Három emigráció

Mondják: a menekültek olyan emberek, akik a lábukkal szavaznak. Ha így van, akkor Magyarországon a XVIII. század elejétől, s aztán, fokozott ütemben, a XIX. század közepétől sűrűn voltak „szavazások”. Az utóbbi 150 évben egyik emigráció követte a másikat – a nagy, másfél milliós amerikai kivándorlásról nem is szólva – csupán a politikai motivációjú emigrációk sorában: 1849-ben, a szabadságharc után, 1919 elején, az első Magyar Köztársaság és 1919 közepén, a Tanácsköztársaság bukása után, 1945 elején, a vesztett háború és 1948-ban a demokrácia elvesztése, és 1956 őszén, a forradalom leverése után. Ha ehhez hozzávesszük az első jelentős menekülési hullámot, ami a kurucok felkelését követte, akkor történelmileg nem is hosszú idő, két és fél évszázad alatt hétszeres magyar emigrációról beszélhetünk. Nem ismerem eléggé más országok történetét ahhoz, hogy azt mondhassam: mi, magyarok aranyérmesek volnánk az emigrációk olimpiászán, de aligha tévednék nagyot, ha azt megkockáztatnám, hogy a díjazottak hármas emelvényére mindenképpen felkerülnénk.

Engedtessék meg, hogy a továbbiakban a hét hullámból kiemeljek hármat, nemcsak azért, mert súlyukban, méreteikben ezek voltak a legfontosabbak, hanem azért is, mert ezek kapcsolódnak a legszorosabban Franciaországhoz. És ez a megállapítás már önmagában is sokatmondó: bizonyos szórendi cserével azt rejti magában, hogy a legfontosabb magyar emigrációs hullámok éppen Franciaországhoz kapcsolódnak.

Mikor egy menekülő új hazát választ, abba belejátszhat a véletlen is, belejátszhat olyan motívum is, hogy ne legyen túl messze a szülőföldjétől, azaz adott esetben könnyebben hazatérhessen – vagy ennek éppen az ellenkezője: minél messzebb legyen, hogy azok, akik elől menekül, minél nehezebben érhessék utol, belejátszhat a nyelv ismerete, vagy a személyes és a vallási rokonság és még egyéb körülmények is. De a döntő tényezők általában mégsem ezek. A döntő tényezők: a korábbi kapcsolatok, a rokonszenv, egy közös ügy valódi vagy vélt szolgálata, az a meggyőződés, hogy nemcsak a vonzalom kölcsönös, de az ellenség is közös, a remény, az elvárás, hogy az ellen az erő ellen, amely elől el kellett menekülnie, az új haza támaszt, sőt talán szövetséget is jelent annak a földnek a felszabadulására, amelyet nemcsak a cipője talpán, hanem a szívében is magával hozott. Az érem másik oldalát tekintve, a befogadó ország is azért engedi megtelepedni őt a maga földjén, mert régebbről vagy újabban rokonszenvezett az elbukott üggyel, mert esetleges szövetségest lát benne a maga terveihez, mert arra gondol – minek szépítsük, hiszen de Gaulle tábornok volt az, aki nyersen kimondta, hogy az államok hideg szörnyetegek, – hogy ezek az emberek még hasznosak lehetnek a saját érdekeinek szempontjából is.

Mindezek a tényezők, a plátóiak éppen úgy, mint a hasznosságiak, a vonzalom, a bizalom éppen úgy, mint a politikai megfontolás belejátszott abba, hogy a három legjelentősebb magyar emigrációs hullámnak, a Rákóczi-felkelést, az 1848–49-es szabadságharcot és az 1956-os forradalmat követőknek Franciaország volt a legfontosabb, vagy egyik legfontosabb úticélja és befogadója. Az alapvető hasonlóságok mellett akadnak nem lebecsülhető különbségek is, ezekről a párhuzamosságokról és eltérésekről szeretnék szólni – az idő korlátozottsága és a magam hiányos felkészültsége miatt magától értetődőn és a tévedés jogát is fenntartva csupán sommásan és sok leegyszerűsítéssel.

