Próbáljuk meg az óráinkat összeigazítani!

Mikor Václav Havel elfoglalta elnöki hivatalát, azonnal felhívást intézett a cseh és szlovák emigrációhoz: aki csak teheti, jöjjön haza, kapcsolódjék be az új, demokratikus ország megalapozásának munkájába, aki pedig Nyugaton marad, vegye fel, fűzze szorosra a kapcsolatot szülőhazájával, és gondolja végig, beszélje meg az új vezetéssel, miben segíthet neki. Felszabadulásuk után hasonló jellegű szózatot intéztek külföldön élő honfitársaikhoz a három balti ország demokratikus politikusai is. Tavaly Bukarestben Iliescu elnök hívta össze tanácskozásra a Nyugaton élő románokat, elnézést kért a múltban velük szemben elkövetett igazságtalanságokért, és még azt is hozzátette: a haza megsegítéséről van szó, ezért ne az ő személyét nézzék, hiszen ő nem örökké tartó államfő, hanem az országét, ahol születtek.

Amikor teljes szívből köszöntöm és köszönöm azt a kezdeményezést, amelyik ezt a tanácskozást létrehozta, az őszinte és intézményesített párbeszéd felvételekor nem szabad elhallgatnunk, hogy nekünk, magyaroknak hat évet kellett várnunk, amíg hazánk törvényes vezetésének részéről elhangzott a hívó szó. És mert ennek a tanácskozásnak csak akkor van értelme, ha az őszinteség nem konvencionális jelző, hanem kiemelt főnév benne, még azt is hozzá kell tennem, hogy néhány, nem mindig szerencsésen megválogatott hazahívás mellett éveken át inkább a távoltartás szándéka, olykor még a viszolygás is érezhető volt. Áll ez bizonyos közhangulatra, vagy közvéleményre is. Csak két, meglehetősen elterjedt szó-, illetve mondatfordulatra utalnék. Az egyik így hangzott, és hangzik: „Nektek könnyű volt.” Anélkül, hogy a részletekbe mennék, hadd nyugtassak meg mindenkit: nem volt könnyű!

A másiknak az éle még fájdalmasabb volt számunkra. Valahogy úgy szólt: „Ti elmentetek a hazából, mi viszont itthon maradtunk.” A távozás, vagy maradás egyéni motívumainak keresgélése helyett hadd utaljak nagy elődeinkre – akik mellett mi igen kicsinynek érezzük magunkat: ha Rákóczi, Kossuth, Jászi, Nagy Imre, Bartók, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Kéthly Anna egy-egy adott helyzetben elment Magyarországról, azt nem azért tették, mert kevésbé szerették a hazát, mint azok, akik itthon maradtak.

A közgondolkodásban eléggé elterjedt iménti előítéletek mellett az előző kormány részéről néhány, nemegyszer baráti, iskolatársi kivételtől eltekintve ez az érezhető tartózkodás – hogy azt ne mondjam, visszautasítás – hivatalos formákat is öltött. Amit erről mondok, azt egy attitűd jellemzéseként, minden pártpolitikai célzat nélkül mondom, megtörténhetett volna más kormányzó pártokkal is. Elég ha arra utalok, milyen gyanakvás, sőt, nemegyszer vádaskodás, vagy elutasító gőg fogadta még azokat a magyarokat is, akik akár alapítványi formában, akár beruházásokkal hatalmas összegeket hoztak haza önzetlenül, vagy horrible dictu vállalkozási meggondolásokból a poggyászukban. Ami pedig a többieket illeti, a kormány egyik igazán jó szándékú, mértéktartó, fontos minisztere 1991 nyarán egy újságcikkben, azt megindokolandó, hogy miért nem foglalkoztatják jobban a nyugati magyarokat – a „foglalkoztatás” szó az ő kifejezése – ezeket írta: „Minden emigrációban élő személy esetében gondot jelenlett, hogy bár nagyon sokan követték gondos figyelemmel a hazai eseményeket, távozásuk következtében nem ismerhették azokat úgy, mint akik itthon élték végig a diktatúra évtizedeit, és a hazai ellenzék küzdelmeiben sem vehettek részt aktív módon. Egy bizonyos óra mindenképpen megállt bennük, amikor átlépték a határt.”

