese volt. A demokrácia kiszabadította besúgói aláírásának rácsai közül, és két kézzel szórta elé a zsírosabbnál zsírosabb falatokat: képviselőséget, bizottsági tagságot és egy olyan lapnak a főszerkesztését, amelynek mérhetetlen deficitjét a magyar adófizetők fizetik. De ennek a dögkeselyűnek semmi sem elég: ahogy – mint ismeretes – Shylocknak a szív kellett, neki a miniszterelnök húsa kell.

– Hogyan látja a miniszterelnök további útját?

– Kétféle betegség van. Az egyik a valóságos, és remélem, hogy ettől Antall József még hosszú-hosszú éveken át megőrizhetné a posztját. De van valami, amit úgy hívnak, hogy diplomáciai betegség: ha valaki egy nem létező vagy nem végzetes betegségre hivatkozva lemond egy funkcióról, egy fogadáson vagy egy tárgyaláson való részvételről, ideiglenesen vagy véglegesen visszavonul, félreáll. Ha a közvélemény-kutatások a következő hónapokban is azt fogják mutatni, amit most, ha a kormány bizalmas közvélemény-kutatásai – minden kormány végeztet ilyeneket – hasonló eredményekre jutnak, akkor valószínűnek tartom, hogy tényleges betegségére, orvosi tanácsokra hivatkozva Antall József még a választások előtt vissza fog vonulni a napi, aktív politizálástól. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy 8, 10, 12 vagy 14 százalékra számítható MDF élén nekimegy a választásoknak. Mint a demokratikus Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már beírta a nevét a magyar történelembe. Sokkal elegánsabb lesz „diplomáciai betegséggel”, a Végzetre, a balsorsra hivatkozva távoznia a közélet csatateréről, mint leszavazott, megvert pártvezérként, aki nem a saját akaratából megy el, hanem a választók buktatják meg. Ezzel egyébként – ha a közvélemény-kutatás reménytelennek ítéli az MDF helyzetét – még a pártjának is jót fog tenni: utódai, bárkik legyenek is, hivatkozhatnak majd arra, hogy a párt nem a saját hibái és a választók elégedetlensége miatt vesztette el a választásokat, hanem azért, mert a vezére a legkritikusabb pillanatban kidőlt a sorból. Antall József pedig itthon és külföldön tisztelt és megbecsült emberként, visszavonulva és egészségére a mostaninál sokkal jobban ügyelve még sokáig élhet nagy szenvedélyének, annak, amire az isten is teremtette: a politikának.

Nagydoktor

A Duna TV-nek minden hétköznap este van egy adása, az „Esti kérdés”. Szeretem ezt az alig negyedórás műsort; értelmes emberek nyilatkoznak benne, jó megismerni az arcukat, a gondolataikat, jó tanulni tőlük.

Amióta csak ezt az adást nézem, még senkit sem vezettek be akkora felhajtással, mint a február utolsó estéjén nyilatkozó egyetemi tanárt. „Az utóbbi években – mutatta be a vendégét az interjúvoló újságíró – nem volt magyar politikus vagy politikai közíró, aki körül annyi vita, netán annyi botrány keveredett volna, mint körülötte.” Az utóbbi években akadt néhány vita, sőt néhány botrány is, – csak úgy emlékezetből: az MDF egyik alapítójának sorozatos támadásai a saját pártjabeli, halálosan beteg miniszterelnök ellen, a volt budapesti főrabbi szégyenletesen hülye kijelentései, a kormánypárti MDF és az ellenzéki Fidesz közös ingatlanügye, az SZDSZ váratlan elnökváltásai, a rádió és a televízió törvényesen kinevezett elnökeinek kiűzése munkahelyeikről, a patinás Magyar Nemzet átjátszása a leg-Ceausescu-barátibb francia napilap tulajdonosának, bizonyos csillagászati végkielégítések, gyanús privatizációk – csak úgy összevissza és a teljesség igénye nélkül. Ha valaki ezeknél a vitáknál vagy botrányoknál nagyobbat tud kavarni, arra érdemes odafigyelni.