Ami Erdély fejedelmét, II. Rákóczi Ferencet illeti, az ő esetében tüstént van valami, ami minden későbbi emigrációtól megkülönbözteti. Az, hogy Rákóczi Habsburg-ellenes felkelésére, amely majdnem nyolc esztendeig, 1703-tól 1711-ig tartott, XIV. Lajos Franciaországa nélkül alighanem sor sem került volna – és ezt sem az 1848–49-es szabadságharcról, sem Károlyi Mihály őszirózsás forradalmáról, sem Kun Béla proletárdiktatúrájáról, de 1956-ról sem lehet elmondani. Rákóczi felkelése szorosan összekapcsolódott a spanyol örökösödési háborúval, azaz Franciaországnak a Habsburgok elleni háborúskodásával, ennek a háborúnak első szakaszával, amelyik 1701-től 1704-ig tartott és a francia hadsereg számára fölöttébb sikeres volt. Ehhez fűződtek Rákóczinak legszebb reményei és ezzel függnek össze XIV. Lajos bátorításai is. A Napkirály részéről nemcsak szavakról volt szó: ha nem is túlságosan bőkezűen, de pénzt is küldött a lázadó magyaroknak, követet küldött Rákóczi udvarába, sőt tiszteket, hadimérnököket, gránátosokat is küldött Rákóczihoz, akik aktívan részt vettek a hadműveletekben. Közölte Rákóczival, hogy szívesen venné, ha a magyar trónra majd egy Bourbon kerülne, s mikor a fejedelem szövetségi paktumot szeretett volna elérni, XIV. Lajos kijelentése, miszerint ő csak független országgal köthet szövetséget, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Rákóczi átlépje a Rubicont és 1707-ben Ónodon kimondja a Habsburgok trónfosztását. Már késő volt: a spanyol örökösödési háborúban a hadiszerencse elfordult Franciaországtól, az írott francia–magyar szövetségből semmi sem lett, XIV. Lajos 1708-ban a pénzküldést is leállította. Háromesztendős további vergődés után a kurucok felkelése elbukott.

Rákóczi továbbra is csak Franciaországban bízott, egy rövid lengyelországi intermezzó után hűséges tisztjeivel Párizsba menekült. Megtette azt is, amit talán senkinek sem tett volna meg: hogy jelenléte ne zavarja túlságosan a királyt, Erdély fejedelmének törvényes címe helyett Sáros grófjának nevezte és neveztette magát, abban bízott, hogy az örökösödési háborút befejező nagy európai elrendezésbe Franciaország bevéteti Magyarország függetlenségét is, de ebben is csalódnia kellett: 1714. március 6-án Franciaország képviselője, de Villars herceg és Ausztria képviselője, Savoyai Jenő úgy kötötte meg a békét, hogy abban Magyarországról szó sem esett.

Mindez nem jelenti azt, hogy az agg Napkirály ne fogadta volna szívélyesen a francia földre menekült magyarokat: talán azért is, mert a lelkiismerete nem volt tiszta, talán azért is, mert személy szerint megszerette a magyar főnemest, becsülte annak méltóságosságát, erkölcsi emelkedettségét, szerénységét (nem törődött azzal, amit Saint-Simon úgy fogalmazott meg, hogy a fejedelem, bár bölcs, mértéktartó, egészében véve jóságos és nagyon udvarias, de igen kevéssé szellemes ember), életjáradékot biztosított Rákóczinak és tisztjeinek, és mivel a kincstár zavarai miatt az utóbbiakat egy fillér nélkül hagyta, szemet hunyt afölött is, hogy a magyar tisztek francia kollégáikkal együtt kártyabarlangot rendeztek be a Hôtel de Transylvanie-ban, amelynek örök időkre Prévost abbé állított emléket a Manon Lescaut-ban.