Még azt sem mondom, hogy ezekben a megállapításokban – ha kissé pontatlanok és kissé bántók is – nincs némi igazság. Csakhogy felvetődik a kérdés: a vulgárisan vasfüggönynek nevezett határzárak, aknamezők, postai cenzúra, utazási korlátozások és egyéb intézkedések miatt, kényszerűen és kényszeredetten, mindenképpen akaratuk ellenére az itthoniakban vajon nem állt meg egy bizonyos óra? Úgy érzem, és azt szeretném, hogy hatéves, nehezen pótolható késlekedés után ez a mostani tanácskozás, bármi legyen is majd a kézzelfogható eredménye, vagy haszna, arra mindenképpen alap lehet, hogy az óráinkat összeigazítsuk.

Tudom, hogy ennek a konferenciának a kezdeményezői tőlünk nem általánosságokat, nem a múlt elemzését, és még kevésbé vélt, vagy valódi sérelmek felemlegetését, sorolgatását várják. De a múlt tisztázása és főleg tisztességes lezárása nélkül, akár csak az élet egyéb területein, itt is lehetetlen az előrelépés.

Kihasználva az alkalmat, hogy itt ily számosan vagyunk együtt és az állam vezetői is itt vannak – hadd említsek néhány javaslatot.

Az egyik, ami szinte vesszőparipaszerűen tér vissza nálam, abból indul ki, hogy a párizsi Magyar Ház épületét az 1990-ben kinevezett nagykövet gazdasági okokra hivatkozva bezáratta. Ebben az épületben szép könyvtár- és színházterem mellett 9–10 olyan fürdőszobás szoba van, ahol magyar diákok, kutatók, tudósok hónapokat tölthetnének el ingyen vagy jelképes ellenszolgáltatás fejében. Hat év óta áll bezárva, romlik állagában ez a körülbelül egymilliárd forint értékű magyar állami tulajdon, amelyik a Horthy-rendszerben, a Rákosi-rendszerben, a Kádár-rendszerben is működött – csak azóta nem működik, amióta demokrácia van Magyarországon. Az egyetlen tennivaló a külső tatarozás, bizonyos belső rendbehozás és – úgy tudni – egy bojlernek a kicserélése volna. Az államnak kevés a pénze, de egy olyan országban, ahol 1990-ben a párizsi nagykövetnek 3 millió dollárért lehetett új rezidenciát venni, egy olyan országban, ahol egy forgatókönyvre, amelyet sohasem írtak meg, 29 millió forint előleget lehetett kifizetni, talán még erre a Magyar Házra, ahol hat év óta több száz hazai fiatal nem lakhatott-tanulhatott, talán erre is akadt volna néhány forint vagy dollár.

A másik, amit – most már sokkal kevésbé polemikusan – megemlítenék, a nyugati sajtóval való kapcsolatok kérdése. Immár a magam vizein evezek. Magyarország képe a nyugati sajtóban, minden ellenkező híresztelés ellenére, még mindig jó. Azt nem tudom lemérni, hogy a cseheké vagy a lengyeleké manapság jobb-e, – nem is ez a lényeges. Én a francia sajtót látom, és abban, nyugodtan mondhatom, a Magyarország-kép nemcsak jó, hanem kitűnő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne elmélyültebb, alaposabb és elterjedtebb. Ehhez az kellene, hogy végre-valahára elkezdődjék az illetékesek részéről a komoly munka a nyugati sajtóval való kapcsolattartás területén. Az előttem felszólaló Otto von Habsburg említette, hogy valamennyiönknek el kellene olvasnunk Masaryk és Benes emlékiratait, a Nyugaton folytatott tevékenységük leírását. Elolvashatnánk a román és csehszlovák kormányok kapcsolatainak a történetét is a nyugati sajtóval, elsősorban a franciával, a két világháború között, és akkor megtudhatnánk, milyeneknek kell lenniök a külföldi sajtóval kiépített kapcsolatoknak az ország érdekében.

Évekkel ezelőtt, ’91-ben vagy ’92-ben javasoltam: van egy nagy francia újságíró, André Fontaine, a Le Monde volt főszerkesztője, aki a világpolitika egyik legnagyobb szakértője. Őszinte barátja Magyarországnak. Egyetlen olyan cikkét nem olvastam Közép-Európáról, amelyikben ne említette volna a magyar kisebbségek ügyét, mint megoldandó problémát. Nos, javasoltam, hívják meg Magyarországra, mutassák meg neki az országot, vigyék el az akkori állapotokat tükröző magyar–román határra, nézze meg, hogyan, mennyi idő alatt és milyen vizsgálatok után tud átjutni, hogyan tud eljutni azokhoz az erdélyi magyarokhoz, akikről sűrűn írt a cikkeiben. A javaslatomra semmiféle válasz nem érkezett.