A képernyőn megjelenik egy fiatal férfi – kellemesen pirospozsgás arc, villogó szemüveg – s az újságíró kérdésére bemutatkozik. Jogászként végzett, az alkotmányjog foglalkoztatta, aztán egyre inkább átcsúszott a politológiába, a szociológiába, ebből írta kandidátusi disszertációját is, 1989-ben pedig a szociológia-tudományok nagydoktora lett – az elmúlt húsz évben a jogtudomány, a politológia és a szociológia hármasságában mozog.

Ekkora tudósra, aki – ha jól saccolom – már 40. évének betöltése előtt kandidátus és Nagydoktor lett, ki kell hegyeznie a fülét az egyszerű hallgatónak. Kíváncsian lesem minden szavát, ami nem könnyű feladat, mert nagyon gyorsan beszél, sűrűn elnyeli egy-egy szó végét, és a hangformálása is kissé fura, „káros” helyett mintha „khárost”-t, „kormány” helyett mintha „khormány”-t mondana. No de ez lényegtelen.

Várom a vita- és botránysportág magyar rekordjavítójának originális nézeteit. Várok, várok és csupa olyasmit hallok, amit másoktól már évekkel ezelőtt hallottam. Mintha az ifjú tudós egy lerágott csontot rágna – hátha talál még valami ottfelejtett mócsingot rajta.

Azt javasolja, hogy a jelenlegi ellenzék ajánlja fel az MSZP-nek a kívülről való támogatást, a „konstruktív ellenzékiséget” – feltéve, hogy az MSZP kirakja a kormányból a szabaddemokratákat és a közvélemény-formálás eszközeit kiveszi a kezükből. Mi ebben az új? Ez az elképzelés, mármint az akkori kommunistákkal való együttműködés már Lakitelektől sem volt idegen, és az imént említett Antall-gyalázó már valamikor 1988–89-ben – Grósz Károly virágkorában – megírta, hogy az MSZMP nélkül elképzelhetetlen az ország irányítása, s a fórumosoknak nem a szabaddemokratákkal, hanem a kommunistákkal kell szövetkezniök. Ettől a nagy gondolattól csak a négyigenes népszavazás után állt el az MDF – amely egyébként tartózkodott attól, hogy az akkor még egyeduralkodó párt ellen szavazzon, – mivel 1989 végén, hála az SZDSZ kezdeményezte referendum sikerének, felcsillant előtte, hogy a kommunisták nélkül is megszerezheti a hatalmat. Mi az újdonság abban, ha az egyik ideológusa a hatalom elvesztése után és minimum három évnyire minden reménytől most felmelegíti a régi levest? Az újdonság az lett volna, ha akkor ajánlották volna fel az MSZP-nek az összefogást, amikor ők voltak az urak. Akkor valahogy megfeledkeztek róla…

Azt mondja továbbá a Nagydoktor, hogy Magyarországon a politikai hatalom mellett szociálliberális médiahatalom működik. Árnyaltabban: a sajtóban négy éve, a rádióban-televízióban fél esztendeje. Mintha már ezt is hallottam, olvastam volna, egyszer, kétszer, százszor, ezerszer. Azt nem tudom, hogy a rádióban-televízióban ma otthon valóban aránytalanul kis helyet kap-e az ellenzék, mint ahogy ezt a Nagydoktor állítja – én itt, Párizsban csak a Duna TV-t látom, és megnyugtathatom őt afelől, hogy ott nincs szociálliberális uralom: hírválogatása nem harsányan, de egyértelműen ellenzéki töltetű. Ami a sajtót illeti, tény, ami tény: a három legnagyobb budapesti reggeli lap, a Népszabadság, a Népszava és a Magyar Hírlap, bár a legkevésbé sem kritikátlanul, de a szocialistákhoz és a liberálisokhoz áll közel. Ez a három lap magánkézben van, a másik két reggeli napilap viszont, a sikeresen tönkretett Magyar Nemzet és a tönkretehetetlen, mert a születésétől fogva deficites Új Magyarország, amelyet az állam, azaz a többségükben kormánypárti adófizetők tartanak el, az ellenzéket támogatja. A kettőnek együtt kevesebb olvasója van, mint az első három közül akármelyiknek egyedül. Én már lekéstem arról, hogy az életben valaha is Nagydoktor lehessek, de ha az lennék, akkor vádaskodás helyett inkább azon törném a fejem, miért van ez így. Miért pártolt el a Magyar Nemzettől korábbi olvasótáborának háromnegyede, miért nem tudott az Új Magyarország sohasem annyi olvasót verbuválni, amennyiből megélhetne? Vagy nem elég jók ezek a lapok, vagy – Brecht szavával – a népet kellene kicserélni ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék.