XIV. Lajos halála volt az, ami Rákóczi Ferenccel megérttette, hogy semmit sem várhat Franciaországtól. Szerencsétlenségére – ráadásul – ő Maine herceggel és Toulouse grófjával volt jó viszonyban – az ezeket félreállító régenstől, az orleansi hercegtől semmi jót sem remélhetett. Mikor Törökország háborúba keveredett Ausztriával, elbúcsúzott Párizstól, és elindult a török partok felé. Már mikor megérkezett, tudta, hogy hiú ábrándok fűtötték: francia emigrációja négy évig tartott, a török 24 évig, a haláláig. Leveleire, amelyekben a visszatérést kérte, még választ sem kapott.

Az első nagy magyar emigráció Franciaországban a vesztett illúziók emigrációja volt. Mi maradt belőle? Három máig élő emlék. Rákóczi egyik apródja, az alig húszesztendős erdélyi Mikes Kelemen, a francia irodalommal megismerkedve lett a törökországi bujdosás idején a magyar prózairodalom klasszikus megalapítója. Rákóczi egyik tábornokának, Bercsényi Miklósnak a fia, Bercsényi László, aki Franciaországban maradt, Franciaország marsallja lett, és ő alapította meg a francia huszárságot. Az ezred, amelyet az ő nevéről neveztek el, ma ejtőernyős huszárezred, és ahogy Seres Attila a Népszabadságban beszámolt róla, még tavaly is, amikor Boszniából visszatérő egyik egységüket köszöntötték, a kaszárnya udvarán a Marseillaise után magyarul csattant fel a kuruc dal: „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába…”. És Franciaországban van II. Rákóczi Ferenc szíve is: a vesztett illúziók dacára a fejedelem úgy végrendelkezett, hogy a szívét abban a grosbois-i kolostorban helyezzék el, amelynek csendjét mindig is jobban szerette a párizsi és versailles-i udvar nyüzsgésénél.

Azok a magyarok, akik az 1848–49-es szabadságharc bukása után kerestek menedéket Franciaországban, Rákócziékkal ellentétben eleve tudhatták, hogy a hivatalos francia politikától nem várhatnak segítséget. Ha mástól nem, hát Teleki Lászlótól tudták, aki Kossuth megbízottjaként a szabadságharc idejét Párizsban töltötte. Talán, ha Ledru-Rollin lett volna az 1848. decemberi elnökválasztás győztese… De Charles-Louis Napóleon lett, aki akkortájt a saját hatalmának megalapozásával volt elfoglalva. És mégis, ha maga Kossuth nem Párizsban telepedett is meg, a franciaországi emigrációt választotta a levert szabadságharc vezetőinek egész sora: Szemere Bertalan volt miniszterelnök, Batthyány Kázmér volt külügyminiszter, Almássy Pál, a képviselőház volt elnöke, Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért későbbi miniszterelnökök, Mérey Mór, Csáky László, Csernátony-Cseh Lajos, Mednyánszky Cézár, Nemeskéri Kiss Miklós. Ha a konkrét segítség reménye nem, akkor mi hozta őket mégis Párizsba? Feltehetően az, hogy itt teljesen szabadnak érezhették magukat álmok kergetésére éppúgy, mint tervek szövögetésére – és ebben igazuk volt. Abban már kevésbé, hogy azt hitték, a „kis Napóleon”, aki az olasz függetlenség fegyveres támogatója volt a Habsburgok ellen, a magyar szabadság pártfogója is lesz. III. Napóleon ugyan személyesen ígéri meg Kossuthnak, hogy Magyarország függetlenségének kivívása nélkül nem fejezi be a háborút, s amikor Kossuth, Teleki és Klapka a solferinói győzelem után felkeresik őt vallegioi főhadiszállásán, továbbra is jóindulatáról biztosítja őket egy új magyar szabadságharc irányában – néhány nappal később megköti Ferenc Józseffel a villafrancai békét, amelyikben szó sem esik Magyarországról. Végzetes pontossággal megismétlődik tehát az, ami a spanyol örökösödési háború végén történt.