A nyugati sajtóval kiépítendő kapcsolatok dolgát – nem a hivatalos és többnyire hatástalan propagandáról, hanem az igazi, nem szépítő, nem titkolózó kapcsolatokról beszélek – csak nagyon alapos, szinte tudományosnak nevezhető, rendszeres munkával lehet megjavítani. Ebben mi sokat segíthetünk, hiszen mindenütt, az egész világon vannak magyar és magyar származású újságírók, akik ismeretekkel, kapcsolatokkal rendelkeznek. Éppen csak meg kellene keresni őket és megbeszélni velük a tennivalókat.

Kapcsolódik ehhez a sajtóattasék kérdése. Azt hiszem, ez a funkció meglehetősen lenézett a magyar államapparátusban – holott a legfontosabbak egyike lehetne. Olyan iskolákra volna szükség, amelyekben nem elvontan diplomatákat, hanem szakosítva sajtóattasékat képeznek, akik egyszerre járatosak a diplomáciában és az újságírásban. Avagy erre a tisztre olyan újságírókat kellene alkalmazni, akiknek már van gyakorlatuk, akik éveken át Nyugaton a budapesti sajtó, a rádió, a televízió tudósítói voltak és már létező kapcsolataik vannak a nyugati kollégáikkal.

Harmadikként felvetném azoknak a nyugatiaknak a kérdését is, akik annak idején rokonszenveztek a magyar ’56-tal. Azt hiszem, még senki sem mérte fel, hányan vannak a nyugati országokban olyanok, akik 1956-ban mellettünk álltak, vagy akkor – mint kommunisták és útitársak – nagy leckét kaptak, mivel addig illúziókban éltek. Franciaországban egész sor kiváló író, tudós, politikus van, akik akkor ábrándultak ki a szellemi életben is szinte uralkodó kommunista pártból. Az egyik párizsi újságban éppen ma olvastam, hogy a kijelölt olasz miniszterelnök az olasz kommunista párt tagja volt és 1956-ban szakított vele. Százával, talán ezrével élnek világszerte ’56 külföldi, és ma jelentős személyiségekké vált szimpatizánsai, és ezek nem mind olyan aggastyánok, mint én – vannak közöttük hatvanéves fiatalok is. Fel kellene keresni őket – ha máskor nem, akkor Nagy Imre június 16-i szoboravatása, vagy a forradalom 40. évfordulója alkalmából, meg kellene hívni őket, hogy megismerkedjenek azzal a Magyarországgal, amelyért ők annak idején kiálltak. Vonatkozik ez nem utolsósorban román barátainkra is, hiszen Kádár Magyarországa után Románia volt a második ország, ahol ’56 rokonszenvezőivel a legkeményebben számoltak le, és nemcsak az erdélyi magyarokkal, hanem a magyar példán fellelkesedett románokkal is.

Befejezésül engedtessék meg egy megjegyzés. Ezt a konferenciát igen jónak, jelentősnek érzem, az előttem felszólalóktól máris sokat tanultam, és remélem, hogy az ország itt lévő vezetői sem érzik majd haszontalannak, és jó néhányat meg is valósítanak az itt elhangzott javaslatokból. De ugyanakkor csonkának is érzem ez a találkozót, mert a magyarság három részből áll: az itthoniakból, a nyugatiakból és a szomszéd országokban élőkből, akik itt csak egy-egy személy erejéig szimbolikusan vannak képviselve. A Nyugaton élők, meggyőződésem szerint, boldogan segítenének az itthoniaknak, de legalább annyira szívesen segítenének az erdélyieknek, a felvidékieknek, a délvidékieknek, az ukrajnaiaknak. Éppen ezért felvetem azt, hogy jó volna minél előbb, a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából összehívni a három nemzetrész találkozóját. Kevésbé azért, hogy önmagunkat ünnepeljük, hanem elsősorban azért, hogy együtt – de a kisebbségben élőkkel együtt – kicserélhessük tapasztalatainkat és ahol-amiben segíteni tudunk, segítsünk egymásnak.