Még egy szót a „médiauralom”-hoz. Közel négy éven át, Hankiss Elemér és Gombár Csaba erőszakos eltávolítása után az akkori kormányzatnak a Kádárékéhoz hasonlítható monopóliuma volt a rádióban és a televízióban. (Egyébként a hatalmat Antall és Boross megbízásából, főleg Kádár kedvenc káderei gyakorolták.) Folyt a féktelen kormánypárti propaganda, a „Parabola” és a „Törvénytelen szocializmus” adásaiban tombolt a gyűlöletkeltés, a rasszizmus, a fasisztoid elvetemültség, a tegnap-még-kommunisták szájtépő kommunistázása, „leleplező” ásatásokat mutattak be a Köztársaság téren és Svédországból importáltak egy emigránst, hogy annak a „pufajkás”-nak a fogkiverő múltját tanúsítsa, akivel most „konstruktívan” lepaktálni szeretnének. Akármilyen is a mai rádió és televízió, olyan arcpirítóan közönséges, olyan primitíven elfogult nem lehet, mint amilyen az ő idejükben volt. Nem emlékszem rá – igazítsanak helyre, ha tévednék, – hogy a Nagydoktor és elvbarátai akkoriban megbélyegezték volna az országos médiákban dúló egyeduralmat, vagy tiltakoztak volna az egyoldalúsága, saját kifejezésével: az alkotmányellenessége ellen.

Az interjú harmadik „újdonsága” Göncz Árpád megleckéztetése volt. Nem lerágott csont ez is? Debreczeni József már öt éve elkezdte; az Antall-gyalázó ex-III/III-as azt írta, hogy Gönczöt New Yorkból, Párizsból és Tel-Avivból irányítják; skinheadtüntetést szerveztek ellene a forradalom évfordulóján a Kossuth téren. És a többi, és a többi. Mindennek ellenére, vagy éppen ezért is Göncz Árpád a legnépszerűbb államférfi lett és maradt Magyarországon. A Nagydoktor tapintatosabb az elődeinél, ő csak azt veti a köztársasági elnök szemére, hogy politikai nyilatkozatokat is tesz, és ezzel túllép a hatáskörén, négy éven át permanens alkotmányválságot okozott és ez a veszély továbbra is fennáll. Azt javasolja, hogy meg kellene változtatni az alkotmányt, mert az jelenlegi formájában lehetővé teszi, hogy az elnök politizáljon – meg kell nyirbálni, „vissza kell metszeni” az elnök jogkörét. Mielőtt a metszőkést elővenné, talán el kellene tűnődnie azon, hogy a múlt négy esztendőről rajzolt ábrájában némi ellentmondás van. Ha ugyanis a jelenlegi, a saját emlékeztető szavai szerint Pozsgay Imre testére szabott alkotmány értelmében a köztársasági elnöknek joga volt és van politikai kijelentéseket tenni, akkor – minden tudományos rang nélkül, pusztán józan paraszti ésszel megítélve – nem Göncz Árpád sértette meg az alkotmányt, nem ő a felelős az állítólagos alkotmányválságért, hanem éppen azok, akik az elnököt ettől a jogától meg akarták fosztani.