Az 1848–49-es emigráció mégis eredményesebbnek tűnt, mint a Rákóczi vezette rövid „táborozás”. A hivatalos körök nem kockáztatnak semmit a távoli és kevéssé fontos országért, annál nagyobb viszont a magyarbarátság a francia szellemi élet legjobbjainak körében. Az ugyancsak száműzött Victor Hugóhoz Guernesey szigetén bejáratos a fiatal Orbán Balázs, a majdani „legnagyobb székely” és Teleki Sándor is, akitől Hugo az „Almanach des Exilés”-ben közli az aradi gyásznap történetét. Tocqueville Horváth Mihállyal, Irányi Dániel Michelet-vel barátkozik, az idősebb Dumas-t Teleki Sándor és Bulyovszky Lilla nyeri meg a magyar ügynek, Liszt szerelmének, Agoult grófnőnek szalonjában rendszeresen felolvassák Kossuth legfrissebb politikai leveleit, Berlioz megírja a Marche Hongroise-t, és az olyan emigránsok, akiknek a nevét ma már szinte teljes feledés borítja: Szarvady Frigyes, Horn Ede, Arányi Miksa nagyobb eredményeket érnek el a magyar irodalom – Petőfi, Jókai, Madách – francia nyelvű megismertetésében, mint száz évvel később a Kultúra Kiadó vagy a Szerzői Jogvédő Hivatal.

Ami különösképpen érdekes: a magyar emigráció tevékenységének hatása nem tiszavirág-életű. Paradox módon: minél jobban távolodunk időben a szabadságharctól, annál erősebb lesz. A csúcsot az 1879 és 89 közötti évtizedben érte el, amelyet a tudós Lelkes István egy alapvető, 1932-ben megjelent munkájában joggal nevez „a magyar–francia barátság aranykorának”. Vajon hányan tudnak erről ma Magyarországon – és Franciaországban? Hányan tudnak a párizsi Comité National Hongrois tevékenységéről, vagy a Kölcsönös Segélyező Magyar Egyletről, amelynek élén Munkácsy Mihály és Zichy Mihály állt? Hányan tudnak arról, hogy Kossuth Irataim című munkája szinte egy időben jelent meg magyarul és franciául (1881), hogy a dicsősége teljében álló Lesseps Ferdinand egy francia küldöttség élén elzarándokolt Aradra, és Willy Brandtot száz évvel megelőzve letérdepelt az aradi vértanúk emlékműve előtt, vagy az olyan pittoreszk és mégis jellemző apróságokról, hogy a francia szalonokban Berlioz lányai azt énekelték: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…”, a fiatal Lessepsné báli ruhájára ráhímeztette Magyarország címerét, és Victor Hugo lányának esküvői ruhájához felhasználták Teleki Sándor cifraszűrjét is – az olyan, egyáltalán nem külsőséges megnyilvánulásról nem is szólva, hogy szinte az egész francia író- és színészvilág megmozdult az 1879-es nagy szegedi árvíz károsultjainak megsegítésére.