És itt elérkeztem a Nagydoktor érvelésének egyetlen valóban eredeti pontjához. Azt mondja: módosítanunk kellene az alkotmányt, nálunk is „az európai parlamentarizmus főszabályát” kellene alkalmaznunk – a „főszabály” szerint ugyanis egyfelől az elnök személye sérthetetlen, másfelől viszont az elnök csupán szimbolikus és reprezentatív személyiség, aki nem szólhat bele a politikába. Mikor azt a definíciót hallottam, hogy „az európai parlamentarizmus főszabálya”, azt hittem: nyelvbotlásról van szó. De hát a Nagydoktor ezt háromszor is megismételte – nyilván jól megfontolta, amit mondott. Mármost én több mint harminc éve élek egy parlamentáris európai országban, szorgalmas újságolvasó vagyok, de én erről a „főszabály”-ról sohasem hallottam. Egyszerűen azért nem, mert ez a „főszabály” – nem létezik. Egy budapesti Nagydoktornak, aki az alkotmányjog, a szociológia és a politológia hármas területén mozog, ennyit illenék tudnia. Illenék tudnia, hogy a parlamentáris európai demokráciák országainak külön-külön alkotmányuk van, és a köztársasági elnök jogkörére vonatkozó szabályok országok szerint mások és mások. Anélkül, hogy az alkotmányaikat ismerném – ismétlem, én még kisdoktor sem vagyok, – jó néhány nyugati elnök gyakorlati tevékenységét megfigyelhettem. Olaszországnak például volt egy elnöke, Sandro Pertini, akit 1978-ban, 82 éves korában választottak meg, és hét évig volt hivatalban – ez a törékeny öregúr sorozatosan megleckéztette a parlamenti pártokat, megbélyegezte a korrupciót, a maffiát, azaz nonstop politizált, és az ország legnépszerűbb, legszeretettebb embere volt. Az utóbbi évek eseményei őt igazolták. A mostani olasz elnököt Berlusconi, a lemondott miniszterelnök rá akarta kényszeríteni, hogy oszlassa fel a parlamentet – nem tette meg, a meglévő parlamenthez új miniszterelnököt nevezett ki, és az élet mindmáig békésen megy tovább Itáliában. Ausztria elnöke, Thomas Klestil épp mostanában szólt bele országa bel- és külpolitikájába, annak a véleményének adva hangot, hogy az osztrák köztársaságnak szakítania kell a semlegességgel és be kell lépnie a NATO-ba. A mienkéhez hasonló új demokráciákban sem Václav Havelről, sem Michal Kovácról, sem Lech Walesáról nem lehet azt állítani, hogy „elnöki szájkosarat” raktak az arcukra és csak szimbólumokként járnak fel és alá, hogy semmi egyebet nem tesznek, mint reprezentálnak. Persze, lehetséges, hogy a Nagydoktor Olaszország, Ausztria, Csehország, Szlovákia és Lengyelország alkotmányát is „megmetszené”.

És eddig csupán olyan parlamenti demokráciákról beszéltem, ahol az elnök kezében erősen vagy viszonylag erősen korlátozott hatalom van. De hová sorolja a Nagydoktor Finnországot, ahol az államelnök a legfőbb politikacsináló – elég, ha Kekkonen, Paasikivi, Koivisto nevét említem; vajon ki emlékszik egyetlen miniszterelnöküknek a nevére is? És mit csinál Franciaországgal? De Gaulle tábornok 1958-ban új alkotmányt szavaztatott meg a néppel, elege volt az olyan helyzetből, amikor az elnök feladata az volt, hogy – mint mondotta – „felavassa a krizantémokat”, azaz virágkiállításokat nyisson meg; a 37 év óta érvényes francia alkotmány szerint a legfőbb hatalom a köztársasági elnök kezében van, ő elnököl a minisztertanács ülésein, ő irányítja a külpolitikát, ő a Magisztrátusok Legfőbb Tanácsának a feje, ő a hadsereg főparancsnoka, ő az, aki az atomfegyver gombját megnyomhatja. A Nagydoktor Finnországot is, Franciaországot is kiebrudalja az európai parlamentáris demokráciák sorából?

Mindezt nem azért mondom el, hogy bármelyik berendezkedést javasoljam Magyarországnak, vagy a magyar alkotmányjogászoknak – milyen jogon is tehetném?, – csupán azért, hogy rámutassak: olyasmi, mint „az európai parlamentarizmus főszabálya”: közönséges kitalálmány, blöff, süket duma, valótlanság.

Így aztán – szemben a Duna TV bevezetőjével – én a Nagydoktor szereplésében csupán egyetlen botrányt látok. Azt, hogy tudósi álruhában, mindenféle címekkel felékesítve az egyetemen százakat, a sajtóban tízezreket, a televízióban milliókat „taníthat” az európai parlamentarizmus nem létező főszabályára olyasvalaki, akinek összehasonlító európai alkotmánytanból a diákok közé kellene beiratkoznia, és előbb magának kellene megtanulnia azt, amire másokat ki akar oktatni.

„Talán”

Juhász Ferenc 1951-ben sem tudta, ma sem tudja igazán megmagyarázni, miért kapott Apám című verséért 23 évesen Kossuth-díjat. Van ez így. Arra viszont jól emlékszik – derül ki abból az interjúból, amit a Népszabadság június 8-i számában Varga Lajos Márton ad közre –, hogy „az akkor meglehetősen nagy súlyú” Bóka László a dekadencia megnyilvánulásának nevezte a verset, „talán a Németh Andor és a Méray Tibor szerkesztette Csillagban, de az is lehet, hogy a Szabad Népben vagy az Irodalmi Újságban”.

Ami a „talán”-t illeti – amikor a Csillag Juhász kötetéről írt, már sem Németh Andor, sem én nem szerkesztettük a folyóiratot. Aczél Tamás volt a felelős szerkesztő, és az Apámról az ismertetést a folyóirat 1951. februári számában nem Bóka, hanem Mészáros István írta: többoldalas, feltétel nélküli ömlengés volt, a verset serkentésként, Juhászt követendő példaként állította oda más költők elé és felé. Hogy Juhász most, a Népszabadságban az angyalszelídségű, néhai Németh Andort, József Attila hűséges barátját miért sorolta a maga rosszakarói közé, azt „talán” csak ő tudja. Hogy az én nevemet miért „dobta be” az interjúba, azt még megértem: 33 éven át megszokhatta, hogy engem a Népszabadság hasábjain kifizetődő volt besározni.

Bóka egyébként valóban írt az Apámról az akkor induló Irodalmi Újság 1950. december 21-i számában („szerkeszti: Illés Béla”) – sok-sok szépet és jót, némi (úgy látszik, máig is megbocsáthatatlan) fenntartással –, megemlítvén, hogy a vers nem éri el a szovjet költészet magasságait-mélységeit (ez akkoriban szinte kötelező megjegyzés volt), a költő pedig „néha elveszti önálló hangját”, olykor Illyést, olykor József Attilát lehet kihallani a soraiból. Dekadensnek mondotta volna a verset? Éppen ellenkezőleg! Megdicséri Juhászt, amiért „követte Révai elvtárs figyelmeztető, iránymutató szavát”, és „egy csapásra megszabadult a felszabadulás előtti költészet mindkét kitaposott útjától”, bizonyos népi lírizmustól és „a nyugati dekadenciától kölcsönzött verseléstől”. Erről állítja ma Juhász, hogy Bóka a versét „a dekadencia megnyilvánulásának nevezte”.

Marad a kérdés: miért is kapott 1951-ben Kossuth-díjat az Apám? Az a fájdalom, amivel halott édesapját elsiratja, ehhez akkoriban aligha lett volna elegendő. Ha Juhásznak 45 év elteltével az egykori „váratlan elismerés” még mindig rejtély, „talán” elég volna itt-ott beleolvasnia saját művébe. Találna benne kulákellenességet, papellenességet és egy – egyébként meghatóan megénekelt – apát, aki „szombatonként pártnapokra el-eljárt lassan köhögve, s aztán reggelig mesélte anyámnak a hallottakat”, aki a halálos ágyán, az utolsó szavával, azt mondja akadozva a fiának: „…a Pártot soha… Hazádat…”. És találna három csodálatos szovjet katonát, akik nagybeteg, verejtékező apja kezéből kivették a favágó baltát, ölben vitték be őt a szobába, és „vágták már a fát helyette”. Ennek a három embernek a hat kezéről – mert hat kezük volt, és ezek a kezek Juhász szívében ott élnek „már örök-időtlen” – elégiák magasröptűségével versel az ifjú költő: ezek a baráti kezek beszéltek neki, az asztal körül ülve is, ékesebben, „mint a leggyönyörűbb szózat” – imigyen:

Még mindig nem érti Juhász, akiből istenadta tálentuma okán még nagy költő is lehetett volna, miért kapta 23 évesen a Kossuth-díjat. A kérdés a legkevésbé sem szemrehányó a részemről (egy pártban voltunk, Feri, tőlem is, másoktól is találhatók azokból az időkből hasonlók) – inkább afféle szomorú merengés Arany agyonidézett szavairól, a „költő hazudj”-ról, és a rajtafogás viszonylagos könnyűségéről. Az összes adatra, idézetre, amit fentebb elsoroltam, kb. 15 perc alatt lehetett ráakadni a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában – mindennek Juhász éppúgy utánanézhetett volna, mint az, aki az interjút készítette vele.