Magyar emigránsok nyerték meg hazájuk ügyének ennek a korszaknak egyik legérdekesebb, legismertebb és mára talán legelfeledettebb asszonyát, Juliette Adam-t is. Annak idején nagyhatalomnak számított Párizsban, nem annyira számos regénye miatt, hanem sokkal inkább azért, mert ő szerkesztette a befolyásos La Nouvelle Revue című folyóiratot, s mert szalonja az erős francia baloldal és művészvilág állandó találkozóhelye volt. A szélsőbaloldali, szabadkőműves Juliette Adam-nál, (Gambettával egyszerre lett szabadkőműves), akit ellenfelei „la précieuse radicale”-nak gúnyoltak, nagyobb magyarbarát nem volt a francia fővárosban. Egy magyarországi körútja után, ami diadalútnak is volt nevezhető (fogadták a Parlamentben, olyanokkal találkozott, mint Apponyi Albert, Jókai, Gyulai Pál, Mocsáry Lajos, Zichy Jenő, Podmaniczky Frigyes, és a meggyőződéses antiklerikális asszonyt Szegeden egy kanonok „magyarrá keresztelte”), szépséges könyvet írt országunkról La patrie hongroise címmel. Madame Adam-t nemcsak a magyar függetlenség ügye lelkesítette. Az 1870–71-es francia–porosz háborút követően ő volt a németellenességnek, a „revanche”-nak talán a legvehemensebb, legelkötelezettebb hirdetője is. Gyűlölte Bismarckot és egy olyan németellenes szövetség létrehozásán fáradozott, amelyikben Franciaország, Olaszország és Oroszország mellett fontos szerep jutott volna Magyarországnak is.

És itt lép be a képbe – a francia–magyar kapcsolatok további alakulásának képébe – a második magyar emigrációs hullám egyik kiemelkedő alakja, gróf Andrássy Gyula. Andrássyt, amikor menekültként Párizsba érkezett, sugárzó dicsfény övezte: a szabadságharc bátor tisztje volt, távollétében halálra ítélték és in effigie fel is akasztották. „Le beau pendu”, ahogyan Párizsban nevezték, külső megjelenésével, sziporkázó szellemességével, charme-jával gyorsan háttérbe szorította a komor, mindig komoly Teleki Lászlót, és a szalonok kedvence lett. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor amnesztiája után hazájába visszatérve ő lett a németbarátság legfőbb szószólója. Andrássy buktatja meg a franciabarát osztrák külügyminisztert, Beustot, akinek átveszi a helyét, ő győzi meg Ferenc Józsefet arról, hogy 1870-ben ne álljon a franciák mellé, hanem maradjon semleges, ezzel megkönnyítve a németek győzelmét, ő a német–osztrák szövetség összekovácsolója és pályafutására azzal teszi fel a koronát, hogy egyik főszereplője az 1878-as berlini kongresszusnak, ahol a Monarchiának megszerzi Bosznia-Hercegovina okkupációjának baljós előjelű jogát. Andrássy az orosz előretörés megszállottja, amivel szerinte együtt járna a Nagy-Magyarország területén élő szlávok fellázadása és elszakadása is.

Juliette Adam, ez a közepes írónő, ez az amatőr politikus világosabban látta a jövőt és jobban szolgálta a magyar érdekeket, amikor szalonjában magyar, horvát és cseh emigránsok összefogásán fáradozott, mint az a férfiú, akinek dicsőségét ma sugárút hirdeti Budapesten. Lesújtó véleménye volt Andrássyról. Mikor meghallotta őt a budapesti Parlamentben, azt írta: „Mindig is a szájaskodó hatások nagy főnöke fog maradni, a naponta változó szeszélyek embere, aki percről percre váltogatja a véleményét, nem azért, mert opportunista, hanem azért, mert imád meglepetést okozni és csak egy dolgot keres, azt, hogy változásainak hirtelenségével elszédítsen”. Szigorú ítélet? Nem sokkal enyhébb Eötvös Józsefé sem, aki azt mondta: „Andrássy a politikát hírlapokból, s nem a történelemből tanulta.”

Ha a második magyar emigráció III. Napóleonban csalódott, Franciaországnak a legnagyobb csalódást az a magyar emigráns okozta, akinek halálra ítélését követően menedéket adott. Andrássy pálfordulása végett vetett a francia–magyar barátság aranykorának. Mikor Rákosi Jenő 1895-ben meglátogatta Juliette Adam szalonját, az írónő azzal fogadta: „Attól félek, rosszul fogja magát nálunk érezni”. „Miért, Madam?” – kérdezte a vendég. „Mert mi most szlávbarátok vagyunk.” Azért az asszonyért, akinél a magyar ügynek nem volt nagyobb barátja Párizsban, a „revanche” diadalakor Clemenceau katonai autót küldött, hogy öregen, betegen bár, de ott legyen a versailles-i békeszerződés aláírásánál. Trianonra nincs mentség. De ha nálunk Clemenceau-t előszeretettel nevezik Trianon atyjának, akkor talán érdemes volna elgondolkodnunk azon, hogy Trianon nagyatyja nem gróf Andrássy Gyula volt-e?