Csak egy kis jóakarat, szemernyi szakmai alaposság kellett volna hozzá.

Talán.

Nem elég!

Egy nyilatkozat margójára

– Nemrégiben 52 hazai és a határokon kívül élő, tekintélyes magyar értelmiségi közös nyilatkozattal fordult az Országgyűléshez; véleményük szerint a Magyarok Világszövetsége nem a 15 milliós magyarságot tömörítő szervezet, mint ahogy magáról állítja, hanem egyetlen politikai irányzat szócsöve, nyoma sincs benne a belső demokráciának, ehelyett személyi kultusz és klikkuralom van, és a vezetés a saját behatárolt világnézetén kívül semmilyen más felfogást nem tűr meg maga mellett. Nekem, mint párizsi tudósítónak feltűnt, hogy az aláírók között ott van – persze, nem kizárólagossággal – a franciaországi magyar értelmiség színe-java. Miben látja ön ennek a magyarázatát?

– Párizs az elmúlt évtizedekben a nyugati magyar szellemi élet egyik legfontosabb központja volt. Három folyóirat jelent meg itt: az Irodalmi Újság, amelyik ’56 eszméit szolgálta, a Magyar Füzetek, amelyik a hazai ellenállásnak volt tükre, támasza, kiadója, és a Magyar Műhely, amelyik a modern irodalmi és képzőművészeti törekvések úttörőjének számított. Itt működött az Emberi Jogok Magyar Ligája, amelyik sokat tett a kisebbségben élő magyarságért és megvalósította a Père Lachaise temetőben Nagy Imrének és a forradalom minden mártírjának közös emlékművét. A három folyóirat valamennyi szerkesztője és egész sor munkatársa, az Emberi Jogok Ligájának díszelnöke, titkára és több vezetőségi tagja, az emlékmű kivitelezője aláírta az említett nyilatkozatot. A világszövetség vezetésének – és talán az Országgyűlésnek is – érdemes lett volna elgondolkodnia azon, ami a nyilatkozatban áll, és azon is, vajon véletlen-e, hogy – sok más aláíró mellett – a párizsi magyarok nem elhanyagolható képviselőinek ilyen lesújtó a véleménye az MVSZ tevékenységéről.

– A világszövetség elnöke és főtitkára rendkívül élesen szólt a Zürichben élő Nagy Csabáról, akit a nyilatkozat megfogalmazójának neveztek.

– Jómagam több mint 40 éve szakítottam a sztálinizmussal, de az a benyomásom, hogy a világszövetség egyes vezetőiben tovább élnek múltjuk sztálinista vagy kádárista hagyományai. Nem arra válaszoltak – pontról pontra –, ami a nyilatkozatban van, hanem első dolguk az volt, hogy Svájcban „lekáderezzék” és a hazai közvélemény előtt megpróbálják befeketíteni Nagy Csabát. Mire alapozzák, hogy ő írta a nyilatkozatot? Hátha én írtam. Hátha ketten vagy hárman, vagy négyen-öten írták? A fogalmazó személye a fontos, és nem az, ami a szövegben van? És micsoda „káderes” módszer, hogy már a nyilatkozat megjelenésének a napján közölték: Nagy Csaba „etikátlan” ember (a világszövetség főtitkárának esetében, aki ezt az újságoknak nyilatkozta, csak azt tudnám enyhítő körülményként felhozni, hogy nem ismeri a görög eredetű szónak a jelentését, máskülönben aligha használta volna ezt a becsületsértő kifejezést), és ilyen-olyan svájci szervezetek kizárták őt a soraikból. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kizárások valótlanságok – miért nem szerepelt a „káderlapjukon” az, hogy Nagy Csaba az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagja, hogy a nyugati magyar emigráció megbízásából a biztonságát kockáztatva sorozatosan csempészett be Kádár-Magyarországra anyagi támogatást a rendszer üldözötteinek, hogy 1988. április 5-én, amikor éppen Kányádi Sándort akarta meglátogatni Kolozsvárott, Ceausescu Securitátéja letartóztatta, kihallgatta és kiutasította Romániából – azt, hogy nem csukták le, csak svájci útlevelének köszönhette?! Mindezt legalább utólag ráírhatnák a világszövetség vezette kartotékára, és hozzátehetnének egy tanulságos mondatot: Nagy Csaba a magyar ügyért, és nem a magyar ügyből él.

– A világszövetség vezetői azt állítják, hogy a nyilatkozat az alapszerződések esetleges megkötéséhez volt időzítve.

– Ez is jellemző a módszereikre, a valóságtartalmat nélkülöző, átlátszóan rossz szándékú és kicsinyes taktikázásra. A Népszabadság olvasói megértik, ha csak legyintek, amikor ki akarnak oktatni engem (is) alapszerződés-ügyben: éppen az önök lapjába írtam három terjedelmes cikket az alapszerződések ellen. De azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy „jó magyar ember” csak az lehet, aki ellenzi az alapszerződéseket, és aki mellettük van vagy aláírja őket, az „rossz magyar” vagy nem is magyar. Egyébként az első alapszerződést – az ukránokkal – Antall József írta alá. Őt melyik kategóriába sorolják Csoóriék?

– Csoóri Sándor a világszövetség érdemei között azt is felsorolja, hogy ők ellenezték az ukrán alapszerződést.

– Ez is mutatja a világszövetség teljes súlytalanságát és impotenciáját. Ha az általuk támogatott Antall-kormánynál nem tudták elérni, hogy ne legyen magyar–ukrán alapszerződés, akkor világos, hogy az ország életére és nemzetközi kapcsolataira sohasem volt és ma sincs nagyobb befolyásuk, mint a sóhivatalnak.

– Csoóri az általuk szervezett 1992-es III. világkongresszust történelmi súlyú eseménynek nevezi.

– Irigylem önelégültségét. Én a honfoglalást, a kereszténység felvételét, Mohácsot, Buda felszabadítását, Rákóczi szabadságharcát, március 15-ét, a kiegyezést, Trianont, október 23-át nevezem történelmi eseményeknek. Az 1992-es világkongresszus még lábjegyzetként sem fog bekerülni a magyar történelemkönyvekbe. Hacsak azért nem, mert aligha volt még egy olyan fennhéjázó, rongyrázó, felfuvalkodott és az országnak semmi konkrét hasznot nem hozó rendezvény, ami annyi százmilliójába került a magyar népnek, mint ez az összejövetel.

– Szerintük a világkongresszusnak köszönhető a Duna Televízió.

– Egy televízió megteremtéséhez az ötlet vagy az óhaj kevés. Ahhoz pénz, nagyon sok pénz kell. Ezt a pénzt Antall József és kormánya utalta ki. Igazuk volt – azok tévedtek, akik ellenezték. De nem hiszem, hogy a rendkívül gyors észjárású miniszterelnököt néhány percnél hosszabban kellett volna meggyőzni arról, mennyire fontos – elsősorban a határon kívül élő magyaroknak – ez a műholdas adás. Ha Csoóriék győzték meg, ezért elismerést érdemelnek. Még nagyobb volna ez ügyben a tiszteletem és önzetlenségük iránti csodálatom, ha a Duna TV-nél a magas fizetésű vezető állásokat – császári és királyi hitbizományként – nem ők maguk, a rokonaik, a barátaik és lekötelezettjeik foglalták volna el.

– Az önök nyilatkozata anyagi kifogásokat is tartalmaz.

– Mivel mi éppen úgy nem látunk be az MVSZ pénzügyeibe, mint ahogy a világszövetséget eltartó ország nyilvánossága sem, azt, amit az anyagiakról mondtunk, a világszövetség egyik alelnökének tavaly októberi leveléből és a szövetség számvizsgáló bizottsági tagjainak elrettentő adataiból idéztük: egyebek közt egy Timkó nevű világszövetségi alkalmazott milliárdok fölött rendelkező kizárólagos felhatalmazásáról, 60 millió forint szabálytalan kölcsönzéséről, stb. A világszövetség úgynevezett társadalmi szervezet és – mint állítja – több mint 800.000 tagja van. Miért nem a tagdíjaiból tartja fenn magát? Mi itt, Nyugaton ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy az ilyen jellegű társadalmi szervezetek önellátók, és a vezetőket nemcsak nem fizetik, hanem gyakran ők maguk nyúlnak a zsebükbe a közügyek érdekében. Elképesztőnek tartom, hogy az ország mostani súlyos gazdasági helyzetében ez a jelenleg jóformán csak reprezentáló, nyilatkozgató, önünneplő világszövetség évente 180–200 millió forintba kerül a magyar adófizetőknek.