A harmadik nagy magyar emigrációshullám leginkább alighanem abban különbözik az elsőtől és a másodiktól, hogy sem nem csalódott Franciaországban, s remélhetőleg csalódást sem okozott a befogadó országnak. A világpolitika erőviszonyai megváltoztak. Talán ezzel is magyarázható, hogy ellentétben a korábbi két hullámmal, profi politikus vagy katona, egy sem jött Franciaországba. Azok az ’56-osok, akik Franciaországot választották második hazájuknak, egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Franciaország egyszer majd felszabadítja Magyarországot – még arra sem, hogy francia földön, nyílt vagy burkolt francia támogatással nagy politikai terveket szőhetnek, nemzetközi akciók részeseivé válhatnak a megszálló szovjet csapatok kiűzésére, szülőhazájuk függetlenségének helyreállítására. Igénytelenek voltak? Mondjuk inkább azt, hogy realisták. Tanultak a korábbi emigrációk kudarcaiból, elődeiknél józanabbul mérték fel az európai és a világhelyzetet. Megelégedtek azzal, hogy Franciaország szélesre tárta a kapuit előttük: talán az egyetlen ország volt a világon, amelyik ’56 iránti szimpátiája jeleként semmiféle kvótát, számhatárt nem állított fel: minden magyar menekültet, aki oda akart menni, befogadott. Megelégedtek azzal, hogy teljes szabadságot biztosított nekik, ami nemcsak azokhoz a viszonyokhoz képest volt nagy dolog, amelyeket maguk mögött hagytak, hanem némely más nyugati országhoz hasonlítva is – soha semmilyen tevékenységükbe bele nem szólt, soha semmire rábeszélni, soha semmitől eltiltani nem akarta őket. Az egyetlen kivételnek az számít, amikor 1960-ban Hruscsov párizsi látogatása idején az oroszok követelésére több száz idegent, köztük ’56-os magyarokat is, „biztonsági okokból” – igaz, igen kellemes körülmények közé –, Korzika szigetére szállítottak, vagy megkövetelték tőlük, hogy naponta kétszer jelentkezzenek lakóhelyük rendőrőrszobáján, igaz, az általuk szabadon megválasztott időpontokban. Ismétlem: ez a nem éppen dicsőséges intézkedés nem a magyaroknak szólt: az így kitüntetettek között a köztársasági spanyolok, az oroszok, az ukránok, a lengyelek száma felülmúlta a magyarokét.

A realizmus nem jelent tétlenséget. Az ’56-os magyar emigráció a lehetőségek határai között tette a dolgát. Össztevékenységéről azok szólhatnak, akiknek nálam szélesebb az ismeretkörük, akik kimondottan emigrációs jellegű aktivitást fejtettek ki, amit magam nem tettem. Megelégedtem az írással és a lapszerkesztéssel, s így röviden és hézagosan csak arról beszélhetek, ami ezekkel a területekkel kapcsolatos.