– Hallottam olyan véleményt is, hogyha a világszövetség egyszínű is, önök, az 52 aláíró, ugyancsak egyszínűek.

– Ötvenkét önálló, szabad, a maga fejével gondolkodó emberről van szó. Ötvenkét színről, színárnyalatról. Olyan asszonyokról és férfiakról, akiknek nem szokásuk hol Illyés, hol Sütő, hol Tőkés neve mögé bújva magyarázkodni vagy vádaskodni. Ami közös bennük, az a végtelenül nehéz körülmények között a felszínen maradásért, a jobb jövőért, az Európai Unió egyenrangú tagságáért küzdő magyarság iránt érzett erkölcsi-anyagi elkötelezettség és aggodalom. De ha már valaki – bárki – egyszínűnek minősít bennünket, akkor hadd válaszoljam azt: inkább vagyunk egyszínűek, mint kétszínűek.

Siker

Horn Gyula a Magyarok Világszövetségének rendezésében lebonyolított úgynevezett negyedik világkongresszust – annak ellenére, hogy véleménye szerint ott szélsőséges, az ország érdekeinek ártó hangok is hallatszottak – sikeresnek mondotta. A miniszterelnök rövid beszédét – ahogy a sajtó jelezte – a hallgatóság négyszer fütyülte ki és hurrogta le.

Vajon minek nevezte volna a tanácskozást, ha nyolcszor fütyülik ki és hurrogják le a résztvevők? Nyilván diadalnak.

Horn Gyula kormányának külügyminiszterén a kongresszus szónokai alaposan elverték a port. Egyebek közt nem kevesebbet állítottak róla, mint azt, hogy a magyar állam „vélt érdekeiért képes feláldozni a határon túli magyarságot”. Minden ilyen és ehhez hasonló vádat dübörgő tapsvihar fogadott. Siker!

Aligha akad demokratikus állam, ahol ilyen esetben a kormányfő ne kérne szót, ne védené meg távol lévő miniszterét, vagy tiltakozásul ne hagyná el a termet. Horn Gyula megőrizte nyugalmát: nem vállalt szolidaritást miniszterével, aki mellesleg az ő politikáját képviseli, hallgatta a vádakat és – maradt. Siker!

A tanácskozás záróbeszédében Csoóri Sándor megnyugtatóan kijelentette: a világszövetség nem akar háborúskodni a kormánnyal. Minekutána beosztottjai, a pártokon felül álló világszövetség vezető tisztségviselői több mint két esztendeje gyalázkodó cikkek és nyilatkozatok sorozatával heccelik olvasóikat-hallgatóikat a törvényes kormány ellen, és szórják a sót a határon túli magyarok jogos keserűségének sebeire, Csoóri elnök úr majd le fogja csillapítani a honi és a kisebbségben élő háborgókat. Akiknek nagy többségét ő és munkatársai válogatták ki, hívták meg úgy, hogy előre tudni lehetett, mikor fognak tapsolni és mikor fognak fütyülni.

A hergelés és csitítás eme kettős – kétarcú és kétszínű – játékáért a világszövetség évi 180–200–230 millió forintot kap a kormánytól – a magyar nép pénzéből. Jó helyzet ez a világszövetségnek, és talán Csoóri Sándornak sem nagyon rossz. Mindenképpen – ügyes.

Ebből a pénzből meg lehetne menteni néhány óvodát, néhány iskolát, néhány kórházat, az aggok néhány menhelyét. Az érintettek: a gyerekek, a diákok, az óvónők, a tanítók, a tanárok, a szülők, a betegek, az orvosok, az ápolónők, az öregek aligha hurrognák le vagy fütyülnék ki a miniszterelnököt. Talán még meg is tapsolnák.

No de hát ki látott már olyan politikust, aki a tapsok kudarcára, és nem a füttyök sikerére vágyik?