Mikor Gálit és Obersovszkyt Kádárék 1957-ben halálra ítélték, a párizsi – és vele együtt a londoni – magyar emigráció volt az, amelyik az egész nyugati szellemi világot megmozgatta, és sikerült elérnie, hogy a két író megmeneküljön az akasztófától. Párizsban alakult meg Jean Cassou elnökletével és a fáradhatatlan Louis de Villefosse irányításával az a Déry-bizottság, amelyik a bebörtönzött magyar írók és újságírók kiszabadításáért küzdött. Déry neve csak szimbólum volt, lévén a legismertebb az elítéltek között, de a bizottság akkor is folytatta küzdelmét, amikor őt már kiengedték. Hiába hajtogatták Kádár megbízottai, hogy Bibó István nem író – a Menekült Írók PEN Klubja, amelyiknek a vezetői magyarok voltak, a Déry-bizottsággal karöltve, mindaddig megakadályozta a felfüggesztett Magyar PEN Klub teljes jogú visszatérését a szervezetbe, amíg a nyomás hatására Bibót nem engedték szabadon.

Külön kell szólnom Gara Lászlóról, mert félő, hogy az ő neve egyszer éppúgy feledésbe fog merülni, mint a második magyar emigráció alakjai közül Szarvady Frigyesé. Az ő műfordítói tevékenysége – fordított Kassákot, Déryt, Illyést, Vörösmartyt, Molnárt, s még ki tudja, hány hazai és emigráns írót – volt a legszilárdabb szellemi híd a Duna és a Szajna között. Fő műve: a magyar költészet antológiája az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig, máig is olyan teljesítmény, amilyet azóta sem tudtak egyetlen más világnyelven sem megismételni.

Egyedülálló jelenség a magyar történelemben és irodalomtörténetben egyaránt: a magyar emigrációnak három folyóirata jelent meg, egymás mellett és egymást szinte kiegészítve Párizsban – véletlen-e, hogy éppen Párizsban? – időrendi sorrendben: az Irodalmi Újság, a Magyar Műhely és a Magyar Füzetek. Nem voltak ártatlan vállalkozások. Az első ’56 politikai és szellemi örökségét igyekezett életben tartani, a második annak az irodalmi és művészi avantgárdnak a központja volt, amelyik magyar földön nem szólalhatott meg legálisan, a harmadik pedig hátországot, segítséget, nyomtatott megjelenést biztosított a ’80-as években megszülető és egyre erősödő ellenzéknek, a szamizdatnak. Mind a hárman könyveket is kiadtak, olyanokat, amelyek Budapesten nem jelenhettek meg: kiadványaik együttesen egy kisebb könyvtárt tennének ki.

Emigrációs tevékenységük megkoronázása a Père Lachaise temetőben felállított ’56-os mártíremlékmű volt. 1988. június 16-án, Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján, széles nemzetközi szolidaritással övezve avatták fel – a hazaiak nálam pontosabban és elfogulatlanabbul lehetnének a megmondói annak: a Franciaországi Magyar Emberjogi Liga ezen akciójának mekkora szerepe volt abban, hogy pontosan egy évvel később, 1989. június 16-án sor került Nagy Imréék nemzeti gyászszertartására, a rendszerváltás kezdő aktusára.

Szekfű Gyula, a kiváló magyar történész sokat vitatott könyvében, „A száműzött Rákócziban”-ban, amely a fejedelem francia- és törökországi életét, tevékenységét vizsgálta, a végszóban arra a következtetésre jutott, hogy „Minden száműzött élete a köznek haszontalan.” Lévén a hármas emigrációs hullámból mi, az egyetlenek, akik megérhették, hogy száműzetésük oka megszűnjék és száműzetésük álma, hazájuk függetlensége és demokratikus berendezkedése megvalósuljon, azzal cáfolhatjuk meg legméltóbban Szekfű pesszimizmusát, ha köszönetet mondva azoknak az országoknak, amelyek befogadtak minket, csendben fejet hajtunk minden idők minden magyar emigránsának, régi és kortárs sorstársainknak emléke előtt, akiknek ez nem adatott meg, és halkan, nagyon halkan kifejezzük azt az óhajunkat, hogy ebből az országból többé soha senkinek ne kelljen emigrálnia.

 

(Előadás a Magyarországi Francia Intézet Az 1956-os magyar

forradalom és a francia–magyar kapcsolatok című konferenciáján,

1996. október 19-én.)